Könnyen lehet, hogy ezzel az Állatok Világnapjára írt blogbejegyzéssel gyilkosok puskacsöve elé állítok és halálra ítélek egy védtelen állatot. Néha nehéz ez a Kibeszélő szakma, ami itt, a blog főcímben is szerepel. De érzem, hogy ki kell írnom magamból, mert pozitív történet, és mindig kell az ellensúly – talán csak az én lelki nyugalmamnak –, ebben az ellensúlyok nélküli országban, világban.
1931 óta, október 4.-én ünneplik az Állatok Világnapját.
Assisi Szent Ferenc, az állatok védőszentje. Jelen korunkban az ipari méretű állatcsempészet, a kiirtott és kihalás szélére sodródott fajok százait látva, a szórakozásból, kapzsiságból, ostobaságból, primitív ösztönök táplálásából lemészárolt állatok millióival szembesülve, valószínűleg levetkőzné szelíd természetét, és lángoló pallost forgatva indulva harcba a söpredéket kaszabolva, vagy feneketlenül mély depresszióba zuhanva bujdokolna el, örökre hátat fordítva az emberiségnek. Nagykovácsiban is találna ilyen vegytiszta bűnöző, gyilkos férgeket. De róluk már mindent elmondtam.
Most egy másféle gondolatíjászatot rendezek, és ezzel a szerény, rövid poszttal járulok hozzá e jeles és szép emléknaphoz.
Három nappal ezelőtt, miután a soha nem titkolt “NEM” szavazatomat leadtam, életem párjával megejtettük a rendszeresnek tekinthető sétánkat, fix panoráma útvonalaink egyikén, a nyugodt, csendes, szinte néptelennek ható Nagykovácsi utcáiban. Egy üres, eladó telek mellett haladtunk el, lassú, bóklászó léptekkel. A természet által meghódított telken, alig néhány hete teljes bozót- és erdőirtást rendeztek, tarvágással, talán abból a gazdasági szempontból kézenfekvő gondolatból kiindulva, hogy ha a vevők látják mit vesznek meg, jobban el lehet adni a parcellát. A természetvédelmi terület peremén álló földdarab az elmúlt kövér 20 évben szinte egybeforrt a vele határos erdővel, így az itt otthonra és háborítatlan nyugalomra lelt állatok számára ez a telektisztítás traumát és vándorbatyut jelenthetett, de ugyanakkor új lehetőségeket is, más élőlények számára. A telken álló sufni-házikó, a Víg End korszak építészeti mementója, régen elhagyatott. (ha egyszer végre választ kapok a NAIH-tól, a május óta ott lévő állásfoglalási kérelmemre, akkor eljutok a harmadik részig is, nem beszélve a fiókban lapuló, kész blogposztok élesítéséről.)
A párom vette észre az őzet.
Az őz alig 20-25 méterre tőlünk a tarvágás során előbukkant őszi füveket, apró leveleket tépdeste. A legteljesebb nyugalommal körbejárta az elhagyatott házat, elsétált a múlt üres ablakai előtt, és visszanézett ránk. Alaposan szemügyre vettük egymást. Láttuk, éreztük, hogy minden érzéke kiélesedett.
A hátsó kerítés régen elrozsdásodott és semmilyen akadályt nem jelentett számára, hogy bejusson a telekre az erdőből. Talán már akkor is rendszeres látogató volt itt, amikor még a menedéket adó cserjék, fák, bokrok erdeje borította a telket. A tarvágás megfosztotta őt a rejtekétől, de új, ellenállhatatlan csábítást is jelentett.
A szomszédos telkeken állandóan lakott, működő családi házak állnak. Az utcán folyamatos a gyalogos és autóforgalom. Az őzet ez egyáltalán nem rémítette meg, ahogyan az ember közelségéhez és a mesterséges környezethez hozzászokott állattársait sem – a rókákat, vaddisznókat, szarvasokat, ragadozómadarakat stb. –, akik bemerészkednek a falvak, városok utcáira.
Kockáztatnak. Bíznak. Ostobák. Bátrak. Éhesek. Baglyok költöznek be az emeleti ablakban hagyott virágládákba, rókák osonkodnak a szemeteskukák között, sólymok fészkelnek a felhőkarcolók tornyain, vaddisznók eszik fel a lehullott almát az elvadult és/vagy kerítés nélküli kertekből.
Alkalmazkodni próbálnak az új életfeltételekhez, sokszor sikerrel.
Az alkalmazkodáshoz, pontosabban az alkalmazkodás önpusztító módjához, hozzájárulnak pl. az erdőgazdaságok rendszeres téli etetései: nem véletlen, hogy a nagy mészárlások idején a teljesen gyanútlan, az ember szagához, látványához és mozgásához idomult vadállatokat, többnyire éppen ilyen távolságból, vagy ennél is közelebbről lövik le, az állatok által kialakított és etetőkhöz vezető csapásokon. A híradók archívumában is sok olyan képfelvételt őriznek, ahol a meginterjúvolt erdésztől néhány tíz méterre vidáman falatoznak a vadmalacok.
Vajon hol metsződik ki a gyanútlanság, az óvatosság, az életösztön, az éhség, a kifinomult hatodik érzék, az állatok ösztönreceptorainak egymást metsző hálójában az a pont, amikor egy ilyen állat, mint ez az üres telken legelésző őz, megriadva vágtába kezd? És honnan tudta, hogy mi nem fogjuk bántani?
Mert szent meggyőződésem: pontosan tudta és érezte, hogy semmiféle veszély nem fenyegeti a részünkről.
Vagy csak ezt akarom hinni?
Fényképezőgép helyett, puskát is tarthattunk volna a kezünkben.
Remek remegő videókat is készítettem róla. Többet. Itt az egyik.
A felvétel közben éppen egy autó gurul el mögöttünk. Ennyire izgatta.
Miután alaposan szemügyre vett bennünket, figyelve a mozdulatainkat és fülét hegyezve a halk beszélgetésünkre, elfordult tőlünk, és hosszú percekig úgy legelt, hogy ránk se hederített, felénk se nézett. Szelíd őz, elidőz. Szinte mozdulatlanul álltunk az utcán, a telek kerítésénél, lassan mozogtunk, nehogy megzavarjuk a kora délutáni falatozásban. 15.40-kor vettük észre, 10 percen keresztül figyeltük, fotóztuk. Aztán csendben továbbsétáltunk. Visszanéztünk rá, ő visszanézett ránk, majd ismét a zsenge füvek élvezetére összpontosított.
Ha Nagykovácsiban jársz, ha itt élsz, tartsd nyitva a szemed. Ez a gyönyörű természeti környezetben fekvő falu, tele van apró csodákkal. Egy vasárnapi séta is elég ahhoz, hogy rábukkanj egyre, ahogy Seurat is ráérzett a béke, a fény, az élet szépségeire, egy hétköznapi témát megfestve.
Olyan pillanat volt, amiért megérte Nagykovácsiba költözni, megéri itt élni.
