Nagykovácsi blog. Határtalanul, de a határokon belül maradva. Kibeszélő.

Je suis en terrasse

Európa asztalánál

2017. május 05. - zord íjász

Mottó:

Inkább állva halok meg, mint hogy térdelve éljek. (Stephane Charbonnier, karikaturista. Meggyilkolták a Charlie Hebdo szerkesztőségében, 2015.01.07.-én)

"Minden embert bűnözőként kell kezelni, aki dzsihadista oldalakra kattint" (Nicolas Sarkozy, a  2015 november 13.-i Bataclan-merényletsorozatra reagálva) 

"A tiszteletlenség a szabadság bajnoka és egyetlen biztos védelme" (Mark Twain)

Komcsik! Ne merjétek emelni a sajtos pogi árát, mer' baj lesz! (emblematikus és zseniális falfirka a Kádár rezsim idején, a szerző ismeretlen)

  • Tudod mi az egyetlen dolog, amitől minden terrorista halálosan retteg? 
  • Tudod mi az egyetlen dolog, amitől minden hatalomra törő politikus halálosan retteg?
  • Tudod mi az egyetlen dolog, amitől minden autokrata országvezetés halálosan retteg? 
  • Tudod mi az egyetlen dolog, amitől minden diktátor halálosan retteg? 
  • Tudod mi az egyetlen dolog, amitől minden bűnöző politikus halálosan retteg? 

A nevetés.

A nevetés az egyetlen dolog, ami félelemmel és engesztelhetetlen gyűlölettel tölti el őket. Ahol az emberek nevetnek, nevetésre képesek, abban az országban nem félnek. Ott ahol a nép nem fél, ott gondolkozni kezd. Összejön másokkal, akik szintén gondolkoznak, és éjszakába nyúlóan beszélgetnek a világ és a hazájuk dolgairól. Eszmét cserélnek, filozofálnak, elmélkednek. Információkat osztanak meg, ötletelnek, szervezkednek. Ha gondolkodik, és elégedetlen vagy visszáságokra bukkan, akkor Angliától Spanyolországig, Németországtól Oroszországig, Afrikától Amerikáig változásokat követel, megkérdőjelezi az eszméket és ideológiákat, tüntet, tiltakozik, megbuktatja a kormányt a választásokon, fellázad, forradalmat és ribilliót csinál, lebontja a fizikai és szellemi falakat, amelyeket köréje építettek, molotov koktélokat dobál, lincsel és gyilkol, elüldözi, lefejezi, felakasztja, sztitává lövi, fejjel lefelé lelógatja és meggyújtja a kizsákmányolóit, a királyokat, a tábornokokat, a pártvezéreket, mint Mussolinit vagy az ÁVH, a karhatalom tagjait, nyuszi barátait és üzletfeleit.

A nevetés: a pusztító erők szikrája és gyúanyaga. A humor minden formája, a kocsmai viccektől a szatírikus színdarabokig, a falakra mázolt gúnyrajzoktól az élclapokban terjedő politikai karikatúrákig, a vitriolos filmektől a gifekig, a kabaréktól az áthallásos dalszövegekig: üldözendő, irtandó, ellenőrizendő, cenzúrázandó, tűrt, tiltott vagy támogatandó kategóriákba sorolandó. Az nép eszközei változnak, a cél soha. Az ókorban jó volt a kréta is, később a független nyomtatott sajtó,  ma az internet tarol...mindegyik veszélyforrás a korrupt és gyilkos rezsimekre, az őket tápláló ideológiákra és eszmékre. Hitler is gyűlölte Chaplint. Ceasarnak is fülébe dúdolta a diadalmenetek alatt a rabszolgája azokat a gúnydalokat, amelyeket az őt istenítő nép énekel róla a kocsmákban, nehogy elszálljon az agya a látottaktól. Egyetlen diktátor sem szereti, ha röhögnek rajta. Voltaire, Daumier tudta ezt. A királyok, császárok, miniszterelnökök és államelnökök meg elszenvedték a végeredményt. A franciák amúgy is kimagaslóan magas szinten, gyakran önsorsrontó, és szinte már visszahúzóan destruktív módon űzték és űzik a tiszteletlenséget. Az angol Punch politikai karikatúrái bejárták az egész világot annak idején, minden újság átvette őket, magyar lapokba is jutott bőven. Egyetlen jó, brutális angol poén, és a jó anglolok máris levesbe küldték azt, akinek tegnap még tapsoltak. Brenner György, Lehoczki István,... a Lúdas Matyi, a hétfői kabaré és Hofi, egy-egy szelep volt a legvidámabb barakk kuktájában, de túl jól sikerült a tesztüzem, mert Hofi ma aktuálisabb mint valaha, és azt se gondolta senki, hogy a Tanú című film idézetei 50 évvel később is hibátlanul alkalmazhatóak lesznek a mai közállapotokra. Amikor az Élet és Irodalom kíméletlen közírója, Megyesi Gusztáv meghalt, szerintem nagyon sok tetű pezsgőt bonthatott a megkönnyebbüléstől, valamennyi politikai oldalon, és nem a közutálat hanem a kifulladás vetett véget Heti hetes szériájának is, ahogy hallom, mert számomra még az is meglepő volt, hogy még ment, a Hócipő rendületlenül evez ma is, a blog.hu egykori Vastagbőr blogja is alátett minden rezsimnek rendesen, Tóta W. Árpádnak minimum kötél jár majd, ha esetleg megkövesedik a szar Magyarországon, a HVG minden címlapja apránként adagolt nitroglicerin, gyaníthatóan Marabu se lehet a politikusok nagy kedvence, a Kétfarkú kutyák meg odahugyoznak minden narancssárga, vagy éppen vörös lámpavas alá. A humor él, de az kétségtelen, hogy a nevetés inkább fogcsikorgatásnak tűnik nálunk. Ebből még baj lesz elvtársak, kedves barátaim.

A nevetés: szabadság. Szabad műfaj, szabad szellemű és szabad akaratú emberek kenyere. Az külön jó, ha független, integritásukat kíméletlenül őrző, őszinte, megvesztegethetetlen emberek viszik a prímet, akikhez általában hiába dörgölőznek a politikusok...mindenki megkapja tőlük a magáét, ha kell. A Feri is kevesellte a Népszabadságban a szocializmust és a baloldaliságot, talán a Viktornak se elég jobboldali és lojális már a Heti válasz, aminek a főszerkesztője ugyanabba a Simicska beszélgetős klubba jár az ősellleneségekkel, a Mandiner se elég elkötelezetten konzervatív a trollok szerint, de attól a mosolytalan humortól és letaglózó őszinteségtől amit tegnap késő este láttam a Hírt tv-n, Horányi Özsébtől, attól Magyarország legostobább embere és fővadásza valószínűleg azonnal, keresztényi egyszerűséggel tökön lőtte saját magát, mert keresztény ilyet még nem mondott soha erről a kormányzatról a tévében, az tuti.

A szabad szellemű, nyitott, nyílt, független és a szabadságukat megmutatni, kiélni akaró embereknek hely kell. Kell egy hely.

Ilyen hely például a francia terrasse. A terasz, ami röhögve veri le a görög tavernákat, a bécsi kávézók elegáns cicomaszagát, vagy éppen a közel-kelet maszkulin vendéglátóhelyeit, amelyeket egy lapon sem lehet említeni mindazzal, amit egy párizsi kávézó/étterem/bisztró terasza jelent. Ezernyi van belőle Párizsban. Vendéglátóhely terasz nélkül, Párizsban? Talán nincs is.

A terrasse: Európa.

Nagyon francia, nagyon európai, nagyon szabad, jó értelemben nagyon multikulturális. A francia terasz az a hely, ami tökéletesen szimbolizálja és megtestesíti a franciák és az idelátogató turisták szabdságvágyát, a félelem nélkül élni kívánt életüket. Egy hely, ami az ízek és a főváros, a dac és az ellenállás esszenciája. Ahová harsány és vidám lány- és fíúcsapatok járnak borozni, ahol a mindennapok rítusához hozzátartozik a reggeli kávé, narancslé, croissant, és az esti bőséges vacsorák, a felhörpintett pohár borok és a cigaretták füstje, ahol az összes korosztály és náció összekeveredve, egymás könyökéhez és lábához érve élvezi és ünnepli az életet, ahol októberben vagy más hidegebb estéken is gyakran ingujjra vetkőzve ülnek, mert a nagyobb helyeken hősugárzók fűtik a külső tereket. A terasz együtt él az utcával: a járókelők a teraszon ülőket, a terasz vendégei az özönlő járőkelőket nézik. Egyetlen kávé mellett ülhetsz órákon át, olvashatod a könyvedet (! rengeteg, könyvet olvasó ember van Párizsban), bögdösheted a laptopodat. Valaki szabadtéri irodának használja, ahogy láttam. Senki nem szól rád. Vendég vagy, fizettél, élvezd az életet, süt a Nap, ez Párizs.

A terrasse, Egy hely, ahol a diskurzus kendőzetlenül szabad és felszabadult, egy hely, ami szélsőségesen individualista és egyben közösségépítő is, ahol minden téma szóba kerülhet és ahol senkit nem érdekel, hogy ki hallja a másik asztalnál folyó csevegést, mert minden asztal, legyen az bármilyen parányi, ott és akkor a te szigeted lesz, ahol szabad vagy, hiába érnek össze az asztalok és a testek a zsúfoltságban. Hogy a franciák hogyan képesek kizárni a fülükbe jutó többi francia nyelvű beszélgetést, az számomra rejtély, de hihetetlenül profik ebben, meg sem érinti őket. Körülötted elképesztő színességgel ott ül az egész világ: ázsiaiak, negroidok, kaukázusiak, sárgák, feketék, fehérek, és ezek minden létező keveredésben és asztaltársaságban, reggeltől késő estig, vitáznak, beszélgetnek, sztoriznak, mintha nem létezne az idő. Ha csak két asztalnyi helyed van az utcán, akkor annyit raksz ki, ha száz, akkor annyit. A pincérek hihetetlen tempót nyomva szolgálják ki a világ első számú turisztikai célpontjának számító város forgatagát és vendégseregét, és soha, de soha nem tűnik el az arcukról a mosoly, ha pedig franciául szólalsz meg külföldiként, bármilyen rossz franciasággal, tenyerükre vesznek. Tudod kik a világ legudvariasabb pincérei? A franciák. Ilyet se hallottál még mi?

A terrasse: egy intézmény.

A kultúra, a francia és az európai kultúra szimbóluma, mert jelentésében,  jelentőségében, kialakításában, hangulatában is gazdagabb, mint egy vendéglátóhely bővítése. Hihetelen nyitottság, szexualitás, lazaság, életigenlés és öröm járja át: a thai, a japán, a kínai, az arab, a török, az afrikai, az ír, a zsidó, az angol, a magyar ételekre-italokra és ízekre specializálódott éttermek, bárok, kávézók teraszai ugyanúgy elfranciásodnak Párizsban, és az ambiance, a hangulat ugyanazt a lüktető életszeretetet sugározza vissza. Amikor a gyilkos söpredék lemészárolta a védtelen és kiszolgáltatott embereket 2015. Novemberében, a Bataclanban, akárcsak a  Le Carillon bárnál a rue de la Fontaine au Roi-nál,  a La Belle Équipe kávézóban a rue Charonne-on, valójában a boldogságot akarták meggyilkolni. Nem véletlenül lett az ellenállás mottója a terrasse.

Mert a terrasse: a Boldogság. 

Ott van minden nap, reggeltől, estig, az év minden napján, és csak a ravasz kelet-európai turisták tudnak olyan pillanatokat elkapni, amikor a kora reggeli órákban vagy ebédidő előtt, vagy a vendégseregek előző esti éjszakába nyúló dorbézolása után bágyadt másnapokon, jellemzően vasárnap, néha-néha üresen várakoznak, de üresen is vonzóan vidámak, megragadóak. A boldogság ott van a francia teraszról áradó nevetésben, a szabaságvágyban, a gondolatokban, a lányok kendőzetlen vállaiban és arcaiban,  heteroszexuálisok és a homoszexuálisok/leszbikusok leplezetlen kapcsolatában, a fehér fogú széles nevetésekben, a vörös és fehérborok felett összeérő ujjakban, az alkohol illatában, a koccintások hangjában. A francia teraszról árad Európa sikeressége, a tudomány és a művészet lexikonokat megtöltő teljesítménye, a szólás és véleményszabadság, a gondolatok szabad áramlása, mert Európa a világ legjobb és legszebb helye, és aki ezer év után is félázsiai, piros pöttyös seggű származék módjára viselkedik, akár más országban vagy a hazájában, pl. a választópolgárokkal szemben, az jobb, ha tudja, hogy ki fogják hajítani a teraszról, mert ebben a világban végül mindenkinek benyújtják a számlát. Itt, a teraszon. Monsieur, l'addition, s'il vous plaît. Mert a teraszon sokan ülnek, az emberek sokfélék, és mindenki szeretné jól érezni magát. A francia teraszon rend van. Utólag senki sem panaszkodhat a főpincérre és az árakra, mert ő szólt előre, és minden ki van írva a táblákra, a kihelyzett étlapokra. Aki nem képes elfogadni a terasz szabályait, az üljön be egy stadion lelátójára, köpködje a szotyola héját, és figyelje bárgyú pökhendiséggel ahogy összeroskad körülötte a talpnyalókkal, haszonlesőkkel, tolvajokkal tömött álomvilága.

A tökéletes francia hangulat. Kis étterem, kis asztalsor a járdán. Leültek mellénk, a férfi és a nő, kértek két pohár bort, elkortyolgatták az éjszakában, beszélgettek, nevettek, elszívtak négy-öt cigit, elmentek. A természetes, hétköznapi élet rutinja, minden nap, minden este a francia terasz világában.






 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://zordidok.blog.hu/api/trackback/id/tr5012479391

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.