Megszakítom a három búcsúposztra berendezett ütemtervet. Őszintén sajnálom, hogy zord időkhöz ennyire illeszkedő okból.

♦

Ez egy nagyon rövid poszt. Másfél perc az olvasási ideje. És nem indulatposzt. Lassan eljutok oda, hogy már érzelmeim sincsenek ezzel az országgal és az országban megtörténő eseményekkel kapcsolatban. A szavak már rég kiüresedtek bennem, és gyakran, ha írok is valamiről, ami igazán felzaklat, az a valódi gondolataimnak legfeljebb csak a vázlatát tükrözi.

Ez a poszt is ilyen.

Volt ez az esemény, ami önmagában is témát adna legalább három blogposzt megírására, és nagyjából tucatnyi megválaszolhatatlan kérdés megfogalmazására, de én nem fogalmazom meg őket, mert ezt már rég megtették helyettem mások, több ezren.

A nevezett baleset során ketten sérültek meg, és az egyikük a gránáthajítást gyakorló kormánytisztviselő, akinek a kezében felrobbant az éles gránát, és aki ennek következtében elveszítette mindkét kezét, az egyiket csuklóból, a másikat alkarból, és emellett lágyrész- és arcsérüléseket is szenvedett.

Aztán Kaszinó, az ember, aki még mindig a pozíciójában van, elment a kórházba, majd többek között ezt mondta:

...Hozzátette, hogy a két sérült állapota stabil, a katona jobban van, a sebesült hölgy pedig jelenleg nincs életveszélyes állapotban...

Igazat mondtál, Kaszinó. A nő valóban nincs életveszélyes állapotban. Nem is lehetne abban. Életveszélyes állapotban csak akkor lehetne, ha lenne még élete.

Három nappal ezelőtt még volt élete. 

Most már nincs.