A poszt szigorúan 18 éven felülieknek szól!

♦

Mottó 1.: "Nem tudom, hogy kik voltak azok, akik iderakták ezt a kis parkot, de nagyon jól tették, hogy megcsinálták, áldja őket az Isten." (egy 10 év körüli (!) gyerek szavai a barátaihoz, mikor megálltak itt biciklizés közben, még akkor, amikor a Virágos park alig volt több, mint egy kavicsos mező, néhány beton virágtartó és bennük pár apró virág.)

Mottó 2.: "Felgyújtom ezt az egész szart!" (egy 12 év körüli (!) gyerek, a másik oldalról, a közelmúltból)

Mottó 3.: "Na, pubi! Ha legközelebb is izgalomra vágysz, ott van mindjárt a jobb kezed. Nem mondom, babra munka..." (részlet Hofi Géza egyik előadóestjéből)

1. A türelem bővebb témát terem

"...Ez volt a Virágos-park történetének rövid, átfogó, pozitív hangvételű és politikailag korrekt beszámolója. Legközelebb bemutatom a park történetének hosszabb, részletes, epizódszerűen kinagyított, negatív hangvételű és szókimondóan őszinte változatát, amelyben a fényesre polírozott Nagykovácsi, e kis zöld szigeten keresztül megmutatja a másik, sokat takargatott és kiábrándítóbb arcát." 

Majdnem napra pontosan – amikor ennek a posztnak a kidolgozásába belekezdtem – hat évvel ezelőtt, 2016. augusztus 1.-én, a Virágos parkot bemutató krónika végén tettem a fent idézett ígéretet. Ebből is látható: nem vagyok egy kapkodós fajta. Ahogy a Biblia mondja: mindennek rendelt ideje van (vetésnek-aratásnak), és annyi mindenről írtam/kellett írnom, hogy a számtalan vas közül, amelyet a tűzben (fiókban) tartok, ennek az akkori ígéretnek a teljesítése most jött el. Talán azért is volt hasznos várni ezzel, mert a poszt megírásakor még sehol sem voltak azok a kerti bútorok, kerti elemek és kiegészítők, amelyek a maguk történetével járultak hozzá a kép teljessé tételéhez.

Ezúttal egy szomorú kép teljessé tételéhez. Következzék egy kis nagykovácsi underground, a falu életének árnyékos, rejtett oldala. Mert most, a hat évvel ezelőtti ígéretemhez híven megmutatom és elbeszélem azt a kálváriát, amelyen a Virágos park keresztülment.

Ennek a kálváriának a bemutatásakor nem kell időrendben haladnom: a történet végül kerek lesz és egész akkor is, ha az egyes epizódok látszólag ötletszerű sorrendben követik egymást, mint egy Tarantino filmben.

2. Destrukció

Sokkal több embernek tetszik a Virágos park, mint amennyinek nem. Sokkal több ember szereti, becsüli, értékeli, vigyázza, óvja, védi, mint amennyi nem: ez így van a park 2012-es születése óta. Vagyis a látogatók többsége – felnőttek, gyerekek/fiatalok –  rendeltetésszerűen használja a park egyszerű, szerény szolgáltatásait, amelyek a relaxációhoz és a játékhoz kapcsolódnak, és örömmel fogadják a park létezését. Kirándulók, kutyasétáltatók, babakocsisok és biciklisek fix pihenőhelye. A látogatók játszanak, pihennek, beszélgetnek, pingpongoznak, dumálnak, randevúznak...egyszer egy egész dalárda vert itt tanyát, gitárkísérettel, de közösségi megmozdulásokat, családi-baráti napokat és fesztiválokat is rendeznek benne, pl. a 13 éve létező Nemzetközi Árvácska Fesztivál (egy utcabál) is helyet kapott már itt. Van olyan, aki az Ófaluban lakik, és feljött ide kertészkedni, virágot ültetni, mert annyira tetszik neki, hogy van itt egy ilyen hely, és szeretett volna valamivel hozzájárulni. (bárki tagja lehet VIP -nek, akár belső emberként, tagdíjat fizetve, akár csak külsősként, támogatóként, kétkezi munkájával vagy egyéb segítséggel)

A kis park számtalan dicsérő szót kapott az évek során az erre járó ismeretlen civilektől, de egyszer például egy erre kiránduló solymári (fideszes) önkormányzati képviselő is kiemelkedően pozitív példaként hivatkozott rá...a dolgok sajátos jellegéből következik, hogy ezeknek az elismeréseknek egy jelentős részét többnyire én zsebelem be, illetve én lehetek a krónikása, mert engem kérdezgetnek és engem szólítanak meg...azon egyszerű oknál fogva, hogy sokat dolgoztam/dolgozom a parkban, a napi/heti/havi szintű fenntartása és rendben tartása okán.

A gondot az jelenti, hogy a pusztítás, a destrukció, a rongálás és negatív hatás sokkal nagyobbat üt, mint a park normális, európai látogatóinak hétköznapi öröme. Egy törpe kisebbség tettei ezúttal is simán felülírják és megsemmisítik a többség erőfeszítéseit, akik pénzt-időt-energiát befektetve megvalósították, működtetik, óvják, gondozzák ezt a kis pihenőkertet...vagy látogatóként, pl. egyszerűen csak örülnek annak, hogy üldögélnek benne néhány percet.

Örök közhely, hogy valamit létrehozni, alkotni, építeni, teremteni: nehéz. Mindez kemény egyéni akaratot és az esetek többségében sokak összefogását, szervezését, anyagi-szellemi-fizikai befektetését igénylő, olykor hosszadalmas és fáradságos munka. De megfúrni, megtorpedózni, ellehetetleníteni, tönkretenni, lerombolni és elpusztítani bármit: szinte semmi. Könnyű.

Egy pozitív kezdeményezést negatívba fordítani vagy hamvába holttá tenni (belső széthúzással, vitákkal, viszálykodással, hatalmi harcokkal stb.) röhejesen egyszerű. Egy komoly, nagy politikai pártot vagy akár egy ellenzéki összefogást összegrundolni igazi kihívás, de kívülről és belülről bedarálni, szétzilálni, felszámolni, nevetségessé tenni ezeket, a tapasztalatok szerint is sima ügy. Egy családi ház megépítése és fenntartása egy élet folyamatos munkája. Egy rakéta viszont egy másodperc alatt törli el a föld színéről. Egy fa – fajtától függően – több tízezer évig is élhet és növekedhet: egy nagy teljesítményű láncfűrész még egy egy trópusi, kemény ősfával vagy egy masszív angol tölggyel is 5 perc alatt végez. Egy valódi, változatos, de összeillő fafajtákból álló, nagy biodiverzitást biztosító erdő telepítése és tudatos, alakító felnevelése óriási, évtizedekig vagy akár évszázadokig tartó áldozatos munka. Tarra vágni: egy nap, egy hét...tovább is van, mondjam még?

3. Soha nem kapod meg a második esélyt az első benyomás kialakítására

Nagykovácsi több közterülete (sportpályák, játszóterek, közösségi terek stb.) is szenved a rongálástól, vandalizmustól.

De nem akadt egész Nagykovácsi területén egyetlen olyan közterületi építmény/létesítmény sem, ami olyan támadási hullámot húzott volna magára, mint a Virágos park, és ezen belül pl. a szaletli, ez a 2018. július 4.-én született kis kerti pavilon. Négy év alatt nagyobb pusztítás érte, mint bármi mást a faluban. Aki látni akarja, hogy hogyan nézett ki a szaletli az átadás/megépítés idején, az a jelzett linken megtekintheti.

Természetesen a park egyéb kerti elemei és növényei is megszenvedték a helyi tatárok átvonulását, ám a szaletli esetében – talán azért, mert az vadonatúj volt – minden máshoz képest markánsabb módon mutatkozott meg a rongálás.

Kevés annál szomorúbb pillanat van – sokszor voltam szem- és fültanúja – mint amikor egy-egy kósza kiránduló vagy egy család tagjai éppen akkor érkeznek ide és szembesülnek azzal, mivé lett és milyen állapotok uralkodnak a Virágos parkban, amikor a tatárok kéznyoma még fellelhető. Benéztek a szaletlibe, körülnéztek a parkban, aztán letaglózva, a fejüket csóválva továbbmentek, "miféle igénytelen emberek élnek itt." Nem mehetsz oda mindegyikükhöz, hogy megmagyarázd: amit látnak, az nem az általános nemtörődömség, lustaság, elhanyagoltság miatt ilyen, hanem azért, mert a Virágos parkot fenntartó emberek a szabad idejüket, a saját energiáikat fordítják a parkra, és nem napi 24 órában őrzik vagy dolgoznak benne, hanem akkor és úgy, amikor erre módjuk, lehetőségük van...és talán joggal bíznának/bízhatnának abban, Nagykovácsiban, hogy mások is intelligensen, európai emberként kezelik a parkot.

De ez nincs így. 

4. Cigi, pia, drog

A gyerek – valahol 14 és 16 év között, de én eleve nehezen tudom belőni a gyerekek életkorát, és pláne nehéz lett volna megállapítani onnan, ahonnan végignéztem, különösen este – lendületet vett, nekifutott, aztán felugrott a levegőbe és egy nyújtott lábú karaterúgással beletalpalt/beleszállt a szaletli apácarácsába. A vékony lécekből összerakott, díszítő funkciót betöltő apácarácsnak természetesen esélye sem volt arra, hogy egy ilyen erőhatásnak ellenálljon, és a találat pontján azonnal széttörtek a lécek, ahogy az egész, egységes és összefüggő felületen is megmutatkozott a támadás nyoma: a rácsozat több helyen kimozdult, ezt másnap vettem észre. A mutatvány zajos tetszést aratott a haverok körében, akik addigra valószínűleg legalább annyira fel voltak pörögve a saját merészségüktől, az alkoholtól és/vagy a drogtól, mint a csatornából kimászott karatemester. 

A rongálás egész évben jelen van, de a pusztítást hozó hordák jellemző felvonulási időszaka főleg az iskolai nyári szünetre esett/esik. Ez a csapat (3-6 fő, változó, többnyire fiúk, de a lányok is a társaság részei) akkor már hosszú hetek óta, rendszeresen visszajárt ide, amióta a tagok felfedezték, hogy a Virágos park egy szaletlivel bővült, amely ideális bandázóhelyet jelentett a számukra. A kis építmény fedett, a külvilágtól valamennyire szeparált, titkos, jól belakható: ez alapesetben pozitív tényező – legyen szó szerelmi vallomásról, flörtölésről, beszélgetésről, világmegváltó gondolatok cseréjéről vagy egy eső előli behúzódáskor –, de sokak számára egészen másféle csábítás lakozik benne. Messze nem ez volt az egyetlen ilyen rongáló/vandál tinédzsercsapat, de nem igazán sikerült elkülönítenem őket egymástól az évek során, és őszintén szólva nem is érdekelt nagyon, hogy megkülönböztessem őket.

Számomra többnyire szimpla bunkóknak és/vagy nem orvosi értelemben vett (őket sajnálom) szellemi fogyatékosnak tűntek...és a hasonszőrű/hasonlóan viselkedő társaik is annak tűnnek, amikor megjelennek. Az ilyen, pusztításra berendezkedő hordák (ez fontos megkülönböztetés) tagjai közül több – bizonyíthatóan – kezdő/nettó alkoholistákból, láncdohányosokból, és komoly valószínűséggel, egyes esetekben drogfogyasztókból állt. Ezt azért hangsúlyozom, mert mindhárom szenvedély hatással volt/van a Virágos park állapotára. Egyébként nem érdekelne, mindenki azzal amortizálja a saját szervezetét, amivel akarja, magánügy.

A statisztikák, a bűnüldözők és a prevenciós intézmények szakemberei szerint a droghasználat, az alkoholfogyasztás, a dohányzás az iskolai élet szerves része, és egyre fiatalabb korosztályoknál jelenik meg, és gyakorlatilag általánosan elterjedt. Azt mondják, szinte kivédhetetlen, hogy valaki egy iskolai közösségen belül kimaradjon, kitérhessen előle, akár aktív, akár passzív formában: ha ő maga nem is használja egyiket sem/valamelyiket, akkor is jó eséllyel találkozhat olyannal, aki igen... a csoporthoz tartozás vonzereje pedig igen erős fiatal korban. A Virágos park nevezett látogatói is bizonyítékát adják ennek.

Egy alkalommal, akaratlanul egy nagyon fura, több tagból álló társaságot (csupa fiatal) zavartam meg a szaletliben, akik láthatóan bizniszeltek valamit – biztosan autós- vagy futballista kártyákat csereberéltek –, akik azonnal szétspricceltek, amint felbukkantam, biciklikre, motorra pattanva.

Azt nem tudnám semmiféle módon bizonyítani, hogy egy drogdíler árulta a cuccot a kölyköknek – ám ettől még ezt gondolom –, nem volt se időm, se lehetőségem alaposan elemezni a történteket vagy megfigyelni a résztvevőket, de van, amihez kétség sem férhet: a vandálok korcsoportjához és helyhez kötöttségéhez.

5. Jól szituált, ifjú, értelmiségi közegből érkező, nagykovácsi barbárok

Azok a látogatók, akik a park állapotának leromlását okozták vagy kifejezetten a vesztére törtek főleg a helyi gyerekek/fiatalok közül verbuválódtak: nem túl valószínű, hogy pl. Tornyiszentmiklósról vagy Békéscsabáról járna ide valaki rendszeresen törni-zúzni-szemetelni. De azért akadtak mellettük alkalmi látogatók a felnőttek (passzív/aktív) köréből is:

• nyegle szülők, akik ráhagyták a kisgyerekeikre, hogy azt csináljanak, amit akarnak, míg ők a telefonjukat nyomogatták (értelemszerűen a kisgyerekek soha nem hibásak a végeredményt tekintetében)
• kötődés nélküli figurák, akiket éppen erre vetett a sors valahogy, és könnyű szívvel dobálták a szemetet, mert semmit sem jelent nekik sem a falu, sem a park...az ilyeneknek valószínűleg az ország sem
• gyors kezű tolvajok, akik hazafelé menet megdézsmálták, amit találtak, elvitték, ami elvihető volt 
• valamint agresszív, kifejezetten provokatív szándékkal megtelepedő, 20-25 év közötti hímnemű élőlények – egyértelműen idegenek, nem falubeliek – a nem kevésbé agresszívan viselkedő oldalbordáikkal, akik röhögve dobálták el, törték össze a sörösüvegeiket, és várták a hatást, láthatóan begőzölve, és készen arra, hogy összeverhessenek valakit, aki rájuk szólna. Ilyen is volt.

6. Halmazelmélet

Van egy illusztratív sztorim, amely látszólag nem kapcsolódik a rongálásokhoz, én viszont úgy érzem, hogy mégis szervesen ideillik.

Megesett néha, hogy egy-egy jótét lélek apró ajándékokkal kedveskedett a Virágos park látogatóinak. Egy alkalommal például valaki teljesen feltöltötte dióval az egyik beton virágtartót, máskor cukrokat, kis csokikat hagytak itt, a szaletliben. Egy ízben azonban valaki, karácsonyi kedveskedésként – ránézésre – egy/másfél kiló szaloncukrot rakott le a szaletli asztalán. Arra sem volt nagyon ideje, hogy a híre eljusson bárkihez, vagy többen rábukkanjanak. Teljesen véletlenül szemtanúja voltam annak, ahogy egy hazafelé (?) tartó, hátizsákos, 13 év körüli gyerek felfedezte a frissen kihelyezett adományt. Lopva körülnézett, aztán villámgyorsan a zsákjába ürítette a szaloncukrokat, és normál tempóban elindult a Virágos sétányon, de még akkor is hátrapislogott néha. Ahogy elnéztem, egy Nike Air tornacipőt viselt. Keress rá a cipőre. A gyerek biztos nem kapott otthon enni, és szaloncukor se jutott náluk a fára.

Azt mondják a segélyszervezetek munkatársai, hogy – relatíve – mindig a szegényektől, kispénzűektől, legszegényebbektől kapják a legtöbb támogatást, ők azok, akik rendszeresen segítenek pár ezer forinttal vagy egyéb módon. A társadalmi megítélésben pedig szinte közhelynek számít, hogy minél gazdagabb valaki, annál sóherebb, zsugoribb, irigyebb. Ez utóbbi bizonyosan túlzó általánosítás, de szerintem Magyarországon lehet ennek valami igazság magja, még akkor is, ha sok gazdag, ám önzetlen, adakozó, mecénás-szemléletű és jótékonykodó embert ismerek személyesen is. 30 éve keveredik az országban a vadkapitalizmus a késő Kádár-kori szocializmussal és a legbrutálisabb kommunista és feudális nosztalgia elegyével, ez pedig inkább az önzésnek kedvez, semmint az önzetlenségnek.

Az a tippem, hogy a helyi vandáloknak és a helyi smucigoknak (értsd: a smucig szülők környezetéből, a smucig családokból jövőknek) van egy erős, közös halmaza. 

7. Feszkó

A rongáló-tatárok is sokfélék, de azért lehet/lehetett találni más közös nevezőket, és ezek már nem csak találgatások. Általában a jellemzőik közé tartozott a hangoskodás minden formája: néha még beszélgetni is egymást túlharsogva szoktak, zeng tőlük a park és a környék, gyakran száll a "baszd meg"-ekkel és "geci"-kkel teli ordítozás.

Magasabb formában ez olykor kiegészült a trágár szövegű zenék bömböltetésével, amikor együtt üvöltik az egyes dalok refrénjét. A trágársággal semmi bajom: ha oka, célja, haszna van, akkor a csodás magyar nyelv kulturálisan gazdag gyökérzetű, míves trágárkodásait alkalmazni kell, zenében, előadóművészetben, könyvben, filmben, újságcikkben, humorban, közéletben, blogban, bárhol. Ha azonban a trágárság öncélú, helykitöltő, és pl. agyukat játszó tinédzserek "felnőttesítő" nyelvi pótléka, az maga a megtestesült szánalom. A többi már ebből következik és jön magától, talán érthető is.

De akadtak mások is a rongálók között: nem vagyok orvos, de laikusként egyesek esetében pl. súlyos mentális betegségekre, Asperger-szindrómára, kóros, figyelemzavaros viselkedésre és kezeletlen hiperaktivitásra gyanakodtam, és persze az is lehet/egyértelműnek tűnt, hogy más esetekben egyszerűen csak sík buta, sivár agyú, agresszív, neveletlen, a szüleik és/vagy a tanáraik által elhanyagolt kis jabrancok voltak, akik a Virágos parkon vezették le a fölös energiáikat.

Nem lázadtak és nem lázadnak semmi ellen. A tapasztalatom szerint egyes gyerekek szeretnek ilyen mindenhonnan felcsipegetett baromságokat visszaböfögni, mert nagyon menőn és jól hangzik. Egy régi mondás szerint, aki 20 éves korában nem lázad, annak nincs szíve, de aki 40 éves korában is lázad, annak nincs esze. Szerintem ez szimplán ostobaság – se a lázadás, se a lenyugvás nem függ az életkortól, ha ok van bármelyikre –, de azért az nagyjából tényként kezelhető, hogy a virágos park rongálói között nem lelhető fenn semmiféle lázadó szándék, szó sincs semmiféle "68-as életérzésről", mert egyszerűen ez nem az a kor, nem az az ország, nem az az ifjúság...és talán már 68-ban sem kellett volna derettentőenlázadninyugaton, de ezt a témát is hagyjuk.

A Virágos park tatár-török-osztrák-német-orosz hagyományokat folytató hordái talán unatkoznak, talán tele vannak feszültséggel, talán túlterheltek, túl nagy rajtuk a nyomás otthon és az iskolában, depressziósok, frusztráltak, pánikbetegek, mert képtelenek megfelelni a szüleik, a tanáraik, a társadalom vagy a saját elvárásaiknak...a Virágos park jó célpont nekik. Védekezésre képtelen áldozat, amelyen kitombolhatják magukat.

A képet azonban kicsit árnyalni kell. Mert azt is muszáj megjegyezni, hogy az egész faluban nincsen egyetlen olyan, kifejezetten a szocialista ifjúságnak a fiataloknak szánt közösségi hely, ahol – nyilván a szabadság korlátjain belül, az európai normákat és a kultúrált emberi viselkedésnek legalább a minimumát elváró módon – egy kicsit elengedhetnék magukat, kiereszthetnék a gőzt, levezethetnék a feszültséget.

Ez azonban még nem ment fel senkit, és főleg nem menti fel azokat, akiknek a vandál tetteiről ez a poszt szól.

8. Ahol a vadak várnak

Nem hiszem, hogy közülük bármelyik is olvasta volna Maurice Sendak: Ahol a vadak várnak című gyerekkönyvét, vagy látta volna a belőle készült filmet. Vagy ha igen, hát nem értettek meg belőle semmit sem, vagy nem magyarázta el nekik senki, nem elemezték ki, nem beszélgettek róla, se szülőkkel, se tanárokkal. Ez a néhány mondatból álló, de szuggesztív erejű illusztrációkkal díszített alkotás az első kiadása óta – 59 éve – a világ egyik legnépszerűbb gyerekkönyve. Rengeteg irodalmi díjat zsebelt be, 30 nyelvre lefordították. Amennyire tudom Magyarországon csak 2017-ben adták ki először, én mindenesetre már felnőttként olvastam el, a film megnézése után, és talán ez így volt jó. A könyv alapján készült film (2009) sokkal bővebb szövegezésű, a látványvilága pedig a könyv hangulatához hű és mesés: egyszerűen pazar. Ahhoz képest, hogy a film amerikai, meglepően nem amerikai, pedig könnyű lett volna elrontani: szerencsére olyan, mint a szintén amerikai Pixar animációk, amelyek a legkevésbé sem kisgyerekeknek készülnek, hanem kifejezetten a már érettebb fiatalokat/felnőtt nézőket célozzák meg.

A film intelligens, szívhez szóló és érzelmekben gazdag alkotás, amely nem szájbarágósan beszél el egy egyszerű vezérgondolatot (bár az értelmezése elég komplex, minél mélyebbre ásunk a könyv születésében, pláne a film rétegeiben): fel kell és fel kéne nőni, ráadásul túl korán...akkor is, ha ez szomorú néha. Minden gyereknek szól az üzenet: azt a csábító világot, ahol tombolhatsz kedvedre, ahol bármit és bárhogyan megtehetsz, végül el kell hagynod, mert jobb pl. az otthon melegében, kötöttségek között, de szeretetben élni, ahol a szeretet és a gondoskodás vár, mint bármiféle szabadságnak hitt, romboló, őrjöngő, zabolátlan káoszban élni ott, ahol ahol a vadak várnak, abban a vad világban, amely végül maga alá temet, ellened fordul és elpusztít mindent...azt is, amit te magad építesz és megőriznél, legyen az egy építmény vagy az igaz barátság. Én így látom a könyv/a film üzenetét.

Nem mindenkinek sikerül minden szempontból felnőni felnőtt korára sem – ez még nem feltétlenül baj, sőt, bizonyos szakmák esetén tiszta haszon –, de ha valaki pl. majdnem felnőttként is csak a végtelen primitívségben élvezkedve pusztítani tud, ott valami végzetesen félresiklott.

A "homo ludens"-t meg kell őrizni magunkban örökre, de a barbár énünket már úgy nagyjából 7-10-12 éves korunkra azért illik levetkőznünk...ha nem más okból, hát azért, mert a szüleink megtanítanak rá, hogy levetkőzzük.

9. Panelek

Ha valaki azt feltételezné most, hogy ez valami "bezzeg az én időmben" és "régen minden jobb volt" poszt lesz, az rosszul gondolja. Minden ilyesmi távol áll tőlem. Térdemet csapkodva szoktam röhögni a begyepesedett, megcsontosodott vénemberek "mai fiatalságot" köpködő, általánosító ostobaságain, akik az idő, a megszépítő messzeség ködén át, valamiféle rózsaszín nosztalgiafátyolon át tekintenek vissza a saját ifjúságukra. Már az ókori görög filozófusok is szidták a maguk korának léha, neveletlen, tiszteletlen és semmirekellő ifjúságát: az ilyen generációs ütközések olyan ősiek, mint az emberiség.

Az viszont sziklaszilárd tény, hogy személy szerint soha életemben nem rongáltam meg és nem tettem tönkre semmiféle közvagyont, pedig még a szót sem ismertem gyerekkoromban. És a barátaim, haverjaim sem, akikkel összekötött az azonos érdeklődés. Egy székesfehérvári lakótelepen nőttem fel, meghatározó gyermekéveimet hasonló utcagyerekekkel töltve, akikkel iskola után bandaháborúkat vívtunk a szomszéd lakótelepek gyerekeivel szemben, és visszagondolva, szinte rejtély miképpen maradtunk életben, néha ma is kiver a víz attól, hogy miket műveltünk. Ott lógott a lakáskulcs mindegyikünk nyakában, a szüleink robotoltak, és minden esély megvolt arra, hogy a fiatalkori bűnözés megérintsen bennünket. Ilyen háttérrel végképp felfoghatatlan rejtély számomra, hogy egy mai gyereknek, a gazdagok földjén, Nagykovácsiban, amikor a modern élet a lába elé teríti a kiteljesedés, az önmegvalósítás, a valódi és megélhető szabadság, a kommunikáció, az ismeretszerzés, a tudás, az információáramlás, a távlatok és a lehetőségek minden formáját, mi szüksége van arra, hogy a teljesen értelmetlen  pusztításban lelje örömét, és ebben találja meg a boldogságát.

Mi nem rongáltunk. Ismertünk olyanokat, akik igen. Többnyire ellenük védekeztünk, velük verekedtünk, ők loptak meg minket, ők jártak át garázdálkodni hozzánk...és egy alkalommal végignéztük, ahogy egyik közismert tolvaj, bűnöző, nem korunkbéli, nálunk jóval idősebb, és bennünket is rendszeresen terrorizáló képviselőjüket gyakorlatilag szarrá verték a rendőrök a nyílt utcán, fényes nappal, gumibottal, aztán bevágták megbilincselve a rendőrautóba.

Voltak a szocialista kor lakótelepi létezésének tanulságos, életre szóló pillanatai, ez kétségtelen.

Rosszak voltunk mi is, vadak, és élveztük a helyet, ahol a vadak várnak, de nem tárgyak, nem építmények, nem növények, nem fák stb. voltak az ellenségeink, nem ezek kerültek a céltáblánkra. Örültünk neki, ha valami épült, szépült, javult, örömet hozott a lakótelep szürke, nyomasztó tömbjei közé, és eszünkbe sem jutott elpusztítani. Gyerekfejjel is tökéletesen megértettük ennek a fontosságát és jelentőségét. 

10. Háború kéne ide?

Túl régóta van béke Magyarországon, az lehet a baj. Nem boncolgatnám nagyon mélyen az okokat: köteteket lehetne erről írni...írtak is róla, tanultam is róla – a középiskolai tanári/pedagógiai diploma velejárója, hogy az ember elkalandozik a szakirodalom más ösvényeire – egy idő után már untam is. A fiatalkori agresszió, a fiatalkori bűnözés és a társadalom...akár új blogot is indíthatnék, de valószínűleg mindenki ismeri a témát övező közhelyszótárt.

A társadalmi, erkölcsi, etikai, morális normák széthullásától a túlterhelt szülők és iskolai tanárok felelősségéig, illetve az oktatásügy lezüllesztéséig (létszám, megbecsültség, modern pedagógiai szemlélet hiányosságai, oktatási reform elmaradása, vidék vs. város, hátrányos helyzetű körzetek stb.) a politika valóságának leszivárgásától az erőszakra buzdító környezeti hatásokig kereshetjük és bővíthetjük ma is magyarázatokat, de minek.

A lista végtelen, a megoldás sehol, és ha valaki mégis cselekedne, azonnal rászabadul az illetőre progresszív fasiszták tömege, azzal, hogy az illető egy gyerekbántalmazó, pedellus-szemléletű, nádpálcás szemétláda, aki a szelíd rábeszélés és az intelligens, lassú, módszeres tudtaformálás helyett a XIX. századból itt ragadt szigor és poroszos iskolarendszer híve. Pedig a megoldás valahol a kétféle szemlélet egészséges egyensúlya lenne – a módszerekben nem kell követni a nádpálcás világot –, idáig azonban el sem juthat a párbeszéd, mert az nem létezik. A vandalizmus ősidők óta létező, minden társadalomban megtalálható jelenség, de amit ma nem mer senki és amit ma nem szabad beismernie senkinek, hogy világos keretek, valamint a határozott, visszatartó erejű retorzió, szankció, büntetés és fegyelmezés nélkül a pusztításnak nem lehet az útját állni.

Mindennek van határa: a szétesés ott üti fel a fejét, ahol ezt az egyszerű tényt letagadják.

Az sem segít nyilván, hogy a szülők, nagyszülők, dédszülők háborús élményei és az elmúlt korok – a Kádár-éra – hiánygazdaságról, nélkülözésről, szegénységről vagy általában a szocializmus kínkeserves hétköznapjairól szóló beszámolók talán távolinak, idegenszerűnek tűnnek/tűnhetnek egy mai gyereknek – azt gyanítom, hogy a többségüknek –, és egy olyan világról szólnak, amelyben az emberek mindent félrerakosgattak, mert "jó lesz az még valamire", és nem volt internet és okostelefon, facebook, twitter, instagram, tik-tok, chat...vagyis unalmas volt, szürke, áporodott, avítt, ósdi, nevetséges és kiábrándítóan lehangoló, a túl lassú ritmusú és szürke filmekkel, rég elfeledett problémákkal és konfliktusokkal. Letűnt világ, mint a boldog-boldogtalan 1970-es évek. Az homályba veszett, hogy az országot a romokból kellett újjá építeni a II. világháború után, a semmiből, orosz megszállás alatt, és a magyar történelem nem 1989-ben vagy 2010-ben kezdődött: odáig el kellett jutni, és minden apró teremtett, épített, létrehozott értéknek örülni kellett, vagy örülni kellett volna: a közvagyon rongálása természetesen a szocialista hétköznapokat is végigkísérte, állandó problémaként.

Az ukrán fiataloknak például nincsenek ilyen gondjaik mostanában, és ha volt is, ők mostanra gyaníthatóan bőven megtanultak megbecsülni mindent, ami szép, jó, hasznos, kedves, szelíd, békebeli és szeretnivaló, és egy olyan világról szól, amelyben még nem hullottak az ember lakóházára, falujára, városára, kertjére, parkjára a tüzérségi lövedékek, rakéták, és a Kreml remetéjének hadserege nem erőszakolta halomra a nőket és nem lőtte bele az embereket a tömegsírokba.

Nehéz megvédeni a jót és a szépséget a világban. Megbecsülni, észrevenni akkor, amikor körbevesz bennünket és a létezésüket természetesnek vesszük, még annál is nehezebb...egyeseknek legalább is nehéz: azoknak, akiknek nincs elég fantáziája az élethez, és csak akkor kezd el nekik hiányozni valami, amikor elveszítik.

11. Korai öröm

Ezt a parkot már az 2012-ben, az első hónap után megtalálta magának valami kretén: az egyik csapat tagja "Mi ez a szar itt?" felkiáltással kirángatta (ezzel több helyen szét is szakította) a szétterített díszkavics alól a gyomosodás ellen leterített geotextíliát, lefektette a földre, ráült, aztán közölte a barátaival – kapaszkodj – hogy ő ezen fog lecsúszni a lejtőn. De még csak nem is a füvön, hanem...az úton. Nyáron. Persze akkor se tudott volna lecsúszni a geotextílián, ha akart volna, és csak azért hagytam a dolgot reakció nélkül, mert az egyik barátja akkor ért oda, emelt hangon lehülyézte és felelősségre vonta, hogy miért kellett kiszednie a textíliát, aztán elmagyarázta neki, hogy mire való, néhány vaskos zárszóval. Ezt betudtam jó pontnak. Nem mentem ki, nem balhéztam. Másnap összelapátoltam a kavicsot, ismét leterítettem a kilyuggatott geotextíliát, amennyire tudtam – azt azonnal eldöntöttem, hogy nem veszek helyette újat – ezzel látszólag visszaállítottam az eredeti állapotot...de azt éreztem, hogy ez egy kálvária kezdete. Ha ez a parkot már ennyire kezdetleges állapotában ilyen támadás éri, akkor mi lesz később? 

Akkoriban azonban még többnyire legfeljebb nyilvános vécének használták a parkot...és persze eldobálták benne a szemetet, noha elég hamar kitettem egy műanyag szemetest az egyetlen, az egyik szomszédom által ácsolt, szinte emblematikus kis pad mellé. Kezdetben egészen egyszerűen nem akadt a parkban olyan sok tönkretenni való. A park fejlődésével – és ez a fejlődés látványos –  a gondok is nőttek, és a területet ért atrocitások repertoárja is színesedett. Az "...alkoholisták, vandálok, rongálók, virágtolvajok, szemetelők, előemberek..." úgy gyűltek a parkra, mint a cápák a vérszagra, csak a cápáknak fontos szerepe van, tisztességes és ökológiailag hasznos, nélkülözhetetlen lények, bocsánatot is kérik a cápáktól a hasonlatért. 

Vicc: már az "Intelligens ember nem szemetel, a többieknek pedig tilos!", köztisztaságra és környezetvédelemre felhívó táblát is megrongálták (áthúzták/átfestették rajta a "nem" szót, rém viccesen, ezzel képben vagy a szellemi klímát illetően). A táblát még anno, a Bencsik Mónika vezette önkormányzat helyezte ki a Virágos park területére...és alig néhány nappal azután rongálták meg, hogy kirakták. Azóta is látszódik rajta a festéknyom, 11 éve (a tábla egy kicsivel korábban került ki, mint ahogy a park a gerilla-akció keretében létrejött).

12. Önkéntes rendőr, házmester, polgár

10 év alatt tucatnyi személyes konfliktust vállaltam itt: ezek némelyikét talán külön posztban írom meg, mert annyira tanulságosnak találom.

Nem azért történt ez így, mert az "önkéntes rendőrt" játszom: igen jellemző egyébként, hogy ezt az önkéntes rendőr kifejezést a szocializmusban kreálták/vagy kapták fel ismét, egy olyan világban, ahol kizárólag az államot tekintették a társadalmat formáló erő egyetlen megengedett forrásának, és gyanúsnak, ellenségesnek találtak minden civil szerveződést, mozgalmat, közösségi tevékenységet, klubot vagy valamilyen ügy támogatására létrejövő csoportosulást (ezekben szinte mindig akadt egy besúgó). A leszivárgó méreg természetesen az egész társadalom magatartását átitatta, és visszafelé is hatott: abban a pillanatban, ha egy civil a szabályokra, törvényekre, jogra hivatkozva fellépett egy másik civil valamiféle vélt/valós rendbontása ellen, a rendbontó (!) azonnal a kommunista államhatalom elnyomó erőszakszervezetének tagjaként kezelte, házmestermentalitással és önkéntes rendőrködéssel vádolva, mintegy megbélyegezve az illetőt. Ismertem én olyat, aki piti köztörvényes bűnözőként volt lecsukva a szocializmusban, és aztán büszke hazafiként hivatkozott erre, mint hősi ellenálló.

A világnak azon szerencsésebb részein, ahol a polgári öntudat évszázados hagyományokon nyugszik, ahol a polgári magatartás létező, becsülendő érték, mindenhol büszkén védik meg azt, ami a közösségé, egyéné, és senkinek sem kell magyarázkodnia amiatt, hogy közbelép, bármiféle törvénytelenséget vagy hétköznapi, "tiltott, kirívóan közösségellenes magatartást" látva, mert ez így természetes, szinte egyenesen kötelező, mert már Rejtő Jenő is megmondta, hogy nem állíthat minden pofon mellé egy közlekedési rendőrt.

Amikor szóltam és közbeavatkoztam, azt azért tettem, mert én itt élek, ez az én környezetem, ez az én falum, ez az én hazám kis szelete, én nem fogok egy lepusztult szeméttelep mellett élni. Segítettem ennek a parknak a létrejöttét-fenntartását-működését-állagmegóvását, és semmiképpen nem akartam tétlenül nézni, hogy felprédálják.

Ma már cinikusan vigyorgok önmagamon is. Ezt a kudarcot, öregem.

13. Módszertan

Néha, gondolatban, pengeélen jártam attól, hogy egyik-másik felnőttesebb rongálót némi fizikai atrocitás keretében megregulázzam, de nem véletlenül hótiszta az erkölcsi bizonyítványom: más gyereke-gyerekbántalmazás-gyermek jogok, konfliktus hegyek a szülőkkel, önbíráskodás, könnyű/súlyos testi sértés, maradandó egészségkárosodás okozása, büntetőügy, pereskedés, balhé, cirkusz...nincs erre szükségem, a börtönt sem viselném jól, az nem az én világom. Ütnék bármikor, ha elkerülhetetlen lenne, soha nem utasítottam el és nem utasítom el az erőszakot, de nyilván komoly indok kell hozzá, és néhány hülyegyerek kevés ehhez...eleve a szüleik a hibásak elsősorban – valójában őket kéne ütni, ha már ütni kéne valakit, a példánál maradva – és csak utánuk teríthető szét a felelősség a tanárokra, iskolai környezetre, barátokra, társadalomra, bárkire. Mindig visszafogtam magam, és mára szinte teljesen elengedtem a dolgot. Egyszer néhány rongálónak azt mondtam, hogy hívják a barátaikat is, és pusztítsanak el itt mindent, akkor jön el a szép, új világ, ami az övék lesz...és ezt komolyan is gondoltam.

Ettől függetlenül óriásit hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem éreztem a tehetetlen düh mardosó, viszkető tenyérrel járó késztetéseit néha.

Egy alkalommal, az egyik komoly rongálás után levelet írtam a VIP elnökének, és kértem őket, hogy tegyenek rendőrségi feljelentést. Nem tettek. A következmények nélküli ország nem csak azért következmények nélküli, mert itt ritkán/soha semminek nincs felelőse, vagy nem csak azért, mert a politika maga felé hajlítja a törvénykezést, hogy minden megúszhatóvá váljon, hanem azért is, mert a civil élet képviselői is sokszor magukévá tették a félrenézés, a befelé fordulás, az "úgy is reménytelen, úgy sem történik semmi" szemléletét. Kértem önkormányzati képviselőt/alpolgármestert, hogy időnként, rendszertelenül, érzékenyebb időszakokban (iskolai szünet/hétvége/esti órák) néha-néha kanyarodjon el erre a járőrautó/közterület-felügyelet és vessen egy-egy pillantást a Virágos parkra. Nem tapasztaltam soha, semmi ilyesmit.

12. Egy kálvária krónikája, személyes történetekkel

1. Szemeteskosár, hamutartó Összesen négy szemétkosarat vittem ki eddig a parkba. Mindegyiket ellopták. A szaletli felállítása óta hét hamutartót is kiraktam az asztalra. Üvegből, műanyagból, fémből, kerámiából készült, olcsó, egyszerű, hétköznapi tárgyak voltak. Volt, amit konténerből szedtem ki – a jelenlegi hamutartó (és a jelenlegi szemetes) is onnan származik – és így újrahasznosítottam őket. Mindegyiket ellopták vagy összetörték, szétnyomorgatták, hogy megmutassák milyen erősek: ők még egy bádoghamutartót is össze tudnak nyomni. Egy alkalommal egy kimosott, kutyakajás fémdobozt raktam ki, és ráírtam, hogy "hamutartó", a gyengébbek kedvéért. Azt is ellopták, elvitte magával valaki. A kutyakajás dobozt. Kiderült, hogy ezzel párhuzamosan az egyik szomszédom is rakott ki hamutartót, amikor én éppen hanyagoltam a kérdést, mert már tele volt vele a tököm, és azt mondta, azt a hamutartót is ellopták.

2. A cserepes virágok Tucatnyiszor, százszor, ezerszer teleszemetelték a kirakott virágládákat, eltörték, kiborították a virágokat, a virágok között nyomták el a csikkeket, berakták közéjük a boros üvegeket, sörösdobozokat, vagy a szülők hagyták, hogy a kisgyerekek teljesen betemessék (értsd: a szirmaikat, az egész növényt vastagon elborítva) fehér díszkaviccsal a kiültetett virágokat, játszásból. Nem mindegyik elültetett virágot sikerült megmentenem, mire észrevettem mi történt, de eleve órákat töltöttem azzal, míg egyenként kiszabadítottam őket. Szinte napról-napra vívtam ezt a harcot: kiírtam, hogy ne szórják tele a virágládákat szeméttel, ne temessék be a virágokat kaviccsal. Senkit se érdekelt, legközelebb ott volt minden újra. Ennek eredménye az lett, hogy egyetlen virágot sem ültetek már ki a ládákba, cserepekbe. Ezt a virágültetési és díszítési módot teljesen felszámoltam a parkban (a ládákat és az egynyári virágokat is én/mi, a párommal vettük, ültettük ezekbe a saját ládákba, cserepekbe, mi gondoztuk őket) és azóta a beton virágládák (a szomszédom nyitó adománya) is üresek, már azokba sem ültetek semmit, az egyiket össze is törték.

3. A szabadföldi növények Természetesen a szabad földbe ültetett növények sem úszták meg rongálás nélkül. A levendula például sokat kibír, azt azonban a legkevésbé sem szereti, ha részeg/betépett/vaduló/heccelő-verekedő gyerekek egymást lökdösik be a közéjük vagy keresztülrohannak rajtuk. Tucatjával kellett visszavágnom a sok éven át nevelt, öntözött, alakított és mostanra tekintélyes méretűre nőtt levendulák összetört, tőből letört ágait/ágrendszereit, és több már nem is fogja hozni azt a tömött, zárt formát, amit elért. Volt, amit a tövénél törtek el, ezek menthetetlenek voltak, kiástam őket. A kerti gyöngyvesszők lombjait egy alkalommal öngyújtóval perzselték meg, a lándzsaliliomok virágzó részeit rendszeresen botokkal, ágakkal csépelik, a rózsalopás (rózsaszaggatás inkább) mindennapos.

4. A díszkavics A díszkavicsnak, amit annak idején Dékány Angella képviselő/alpolgármestertől kaptunk titkos támogatásként e kertészeti gerillaakcióhoz/park alapításhoz, mostanra a negyede maradt meg: nem elpárolgott, hanem szétszóródott mindenfelé a fűben, mert ezzel vívtak csatákat és dobálták marékszám egymásra Maurice Sendak gyerekhősei, hiába írtam ki/szóltam többször, hogy ezt ne tegyék.

5. Üveg A tűzrakóhely valamiért az üvegtörések kedvelt helyszíne, innen vödörszámra szedegettem össze az elmúlt években üvegszilánkokat.6. Apácarács A szaletli apácarácsait (három mező) is összetörték, illetve lefeszítették, kiütötték a helyéről. Mindet, módszeresen, egyiket a másik után: valamelyiket csak félig/háromnegyedig tették tönkre, valamelyiket teljesen, de mindegyiket ki kellett szedni a helyéről, és újra felépíteni. Az egyik mező jelenleg is üres, ennek darabjait én őrzöm: szinte szó szerint az utolsó lécig lebontották az egészet.

Az egyik alkalommal észrevettem két gimnazista korú/szinte egyetemista gyereket, akik éppen letörték, lefeszegették az apácarácsok léceit. Kimentem a parkba, és nagyon szelíd tónusban megkérdeztem tőlük miért csinálják ezt. A vezérrongáló azt felelte – most megkapaszkodsz a székedben, mert nem fogod elhinni, amit mondott –, hogy azért, mert ha ő "lát valami szépet és újat, akkor azt neki egyszerűen muszáj tönkretennie." És röhögtek. Közben nyughatatlanul forgott a szemük, összekacsingattak, vihogtak, hülyén vigyorogtak, össze-vissza hadováltak, egyszerű kérdésekre képtelenek voltak összeszedett válaszokat adni, hazudoztak, tereltek, alig lehetett belőlük két értelmes mondatot kihúzni. Ekkor jöttem rá – helyesebben ekkor gondoltam arra –, hogy talán teljesen be vannak tépve. Full szétesettnek és elhülyültnek tűntek az adott pillanatban attól az anyagtól, amit toltak/tolhattak. Nem mozgok otthonosan a témában, de a szakemberek is csak kullognak a napról-napra megújuló, frissülő, egyre újabb tudatmódosító szerek piaca mögött, szóval ez legyen az ő gondjuk. Nekem annyi is elég, hogy közelről látom/láttam a hatását. Nem hiszem, hogy tévednék, a velük folytatott beszélgetés életem egyik legmisztikusabb élménye volt: bizarr és rémisztő.

7. A padok A szaletli padjait (5 db) szintén összetörték, megrongálták, szétrugdalták. Mindet. Volt, amit darabjaira bontottak, volt, amelyiket csak részlegesen, de kivétel nélkül mindegyiket helyre kellett állítani, meg kellett erősíteni valamilyen módon, vissza kellett fúrni a léceket, össze kellett fúrni a talpakat.8. Mentsük, ami menthető A VIP tagjai és támogatói két ízben tartottak a parkban ilyen nagyobb felújítási, állagmegóvási, javítási akciót a szaletli felállítása óta: 2020 február 8.-án és 2021. szeptember 4.-én. A téli alkalommal egy kis, négy főből álló csapat dolgozott itt, az őszi összeröffenéskor egy jóval nagyobb, bográcsozással egybekötött, komoly javítást tartottak.De nem ők voltak az egyetlenek, akik menteni próbálták, ami menthető. 2020 december 3.-án kora délután megjelent egy fiatal anyuka a nagyfiával – először azt hittem, hogy a barátja – és néhány egyszerű eszközzel, amit otthon találtak, elkezdték javítgatni az egyik széttört, darabokban lévő apácarács-mezőt. Vittem nekik forró teát, pogácsát és szerszámokat, és megkérdeztem tőlük, honnan jött ez a gondolat a javításra. Azt mondta, hogy annyira szeretik ezt a kis parkot – a Virágos sétányon, a közelben laktak –, hogy már nem bírták nézni, hogy ilyen szomorú állapotban van.

Imádtam ezt a csodás naivitást és tenni akarást.

Azokat a léceket is, amit anya és fia megjavítgattak, már szilveszterkor megrongálták, majd egy/másfél hónappal később, lefeszegették mindet.

9. Mások veresége Az egyik, kertészkedésben és utcai szépítgetésben rendkívül szorgalmas szomszédom azt mondta nekem, hogy ő is rendszeresen takarított a szaletliben, de aztán annyira felháborodott "a füvezők", "a drogosok" – csak így nevezte őket – viselkedésén, hogy úgy döntött, nem csinálja többet, mert közel a hatvanhoz nem fog olyanok után hajolgatni, szemetet szedni, akik semmire sem becsülik a tisztaságot, rendet, szépséget, és csak pusztítani járnak ide. Ezt az érzést könnyű volt megértenem.

Egy apró történetet szúrnék ide.

Sok-sok évvel ezelőtt egy Nagyszénásalja alatti utcában az egyik lakó kirakott az út mellé egy vastag rönkfákból készített padot és egy asztalt, hogy az erre járó, cekkereket cipelő lakosok, fáradt vándorok, idősek, sétálgatók megpihenhessenek egy kicsit. A pad és az asztal is vérprofi munka volt: tökéletesen lecsiszolt, mélybarnára lefestett, masszív, nehéz, robosztus, jól beágyazva a talajba, stabil és kitűnően használható. Minden sétám során megcsodáltam. Aztán hirtelen a pad és az asztal is eltűnt, még a helyét is betemették. Egy alkalommal elcsíptem a tulajt – akkor még nem tudtam, hogy az övé volt – és megkérdeztem tőle, hogy nem tudja-e véletlenül mi történt ezzel a szép, erős kerti/utcai bútorral, ami itt állt. Azt mondta, hogy azt ő építette, ő rakta ki, és ő is szedte be, és odaadta a sógorának a kertjébe, aki úgy örült neki, mint majom a farkának (azt elhiszem, nagyon komoly kerti cucc volt). Azt felelte, hogy azért kényszerült erre, mert a fiatalok – többször hangsúlyozta, hogy "kifejezetten a fiatalok" – rendszeresen idejártak esténként inni, balhézni, ordítozni, és a felesége egy idő után közölte vele, hogy vagy a pad megy megy innen vagy ő (a feleség). A pad ment, azóta sincs ott a kis pihenő sziget.

10. A semmit sem látó kamera Már annak idején, amikor a VIP tagjai úgy döntöttek, hogy egy szaletlit raknak a Virágos parkba, megkérdeztem tőlük, hogy tudják-e, hogy mire vállalkoznak. Azt felelték, tudják. Hogy mennyire tudták, azt jól jelzi, hogy 2020/2021-ben, amikor az önkormányzat úgy döntött, hogy a helyi közbiztonság megerősítésére és a rongálások visszaszorítására az egész falu területén kiépíti a kamerarendszert, és kezdetben 31 végpontot határoz meg, akkor a VIP szinte elsőként nyújtott be igényt egy köztéri/kültéri kamerára. Addigra mindenki rájött, hogy ide hatékony ellenlépés kell.

Azóta ezt a Virágos parkra fókuszáló kamerát fel is szerelték, noha egyáltalán nem oda, ahová logikus lenne és ahová eredetileg szerették volna, mert az ELMŰ nem járult hozzá, hogy a kamera arra a villanyoszlopra kerülhessen, ahonnan az egész park jól belátható. Szórakoztató adalék, hogy a kamerát hónapokon keresztül teljesen betakarta egy kilombosodó barackfa, így az is kiderült, hogy akárkinek is kellett volna az új közbiztonsági központban a kamerák által közvetített képet látnia, az vagy nem látott/nem láthatott semmit, vagy talán nem is nézte senki a képernyőket. Ennélfogva nem is tűnt fel senkinek, hogy a kamera hónapok óta nem lát semmit a parkból, hiszen akkor intézkedett volna/intézkednie kellett volna...és a kamera sajnos eleve csak a park egy szűk részét látja onnan, ahová telepítették (folyamatban van az áthelyezése, most engedélyeztetik újra). Szóltam az alpolgármesternek, hogy vágassák le a fa ágait, mert ez így – finoman fogalmaztam – vérciki, nagy lebukás, kamu és kész röhej, de mire intézkedhetett volna, a telektulajdonos saját maga (talán telepátia révén vette/megérezte a dolgot) levágatta az ágakat a kamera körül. 

11. Asztali szex

A szaletli padjai és apácarácsai mellett az asztalt is megrongálták: eltörték a talpát, a támasztóléceit, megrogyasztották az asztallapját. Az asztallapot megégették, megperzselték, csikkeket nyomtak el rajta. Az asztalt egyszer, gondolom erőfitogtatásként, poénból lehajították a dombon – úgy vonszoltam vissza az esőben –, de többször kivitték és otthagyták a szabadban, néha feldöntve. És a nyomokból ítélve új funkciót is találtak neki: konkrétan szexuális tevékenység ágyaként szolgált. Alapesetben gondolom egy lányt vágtak rajta gerincre, de, hogy ne legyek ilyen maradi-heteroszexuális-hímsoviniszta őskövület, nem zárom ki a homoerotikus aktus lehetőségét sem. Az olcsó, klasszikus gumióvszer a menő, ebből akadt néhány eldobálva a szaletliben, azt is össze kellett szedni a földről a takarításnál. A szaletli asztalát azonban a legkevésbé sem a nevezett műveletre tervezték, hanem arra, hogy a kirándulók rárakják a szalámis szendvicseiket és a kulacsukat. Azt kibírta volna, de a lányok/fiúk döngetését nem.

12. A sörpad Az egyik szomszédom egy helyi fesztivál után itt hagyta a régi sörpadját, adományként: jó szolgálatot tett, mert a barátok, rokonok, játékostársak innen tudták nézni azokat, akik éppen pingpongoztak. Korábban erre a célra a szaletli padjait hordták ki...10-ből 6-szor én vittem vissza a padokat a helyükre. A sörpadot is összetörték, végül az ajándékozó szomszéd konténerében végezte, szemétként. A sörpad mindössze 70 napig húzta.13. Szemétség A szemetelés mértéke évek óta: megrendítő. Klasszikus: Ha az energiaital elfogyasztása után arra sincsen energiád, hogy az üres dobozt kidobd a kukába, akkor minek iszod? A Virágos parkban az elmúlt 10/4  évben ezt a feliratot százszor kihelyezhettem volna. Karnyújtásnyira, egy méterre (!) a kukától képtelenek voltak arra, hogy kidobják maguk után az energiaitalos dobozaikat. Vagy bármi mást. Sokszor. Ha mégis a kosárba jutott a szemét, az ritka, örömteli pillanatnak számított. Többnyire a földre került minden. A Virágos parkban eleve van egy betonba rögzített, az önkormányzat adományaként kihelyezett szemetes, de az legalább öt méterre van a szaletlitől, az nem igazán várható el, hogy valaki ilyen messzire el tudjon menni a hulladékkal...részben ezért van a szaletliben is rendszeresítve egy kosár. És persze kényelmi okokból, mert így helyes, ám időnként a megtelt kukát is el lehetne vinni az önkormányzati szemetesig. Ez sem túl gyakori...bár egyszer láttam egy kisgyereket a jó fej anyukájával, akik maguk cipelték el az üvegekkel, fémdobozokkal teli kosarat a kukáig és dobálták ki a szemetet. Másokét. Tisztaságra, környezettudatosságra nevelés, ugye. Nem mindenki részesült ilyesmiben a park látogatói közül, gyerekkorában.A cigarettacsikket sok esetben akkor sem a hamutartóba dobták, ha volt. A földön, a szaletli körül hevertek a csikkek, túlzás nélkül százával, mindig. Aki nem tudná: a cigarettacsikk is súlyosan környezetszennyező, veszélyes hulladék.

A szotyolahéj nem az: a szotyola az egészségnek is hasznos olajos mag, a héj a földre dobva is ártalmatlan. De attól még, hogy ártalmatlan, elhajigálva ritka ócska, szemetes és proli látvány, valójában még a korunk focializmusában is gusztustalan szokás a szétköpködése, és egy lelátón is visszataszítóan igénytelen, amikor teleszórják vele a betont. Én még nem találkoztam olyan díszkerttel, ahol pl. arra bíztatta volna az extrém fogyasztási szokásokat kedvelő vendégeket a tulaj, hogy köpködjék a füvön szanaszét a héjakat. A szaletliben még akkor is mellészórták a szotyolahéjat egyes, a környezet tisztaságára kevésbé érzékeny látogatók, ha a kezük mellett volt a hamutartó, de ugyanígy tettek a kültéren is.Arról nem készítettem statisztikát, hogy hányszor raktak le a háztartási szeméttel és/vagy építési törmelékkel teli műanyag zsákokat a Virágos parkba, gondolom az "elvégre úgyis elviszik innen a szemetet, nem?!" mottó jegyében...ők persze nem diákok, nem fiatal tanulók voltak, ez nem az ő műfajuk. Építkezésekről hazafelé tartó melósok előszeretettel használták erre a célra a parkot, de nyilván akadt olyan is, aki így szabadult meg a hulladék többletétől, vagy olyanok, akik egy kisebb felújítás építési törmelékét dobták itt ki. Annak, aki nem tudná, elmondom: az utcai szemetesek egy részét annak idején részben az illegális szemétlerakások miatt szedette be az önkormányzat, és az egykori, nyílt hulladékudvar is részben azért került felszámolásra, mert egészen drámai állapotok uralkodtak benne a behordott, mindenféle oda nem illő vagy nem szelektíven lerakott szeméthegyek miatt. A Virágos parkban kicsiben és sokkal ritkábban ugyan, de ugyanez a helyzet. 

14. Fröccs A duhaj kedvű látogatók sörrel, borral, üdítővel fröcskölték össze még a szaletli falait is. Mintha néha azzal szórakoztak volna, hogy felrázzák a szénsavas üdítők palackjait, és csatát vívnak a sugárban kiszökő folyadékkal. Még a padok is ragadtak a kiöntött italoktól. A padozat koszolódása természetes: port, sarat hozol be, ez kivédhetetlen, benne van a pakliban, ez a normális felújítások/újrafestések része. Az viszont nem természetes, hogy a cipőd oda is ragad a padozathoz a mocsoktól, amikor belépsz.

15. Kivetülés

A tagelés, vagyis a primitív falfirkálás, a vésés, a faragás, az asztallapra írt üzengetés: alap. A szövegek tartalmából és stílusából szintén arra következtetek, hogy nettó félkegyelműekről van szó, bár a tudatlanságuktól, történelmi ismereteiktől is kiráz a hideg. Rejtély számomra, hogy mit tanulnak ezek a gyerekek az iskolában, ahová járnak, bár a látottak alapján simán benne van a pakliban, hogy ahonnan szabadon engedik őket, az valami kisegítő oktatási intézmény lehet. Megpróbálkoztak a horogkereszt lerajzolásával is, de ez túl komplex feladatnak bizonyult, nem jött össze.Külön megemlítem ezt a "monk" taget mázoló humanoidot, akinek az első akcióját ideiglenesen, egy arra egyébként alkalmatlan diszperzit falfestékkel (hirtelen csak az volt) annak idején lefestették a VIP tagjai, hogy legalább ne látszódjon, de az illető most visszatért, és valamikor augusztus 10 és 19 között ismét megcsillogtatta a művészi képességeit. Csakhogy ezúttal elszúrta, mert elvileg ezt az akcióját megörökítette az új kamera, amelyet már a barackfa sem takar el, és éppen a parknak ezt a részét látja. A rongáló tehát – amennyiben a körülmények is a helyi közrendvédelem kezére játszanak – tökéletesen azonosítható, megkereshető és felelősségre vonható lenne (mély elbeszélgetés, pedagógiai szentbeszéd, feljelentés, kártérítés, fegyelmi, kirúgás, miegyéb) Mondom: felelősségre vonható lenne...de persze ha sikerül/sikerülne is, a nersevik Magyarországon élünk, és tudjuk, amit tudunk. A bűn és a bűnhődés itt nem áll annyira egyértelmű kapcsolatban, nem annyira lineáris az összefüggés.

16. Izgalmi faktor Egyik este végzősnek tűnő gimnazisták éjszakába nyúló partit tartottak itt (ezzel önmagában semmi gond), de a végére már nagyon beindultak attól, amit fogyasztottak és úgy döntöttek, hogy kiszedik az utca sarkán álló, 3,5 tonnás súlykorlátozást jelző KRESZ-táblát. Két magas gyerek belecsimpaszkodott a tábla oszlopába, aztán elkezdték tolni-húzni-rángatni, hogy kiszakítsák a földből. A többiek nem vettek részt a műveletben, csak nevettek és a szaletliből bíztatták őket, néha úgy tűnt, meglehetősen gúnyosan. A két erőember sem próbálkozott hosszan a betonba ágyazott táblával, meg sem tudták mozdítani, ezért átmentek a szemetelést tiltó táblához, és azt is megrángatták egy kicsit, hátha az könnyebben adja meg magát, de azzal is kudarcot vallottak. Ebben csak az volt a különös, hogy egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akiknek szükség lenne arra a bevételre, amit a közlekedési tábla/fémtábla eladásából remélhetnek (nyilván nem ezért akarták kiszedni, hanem brahiból, és senki sem vette volna át persze), mert mindezt magasszárú, fénylő edzőcipőkben, márkás, tiszta pólókban, tetőtől talpig jól öltözötten, láthatóan nem nélkülöző családok sarjaiként cselekedték. Talán izgalomra vágytak. 

17. A rollerharcos Nem volt olyan régen az sem, amikor kisétáltam kigyomlálni a szaletli köré ültetett növényeket, amikor az ott tartózkodó három gyerek közül (egy lány, két fiú) az egyik fiú a rollerével elkezdte verni, ütni a szaletli oldalát, rendesen, erőből megküldve a gépet. Egy méterre tőlem. Már az is nagyon gyanús volt, amikor a kisebb gyerek – meglátva, hogy közeledek a park felé – hangosan odakiáltott a barátjának (addig a hangokból ítélve ököllel verték az asztalt/az oldalfalat): "Vigyázz! Jön valaki!" majd folyamatosan szemmel követett engem, amíg elhaladok közvetlenül mellettük, és leülök a szaletli mögött a sámlira. Mit hitt? Hogy nem hallom meg néhány méter távolságból, ahogy figyelmezteti a barátját? Életemben nem viselkedtem így soha egy felnőttel/felnőtt jelenlétében, egészen egyszerűen Mátrix élmény volt, mintha valami digitálisan felépített álvalóságba, esetleg rossz viccbe vagy ostoba álomba kerültem volna. Amikor a nagyobb gyerek elkezdte verni a rollerral a szaletlit, már biztos voltam benne, hogy ez egy álom. Mintha ott sem lettem volna, levegőnek néztek. Én azonban bebizonyítottam nekik, hogy ott vagyok, és a szaletli csapdosása villámgyorsan véget ért.

18. Tűz Egy alkalommal – 2020. december 19.-én – egy nagyobb csapat gyerek tüzet rakott a szaletliben. Ehhez az asztali hamutartót használták: telerakták gallyakkal és meggyújtották. A felfordulásra lettem figyelmes: mint valami pápaválasztásnál, vastagon gomolygott és dőlt a fehér füst kifelé szaletliből – a nedves fa hatása – és "oltsd el, te hülye, oltsd már el !" kiabálást lehetett hallani. Rájuk ordítottam torkom szakadtából a magam keresetlen, lakótelepi módján, hogy "mi a retkes kurva faszt csináltok", és "azonnal oltsátok el a tüzet" aztán futva indultam lefelé, majd a szaletli felé, de nem megy ez olyan gyorsan és könnyen papucsban. Az egész banda pánikszerűen menekülni kezdett, csapot-papot maguk mögött hagyva elfutottak, másodpercek alatt eltűntek. A tűz ugyan magától kialudt a fémdobozban (teasüteményes, ezt is én raktam ki), a balhénak szerencsére nagyobb volt a füstje, mint a lángja, de a tanulság tartós maradt: járnak ide olyanok, akiknek ennyi eszük van. Szóltam a közelben lakó egyik alpolgármesternek is, aki lejött, összeszedte a bizonyítékokat, lefotóztuk, amit kell, aztán állítólag megfuttatta ezt a kis történetet a facebookon – Nagykovácsi (?), Free Nagykovácsi (?) stb.  – , de ezeket a zárt csoportokat én nem látom, soha nem voltam facebook tag, és már nem is leszek, a blogot olvasók számára az ismert okoból.

19. A hőzöngő csipszar Természetesen olyan is megtörtént, hogy a parkot szerető gyerekek "összecsaptak" azokkal, akik kevésbé értékelték azt: egy alkalommal a szaletli került a viták középpontjába. Úgy ordítoztak, kiabáltak egymással, hogy végül kimentem hozzájuk és megkérdeztem mi ez a balhé már 20 perce, pedig a gyerekek vitáiba csak nagyon óvatosan szabad egy felnőttnek beleavatkoznia. Mint kiderült az egyik gyerek (egy testvérpár egyik tagja) mindenféle "ócska, gyenge szarnak, tákolmánynak" lehordta a szaletlit, és úgy vélte, hogy ő itt azt csinál, amit akar, senki nem korlátozhatja, mert ez közterület, és közölte, hogy majd lejön, és fel fogja gyújtani (2. mottó). Tipikus nagyszájú hőzöngés volt ez egy mély öntudatosságra nevelt csipszartól – normális viselkedése esetén kiskamasznak hívnám –, de ettől még nem, ez nem vicc, ez megtörtént. A többi gyerek – elég nehéz volt követni a lényeget a felpaprikázott hangulatban és az utólagos beszámolókban – arról próbálta meggyőzni, hogy ezt ne tegye, viselkedjen rendesen, és ha nem tetszik itt neki, "akkor el lehet innen menni".

20. A bungiA parkot látogató normális gyerekek egy alkalommal kitalálták, hogy a parkban fellelhető anyagokból építenek maguknak egy jelképesen körülzárt, védett területet, afféle sátor-bungaló-vár utánzatot, amely mögött megtárgyalják a világ dolgait. Akadt itt ehhez mindenféle – gyaníthatóan főleg ezért itt lévő – a szülők által lehordott cucc, illetve részben a szaletli alapjának megépítésekor használt építőanyag, valamint több fatuskó. El is készítették a zárt körű rendezvényekhez alkalmas várat.  Nem volt különösebben szép és míves kerti elem – ronda volt –, de a célnak megfelelt, kifejező volt, és nagy ez a park, elfért benne a magamfajtának tetsző, öreges díszkert, a játszó terület, és az ifjúság bandázóhelye is. A bungi egyébként porotherm téglákból, kisméretű téglákból, autógumikból, raklapokból, habszivacsból, összekötözött faágakból állt, félkör alakban a park pompás gyertyánja alatt...mint kiderült afféle cserkészkuckó lett (sok gyerek tagja a helyi cserkészcsapatnak), szóval ez részben klasszikus értelemben vett közösségi/közösségépítő akció volt.

A felhasznált fatuskókat – ez része a történetnek – én hozattam ide, amikor az egyik falubéli ismerősöm kivágatott két magas fenyőfát a telkén. Elvitette volna őket, de én úgy gondoltam, hogy a feldarabolt törzs darabjai többféle módon is jó szolgálatot tesznek majd a Virágos parkban: ülőkének, virágszegélynek, rovarhotelnek, virágtartónak. A majdnem ötven darab, sokféle méretű, de igen terebélyes kuglikban/tuskókban is bővelkedő készletet felhozta a teherautó a házunkhoz, én pedig kitalicskáztam őket, sorba rendeztem, szétválogattam, hogy majd idővel mindegyik megtalálja a maga szerepét, ahogy beépítem őket.

Borzalmasan rossz ötletnek bizonyult.

Nem láttam, csak utólag mesélték nekem (és persze feltűnt a hiányuk), hogy először egy építkezésből lefelé tartó teherautó állt meg a park mellett, a melósok villámgyorsan feldobálták a platóra a fatuskók egy részét, aztán elviharzottak, majd néhány nap múlva két fickó, a hátizsákjaikba pakolva elhordták a kisebb fákat. Ez azonban csak a kezdet volt: az unatkozó gyerekek nagyon hamar felfedezték, hogy ezeket a fatuskókat remekül lehet dobálni, és az összes maradékot széthajigálták...többek között az úttestre is jutott belőlük. Gyakorta megtették. Nem számoltam hányszor gyűjtöttem össze a fatuskókat, de nem adtam fel a reményt, és tényleg jól használható kerti elemek voltak...lettek volna. Amikor a gyerekek felhasználták őket a már említett bandázóhelyhez, a fatuskók részben a helyükre kerültek, a megfelelő funkcióban, az rendben volt. 

Egészen addig míg egy másik gyerekcsapat (?) 2019 áprilisában el nem pusztította az egész építményt, valami egészen elképesztő, dührohamra emlékeztető vandalizmus keretében, "fejhangon ordítozva, olykor felnőtteket is megszégyenítő módon káromkodva", ez utóbbit másoktól hallottam. Nem tudom, mi történt itt, én csak a végeredménnyel szembesültem. Egy kivételével az összes porotherm téglát millió darabra törték, mindent feldúltak, mindent szétdobáltak. A raklapok, ágak, fatuskók, a kisméretű téglák úgy hevertek a gyertyán körül, mintha robbanás vetette volna szét őket. A szomszéd lakó sövényének alja úszott a szemétben. A park úgy nézett ki, mint valami lepusztult, szocikulturálisan hátrányos helyzetű telep részlete, az ország egyik elfeledett segglyukából. Az autógumik természetesen legurítva végezték, de ezek miatt már korábban is volt konfliktus: egyszer éppen akkor szórakoztak ezzel, amikor alulról egy babakocsit toló anyuka jött felfelé. Nem sikerült meghatnom a szellemi fogyatékosokat azzal, hogy akár súlyos balesetet is okozhatnak, vagy meg is ölhetnek valakit a hülyeségükkel, amikor elszabadítják ezeket. Röhögtek, vállukat vonogatták...és végül én hordtam vissza az autógumikat.

De a bandázóhely szétdúlása volt az utolsó csepp a pohárban: önhatalmúlag, önkényesen véget vetettem a mókának. Írtam egy morcos hangú levelet a VIP tagoknak erről, aztán hosszú és eredménytelen várakozás után egy nagytakarítás végén bezsákoltam mindent, és az összes létező, és a parkba nem illő tárgyat összegyűjtöttem a kuka mellett. Még csak szólnom sem kellett, az egyik helyi képviselő azonnal elszállíttatta az egészet, amikor látta, hogy kitakarítottam a területet. Ez a javára írandó, mindig nagyon hatékony az utómunkában, ha a szeméttől, zöldhulladéktól kell megszabadítani a parkot. A fatuskókkal még egy rövid ideig próbálkoztam, de végül behordtam és elszállíttattuk az összeset, konténerben...ráfizettem a remek ötletemre, szó szerint.

21. Négyből egy A szaletli felállítása – és amortizálása – mellett, a másik mérföldkőnek számító esemény a kerti garnitúra kihelyezése/megjelenése volt a parkban. Népszerő nevén: kerti kiülő.A használt kerti kiülőt – úgy rémlik – a VIP egyik tagja szerezte, egy ismerőse felajánlásából: egy szék, két pad és egy asztal alkotta. Klasszikus, fenyőből készült kerti asztal/söröző pad kombináció, mindenfelé lehet kapni a különböző változatait. A tulajnak már nem kellett, jó szívvel odaadta a Virágos Park Egyesületnek. Felújításra szorult (csiszolás, festés), de egyebekben teljesen jó állapotú, masszív, jól használható kerti bútorok voltak. Abban, hogy a teljes állagmegóvás nem történt meg, a VIP-re hárult a felelősség. Egy rövid – egy délutánig tartó – fellángolás után a felújítás abbamaradt, és legközelebb csak akkor került rá sor, amikor a kiülő szett egyes darabjai már nagyon rossz állapotba kerültek. Felhívtam közben az egyik helyi, asztalosipari vállalkozást, amely adományként, ingyen megjavította, megerősítette az egyik pad széteső talprészét 2018 szeptemberében, de más komolyabb beavatkozás nem történt. Az időjárás tehát a kezdetektől szabadon tépázta és amortizálta a fenyőből készült garnitúrát, de ettől még mindig meg lehetett volna menteni. Egészen addig, míg a tatárok rá nem mozdultak a lassan szürkülő, feketedő, korhadó kerti bútorra. Úgy érezték, ez is szabad préda, mint itt minden.Az egyik padot, a széket, és az asztalt teljesen összetörték, a másik padot csak részben, ez még hadra fogható állapotban van ma is...miután a VIP tagjai felújították, de a talpai már ennek is bevégezték, összetörtek. A szék szintén teljesen felújításra került, de mostanra ezt is szétverték, gyakorlatilag az elemeire: először a karfáit, aztán a háttámláját törték el. Most három nagy, kiálló, rozsdás szög meredezik az ülőkerészből (ezekre még szükség lehet egy felújításnál) – nettó balesetveszély, pláne este, részegen, begombázva simán beleül bárki – ezért betoltam a szék maradékát a pingpongasztal alá, utalásképpen. Nem először. Majd kiszedik megint. A négy darabos szettből tehát egyetlen pad maradt, ami még most is használható valamennyire. A többi elemeire bontva, "raktárban" várja a szebb jövőt, de legalább nem rongálja tovább őket senki. 

A csúcs az volt, amikor a lefeszített asztallapot/a fél asztallapot a kamaszok ferdén feltámasztották a padra és páros lábbal ugráltak rajta, hogy eltörjön. Sajnos nem tört el, pedig a következményeket is szívesen megnéztem volna. Ez az asztallap menthetetlenül megsérült – részben szétrohadt, részben a rongálás végzett vele – ki kellett dobni, konténerbe került.

Egy másik tanulságos élmény akkor ért, amikor megjelent két gyerek és elkezdték szétrugdalni a kerti asztal lábait. Kimentem hozzájuk és arra kértem őket, hogy avassanak be a titkaikba, hogy én is együtt haladhassak a modern ifjúsággal, szeretnék felnőni hozzájuk, ne fusson el mellettem az idő, mert szeretném megérteni őket és a motivációjukat, hogy én is megtudjam, mi az öröm, mi a haszon, és mi a magasabb rendű cél abban, hogy ennek a szerencsétlen, öreg, felújításra szoruló és amúgy is megtépázott asztalnak kirugdossák a lábait. Nem sikerült magyarázatot találniuk a tettükre. Az egyik agglomerációs általános iskola tanulói voltak, még az osztályfőnükök nevét is megtudtam. Megkérdeztem tőlük, szeretnék-e, hogy beszéljek a tanáraikkal vagy a szüleikkel, hogy ők is tudják, mivel szórakoznak a tanulóik/gyerekeik, hátha nincsenek még erről ismereteik. Olyan sápadtak lettek, mint a téli telihold a ködben. Nem szerették volna, ha bárkinek szólok erről, és kérték, hogy ezt ne tegyem. Ebben maradtunk.

Ez azonban a kerti bútort már nem mentette meg. Jöttek mások, rongálták tovább. A még hasznosítható darabjai nálam vannak ennek is, ahogy a másik padnak és az említett apácarácsnak. Megígértem a VIP-nek, hogy szívesen felújítom/összerakom őket, amikor tudom...mihelyt lesz értelme, és a köztéri kamera teljes egészében befogja a parkot. Addig nem. A tapasztalat alapján, feleslegesen nem dolgozom, de persze jeleztem, hogy bármikor viheti, aki akarja és összerakná.

22. Belső munka Néhány napja történt, hogy megjelent két gyerek a parkban, kihúzták az egyik levendula megtámasztásához használt bambuszrudat a földből, és az egyikük elkezdte csépelni, kaszabolni vele a bokrokat, a gyertyán ágait, végtelen unalmában. Kisétáltam, egy hang nélkül kinyújtottam a kezem a bambuszrúdért, szó nélkül a kezembe nyomták, és pedig annyit mondtam nekik csendesen: "Ezt nem akarom többé meglátni."

A kaszabolós a Virágos Park Egyesület egyik tagjának a gyereke volt.

Most erre mit mondhatnék még?

23. Új reménytelenség Lesz ez még így se. Ha a megszorítások, az energiaválság, az infláció, a gazdasági helyzet stb. nem söpri el, akkor az önkormányzat folytatja a helyi civil egyesületeket támogató programját, és biztos vagyok abban, hogy a Virágos Park Egyesületnek vannak tervei a jövőre nézve, hogy szépítse, építse, fejlessze a parkot. Nekem meg lesz új témám.

24. Drog Így megy ez itt, nálunk, az értelmiségi és/vagy gazdag családokkal kitömött, európai Nagykovácsiban.

Aztán, ha lesznek, akik túlélik, talán majd újragondolják, hogy miként kéne és lehetne egy kicsivel jobb világot építeni.

Nem bízok és nem hiszek ebben, csak ilyen mondatokat is le kell néha írni.

♦

Jöjj és lásd! Több fotót akarsz? Nem fér be mindegyik a blogba, van itt a vandalizmusról 118 darab. Kattints, pörgesd végig őket, időrendben vannak.

Ez pedig itt a Virágos park szebbik oldala, szintén időrendben, 2022 augusztusáig. 252 kép, sok olyan részlettel, amelyről szó esik a posztban (fejlődés, ültetések, előtte-utána fotók, cserepes virágok, fatuskók stb.)