Tábla egy templom oldalán, 1991 óta, a világ és Magyarország legszebb táján (a kérdésről nem nyitok vitát), a Balatonnál, a tanúhegyek között. A felirat: "Testvér! Ha végignézel e gyönyörű tájon...imádkozzál azokért, akik életüket áldozták, a magyar föld boldogságáért."

A poszt szigorúan 18 éven felülieknek szól!

• Mottó 1.: "Szószegők lettünk – gyávaságból – ....A nemzet érzi, és mi odadobtuk becsületét. A gazemberek oldalára álltunk –... Hullarablók leszünk! a legpocsékabb nemzet...Bűnös vagyok." (1941, részlet Teleki Pál búcsúleveléből)
• Mottó 2.:  "Az igazi katona nem azért harcol, mert gyűlöli azt, ami előtte van, hanem, mert szereti azt, ami mögötte van.“ (Gilbert Keith Chesterton)
• Mottó 3.: "Tán meghaltok páran, de erre az áldozatra hajlandó vagyok." (A gonosz Farquaad nagyúr bíztató szavai a veszélyes küldetésre induló katonáihoz, a Shrek című animációban)
• Mottó 4.: "Nem vagyok bűnös. Én csak a kapott parancsot teljesítettem."
• Mottó 5.: "Csak a holtak látják a háború végét." (Platon)
• Mottó 6.: "Az ember kétszer hal meg ebben a világban. Először akkor, amikor fizikai értelemben meghal, és másodszor akkor, és ez a teljes, végleges halála, amikor az utolsó ember is meghal, aki még emlékszik rá." (többféle változatban létező igazság, közmondás)

1. A végtelen hadoszlop

Szoktál-e gondolkozni – átfogalmazom –, Eszedbe jutott-e már olykor-olykor, egy-egy háborús hír kapcsán, hogy az ismert emberi történelem során időtől és földrajzi helytől függetlenül,

összességében hány százezer, hány tízmillió ember adta, adhatta az életét

a különböző fegyveres konfliktusokban?

Mindegy, hogy skót klán-háború, afrikai törzsi viszály, angol gyarmatosító harc, francia forradalom, magyar parasztlázadás, spanyol polgárháború, nemzetek közötti háború: lehet tehát kisebb-nagyobb, lokális összetűzés vagy globális méretű háború, világháború.

Mert ennek a miértnek a megválaszolása választja el egymástól az értelmetlen szenvedést és a felesleges, sőt, akár a bűnös áldozathozatalt, az olykor valóban elkerülhetetlen harctól és – legyen bármilyen fájdalmas is a vég – az esetleg valóban bekövetkező, de legalább valamiféle értelemmel bíró haláltól.

Egy háborúban mindig csak mások halnak meg, de te soha. Te leszel a túlélő főhős.

A másik embert, azt a rengeteg halottat láthatjuk annak a hatalmas, névtelen, arctalan, szürke, elfeledett és statisztaszerepre kárhoztatott tömegnek a tagjaiban, akiket a filmekben lekaszabolnak vagy felrobbantanak a háttérben, miközben a drukkolunk a főszereplőnek, hogy helyrebillentse a világ kerekét, és a Fény győzedelmeskedjen a Sötétség erői felett. Ez a győzelem megvalósulhat természetesen a főhős halála árán is a vásznon, de a főhős halála – akár az életben, ha megtörtént eseményt dolgoz fel a film – persze mindig összehasonlíthatatlanul magasztosabb, mint azoké, akiket a vége főcímben a 7439. statisztaként felsorolnak, amikor már üres a moziterem.

Az életben azonban a Sors kicsit elfogulatlanabbul forgatja a halál kaszáját, mint a filmekben, így az a szomorú helyzet, hogy egy háborús konfliktusba mindenki statisztaként vonul be. Lehet, hogy egy pszichopata, primitív, nemi erőszakot és tömeggyilkosságot elkövető, unszimpatikus emberpatkány ússza meg végül a háborút, és térhet haza, míg a főszereplőnek szánt, jó kiállású, jóképű fiatalember, aki talán a bátorság, a becsület, a tisztesség és általában a katonai és emberi erények élő szobra lehetne, holtan marad a csatatéren. Ráadásul talán még könyvet sem írnak és filmet sem készítenek róla, mert bár hűen, önfeláldozóan és hittel teljesítette a vélt / valós kötelességét, nem marad nyoma a hősiességének, nem sikerül beírnia a nevét a történelem Nagy Könyvébe, az enciklopédiák címszavai közé. Harcolt, meghalt, eltemették vagy eltűnt, ő Az Ismeretlen Katona a Diadalív alatt. A háborúk nem ismerik az Igazságos Szelektálás forgatókönyvét.

Hiába van tehát több tízezer ember neve is megörökítve a könyvekben, irattárakban vagy digitális állományokban világszerte, az elsöprő többség tagjainak számára akkor és ott ért véget végérvényesen az élet, amikor az utolsó ember is meghalt, aki még emlékezett rájuk, és jelen esetben mindarra, amit egyszerű harcosként, katonaként, forradalmárként, nem feljegyzett háborús hősként stb. véghezvittek. Számukra marad az idő vasfoga által egyre kopottabbá váló sírfelirat, a korhadó fejfa, a felejtés köde.

Ők voltak (és lesznek mindig) azok, akik a mészárszékre terelt vágóállat módjára hajtanak ki a nyílzáporba, véres közelharcba, lövészárokba, bombazáporba és tüzérségi tűz alá (a civil hátország szenvedése most nem téma, természetesen a civilek közül is rengetegen odavesznek). Az emberiség történelme egyben a háborúinak történelme: a béke rövid időszakai kegyelmi állapotnak számítanak. Ők – ezek a hivatásos, szerződéses, önkéntes vagy besorozott katonák – adják ki a háborús halál statisztikájának borzalmas, felfoghatatlan számait. Talán mindegyikük utolsó gondolata ez volt: Uram, bárcsak élhetnék még egy kicsit.

Ők haltak meg az afrikai törzsfőnökök, az egyiptomi fáraók, a görög városállamok vezetőinek, a római cézárok, a perzsa uralkodók, a kínai császárok, a japán sógunok, a mongol kánok, az orosz cárok, az angol királyok, a vallási próféták, a forradalmárok, a parasztvezérek, az egyházi főméltóságok, a német birodalmi kancellárok, a Főtitkárok, az Elnökök és a Miniszterelnökök politikai terveiért, szabadságeszményeiért, látnoki elképzeléseiért, megszállottságáért, csodálatos álmaiért vagy éppen iszonyatos lázálmaiért...mikor melyikért.

E vonatkozásban megvalósult a teljes nemi egyenlőség: Kleopátra, Tudor Véres Mária, Katolikus Izabella, I. Erzsébet királynő, Marie de Guise, Medici Katalin, Nagy Katalin, Viktória királynő vagy Margaret Thatcher ugyanolyan biztos kézzel nyúlt a katonai eszközökhöz, ha a céljai eléréséről volt szó, akár támadó szándékkal tette ezt, akár védekezésre kényszerült.

Mindig, mindenkinek, mindenhol volt ebben a fortyogó, vértől lucskos üstben valami terve egy jobb, szebb, nagyobb, igazabb, gazdagabb, egységesebb, függetlenebb, szabadabb, biztonságosabb, gonoszabb, birodalmibb (válassz) világ létrehozására, vagy egyszerűen csak szüntelenül a megmaradásáért, a fennmaradásért kapálódzott, és ehhez katonák kellettek. 

A katonák pedig hadba vonultak, öltek, és akiknek kiosztotta a Halál a kártyalapjait, azok meghaltak. Széthordta a szél a csontjaik porát Gaugamelánál, ott fekszenek a tengerek mélyén a Nagy Armada roncsai között, rájuk omlott a lövészárok fala Verdunnnél, ottmaradtak Afganisztán hegyei között, valami sziklahasadékban, felzabálták őket a férgek Vietnám dzsungelében, betemette őket a homok Irakban. Sokuknak neve sincs: minél távolabbi az esemény, ez annál biztosabban így van. Mások statisztikák lettek, nyomtatványok, kartotékok: John Smith közlegény, Bravo század, eltűnt egy bevetés során, 1969. május 10.-én, helyszín a 937-es magaslat, Hamburger Hill, a Fos ösvény és a Szar helyzet között, Isten Veled Szerelmem, az arcképemet, majd rakd ki a kandalló fölé, ennyi maradt belőlem.

A hadseregek emberállományának feltöltése időtől, földrajzi helytől és kulturális sajátosságoktól is függött a háborúk idején: van, ahol egy békeidőben szolgáló, kis létszámú, profi hadsereget töltöttek fel hirtelen nagylétszámú önkéntessel és /vagy besorozott katonákkal, és van ahol békeidőben is nagy létszámú, állandó hadsereget tartottak. A módszerek változtak, de a végeredmény soha. Akár szent vallási-eszmei-ideológiai meggyőződésből, akár a szegénység elől menekülve, akár a törvényi rendeletek vagy akár kényszersorozás útján került valaki az adott hadsereg kötelékébe, a harcmezőn már ritkán akadt választása a megadáson /dezertáláson kívül: ha nem öl, akkor őt ölik meg.

A sors kegyessége vagy kegyetlensége okán, azoknak a névsora – legyenek akár dicső szabadságharcos hadvezérek, nagy honvédő királyok, igaz államférfiak vagy degenerált diktátorok – akiknek a parancsára vagy hívó szavára ezek a szürke tömegek harcba, háborúba vonultak: fennmaradt.

A névtelen holtak emléke viszont elenyészett. Kivételes és jó esetben karban tartott sírok, látványos katonatemetők, márvány emléktáblák, emlékoszlopok, történeti levéltárakban megőrzött feljegyzések őrzik néhány katona / civil forradalmár stb. nevét – jellemzően inkább a XIX. és XX. századtól /században törekvés ez – de ezek száma szinte semmi azoknak az embereknek az óriási tömegéhez képest, akiket örökre elfeledett a történelmi emlékezet az idők során, és csak annyi maradt meg belőlük, hogy pl. 32000-en szolgáltak a keresztes sereg gyalogosaként, Hattín szarvainál, vagy 4950-en angol íjászként Agincourt-nál. Szerencsésnek – ez nem jó szó – mondhatta magát az, akinek a neve valahogyan fennmaradt, és talán még utódai is hivatkozhattak rá, hosszú származási és vérvonalat felmutatva: az én egyik ősöm ott harcolt Nándorfehérvárnál, Austerlitznél, akárhol a dicső és messzi múltban, itt a neve ebben a régi iratban.

2. Mások szolgálatában

Van valami misztikus, érthetetlen, abszurd és szánalmasan kisszerű abban, ahogy az emberek önként a hóhér bárdja alá hajtják a fejüket, sokszor anélkül, hogy felmérnék, mit cselekszenek: ez valami génszintű probléma lehet, valami halálosan rémisztő, általános emberi sajátosság. Ez a tunya balgaság, ez a szuicid hajlam, ez a bamba akaratnélküliség, a félelemnek, a kényszernek, a hitnek és a könnyű befolyásolhatóságnak ez a szörnyű elegye, ahogy az emberek végtelen sorokban vonulnak a halál torkába, Sieg Heil!

Képletesen szólva, odaáll eléd valaki, akit nem tisztelsz, és azt mondja: itt ez a kard, fiam, és most menj, ölesd meg magad a kedvemért, hogy én pl. még gazdagabb, híresebb, nagyobb uralkodó lehessek. A helyes, megfontolt, intelligens, udvarias és európai válasz ilyen esetben az, ha az illetőt irgalmatlan erővel megrúgod a lábai között, a találkozási pontnál. Semmivel sem különb nálad, az ő élete semmivel sem értékesebb, mint a tiéd. Miért követnéd az adott királyt, császárt, cárt, elnököt, miniszterelnököt, miért engedelmeskednél neki, ha sem őbenne, sem a rendszerében, sem a céljaiban, sem az eszményeiben, sem a cserébe felkínált lehetőségekben nem hiszel, és nem csábít semmi, amiért kockára tedd az életedet?

Ám mégsem ez történik: azokat leszámítva, akik megtagadják a behívó parancsot, dezertálnak, megszöknek, elmenekülnek az országból – ezek száma és aránya a körülményektől függ – a többség szó nélkül elfogadja, hogy neki ölnie kell és meg is kell halnia egy másik ember, egy kormányzat kénye-kedvéért, és sok esetben önös, önző, gyilkos és bűnös terveinek szolgálatában.

3. Megvédeni, de mit?

A világon ugyanis mindösszesen egy, kizárólag egyetlen egy olyan ok létezik, amelynek teljesülése esetén bármely alattvalónak, polgárnak hadba kellett és hadba kell vonulnia az adott kormányzó erő utasítására: ez pedig a honvédő háború. (A forradalmat, szabadságharcot, függetlenségi harcot most vegyük ki a képletből: ezek természetesen jogos küzdelmek vagy jogos küzdelmek lehetnek, de én a hatalom és a hatalom által elrendelt katonai erő alkalmazása, illetve egy adott államvezetésnek, egy adott kormányzatnak a polgárok feletti hatalmáról, kölcsönhatásáról akarok beszélni, klasszikus viszonyok esetén)

De még ebben az esetben, tehát a honvédő háború esetén is van egy örök vitát generáló, és nagyon komoly, filozófikus mélységbe vezető kitétel: csak akkor kell és csak akkor szabad honvédő háborúba menned, ha az a rendszer / birodalom / királyság / kormányzat, amelyik harcba küldene téged, érdemes arra, hogy a véredet ontsd érte? Ez a kérdés akár kijelentő mondat is lehetne.

Ez egy állandó dilemma, nem véletlenül foglalkoztat annyi írót, filmest, közírót, publicistát, filozófust, történészt: vajon az az ember – legyen most az egy magyar ember –, aki pl. a Rákosi-korszak vagy a Kádár-korszak alatt a szent meggyőződését követve államtitkokat adott el az ország megnevezett ellenségeinek (az USA és A Nyugat hírszerző szolgálatainak, a NATO-nak stb.) az vajon hazafi volt vagy hazaáruló? Az, aki a Szovjetunió vagy a szovjet blokk valamelyik országának állampolgáraként ennek a szovjet birodalomnak az összeomlását akarta elérni – értsd: a saját hazája szabad, független, demokratikus jövőjéért harcolt – és együttműködött a nyugati hírszerzőkkel, azt az embert hogyan kell értékelni és megítélni? Hiszen a NATO és a Varsói Szerződés háborús fenyegetésben tartották egymást, és a katonai /állami titkok kiszivárogtatása egy háború esetén akár tízmilliók / százmilliók halálát is okozhatta volna...azokban az országokban is amelyben a hazafi / hazaáruló is élt. Tehát az illető akár a saját szeretteinek a halálát is okozhatta volna.

Az a magyar katona, aki részt vett az 1968-as Csehszlovák forradalom / prágai tavasz eltiprásában, az bűnös vagy a rendszer vétlen áldozata ő is? Mit védett? Megvédte a szovjet hazát? Mert, hogy a magyart nem kellett ilyen módon védenie, az biztos.

Azok a magyar katonák, akik a II. világháborúban, Magyarország területén az utolsó csepp vérükig harcoltak a Vörös Hadsereg ellen, hős honvédők voltak és / vagy megvezetett balekok, akik egy bűnös rendszerért, nota bene! a német birodalomért és Adolf Hitlerért adták az életüket?

Az az amerikai hippi, aki elégette a behívóját a vietnami háború idején (5 év börtön és 10.000 dollár pénzbírság), vajon cserben hagyta, elárulta az Amerikai Egyesült Államokat és a Vietnamban harcoló amerikai katonákat, akik a szabad világ kiterjesztése és a kommunizmus visszaszorítása ellen küzdöttek, vagy éppen ellenkezőleg, igazi hazafi és a jövő hírnöke volt?

Azok a magyarok, akiket az 1990-es balkáni háború idején a szerbek és a horvátok is berántottak a saját hadseregeikbe, és egymást kellett ölniük, mégis kinek a hazájáért-céljaiért kényszerültek egymás ellen is harcra? Mit kellett volna tenniük?

...

Kivételes esetekben előfordulhat, hogy egy-egy háború akkor is indokolható – de ehhez elvileg nagyon jó indok kell – ha az nem klasszikusan honvédő jellegű. Nem az ENSZ felhatalmazással indított háborúra gondolok, az nagyon más és rendben van, sokak közös döntése, konszenzus alapján.

Olyan honvédő háborúkra gondolok, amelyek jellemzően a hazai földtől messze eső, külső helyszínen vívnak, vagyis egy távoli ellenség földjére áthelyezett és / vagy megelőző csapást szolgáló háborúk – és bár kivételes, de a háborúk számához képest mégis sok ilyen volt a történelemben. A történelmet persze a győztesek írják, és utólag sok minden hamisítható, átírható, elfedhető, megmagyarázható, de ettől függetlenül valóban vannak olyan esetek, amikor egy hadsereg úgy folytat honvédő háborút, hogy az a külső szemlélő számára inkább tűnik egy szimpla, területszerző, hódító agressziónak. Nagy Sándor hódító hadjárataiban, a keresztes háborúkban, vagy Hunyadinak az 1444-ben Várnánál végül kudarcba fulladt hadjáratában is volt ilyen elem, indok, szándék. Bőven van még példa, a közelmúltból is, speciális esetek is: az USA terrorizmus elleni háborújának is az ellenségnek a hazai (amerikai) földtől való eltávolítása (a harc áthelyezése a Közel-Keletre) volt az egyik – nem is nagyon titkolt – célja. A terroristákkal Bagdadban, Kabulban stb. kell leszámolni, ott robbantgassanak amerikai katonákat és helyi milíciákat, és ne New-Yorkban a civileket.

Nem véletlen, hogy a Kreml remetéje is a kezdetektől úgy próbálja beállítani az Ukrajna elleni háborúját, mintha ő lenne itt az áldozat, aki pusztán a kényszerítő körülmények hatására kénytelen porig rombolni az ukrán települések százait és iszonyú tömegmészárlásokat, kínzásokat és tömeges nemi erőszakot végrehajtani a "mocskos nácik" ellen, a szent orosz anyaföld és orosz anyácska védelmében, lényegében honvédőként és könnyekkel a szemében felszámolva az ukrán államiságot, ami szerinte nincs is, és az ukrán népet, akik szerinte  tulajdonképpen nem is léteznek. Nem sikerült a kezdeti céljait megvalósítania, és nem is sikerülhet soha, de az ürügy, a hazudozás, a körítés ismerős...és itt teljesen egyértelmű a külső szemlélők számára is, hogy mi a valóság, mi a valódi helyzet.

Egy katonának azonban nem mindig az: sokszor csak utólag derül ki számára és gondol bele abba, hogy miben vett részt, amikor rögtön ítélő eljárásnak vetik alá, vagy Nürnbergben, a Hágai Nemzetközi Bíróságon, a győztesek előtt vagy a saját hazájában törvényszék elé állítják. Természetesen ezek a felelősséget firtató aktusok néha elfogultak, kettős mércét alkalmazók, vagy nélkülözik az igazságra törekvésnek a szikráját is, sőt, akár egyenesen diktatórikus megtorlások színjátékai, és jogi szempontból viccnek számítanak (lásd kommunista népbíróságok stb.), de annak, akiknek a nyakába rakják a kötelet, ez ritkán vigasz. Ennél – bizonyos szempontból – csak az rosszabb, ha a háborúból visszatérve nem hősként tekintenek rád, hanem elkerülnek, mint egy leprást, gyerekgyilkosnak neveznek, és kitaszítanak a társadalomból, mintha bűnt követtél volna el azzal, hogy engedelmeskedtél, és elmentél, pl. Vietnamba harcolni.

Az igazságszolgáltatásnak, a megtorlásnak, a büntetésnek...és a lelkiismereti válságnak is sokféle formája lehet, és ez utóbbi a legsúlyosabb büntetés.

4. Hazafiság, de feltételekkel?

Válaszolj magadban a következő kérdésekre: Magyarország egy klasszikus, az elvek, ideák és a nyugati standardok alapján működő, a jogállamiságon, a törvényességen, a polgárok védelmén és egyenlőségén, az információszabadságon, a tájékoztatás pártatlanságán, a kormányzat tisztességes hatalomgyakorlásán és a szabad szólás-és véleményszabadságon alapuló demokrácia? Az elmúlt három országgyűlési választása (2014-től kezdve) demokratikus keretek között zajlott és törvényes, jogilag rendben lévő volt?

Ha a válasz "igen", akkor Magyarország kormánya /kormányzata egy demokratikus keretek között létrejött, törvényes, minden szempontból a demokrácia alapvetéseinek megfelelően működő, tehát demokratikusan megválasztott és minden joggal és kötelességgel felruházott demokratikus kormányzat. Remélem sikerült eléggé hangsúlyoznom a demokrácia szót. És ha ez igaz, akkor elvileg minden magyar polgárnak – függetlenül attól, hogy kire szavazott a választásokon – kötelessége engedelmeskednie, amennyiben az ország vezetése egy elképzelt háborús helyzetben hadba hívó parancsot bocsájt ki a részére, vagyis elrendelné az általános és kötelező sorkötelezettséget /mozgósítást / hadkötelezettséget.

Ha a válasz a feltett kérdésekre "nem", akkor a behívási parancs esetén előállhat pl. a 2022-es orosz verzió: szökés, menekülés, irány a határ, behívó megtagadása, börtönbüntetés vállalása, retorzió hegyek...durva esetben, egy teljesen elszabadult és eszkalálódott (szinte bizonyosan végítélettel egyenlő katonai konfliktus esetén) ez halálbüntetést is jelenthetne, bár ebben az esetben már mindegy.

A kérdés tehát az, hogy vajon mit tennél te akkor, ha katonai behívót kapnál a jelenlegi kormányzat hivatalos szerveitől? 

Mert annak, aki szerint Orbán Viktor az élő Isten, és naponta három békemeneten akar részt venni, a válaszok elvileg egyszerűek. A történelmi tapasztalat és gyakorlat szerint azonban egészen más szavakban lelkesedni valakiért, mint a frontra menni, annak a valakinek a parancsára. Tehát talán még a megszállott orbánisták között sem feltétlenül lenne mindenki számára csábító lehetőség, hogy megmutassa mennyire elkötelezett a Haza és / vagy a Kormányzat, a Rendszer, Az Elmúlt 12 Év és az Élő Isten iránt.

A hivatásos katonák teszik, ami a dolguk: önkéntesek, ezt szeretik, ezt akarták, őket ezért fizetik, erre képezték ki őket, ez az életük, ez a haláluk is, ha kell.

A berántott civilek százezrei már nem lennének egységesek: ez már egy másik világ, nem 1939, Németország. Ide már több kéne a propagandánál, és a Gazda rendszerét a társadalom egy széles rétegében (ne zavarjon meg a választások végeredménye, a politika nem mindig jó fokmérője ennek) olyan ellenérzés, illetve mély és tömény gyűlölet övezi, hogy a lakosság felfegyverzése legalább akkora veszedelmet jelenthetne, mint bármiféle, nagyobb fegyveres konfliktusban való mellőzése. 

Az ember: gyarló lény. Kiélezett helyzetben másképp működnek a gondolkodás fogaskerekei, és még a propaganda mindent elborító ködén is áthatolnak olyan hírek, információk, amelyek az elmúlt 12 évben apró repedéseket okozta a NER falában.

Óhatatlanul eszébe jutna a behívottnak, hogy a személyes áldozathozatala vajon az ország üdvét és védelmét szolgálná, vagy pusztán és ezzel együtt egy Rendszer tovább élését és védelmét is?

Azért haljon meg, hogy Nyuszi és családja, rokonai, barátai, üzletfelei és oligarchái tovább élvezzék a kiváltságos életüket? Azért haljon meg, hogy tovább nyomhassák a totális agymosást, hazudozást, hírhamisítást és karaktergyilkolást az M1-KESMA-Jól Megafontuk elvtárfak tengelyen? Azért haljon meg, hogy a kormányzat felszámolhasson minden létező belső ellenállást a jövőben is, amely bármiféle módon, törvényesen megingathatná a hatalmát? Azért haljon meg, hogy még több közpénz veszítse el a közpénz jellegét? Azért haljon meg, hogy az újságírókat hallgassák le továbbra is, mint a rendszer ellenségeit? Azért haljon meg, hogy tanárokat fenyegethessenek, amiért emberi bérezést és oktatási reformot próbálnak meg kiharcolni? Meghaljon a baltás gyilkosokat alkuba bocsájtókért, a máshol elítélt politikusoknak menedéket adókért, a hazug Soros-ügynöklistákat közlőkért, a propagandista kesztyűbábokért? Meghaljon Putyin barátaiért? Meghaljon egy ereszért? Meghaljon a fideszes ügyészségért? Meghaljon a pozíciókat szerző lojális seggnyalók, az értéktelen csinovnyikok, a szolgalelkű rezsimhadurak és a csókosok rendszeréért? Meghaljon egy kormányzatért, amely végzetesen polarizálta az ország társadalmát, egymásnak uszította az embereket és elzálogosította a jövőjüket?...Tovább is van, mondjam még?

De nem kell leragadni a nyers jelennél, mert ez a kérdés – eddig ezt tettem – valójában kitágítható, elméleti síkon is kitárgyalható, vagy új megközelítésből is vizsgálható, megfordítható. Ha 2007-et írnánk, eme elképzelt háborús helyzet küszöbén lennénk, és Gyurcsány Ferenc kérné tőled (megkapnád a behívódat), hogy legyél olyan kedves, és ha úgy adódna, akkor áldozd fel az életedet a Haza védelmében, akkor mit tennél? Hol kezdődik nálad a hazaszeretet? A pártszimpátia, a személyes rokonszenv vagy ellenszenv, a rajongás vagy zsigeri gyűlölet, az ideológiai hovatartozás határozza meg? Az üléspont határozza meg az álláspontot ebben is?

Itt vagyunk október 6.-a és október 23.-a között: egy szabadságharc, egy függetlenségi harc, egy gonosz rezsim elleni forradalom képviselői szinte irigylésre méltó helyzetben vannak azokhoz képest, akiknek nem ennyire könnyű választaniuk, ha döntésre kerül a sor. Mi van akkor, ha maga a Rendszer – bármelyik ország, bármelyik rendszere, bárkinek a hazáját – árulja el a Hazát? És ki halna meg, ki harcolna egy ilyen rendszerért, ha semmiféle érdeke nem fűződik annak fennmaradásához? A NATO tagságunk sem oldja fel ezt a dilemmát.

De vajon hogyan lehetne megvédeni, megmenteni egy országot egy rátámadó agresszortól, ha az ország védelmével együtt nem véded meg a regnáló hatalmat is? Hogyan tudnád, hogyan lehetne ezt a kettőt szétszálazni? És ha győzelemre viszed ezt a harcot, az a Hatalom még erősebb, még stabilabb, még kérlelhetetlenebb lesz, önmaga javára és dicsőségére fordítja a kiállásodat...és te oda jutsz, vagy még sokkal mélyebbre, mint ahonnan indultál, és amelynek a visszatértét soha nem akartad.

Pedig ezer év óta mindenkinek fel kellett / fel kellett volna tennie magának ezeket a kérdéseket, és ha azok a magyar emberek és harcostársaik a messzi múlttól napjainkig nem vívták volna meg ezeket a küzdelmeket, akkor most nem lennénk itt, nem lenne magyar nyelv, magyar kultúra, magyar nemzet. De talán Trianon sem lett volna, és ez a sor hosszan folytatható. A kardcsörtetés nem minden esetben használ: gondolkodni és nemet mondani is tudni kell. Egy kormányzat is mondhat nemet egy másik kormányzatnak, és egy polgár is mondhat nemet a saját kormányzatának.

A keretes szerkezet kedvéért, ismét, és örökké: 

Régen ezt könnyebb volt eldönteni? Egyszerűbb, világosabb, egyértelműbb, tisztább? E nemzet tragédiái bizonyítják, hogy ez nincs így.

Azt hiszem azonban manapság még bonyolultabb minden, és rég elmúltak a Daliás idők. Maradtak a zordak, amelyben nincsenek, vagy alig lehetnek már maradéktalanul jó döntések.

Szerinted?

♦

Ezt ajánlom, ide kattints.

És ezt.