♣

Tedd fel magadnak a kérdést: a településen, ahol élsz, mennyire vagy jelen? Mennyire vagy látható és hallható? Van valami pozitív plusz, amit akár az árnyékban maradva hozzáraksz a helyi élet, a környezet... a település arculatának javításához? És ha van, azt inkább magányos harcosként teszed, vagy vállat-vállnak vetve, másokkal közösen? Csak ott laksz, vagy ott is élsz? Csak aludni jársz oda? Hagyod, hogy megtörténjenek veled a dolgok, vagy alakítója is vagy az eseményeknek? Te szemetelsz, vagy te vagy az, aki összeszedi mások után a szemetet? Örülsz minden jónak, ami szembejön, de a kötelező körökön túl nem raksz bele mást és többet a közös kalapba? Passzív szereplőként tűröd a "balsors minden nyűgét és nyilait", vagy tiltakozol ellene? 

És a legfontosabb kérdés: vajon 2021-ben, Magyarországon, nem kockázatos-e, vagy néha nem egyenesen veszélyes-e egyes esetekben, ha valaki elhagyja a magánélet/családi élet civil létezésének békés vizeit, és kimerészkedik a civil közösségi-közéleti lét nyílt óceánjára?

Mit adtak nekünk a civilek, és mi, civilként mit adunk a településnek, a közösségnek? 

A mai posztban a civil társadalom és a közösségi aktivitás bugyraiba ereszkedem le, általános igazságokat keresve a saját példáinkon keresztül. (a linkek 99 %-a ennek a blognak a posztjaira visz, igazolva és illusztrálva a leírtakat, ha valakit érdekelne egy-egy téma a részleteiben is netán)

A poszt 18 éven felülieknek szól.

♣ 

Mottó 1.: "Magyarországon 3200 település van, és ennek nagyobb része, nagyon vegyes mértékben ugyan, ám mégis önálló működésre, hitelfelvételre, valamiféle vagyonfelhalmozásra, fejlődésre képes.  Ebből azonban megközelítőleg 800 település még ma is pusztán statisztikai értelemben létezik: évekkel ezelőtt még ún. Önhibáján Kívül hátrányos helyzetbe került (ÖNHIKI), fizetésképtelen kategóriába sorolták őket, és az ebbe a státuszba került önkormányzatok tevékenysége gyakorlatilag mindössze a közüzemi díjak és a bérek, segélyek kifizetését jelentette. 2011-ben pl.7,6  milliárdot osztottak szét ÖNHIKI jogcímen 1216 település között, 2012-ben 1345 jutott hozzá ehhez a kiegészítő támogatáshoz 24,9 milliárd forintnyi értékben. Azóta a kormányzat közigazgatási reformjainak és az önkormányzati adósságkonszolidációnak köszönhetően egy paraszthajszálnyival javult a helyzet, és a kategóriát is átsminkelték MÜKI-re. Ezeknek a településeknek a nagyobbik részét a magyar rögvalóság tucatnyi problémája kínozza vagy temeti teljesen maga alá: munkanélküliség, elvándorlás, elnéptelenedés, szegénység, nyomor, szociális és szellemi széthullás, a természeti és az épített környezet teljes amortizációja, a közszolgáltatások, orvosi rendelők, posták eltűnése, növekvő bűnözés, etnikai feszültségek, kilátástalanság, apátia. Törpefalvak, elszigetelt zsákfalvak, elöregedő kistelepülések, egykor faluként induló, de mára nyomortanyaként lezüllött kisközösségek, cigánytelepek, a nincstelenség gettói..." (pl. Nagykovácsi, a gazdag)

Mottó 2.:"Ne azt kérdezd, mit tud érted tenni a hazád, inkább azt, hogy te mit tudsz tenni a hazádért. "(J.F. K.)

Mottó 3.: "...a közösségi szolgálat „szociális, környezetvédelmi, a tanuló helyi közösségének javát szolgáló, szervezett keretek között folytatott, anyagi érdektől független, egyéni vagy csoportos tevékenység és annak pedagógiai feldolgozása”...Ha nem lenne kötelező, akkor csak azok mennének el önkéntes szolgálatra, akiknek amúgy is hajlandóságuk lenne rá. (a kötelező önkéntesség, idézet/részlet az új köznevelési törvényből, forrás: Mire elég 50 óra? )

Mottó 4.: "Az a hazafi, aki befizeti az adóját." (Hajós András, a Heti Hetes egyik adásában)

Mottó 5.: Adózni?! Ezeknek?! Hogy ellophassák?! (bárki Magyarországon, bármiféle politikai ciklus alatt)

Mottó 6.: Aki adózik, az a családjától lop. (francia közmondás, egy francia filmben hallottam)

♣

1. Elvenni, adni

Minden ember elvesz valamit a településtől, illetve jó esetben hozzáad valamit a településhez, ahol él.

A kérdés az, hogy többet vesz-e el, mint amennyit ad, illetve megvan-e az egyensúly a kettő között. Néha már azzal is pozitív hatást lehet gyakorolni egy település életére, ha valaki ugyan minden építő jellegű tevékenységtől távol marad, de legalább nem is rombol. Nem rombol se fizikai, se szellemi, se morális, se erkölcsi értelemben. Sajnos azonban annak a megítélése, hogy mi számít rombolásnak, Magyarországon erősen politikai színezetű az értékválasztáskor, így a szemetelést vagy a betöréses rablást leszámítva kétséges, hogy a felsoroltak vonatkozásában közös nevezőre jutnának a vitázó felek. Tény: van, akinek az üresen, de épen hagyott lap a hozzájárulása.  Rendben tartja a kertjét, az utcafrontot, aztán visszahúzódik a kerítése mögé, és kirakja a "Hagyjál békén!" táblát. Elvesz ugyan, de csak annyit, amennyi mindenképpen elkerülhetetlen, pusztán az emberi létezése okán.

Mert mindenki, mindig, minden nap elvesz: ez biztos.

Már akkor elvesz, amikor beindítja az autóját: elvesz tiszta levegőt, elvesz csendet, amortizálja az aszfaltot, felveri a kavicsos-földes úton a port. Ezen sajnos az se igazán segít, ha elektromos az az autó: az akkumulátorok (gyártás, élettartam, ártalmatlanítás) bezavarnak a képbe, és az elektromos autónak is van súlya, és az is felveri a port. Egy modern ember pusztán a létezésével beszennyez valamit. Többnyire mindent, mindig, mindenhol, amerre jár. Élnünk kell, ennünk kell, laknunk kell, dolgoznunk kell, jönnünk-mennünk-utaznunk kell, fogyasztunk, halmozunk, környezetromboló technológiák termékeit és a nagyüzemi mezőgazdaság áruit vásároljuk, és ennek a világnak a részei vagyunk, itt és most: a  XXI. századi létformánk maga a környezetszennyezés, és ez alól kibújni, vagy ettől függetleníteni magunkat teljesen reménytelen mindaddig, míg magunktól új alapokra nem építjük ezt a világot, vagy meg nem változtatjuk a saját szokásainkat legalább...vagy amíg azt ki nem kényszeríti belőlünk Gaia.

Az ember akkor is elvesz, ha a családja akár már generációk óta ugyanazon a településen él, és akkor is, ha új beköltöző. Aki új, másik lakhelyet választ és beköltözik valahová, automatikusan elvesz valamit a településtől: nem a már ott élő emberi közösségtől vesz el valamit, hanem például a természeti környezettől. Házat épít oda, ahol addig talán nem volt semmi, vagy legfeljebb csak Sufnia krónikáinak egy kis darabja, az 1970-es években kezdődött víkend korszakból, ahogy – szűkítem a kis példabeszédemet a falura – Nagykovácsi egykori zárkertjeiben. És onnan kezdve, hogy építkezni kezd, beköltözik és itt él, minden helyi lakos terheli ezt a környezetet a maga szintjén és a maga módján.

Persze adni is kell, vagy mindenkinek kéne, és van, aki ad is. Alapesetben megfizeti az adóit, tehát pl. az építményadót, telekadót, a működő vállalkozásának helyi adóit, de a talajterhelési díjra, behajtási engedélyekre, közterülethasználati díjakra kifizetett díjakban, vagy akár a szabályszegésekre kirótt büntetések, bírságok formájában is gyarapítja a település anyagi lehetőségeit. (itt és most tehát elsősorban az önkormányzat közhatalmi bevételeit, vagyis a polgárok helyi adóit/pénzbefizetéseit értem ez alatt, de a lakosok természetesen a központi adóbefizetéseik által is gazdagítják a települést, hiszen ezeknek egy része visszacsorog ide, részben lakosságarányos normatív támogatásként, illetve a különböző hazai vagy EU támogatásokon/pályázatokon/célzott beruházásokon keresztül...amennyiben persze azt nem vonják el zord idők idején, 400 milliós lyukat ütve a helyi költségvetésben)

Az adófizető polgárok okkal és joggal várják el, hogy a megfizetett adóikért cserébe az állam/az önkormányzat elvégezze, és jól végezze el el azokat a törvényes feladatokat, amelyek az országot, a települést élhetővé teszik, felvirágoztatják, és az egyén és a közösség életminőségét is javítják és óvják. Az adó azonban csak kényszerű és szükséges hozzáadott érték egy adott település gyarapodásához, vagy szimpla rendszerszintű működéséhez. És Magyarországon sem minden településen és minden régióban egyértelmű, hogy egy település vezetése számíthat ilyen közhatalmi bevételre, lásd az 1. mottót. De ha a polgárok meg is fizetik az adóikat, a település életét befolyásoló képlet még akkor is sokkal több tényezőből áll, tehát jóval összetettebb, holisztikusabb.

2. Civil terep

A politikai hatalom mellett párhuzamosan létező, aktív, valódi erővel bíró és összeségükben az egész társadalomra ható civil közösségek jelenléte minden demokrácia alapvetése: e nélkül nincs modern, nyugati típusú civilizáció.

Az egyik álláspont szerint – optimális esetben –  az adott település civil polgárai a kötelezettségeiken túl is nyújtanak tehát valami pozitív többletet a tágabb otthonuknak. A hozzáadott érték lehet anyagi, tárgyi, szellemi, kulturális, vagy – ez már nagyon necces eset – akár politikai, olykor kifejezetten pártpolitikai hozzájárulás, amennyiben az adott civil ezt a tőkéjét érvényesíti vagy csatornázza be valamilyen módon a településbe.

Nagykovácsiban sokféle változata felbukkan ennek. 

Az összhatás egyértelműen pozitív kicsengésű a faluban.  Ez a kezdeményező, és a témák, ügyek sokaságában mozgó civileknek köszönhető elsősorban.

• A polgárok önkéntes munkákat vállalnak a helyi közintézményekben, akár kampányszerű akciókban vagy rendszeresen
• részt vesznek a közösségi megmozdulásokban 
• segítő felajánlásokat tesznek, vállalnak (pl. idősgondozás, időseknek, betegeknek bevásárlás és napi ügyek elintézése) 
• karitatív, szociális-közösségi alapítványokat hoznak létre
• széles hatásmezőben is megmutatkozó tevékenységű egyesületekbe tömörülnek
• kétkezi munkával vagy tárgyi, anyagi javakkal támogatják egy-egy fontos cél megvalósulását,
• közreműködnek a helyreállításban, újjáépítésben természeti vagy ipari katasztrófák idején
• polgárőrséget szerveznek, illetve ezekhez csatlakoznak és más, hasonló önkéntes polgári-közrendvédelmi/katasztrófavédelmi kereteken belül vállalnak munkát
• latba vetik az emberi, üzleti, politikai kapcsolati hálójukat a település érdekében,
• olyan nonprofit szolgáltatásokat indítanak, vagy olyan tevékenységbe kezdenek egy-egy területen, amellyel az önkormányzat valamiért nem tud vagy nem akar foglalkozni,
• amatőr-civil sportegyesületekbe/sporttársaságokba tömörülnek
• ...

vagyis megtelepednek a település olyan közéleti vagy civil szektoraiban, ahol remélhetőleg pozitív hatást gyakorolhatnak a közösség egészének vagy megcélzott szeletének az életére. És figyelnek, mozgolódnak, hallatják a hangjukat, szervezkednek, aláírásokat gyűjtenek, változást generálnak, tüntetnek...amennyiben a vállalt feladatuk ezt kívánja. A végeredmény ezer arcot ölthet:

lehet

• egy politikai támogatásként működő, de a háttérben mozgó civil összefogás, ami a regnáló politikai hatalommal köt Társadalmi Szerződést,
• egy független újság/médiafelület,
• egy alternatív internetes Fórum,
• egy cicamenedék,  
• egy harcos, közéleti facebook csoport,
• egy civil-politikai mozgalom, vagy kettő,
• egy művészeti iskola,
• egy asztalitenisz klub
• vagy egy helyi futballcsapat...

és amikor választ keres valaki arra a kérdésre, hogy Érdemes-e Nagykovácsiba költözni, akkor ezek összesége is hozzájárul a Nagy Képhez.

Vannak tehát tisztán civil körben (egyén vagy közösség), vannak a helyi egyházakon keresztül megvalósuló, és vannak a játszótér-diplomácia keretein belül működők. Ez utóbbiakban az önkormányzat és a civil szféra közös, olykor politikailag kifejezetten pengeélen táncoló érdek-és értékérvényesítő akaratát egyesítő kezdeményezések valósulnak meg. Ilyenkor a kölcsönös hasznot csak egy hajszál választja el a belterjes, "mi kutyánk kölyke"-szerű, e hazában jól ismert morális, erkölcsi és etikai korrupciótól. Ha ez bekövetkezik, az azt jelenti, hogy az önkormányzat masszívan szelektál a támogatásért forduló civilek/civil egyesületek között, és csak a "sajátjainak" oszt lapot.

Nagykovácsiban, a civilek által elvégzett munkák mennyisége: felsorolhatatlan.  A lista megtöltene egy kisebb könyvet. Egy köztéri szobor körüli gazolástól elkezdve a Crosskovácsi óriási, nemzetközi hírű sikertörténetéig minden belefér ebbe. Ebben a vonatkozásban a hozzánk hasonló lélekszámú települések közül bármelyikkel felvehetné a versenyt a helyi civil szféra. És szerintem győzne.

Az alábbi rövid példatár talán emberileg közelebb hozza mindezt, de az eszembe sem jutna, hogy a teljességre törekedjek.1. Örömbuli. 2017 októberében a helyi civilek, az önkormányzat dolgozói/képviselők, a helyi Készenléti Szolgálat munkatársai, vállalkozók, cserkészek...majdnem 100 ember, köztük sok diákkal, kitakarították a Békás-tavat és környékét az élőhely-rekonstrukció terveit készítő szakember szakmai vezetésével és a Duna-Ipoly nemzeti Parkkal egyeztetett módon. Nagykovácsi egyik fontos természeti értékének megóvása és újjáélesztése 2000 óta dédelgetett terve az önkormányzatnak, de komoly előrelépés a kezdeti állapothoz képest nem igazán történt, pedig nemrég már úgy tűnt valóban érdemi változás történik. A tehetetlenség oka: politika, forráshiány, jogi problémák, prioritások, a szokásos történet...Lelkesedésben és nekibuzdulásban azonban soha nincs hiány, sok embernek szívügye ennek a természeti kincsnek, kiránduló-és pihenőhelynek az élete az önkormányzati képviselők és a civilek között is, így egy ilyen akció hamar sikert könyvelhet el. A négy órás, kontrollált takarításról igazi közösségi eseményként, elégedetten számolhattak be az érintettek minden fórumon. 2. A Jó Balekok Nagy Napja. Az örök feladat, avagy a rendszerszintű "jó balekság" illusztrációja. Az ember azért szedi össze a mások által eldobott szemetet a közterületekről, mert alapvetően intelligens, és nem akarja a környezetét koszban, mocsokban látni, és nem akar abban élni sem, de valójában ez az egész szemétszedősdi egy kolosszális vicc. Annak ellenére az, hogy az illegális hulladéklerakás 2005 óta a büntető törvénykönyv hatálya alá tartozik Magyarországon, és már 2007-ben három év szabadságvesztést lehetett érte kapni. És ezalatt hány embert is kaptak el és csuktak le? A törvények betartatása nélkül, a törvény szava semmit sem ér, és néha a börtönnél is van fenyegetőbb szankció. Ha egy cigarettacsikk eldobásáért mondjuk 500.000 Ft végrehajtással egybekötött büntetést szabnának ki, és teljes vagyonelkobzást is arra, aki a közterületre hordja ki illegálisan a szemetét, vagy teherautóval önti le a sittet a természetben, és meg is tennék ezt az elkövetővel, akkor talán rögtön úgy érezhetné a jó honpolgár, hogy nem csak gátlástalanul kihasználják a hazaszeretetét/zöldtudatosságát/lokálpatriotizmusát az évenként meghirdetett Te Szedd! akciókkal, amelynek én eleve más nevet adnék. Nagykovácsiban civilek garmadája tölti egész évben a hétköznapjait, szombatjait és vasárnapjait azzal, hogy mások után takarít, tehát nem csak kampányüzemmódban és nem csak kampányprogramban.
3. Kevésből, jót. Egy ronda parkoló kis csodái. Ezeket a mesés/elgondolkodtató/vicces/pazar stílusú, gyerekek által készített falfestményeket védetté kéne nyilvánítani. Klasszikus példája annak, hogy a civilek és az önkormányzat/iskola miképpen tud tökéletesen és mindenki szívét örömmel eltöltő módon együttműködni...egyszerű eszköztárral is.4. Sok kicsi sokra megy. Nagykovácsiban eddig három olyan jelentős, nagy horderejű alkalom akadt az elmúlt 20 évből, amikor a falu közössége messze túllépett a saját árnyékán. 2010-ben, a vörösiszap-katasztrófa idején, a 2014-es országos jégkatasztrófa napjaiban, amikor a falu 100 évet zuhant vissza az időben és gyakorlatilag minden fontos online hírportál/TV/nyomtatott közéleti újság címoldalára felkerült, és természetesen 2020-ban, a koronavírus járvány idején. Ez a foto a 2010-es adománygyűjtésnek állít emléket, amikor a falu lakói nem egészen két nap alatt, több mint másfél tonna segélyt vettek/hoztak a CBA parkolójába. Vegytiszta civil kezdeményezésű és kivitelezésű akció volt, az akkori jegyző minden támogatása mellett, és az adomány eljuttatását leszámítva, amelyben az egyik helyi képviselő segített. Ezen a két napon a civil támogatók/önkormányzati alkalmazottak/a vállalkozók igazán kitettek magukért (külön poszt lesz). 

A jégkatasztrófa által generált másik hatalmas lakossági összefogásnak az önkormányzat egy hagyományteremtő szándékú – az Összefogás Napjának elnevezett – kezdeményezéssel reagált, de a sikere szerintem mérsékeltnek tekinthető: túl gyorsan megroppantották a napi politika jégsúlyának viszályai és botrányai a nagy civil-civil és a nagy civil-önkormányzati összeborulást. A hétköznapok elsöpörték a zord idők szép pillanataira épített álmokat és vágyakat, amelyekben meg lehetne feledkezni a valóság rideg-hideg fuvallatáról. Ám ettől még valóban nagyszerű és felemelő történetekkel lehetett megtölteni az emlékezet mappáit.

A harmadik esetben, a járvány idején, a Kispatak Óvoda intézményvezetője útjára bocsátott egy kezdeményezést, amely szinte pillanatok alatt összehozta az önkéntes civileket, a vállalkozókat és az önkormányzatot, és rövid idő alatt olyan méreteket öltött, hogy a Tájolóban a róla szóló beszámoló is – megérdemelten – csak két oldalon fért el. Hivatásos és amatőr varrónők éjt nappallá téve maszkokat varrtak, amelyeket aztán a civilek széthordtak a falu összes lakójának. A színes, tarka, mintás vásznakból készített maszkok szinte emblematikusan jelezték, hogy aki hordja, az nagykovácsi lakos. 715 méter pamutvásznat, 2000 méter kalapgumit, 12 kg postázó körgumit, megszámlálhatatlan mennyiségű varrócérnát használtak fel a maszkokhoz. Ehhez jött a mosópor, víz, vasaló, energia...a nagyobb része szintén közadakozásból. 8150 maszkot készítettek március 16. és április 28. között. Összesen 84 ember vett részt a munkában: 33-an varrtak, 17-en szabtak, 7-en mostak-vasaltak-gumiztak, 2-en csomagoltak, 24-en voltak, akik kihordták a maszkokat, és 1, aki a mindenes fuvaros-begyűjtő-kiszállító volt. Segítettek cégek (textil adományok), magánszemélyek (sokféle módon), és 600.000 Ft-ot tolt bele az önkormányzat. A nagykovácsi lakosok által felajánlott pénzösszegből a Nagykovácsi Óvodásokért Óvodai Alapítvány egy nagy teljesítményű ózongenerátort vásárolt a központi óvoda fertőtlenítéséhez...történet, fényképek, itt, a 18. oldalon.

5. Sok pénz, sokra megy. A civil közösségek által fizetett közterületi/belterületi útépítések ügye. A képen a Muskátli utca aszfaltozása látható, 2014 júniusában, lakossági önerőből és önkormányzati költségvetésből finanszírozva. Öt különböző utcából jöttek adakozni a lakók, és nagy változás, amikor egy poros földút végre szilárd burkolatot kap. Ahogy azt Dékány Angella exképviselő és exalpolgármester mondta 2008-ban: "Sokan kezdeményeznek ilyen összefogást, de a végére általában 4-5 lakos marad." Nagykovácsiban a lakók által finanszírozott útépítések felfutása 10-15 évvel ezelőtt lódult meg igazán, de ez is olyan terület, amelyben a legtöbb eredményt inkább az utóbbi 6-10 év hozta. Előfordult, hogy a lakók 100%-ig maguk fizették a beruházást, de az a gyakoribb, hogy az önkormányzat is kiveszi a részét ( jellemzően a kisebb részét) valamilyen formában (pénzt ad, szervez, adminisztrációs és műszaki támogatást nyújt, stb.) 2016 óta pedig rendelet szól arról, hogy az önkormányzati költségvetés milyen formában és feltételek teljesülése esetén tudja támogatni a lakossági kezdeményezésű és finanszírozású útépítéseket. Ez sokat segített, de persze még így sem olcsó mulatság állni a számlát.

Ellenben az ilyen befektetések a civil együttműködés magasiskoláját jelentik: emberileg, gazdaságilag. Egy mart aszfaltos tömörítéshez, vagy egy hideg aszfaltos/finn úthoz, vagy egy igazán jó minőségű, forrón hengerelt aszfalttal készített úthoz is mélyen a zsebükbe kell nyúlnia a lakóknak. Elkötelezettséget, hitelességet, bizalmat és megbízhatóságot követel ez minden résztvevő telekszomszédtól, utcaszomszédtól. Az is érzékeny kérdés, hogy anyagi-családi helyzetétől függően ki, mennyi pénzt tud beleadni a közösbe – empátia, ugye –, de a vállalkozóval/önkormányzattal történő egyeztetések, tárgyalások lebonyolítása sem mindig könnyű (a műszaki ellenőr pedig kötelező). És persze a szomszédok közötti együttműködésnek a konfliktus-indexe is magas: mindenki szeret szépen leaszfaltozott úton járni, de elég gyakori összeütközések forrása, hogy valaki akkor sem tol bele pénzt a projektbe az adott utcából, ha egyébként megtehetné...ám a hasznát vastagon lefölözi, amikor a többiek az ő részét is kifizetik inkább, csak legyen végre normálisan használható, takarítható az út (a nem fizetőket terhelő következmények egy másik poszt témáját képezik). Az összes nagyobb szabású, nagy anyagi teherrel járó civil összefogás zökkenőmentes megvalósítása közül talán a közös finanszírozású útépítés bevállalása a legnehezebb. De ahol sikerül, ott biztosan hosszú időre, tartósan megtörik a török átok – ha egyáltalán volt – a telekszomszédok és az utcaszomszédok között. Amikor ránéznek az utcára, az útra, akkor tudják: ez az Övék, mindannyiuké, a közös vagyonuk, és a saját pénzükön gurulnak, sétálnak.

3. A civil öntudat és a civil önfényezés

De támadhatatlan, legitim álláspontot képviselnek azok is, akik úgy gondolják, hogy az adóik befizetésével – és persze ezen túlmenően a törvények betartása mellett – lerótták az ország, a társadalom, a kormányzat/önkormányzat, a közösség felé a kötelezettségeiket, és a maguk részéről a továbbiakban nem kívánnak semmiféle plusz terhet magukra vállalni, se magánszemélyként, se vállalkozóként, apró-cseprő, önkéntes, ingyen munkák keretében. Az egész napi, egész heti...egész évi munka után, – örökös stresszben és elhasznált idegszálakkal egyensúlyozva a munka-család-önmegvalósítás-magánélet négyszögében, illetve általában az egzisztenciális biztonság véres mezején – senkinek nincs joga elvárni tőlük, hogy a szabadidőjüket is feláldozzák a Szent Célok oltárán, legyen az bármiféle nemes plusz hozzájárulás. Munka, idő, pénz, energia: ezekből minden becsületes honpolgárnak véges mennyiség áll a rendelkezésére.

Mégis megtörténik –  egyáltalán nem mindig, de néha talán kivédhetetlenül –, hogy fellelhető némi bűntudatkeltő nyelvi kontextus az otthon maradtak felé a közösségi megmozdulásokról, az önkéntesen vállalt szerepekről szóló beszámolókban: akaratlanul, szinte észrevétlenül is lehet kisebb sebeket ejteni egy közösségen belül.

A lájkvadászattal összeforrt önfényezés kikerülése is nehéz műfaj: szerénynek illene lenni, de gyakran ez csak annyira jön össze egyeseknek, mint a szerénytelen Bástya elvtársnak, a Tanúban. Van, aki persze nem is akarja kikerülni, direkt azért nyüzsög a közösségi megmozdulásokon, hogy önmagát/pártját/eszméit népszerűsítse. Gregory Peck ezt nem így csinálta az Idegen a cowboyok között című filmben, amikor kiért a provokáció elől, és nem állt le verekedni fényes nappal, nagy nézőközönség előtt, hiába köpködték őt, gyáva városi ficsúrként megbélyegezve a menyasszonya előtt. Inkább hajnalok-hajnalán bekopogott Charlton Hestonhoz és kihívta a felkínált bunyóra, hogy lerendezzék a közös ügyüket. Nagykovácsiban is sokan vannak, akik nem várnak semmi elismerést azért, mert az év bármely napján pl. felszedik a földről a mások által elhajított sörösüveget, és bedobják a legközelebbi szemetesbe.

Mediatizált világunkban azonban szinte csak az számít valóságosnak és megtörténtnek, vagy említésre érdemes tettnek, amely köré látványos habverés keríthető. A facebook-instagram-youtube Szentháromság afféle kezdőkészletnek számít ebben a folyamatban, amelyet az online hírportálok és a nyomtatott sajtótermékek egészítenek ki. Plusz a resztli: Donald Trump pl. részben a twitterrel nyomta le az ellenfeleit, ami sokat elmond a világ jelenlegi szellemi állapotáról. Félreértés ne essék: nem vagyok én ellene semmiféle módon a hírek terjesztésének, a tájékoztatásnak, az örömünnepeknek, a kampányoknak, a shownak, a média tüzijátéknak. Ez több okból is eleve meghökkentő lenne tőlem, aki pl. blogot ír. A felsoroltak egészséges arányú keverésén azonban mindig illik dolgozni. 

Részben azért is, mert az ilyen események ráadásul gyakran óriási családi programok, vidám happeningek is lehetnek, amelyeken felvonul a polgárok apraja-nagyja, és egyértelműen nevelő-tanító-közösségépítő funkciót töltenek be, akár a jelenlevő fiatal generációk részére, akár az otthonmaradók számára, akiket egy jól sikerült fotós-videós-szöveges beszámolóval talán rá lehet venni, hogy legközelebb ők is részt vegyenek egy-egy megmozduláson.

Elvileg mégis úgy kéne az önkéntes közösségi munkát közkedveltté tenni és megköszönni a résztvevőknek a munkát/adományt, hogy az ne tűnjön úgy, mintha visszaköszönne a kommunista szombatok emléke, amelyet a Szovjetunióban, egy Lenin nevű tömeggyilkos rendszere bocsátott az útjára, 1919-ben.

4. A demokratikus szombat

Hat nap munka, egy nap pihenő, 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás, így ment ez sokáig, és már akkor sem volt igaz, soha, semmikor, sehol, a mezőgazdaságban és falun meg pláne nem, mert a desznyónak vasárnap is kell enni adni és ki kell lapátolnyi alóla a ganyét.

Magyarországon mindössze 40 éves múltra tekint vissza a szabad szombat intézménye. Tudott, elfogadott, hogy ennek bevezetéséért – ahogy azt még egy általam egyébként több szempontból nagyra becsült, de egyebekben kissé antiszemita kollégám is mondta a 80-as években, a szerkesztőségben, ahol dolgoztam – mindenki tartozik egy nagyon mély köszönettel a zsidóknak. (a hazaiaknak és a világ zsidóságának egyaránt, mert komoly részük volt benne) 1975-ben lett minden második szombat szabad, aztán 1981-től már minden szombaton pihenhetett az ország népe (nyugaton ekkoriban már régóta így volt). De a kommunisták még annak idején is nagyon féltették az országot ettől a vívmánytól, mert a vonalas újságírók szerint, úgysem tudnak majd ezzel a hirtelen jött sok szabadidővel mit kezdeni a dolgozók, és az egyetlen különbség az lesz, hogy vasárnap helyett már szombat délelőttre berúgnak, mint a kocsis.

A kommunista szombat  – Sztahanov elvtárs likes this – volt azonban ennek a fajta cinizmusnak legalja: a rendszer által igényelt önkéntes ingyenmunkát ugyan ki lehetett kerülni, el lehetett sunnyogni, de feljegyezték azoknak a rendszerellenes logósoknak a nevét, akik nem teljesítették az internacionalista kötelességüket, és őket a besúgóknak is a figyelmébe ajánlották, illetve folyamatosan lemaradtak a jutalmakról, prémiumokról, kitüntetésekről, tárgyi juttatásokról, kedvezményekről és egyéb díjazásokról.

Nagyon sokan örömmel vállalnak önkéntesen közösségi feladatokat, mert a munkák – a településre gyakorolt haszon mellett – alkalmat adnak a jó szomszédi viszonyok, barátságok, kapcsolatok megerősítésére, ápolására, és építésére, (akár üzletire is) és mert igen gyakran esti borozgatással/bográcsozással/sütizéssel/kerti partikkal érnek véget. A élet természetéből adódóan a fesztiválok, a búcsúk, a sportrendezvények, a nagy önkormányzati események megünneplése és a közösségi összeborulások szinte mindig hétvégékre esnek: ez így normális, és ezekre a családi, szórakoztató eseményekre értelemszerűen mindenki valóban önként és vidáman jön. Az önkéntes, közösségi munkákat ugyanígy hétvégékre tervezik, – persze nem feltétlenül korlátozódnak csak a hétvégékre – és Hála az Égieknek és a rendszerváltásnak ma már senkit sem vesznek elő nyíltan azért, mert nem fordítja a szabad idejét (akár a szombatot, akár a vasárnapot) valamilyen közös lakossági projektre. De a régi beidegződések nem múlnak el könnyen, sőt, öröklődnek. Hallottam én már nem egyszer és nem kétszer olyan megnyilatkozást az elmúlt 20 évben, hogy (egyszerűsítem) "jaj, megint menni kell gályázni szombaton valami közösségi balhéra, önkéntesnek, tudod, ott lesz mindenki, muszáj megjelenni, pedig de nincsen kedvem."

És itt muszáj megemlíteni két sajátosságot.

Az, aki rendszeresen követi a közélet eseményeit a saját településén (főleg kistelepüléseken, nagyközségekben, kerületi szinten igaz ez) egy idő után előre meg tudja jósolni, hogy kik azok, akik biztosan jelen lesznek egy-egy közösségi rendezvényen, a témától, előadótól, jellegtől függően. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a nevek bukkannak fel a képanyagokon és a beszámolókban, afféle fix tartozékaiként az egybegyűlteknek.  

Minden egyes közösségnek (klub, egyesület, alapítvány...politikai párt) van kemény magja, sőt, néha elitje. Ők alkotják az adott közösség szilárd vázát. Ők azok, akikre mindig számítani lehet, akik mindig jönnek, akik mindig adnak, velük és általuk azonosítják elsősorban az adott közösséget. Ez természetes, ez így működik. A gond általában abból adódik, ha az adott közösség terve egy szélesebb társadalmi/települési civil bázis kialakítása, ám az ismert tagokon kívül nem, vagy csak alig jönnek el többen/mások a meghirdetett eseményekre. Ez gyakran vezet oda, hogy az adott közösség úgy érzi, hogy a település lakói inaktívak, közönyösek, bezárkózók, vagy egyenes túl ostobák ahhoz, hogy felismerjék azokat a mindenkit boldogító és magasztos célokat, amelyért az adott közösség küzdelmet vállal. És ilyenkor könnyű szereptévesztésbe esni.

A mérleg megvonásakor ez úgy csapódhat le, hogy "Vagyunk mi, akik összefogunk a közösségért, leteszünk valamit az asztalra, egy a jelszónk, tartós béke! és vannak a többiek, akik otthon ülnek a fotelban, viszont ők tesznek az egészre. Mi vagyunk a jó arcok, ők meg a rosszak.

Pedig könnyen lehet, hogy az az ember, aki milliókat tol bele a költségvetésbe adóként, és soha egy virágot el nem ültetett a közterületen, nem jár el összejövetelekre, az többet tesz a faluért, mint 30 ember, aki a címlapra és a facebook lájkcunami közepébe kerül, amiért küszködött egy sort a terepen, faluszépítés vagy szemétszedés címszó alatt. Óvatosan kell bánni a szerepek és a vállalások megítélésekor.

Van egy másik sajátosság, ami részben az előzőhöz kapcsolódik. 1999 óta taposom a földet Nagykovácsiban, van némi rálátásom erre-arra, és mindig határozottan volt/van egy olyan érzésem, hogy a mindenkori önkormányzati dolgozók, illetve az önkormányzati intézmények dolgozóinak egy változó részét a mindenkori közhatalmi vezetőség néha kirendeli egy-egy eseményre/megmozdulásra/rendezvényre,

akarom mondani,

az a halovány sejtésem, hogy az önkormányzat berkein belül, több csatornán keresztül, informálisan, finom ráhatással és ráutaló magatartással elegánsan az értésükre adják némelyeknek, hogy pl. egy-egy nem túl vonzó, nem igazán közönségbarát, de pl. az adott polgármester számára jelentőséggel bíró, vagy esetleg izzasztóan politika szagú eseményen való részvételükért nem maradna el a hála, mert ezáltal lennének, akik megtöltik a széksorokat, hogy jobb vágóképeket lehessen készíteni a video anyagokban és a fotó összeállításokban, és pl. a meghívott előadó/vendég sem sértődik meg, ha azt tapasztalja, hogy senki nem kíváncsi rá, vagy csak bántóan kevesen.

Persze senkit sem lehet kötelezni ilyesmire. Én azonban nem csak a közönséget pásztázó kamerák vagy fotók alapján éreztem/érzem ezt így, amikor visszanézek valamit manapság is. 2010-és 2014 között gyakorlatilag állandó résztvevője voltam a képviselő-testületi üléseknek, minden közmeghallgatásnak, tucatnyi előadásnak és önkormányzati tájékoztatónak, és ott vert gyökeret bennem az a sejtés, hogy a hallgatóság soraiban helyet foglaló emberek egy része, mindig egy kisebbik része: statiszta. Nem azért van ott mert érdekli, ami elhangzik.

Olyan világban élünk – nem újkeletű – ahol pl. az értékelvű iskolások egy részét testületileg és egységesen kivezénylik a nemzet hangjának koncertjére Esztergomban, mintha attól, hogy azonos, keresztényi alapon állnak a zenész-énekessel, a diákoknak még nem lehetne joguk a saját ízlésükhöz,  vagy ahol egy "meggondolatlan" facebook poszt/ komment/megosztás az állásába kerülhet bárkinek a közigazgatási/kormányzati/önkormányzati szférában...vagy ahol pl. úgy húzzák rá a vizes lepedőt a jegyzőre, hogy azt oktatni kéne az állami janicsárképzőn.

Vagyis mutatkozik némi feudális-hierarchikus-új időknek a régi dalait idéző, dualista-dzsentri hajlam a politikai-társadalmi közéletben. Ez a mentalitás könnyen átitat vagy átitathat minden szintet egy adott közösségen belül.

Lehet, hogy nincs már kommunista szombat, de nekem az a meglátásom, hogy akadhatnak olyanok ma is, akik jól felfogott egzisztenciális önérdekből, az állásuk megtartásáért vagy jobb pozíciókért bevállalják ezeket – ilyenkor a demokratikus szombatok a hét bármelyik napjára eshetnek persze – és elüldögélnek egy kicsit egy-egy megemlékezésen, előadáson, politikai rendezvényen, vagy hajolgatnak az utcák, utak mentén szemetet szedve...akkor is ha erre, az adott órában/napon semmiféle hajlandóságot nem éreznek. És akadnak olyanok is talán, akik csak azért csinálnak ilyesmit, hogy ne lógjanak ki a sorból, ne hívják fel magukra a rosszalló figyelmet, és ne vegyék a szájukra őt a többiek, amiért kihúzzák magukat a kollegialitás zsinórmértékéből.

Ha ez így van – most úgy teszek, mintha nem hallottam volna már ilyesmiről – az elég szomorú. A filmművészetben és az irodalomban is mindig hálás témának számított az egyén szabadsága és a befogadó közösség/közeg elvárásai közötti konfliktus ábrázolása.

Nehéz civilnek, és nehéz szabad embernek lenni. És mintha egyre nehezebb lenne.

5. Barát vagy ellenség? 

Az önkéntes, közösségi munkának mindenütt masszív hagyományai vannak a civilizált világban és az ép szerkezetű társadalmakban. Ezek általában hasznos kiegészítői a kormányzatok/önkormányzatok munkájának, és az együttműködés többnyire zökkenőmentes. Olyan országokban, ahol a kormányzat törvényes indok nélkül gyanús figuráknak, zavargó szarkavaróknak, ellenségnek, idegen ügynöknek tekinti a civileket és a civil csoportosulásokat, ez a fajta együttműködés gyötrelmes, kiábrándító, vagy egyenesen kudarcra van ítélve.

A mindenkori Nagykovácsi Önkormányzat alapvetően civilbarát magatartást tanúsít. Mindig civilbarát volt, ma is az. Bencsik Mónika 12 évig (2002-2014) tartó regnálása idején is az volt, mert rendíthetetlenül tolta a milliókat beléjük vagy kínált infrastrukturális támogatást, csak akkoriban időnként elröppent egy-egy hangosabb/kiszivárgott "Elegem van a civilekből!", ahogy a faluban háborút generáltak némelyik civillel/civil csoportosulással az érdekellentétek. Igaz, hogy egy idő után egyre több lett ezekből az összeütközésekből, de mégis Bencsik volt az, aki még az egyik legkeményebb, legszókimondóbb civil kritikusának, a helyi futballklub akkori elnökének is Nagykovácsiért Emlékérmet adományozott. Mert tudta, hogy mit követel meg a politikai illendőség, józanság...és ravaszság elegye. Egy bizonyos határig, persze.

Kiszelné Mohos Katalin (2014 →) egyértelműbben és világosabban civilbarát...de ez sem jelenti azt, hogy kéz a kézben, dalolva, együtt kergeti a civilekkel a pillangókat a virágos mezőn. Konfliktusból, konfrontációból és vitából ma sincs kevesebb a civilek és a politikai hatalom között, sőt, manapság sokkal hamarabb lehet Index vagy Telex címlapra kerülni ezekkel, mint 2014 előtt. Ennek egyrészt a mostani viták súlya, jelentősége, politikailag felfokozható hírértéke az oka (Linum Udvar, Cserkész-szálloda projekt), másrészt maguk a civilek. A civilek is okosabbak, szervezettebbek, nagyobb befolyással bírók lettek: a kapcsolati tőke értéke felbecsülhetetlen a civil társadalom érdekérvényesítésében is.6. Cserkész biznisz. Egy óriási beruházás körvonalazódik a Wattay-Teleki-Tisza kastély területén. Látványterv akad bőven, egyik letaszítja a másikat. Ez itt a Nagykovácsi Önkormányzat, a Cserkészszövetség, a helyi civilek, valamint a politikai pártok beszivárgóinak négyszögében zajló legújabb, aktuális botrány. Arra mindenesetre nagyon vigyáztak az önkormányzatnál, hogy ne készülhessen kép-és hangfelvétel arról, hogy pontosan mi és hogyan hangzott el a civilekkel kötött együttműködési megállapodáson, amelynek az egyik résztvevő általi felmondása tovább élezte a feszültséget a felek között. A Nagykovácsi Kastélypark Komplexum úgy borította ki a bilit a faluban, mint egy tornádó a kutya vizestálját. Ez az ügy páratlan lehetőséget biztosít minden civil mozgalomnak, hogy felépítse magát rajta, akár új/más politikai erőként is. És a civilek, civil csoportosulások törnek is fel, mint a gejzír. Kiszelné Mohos Katalin mindent megtesz, hogy valahogy levakarja magáról ezt a cirkuszt, de komoly helyeken már abba belebukna az egész testület, hogy ez a projekt egyáltalán eljuthatott idáig az önkormányzat aktív részvételével az egyeztetéseken, és a figyelő tekintetük előtt.  Kép forrása: Cserkészszövetség/ Lechnerprojekt7. Nagy üzlet. Mindenkinek. De mindenkinek másképp. Kinek pénzben, kinek politikai karrierben, kinek méretben. Ez a másik projekt, ami az elmúlt években napirenden volt a faluban. Az átadással – csúszik – egy kövér 22 éves történet végére kerül pont. Nem különös módon Bencsik Mónika és Kiszelné Mohos Katalin is nagyon csúnyán megégette magát vele. Mindkettőjük regnálását végig kísérte, és dossziényi posztot biztosított ennek a blognak is, rögtön a legelsőt. Mindkét polgármestert hazugsággal, hazudozással is megvádolták a civilek – ők persze visszautasították a vádakat –, akiknek két masszív csoportja is kiaknázta az ügyben rejlő összes lehetőséget. A Civilek Nagykovácsiért Egyesület, valamint az Összekovácsoló Egyesület is a CBA-Príma beruházás folyóján evezett fel a választások idején az önkormányzat ajtajáig. Volt egy kis pánik és kapkodás amiatt az exfideszes gyülekezetben, ahogy a civilek rendíthetetlenül döngették a kapukat a faltörő kossal, de végül csak Kósa Emőke, az ÖE tagja jutott be a testületbe, függetlenként (mert nem jegyeztették be időben a testületet, így az nem lehetett jelölő szervezet). Mindig kell egy fontos, meghatározó ügy, amire fel lehet építeni egy civil bázist, amelyik más, nagyobb célokat tűz ki, mint pl. egy sakk-klub: a Linum Udvar ilyen meghatározó ügy volt.8. A Cinke hattyúdala? Másodikként értek célba a négy induló csapatból, és bár senki sem jutott be a közölük a képviselő-testületbe, ez az egyesület a civil akarat egyik meghatározó szereplőjeként vonult be Nagykovácsi politikatörténetébe. Én a kezdetektől a másik oldalon álltam a Linum Udvar ügyében, de nálam az ellenfeleknek is jár, ami jár. A beruházás ügye amúgy is komoly éket vágott a helyi civil társadalomban. A 2019-es választás végeredménye végül minden lehetséges politikai akadályt elgördített a Vörösvár Invest elől, bár az soha nem fog kiderülni, hogy azok között a választók között, akik bejuttatták Kiszelné Mohos Katalint és csapatát (mínusz 1 fő) a helyi parlamentbe, valójában milyen arányban voltak azok, akik támogatták, örömmel köszöntötték a beruházást. A Cinke veresége miatt könnyen úgy tűnhetne, hogy egyértelműen a támogatók javára billent a mérleg, de a politikai/pártpolitikai megfontolások, protest szavazatok és helyi frontvonalak miatt egyáltalán nem biztos, hogy ez így van...vagy éppen ne lehetne kiegyenlített a támogatók és az ellenzők közötti arány. Szerintem ugyan többen támogatják/támogatták mindig a Linum Udvar megépülését mint, akik ellenzik/ellenezték, de erre éppen úgy nincsen bizonyíték, mint az ellenkezőjére. Kép forrása: itt.

♣ 

Tehát mindig elkerülhetetlen és természetes velejárója ennek a gazdag civil bázisnak az is, hogy ezeknek a hozzáadott értékeknek, munkáknak, kezdeményezéseknek némelyike összeütközésbe kerül a helyi politikai hatalommal...vagy más civil közösségekkel vagy egyéb morális/erkölcsi/eszmei/politikai platformokkal. Néha kőkeményen és negatív értelemben ki is lehet használni a közösségi aktivitás erejét, vissza is lehet élni a segítő hozzájárulásokat vállaló polgárok jóakaratával, jószándékával és jóhiszeműségével. 

Ilyenkor általában az történik, hogy a politikai hatalom a civileknek a közösség érdekében végzett munkáját házon belülre tereli, a civil megmozdulásra rátelepedve a feltüntetett célokat maga felé hajlítja, és a civilek valójában akaratlanul, megtévesztve a regnáló politikai hatalom fennmaradását vagy egy új politikai hatalom betörését szolgálják...és ez többnyire utólag derül ki, a civilek irgalmatlan pofára esésének formájában. Főleg választások idején gyakori, de a gazdag és nyughatatlan helyi közéletnek köszönhetően bármikor számítani lehet rá. Több példa is volt/van ilyesmire az elmúlt 20 évben, néha csak kisebb ügyekben. A korábbi politikusi ígéretek a kukában landolnak, mire válaszul beindul a hazugozás civil gőzhengere. Előfordulhat az is, hogy a tisztán civilnek látszó kezdeményezés lövi lábon magát, és kap az ügy politikai gellert. Mert a kérdés persze mindig az, hogy ki az, aki valóban terel, ködösít, csúsztat, hazudik...mikor-melyiket. A civilség ugyanis önmagában még nem aggat angyalszárnyakat senkire.

Ez mindig érzékeny téma: nem biztos, hogy a többségnél vagy a hangosabban doboló csapatnál lesz az igazság.

6. Civil erő

A semleges, senkinek sem ártó és maradéktalanul civil szerveződésekkel, közösségi megmozdulásokkal senkinek sincsen semmi baja, de abban a pillanatban, hogy a civil szervezkedés kizökkenti a komfortzónájából a helyi politikusokat vagy a megmozdulás felkavarja a közéleti állóvizet, megkezdődik a seregek bevonulása minden oldalról...és bármit is képvisel valaki civilként, könnyedén felcímkézik. Ember és civil legyen a talpán, aki őrizni tudja az integritását, függetlenségét a csatazajban.

Ilyen korai, emlékezetes eset volt a Virágos-park ügye, amikor egy elhagyatott és elhanyagolt önkormányzati területen folytatott civil virágültetési gerilla-akció/területfoglalás hirtelen vaskos politikai perpatvarrá duzzadt, a polgármester előtt tett jogi nyilatkozatokkal, sírással, üzengetéssel az önkormányzati újságban, kemény hangnemű odamondogatásokkal és egy teljes ellenzéki mozgalom életre hívásával a nagykovacsi.net Civil Közösségi Hírportálon. A hírportál szintén kihasította a maga meghatározó és pozitív szeletét a helyi életből, jelen esetben a médiaszolgáltatás, a demokrácia építése és a transzparencia területén. Mégis sokan gyűlölték a szerkesztőt, és ők persze másként ítélték meg a CKH 4 évig tartó működését. Én viszont a falu mindenkori önkormányzatának teljesen abszurd, röhejes és szánalmas Tisza-monomániáját (játszótér-diplomácia) nem tartom pozitív értéknek, míg másoknak az én blogom nyilvánosságának és elérésének szűkítése, illetve elhallgattatása okozna örömet.

Vagyunk, akik vagyunk.

Magyarországon nagyon sok településen működtetnek a helyi közéletet, a helyi kulturális életet figyelő, általános tájékoztatásra, hírszolgáltatásra vagy éppen a település/régió történelmét, érdekességeit feldolgozó historikus honlapokat, facebook csoportokat, egyesületeket...nota bene! blogokat. Az Érdekes Fehérvár vagy a Dunakanyar helytörténete igazi csemege. A Nagykovácsi Pékdomb is olyan kezdeményezés, amelyekkel civilek gazdagítják helyi kulturális értékek tárházát és a helyismeretet: számtalan pozitív akciójuk egyik eredményeként mutathattam be Györgyi Zoltán főépítész előadását a helyi építészeti kultúráról. A Nagykovácsi Természet- és Környezetvédő Egyesület (NATE) pedig állandó szereplője a közéleti vitáknak, a meghívott vendégeinek előadásaiból pedig kettő  szó szerinti leiratban elolvasható ezen a blogon. (Ertsey Attila építészé, valamint Kósa Géza dendrológusé)

9. Civil autodafé. Györgyi Zoltán, Nagykovácsi főépítésze, és Beleznay Éva urbanista/építész, Budapest exfőépítésze a Nagykovácsi Civil Fórum (NCF) által rendezett est második felében. A rendezvény inkább hasonlított valamiféle Szent Civil Inkvizíció által végrehajtott ítélkezésre, de a helyzet az, hogy a helyi főépítész azért vehet fel pénzt az önkormányzattól (értsd: az adófizetőktől), hogy azt is elviselje, ha verbálisan a máglyára hurcolják. Odahurcolták. A meghívott vendég pedig belekóstolhatott a nagykovácsi civil-közéleti-politikai rögvalóságba. Én azért mindkettőjüket nagyon sajnáltam. C’est la vie, ahogy a dakoták mondják.

♣

Nagykovácsiban sok vendég előadó megfordult az elmúlt 20 évben, főleg az utóbbi 10-ben: Az Öregiskola talán élen jár ebben, de a civil egyesületek is aktívak. Ezt talán említenem sem kéne: a politikai paletta minden szegmensének támogatói csábítanak ide előadókat, mindenféle szakterületről. Márki-Zay Péter, Bod Péter Ákos, Tétényi Éva: ők Horgas Péter civil aktivistának – az NCH egyik alapítójának és több országos politikai-civil mozgalom oszlopos tagjának –  köszönhetően fordultak meg a faluban. Az Esztergom volt polgármesterével készített interjú legalább olyan pozitív volt számomra, mint amennyirre negatív kritikára okot adó a fentebb említett autodafé. A Konok Ikon a mai napig az egyik legolvasottabb, és szinte mindig új olvasókat vonzó posztja ennek a szolid, Blog.hu-peremvidéki blognak.

Az előadókra, illetve a szervezőkre érkező reakciók persze nagyjából kiszámíthatók és borítékolhatók: a civil társadalom bepalizható része is polarizált, megosztott, szekértáborokra bomlik, elvégre ez volt a politikusok célja, el is érték.

De talán a civil társadalom is gyógyítható. Valószínűleg és kizárólag éppen a civilek által. Bár sokan dolgoznak ez ellen, kis európai, háziasított Észak-Koreában reménykedve, ahol például tényleg senkinek nincs ehhez hasonló problémája. Csodálatos ország, a civil társadalom eleve felesleges, mert ott mindenki egyet ért.

Mert lehet, hogy nálunk, e vén földrészen a civil közösségek olykor megnehezítik az adott politikai hatalom törvényes törekvéseit is, de még mindig jobb ebben a durva hibákkal és vitákkal teli nyugati, európai, civilizált, demokratikus világban együtt élni ezzel, mint egy olyan rendszer eljövetelének drukkolni, ahol majd minden túloldalon álló civilnek befogják végre a pofáját.

Mert, ha ezek a zord idők eljönnek, annak azok se fognak örülni, akik most még azt hiszik, hogy a kiválasztottak kasztjába tartoznak.

Akár civilek, akár politikusok.