Szent meggyőződéssel hiszem – tudom –, hogy a madarak nagyon gyorsan megtanulják ki az az ember, akitől nem kell tartaniuk. Felismerik. Az pedig még kérdésként sem merül fel, hogy megjegyzik azokat a helyeket, ahol téli eleség várja őket: nem véletlenül ismétlik el a madarászok ezerszer, hogy aki egyszer elkezdte etetni a madarakat télen, az ne hagyja – az nem hagyhatja abba – mert az állatok számítanak arra az energiaforrásra már kora reggeltől, a zord éjszakák után. A télnek pedig még nincs vége. Éjszakai fagyok, hideg szelek. Egy őszapó mindössze 10 gramm. Ha nagyon kövér. Egyébként inkább csak hét-kilenc.

Madarak a kertben: a madarak énekén és csivitelésén, illetve azon az örömön túl, amit puszta jelenlétükkel és sürgés-forgásukkal okoznak, ez egy nagyon hasznos és megtérülő kapcsolat minden kertészkedő /kertbarát számára: ennek lényegét és mibenlétét talán ecsetelnem sem kell. A téli etetés egy csodálatos barátság kezdete lehet, ha még nem próbáltad volna Louie.

A kert tüskés rendfenntartójáról, az Ördögárok bátor áttelelőiről, a vasárnap délutáni látogatóról, és a véres valóságról már volt szó. Itt az ideje, hogy vessek egy kósza pillantást Nagykovácsi azon madaraira, amelyek megfordulnak egy téli etetőnél.

Van belőlük bőven, de nem mindegyiket sikerül lencsevégre kapni. Pontosítok: nekem nem sikerül. A vörösbegy például állandóan kicseszik velem télen: legendásan félénk állat. Szinte kéznyújtásnyira, a fa ágai közé rejtőzve lesi, hogy kirakjam a madáreledelt, de haverság ide vagy oda, ha felemelem a fényképezőgépet, azonnal elmenekül. Viszont érdekes módon, kora tavasztól ősz végéig, szinte testőrként követnek a kertben. Néhány méterre tőlem (tőlünk) lemaradva egy-két vörösbegy mindig a nyomomban jár, bokorból bokorra röppenve, azt lesve, kiások-e vagy kigereblyézek-e valami finom falatot a földből. Nem beszélve arról a védelemről, amit a jelenlétem nyújt számukra a legnagyobb tömeggyilkos ellen. A vörösbegy tehát az egyik kivétel: eddig csak reménytelenül rossz téli fotókat sikerült összehoznom róla. Frissítés: elkaptam a csibészt!

A beltérből, üvegen keresztül történő téli fotózás amúgy is egy hálátlan feladat. Egy bizonyos kategórián belül ma már a kompakt fényképezőgépek és a mobilok is egészen professzionális szintet hoznak – nekem tökéletesen elegendően –, de a kielégítő végeredményhez emellett még szükség van jó helyzetfelismerő készségre, éles szemre, némi szerencsére, viszonylag elfogadható időjárási körülményekre, ügyes álcára, ragyogóan tisztára pucolt ablaküvegre, türelemre és kitartásra, megfontolt, gyors, de nem feltűnő és elriasztó mozdulatokra, amikor váratlanul felbukkan az alany odakint, az üveg túloldalán, és fel kell emelned a fényképezőgépet az asztalról. Nem mindig jön össze az összes feltétel, pláne, ha mondjuk utálsz télen ablakot pucolni.

A madarak ráadásul mindent észrevesznek, s rögtön, perregve szárnyra kapnak. De az is lehet, hogy csak azért iszkolnak el, mert utálják, ha fotózzák őket. Rátarti egy népség.

Imádom mindet. Szabadok. És ilyenkor, minden télen, hónapokon át, teleszarják a teraszt, mi meg takaríthatunk folyamatosan. De így tökéletes ez. Hiába, egy igazán szabad élőlény, pontosan tudja, hogy szarni kell az emberek világára, különösen, ha magyar.

Abban többnyire úgyis csak a szar ömlik. 

Kapcsólódjunk ki egy kicsit. Amennyire lehet.

♣

Zöldike. 

Egész évben a kert lakója, és menetrendszerűen érkezik az etetőhöz, az első hideg naptól kezdve. 15 cm hosszú is lehet, 25-27 cm-es szárnyfesztávolsággal, a súlya 25-30 gramm. A földről szerzi inkább az ételt, a gömböchöz túl vastag a csőre. Azért néha megpróbálkozik vele, nehogy beégjen a többiek előtt, és olyankor sikerrel is jár.
1.
2.3.4.5.6. Itt és a 5. képen, az előtérben: egy öreg tojó, téli tollazatban.
7. Észrevett. Pánik. A szárny rajzossága miatt raktam ide.9. Zöldike, és a háttérben egy fenyőpinty.

Fenyőpinty.

Ahhoz képest, hogy a beköltözésünk óta, tehát immár 17 éve Nagykovácsiban etetjük a madarakat, ez volt az első alkalom, hogy ezeket a szárnyasokat az etetőnél láttam. A könyvespolcom segítségét kellett kérnem, hogy egyáltalán meghatározhassam a nevüket. Most viszont csapatban, egyszerre nyolcan érkeztek, és nagyon tervszerűen dolgoznak: a vezér jön legközelebb az etetőhöz, a többiek hátrébb, egy csoportban várakoznak, figyelnek körbe, rendületlenül, de egyébként nem moccannak. Mikor a vezér veszélytelennek ítéli meg a helyzetet, s leszáll, a többiek követik. Kizárólag szemes magokat esznek, a madárgolyó nem érdekli őket. 14-18 cm hosszú, 19-23 gramm tömegű, szárnyfesztávja 25-28 cm-t is elérheti.1.2.3.4.5.

Őszapó

Nagy kedvencem. Imádnivalóan vicces. Persze a hossz még önmagában semmi, de a farka hossza előtt Rocco Siffredi is térdre borulna. Az ősszapó 14 cm-es hosszúságának a fele: farokból áll. Ezt a szintet még a pornó idolja sem tudná hozni, viszont egy átlagos vadászközgyűlés bármikor. Kizárólag csapatban járnak, hatnál kevesebben soha nincsenek. Nagyon összetartóak, testvériesek: összebújva alszanak, közösen kutatják fel az élelmiszerforrásokat, viszont érdekes módon magányosan költik ki a fiókákat. Kimondottan szelídek a többi madárral szemben is, a sajátjaikkal pedig többen is megosztoznak ugyanazon a madárgolyón. A többi madárnál ez igen ritka: a cinkék például olykor-olykor ketten is letelepednek ugyanarra a gömböcre  – vagy éppen egy őszapóval a túloldalon –, de általában inkább elzavarják a másikat. Az őszapók családiasságáról, bajtársiasságáról, a világbéke melletti elkötelezettségükről viszont egy álmodozó, totálisan beszívott San Francisco-i hippi kommuna is példát vehetne.1.2.3.4.5.6. Négy őszapó a jobboldali gömböcön.

Rigó

Madáretető, rigó nélkül: rántotta, tojás nélkül. Egyszer 10-et számoltam össze a teraszon. Nagyon hideg napokon gyakorlatilag el sem mozdulnak az etető mellől. Érdekes módon, azért arra mindig tudnak időt szakítani, még a legnagyobb hóesésben vagy jeges fagyban is, hogy egymással verekedjenek, vagy a csajokat kergessék.

Veréb

Sokféle veréb megfordul az etető környékén, de madarász legyen a talpán, aki a verébfélék népes családjában elkülöníti, megkülönbözteti őket egymástól, amikor 100-as csapatban rohamozzák meg az eleséget. Szemes vagy gömböc: nekik mindegy, csak sok legyen.

Szajkó

Nem vitás, hogy a legnagyobb testű madár az etetőnél. Kényelmesen, komótosan letelepszik a faágra, elképesztő ügyességgel felcsavarja a gömböc hálóját a fára, hogy az ne mozogjon, aztán nekilát az ebédnek, mint valami angol lord, a vidéki kúriájának 500 éves, tölgyfaasztalos termében, az ősök olajportréi alatt. A szemes löncsöt sem veti meg: olyankor az etető fedele alatt tölti a napot, és megvetően szemléli a körülötte ugráló, szaladgáló proletárok ricsaját, akik tisztes távolban maradnak tőle. Hihetetlenül éles szeme van: nagyon nehéz lefotózni, azonnal szárnyra kap, ha felemelem a gépet, néha nem is értem, hogyan vesz észre. A rekedt hangjáról ismert, de a tollazata igen szép és rajzos.

Fakopáncs

Belőle is többféle van: Kis fakopáncs, Nagy fakopáncs, Balkáni fakopáncs, Közép fakopáncs, Fehérhátú fakopáncs. Elterjedésük szerint mindegyik megtalálható Magyarországon is. Mindet összehasonlítva, ez itt egy klasszikus, Nagy fakopáncs lehet. Imád megküzdeni az ételért: szakmai ártalom. A gömböcöt preferálja, az etetőbe vagy a földre szórt szemes kaja csak akkor érdekli, ha nincs olyan, amin lóghat. Fejjel lefelé is akár.

Meggyvágó

Pazar megjelenésű pintyféle. Robosztus csőr, díszes tollazat, mesés színek. 50-60 grammos, szárnyfesztávja 29-33 centiméter is lehet, a felnőtt példány hossza 18 cm körüli. Csak szemes madáreleséget eszik, ami nem csoda. Ezzel a csőrrel nehéz precíziós feladatokat végrehajtani a háló rései között. A legtöbb meggyvágó nem távolodik el a kiválasztott költőhely környékéről, így, ha valahol megtelepszik, egész évre állandó haverra lelhetünk. Nagyon nyugodt madár: amikor az etető köré gyűlt egész siserehadra rátör a pánikroham – ezt szinte mindig a verebek kezdeményezik – és mindenki szárnyra kapva elmenekül, ő beröppen az ágak sűrűjébe, de nem megy messzire. Talán a csőrében bízik, ha jön a baj. Madárviszonylatban, elég veszedelmes cuccnak látszik, az igaz. De az is lehet, hogy csak lusta.1.2.3.4.5.6.7.8.9.10.11. Az előtérben egy meggyvágó, hátrébb fenyőpintyek, zöldikék, verebek.

Kékcinke, Széncike

A kihagyhatatlan és örök vendégek. A legbrutálisabb fagyok idején is vidáman gyűjtik a fatetűket az ágakról, mintha semmi sem zavarná őket. Hihetetlenül életvidám és életigenlő állatok, szinte felfoghatatlan honnan merítik az erejüket. Sajnos ennek a csodálatos kismadárnak Nagykovácsiban elég rossz sajtója van egy helyi civil szervezet miatt, amely leginkább a CBA-beruházás elleni tevékenysége okán híresült el, és amely történetről én e blogban már tucatnyi posztot írtam. A cinkék nem érdemeltek meg ilyen mostoha sorsot, hogy a nevük összeforrjon ezzel a műsorral, ezért én, mint nagykovácsi polgár és állatbarát/madárbarát, kompenzáció és bocsánatkérés gyanánt, rengeteg élelmiszerrel látom el őket, amit ők azzal hálálnak meg, hogy ha lecsökkennek az adagok, vagy kiürülőfélben vannak a gömböcök, akkor – szó szerint! – odajönnek az ablakhoz, belebámulnak a képembe egy méterről, amikor az íróasztalnál ülök, és a csőrükkel ütögetik az üveget. Ritka agresszív egy banda, és természetesen most a cinkékről beszélek.1.2.3.4.5.6.7.8.9.10.

Süvöltő

Nagyon hasonlít az erdei pintyhez, amelynek azonban kék színű, világos sapkája van, míg a hím süvöltőnek fekete. Zömök, erőteljes, de nagyon gyors röptű pinty, gyönyörű tollazattal. 21-27 gramm, szárnyfesztávja 22-28 cm, hossza 14-16 cm. Rejtőzködő életet él, télen sokkal gyakrabban látni, amikor előmerészkedik az etetők környékére. Nagyon óvatos, félénk madár.

1.2.3.4.5.

♣

Ide kattintva elindíthatod a diavetítést, több fotóval, itt pedig megnézheted egyenként a teljes képgalériát.

Két meggyvágó, verebek, 3 fenyőpinty és egy zöldike. Búcsúzik a banda, legyen szép napod, és etesd a madarakat.