♦

kép forrása: pixabay

♦

Mottó: "...Ha valaki azt feltételezné most, hogy ez valami "bezzeg az én időmben" és "régen minden jobb volt" poszt lesz, az rosszul gondolja. Minden ilyesmi távol áll tőlem. Térdemet csapkodva szoktam röhögni a begyepesedett, megcsontosodott vénemberek "mai fiatalságot" köpködő, általánosító ostobaságain, akik az idő, a megszépítő messzeség ködén át, valamiféle rózsaszín nosztalgiafátyolon át tekintenek vissza a saját ifjúságukra. Már az ókori görög filozófusok is szidták a maguk korának léha, neveletlen, tiszteletlen és semmirekellő ifjúságát: az ilyen generációs ütközések olyan ősiek, mint az emberiség..."

♦

Ez látszólag két különböző történet krónikája lesz, két posztban, de valójában elválaszthatatlanok egymástól. Mindkettő középpontjában az emberiség ősi támasza és ősi ellensége, a tűz áll. És ahogy majd látható lesz, inkább szólnak ezek a történetek a közösségen (jelesül Nagykovácsiban) belüli izzó parázsról. Arról a parázsról, amelyet a helyi politikai és társadalmi közéletnek a sokszor tudatosan elfedni kívánt, vagy bepunnyadt, tespedt, apatikus hamuja eltakar.

Nem kell hozzá sok, hogy felrobbanjon minden, ami a mélyben elfojtva gyűlik: a felszín hamis locsogása soha nem bizonyulhat tartósnak.

Itt is pontosan ez történt.

1. A tűz fénye

Van valami misztikus párhuzam abban, hogy 2023. augusztus 20.-án, amikor a Kolostorpalota ura a maga politikai vandalizmusával ismét, sokadszorra az ország népének tudtára adta, hogy bármit, bármikor büntetlenül megtehet vele (erről majd lesz szó a másik posztban, oda szervesen illeszkedik), kicsivel korábban, nálunk, a Budapesti agglomeráció egy szerénynek nem nevezhető szegletében, szintén tűzzel való játék fényei világították be az éjszakát, de szerencsére szerényebb formában. Az első tüzet augusztus 18.-án este, a másikat talán még aznap késő este vagy 19.-én, a hajnali órákban gyújtották meg. Az utóhatását tekintve azonban mindkettő komolyabb gyúanyaggal bírt, mint azt a tüzek mérete alapján bárki gondolta volna, és a reakciók lángnyelvei felperzselték a falu szunnyadó, nyár végi békéjét. 

Ennek a posztnak a témája az, ami még biztosan 18.-án történt. Ritka pillanat, amikor azzal szembesülünk, hogy vannak még helyek, helyzetek, események, ahol és amelyeknek következményei vannak ebben a következmények nélküli országban. Nagykovácsiban ilyen kivételes pillanatnak lehettünk szemtanúi az elmúlt napokban: kiderült, hogy itt még nem lehet mindent – pontosabban nem minden esetben lehet mindent – megtenni következmények nélkül. 

És ez jó.

És roppant tanulságos.

2. Rossz fát tettek a tűzre

Van-e olyan, aki e blogot olvasva vagy a falut járva, nem ismeri a Virágos parkot és annak történetét?

Egy kicsi, elhanyagolt önkormányzati földdarabról van szó, amit 2012-ben néhány civil, egy gerillakertészeti-akció keretében elkezdett hasznosítani. Ma már szinte rá sem lehet ismerni: rengeteg befektetett munka, energia és pénz formálta át az elmúlt 11 évben. A civilek adományai, befizetései és az önkormányzati támogatások révén mostanra több millió forintot nyelt el, de ezt a pénzt nem lopta el senki: a terület fejlesztésének minden fejezete kézzelfogható. A parkot a Virágos park Egyesület (VIP-nek hívják nem hivatalosan) gondozza: az önkormányzat átengedte (nem tulajdonba adta) a területet az egyesület számára, hasznosításra, gondozásra, az összes ezzel járó joggal és felelősséggel. A Virágos park a viharos története során egyes politikai szereplők bukásában is kulcsszerepet játszott, míg mások felemelkedésében ugyanígy főszerephez jutott. De ugyanakkor számtalan, nem politikai természetű konfliktus forrásaként is szolgált: ez Nagykovácsi drogtanyája.

A pusztítás a drog. Erre a névre ezúttal is masszívan rászolgált.

Nehéz kereszt valamit megóvni, életben tartani, fenntartani, működtetni, finanszírozni ebben az országban akár fizikai, akár szellemi / kulturális, akár társadalmi vagy közösségi értelemben. Egy kisebb enciklopédiát meg lehetne tölteni olyan emberek nevével, akik feladták ezt a reménytelennek látszó küzdelmet és hagyták bedőlni, eltűnni, elenyészni a közösségformálásra szánt álmaikat, terveiket, műhelyeiket. A Virágos park gyakorlatilag ostrom alatt áll 11 éve. Egy valóságos kis csoda, hogy még létezik.

A nevezett nap kora estéjén egy kisebb- és nagyobb kamaszokból / fiatalokból álló csapat – lányok és fiúk vegyesen, de többségében fiúk – érkezett a Virágos parkba, hogy lazuljanak egy kicsit. A tüzet ott gyújtották meg, ahol kellett, a tűzrakásra kijelölt helyen. Akkor még nem volt tűzgyújtási tilalom. Idáig nem volt semmi hiba a történetben.

A tűzrakóhely egyik klasszikus felhasználási módja 2023. április 22.-én, a VIP Nagy Renováló partiján. Habos a sör, folyik a bor...finom illatok, jókedv, közösségi összefogás.

A tűzrakó hely rendeltetésszerű használatába azonban valójában nem tartozik bele, hogy egy Torquemada-díjas máglyatűznek szolgáljon a helyszínéül. Bográcsozásra szánt, lapos kövekből kirakott kis körről van szó, téli beszélgetésekhez, romantikához, apró tüzekhez. Azon az estén viszont 2 méternél magasabb lángnyelvek csaptak fel a tűzrakó helyen: a helyszínen lévő legmagasabb ifjúembernek bőven a feje fölé értek az első megerősödő lángok. Egy ekkora máglya Szent Johanna elemésztésére, egy tengerparti tűztánchoz vagy egy lakatlan szigetre vetődött hajótörött figyelemfelhívásához kiváló lett volna, de a Virágos Park körül erdők, ligetek, lakóházak állnak, és talán egy rakoncátlan, messzire vetődő szikra is elég lehetett volna egy komoly tűzesethez a csontszáraz aljnövényzetben, vagy a téli tüzelőnek felhalmozott, száradó farakások között. (talán nem véletlen, hogy néhány nappal később már országos tűzgyújtási tilalmat rendeltek el az extrém hőség, a szárazság miatt, amiben vergődünk, amikor ezt a posztot írom)

Nagy szerencse, hogy ilyen tüzek méretben tartásához szakértelem, megfelelő minőségű és elegendő mennyiségű faanyag szükséges, és ezek közül a tűzrakók egyikkel sem rendelkeztek, vagy nem vették hozzá a további fáradságot, így a tűz a maga természete szerint csillapodott az idő múlásával, részben kioltva a bulit hevítő belső tüzet is.

Az igazi problémát azonban a tűzrakásra szolgáló faanyag forrása jelentette.

Gyaníthatóan volt abban minden: a helyszínen vagy az erdőből kicibált gallyak, ágak, vastagabb ágcsoportok (az egyiket éppen akkor cipelték, húzták maguk utána tűzrakó fiatalok, amikor elhaladtam mellettük), és ez idáig még elfogadható volt...bár nem volt világos már az első pillanatban sem, hogy mihez kell a fa ilyen nagy adagban, mert a kis csapatnál sehol nem akadt se egy bogrács, se egy vaslap, és semmiféle látható jele valamiféle sütés-főzés előkészületnek (zöldség, gyümölcs, hús, kenyér, evőeszközök, tányérok, poharak stb.)

De mondom: tüzet raknak, rendben van. Nekem ugyan cseppet sem tűntek különösebben felelősségteljes hozzáállásúnak (némelyiküket nem először láttam őket itt, és tudtam, hogyan viselkednek) de a tolerancia mindenekelőtt, európai hozzáállás, élni és élni hagyni, vetkőzzük le a generációs előítéleteket, dobjuk el a tapasztalatokat, mert az emberek is változnak, ne ítéljünk elsőre, másodszorra, tizedszerre, és egyéb hasonló bölcsességek, amivel elaltattam a rossz érzésemet. Elengedtem a dolgot. Amikor fél órával később (háromnegyed hétkor) visszafele jöttem, észrevettem, hogy az egyik szomszédom ott van velük (köszöntünk egymásnak) és láthatóan közelről ismeri őket. Azt kérdezte tőlük, hogy "Sziasztok, de ugye nem gyújtotok fel semmit?" mire a fiatal hölgyek és urak azt felelték, hogy "Ugyan, dehogy, semmit!", és ekkor már még inkább rendben volt számomra a dolog. Ekkor még nem égett a tűz.

Az azonban már sokkal kevésbé volt rendben, amikor utólag kiderült, hogy az éjszaka folyamán felaprították, összetörték, illetve a már korábban összetört, megsérült, javításra váró, félrerakott, és teljesen egyértelműen nem tüzifának szánt kerti bútorzat elemeit is a tűzre vetették. Fogták a fából készült (sérült) székek darabjait, felszedték a földről, leszedték vagy lefeszegették a többit. A háttámla, az oldalfal és az ülőke léceit ráhajigálták a máglyára.

Eltüzelték a Virágos Park kerti bútorzatának darabjait. A két javításra váró széket.

A kerti szék léceinek jól felismerhető, elszenesedett darabjai, végei

A kerti garnitúra négy székből és egy asztalból állt. A VIP vásárolta az egyesület pénzéből. Egy helyi, "össznépi", bográcsozással egybekötött akció keretében kerültek felállításra /összeszerelésre április 22.-én, amelyben a park egésze renoválásra került (sokadszorra) és amelyben legalább 25 ember vett részt: földkiemelés, betonozás, gyeprácsozás, csiszolás, festés, takarítás, kertészkedés...buli. A székeket már a május folyamán megrongálták ismeretlen vandálok (vandálból 12 egy tucat itt). Tehát ezt a két – szintén vandálok által korábban megrongált, összetört – szék esett áldozatul: az egyiket gyakorlatilag teljes egészében elégették, a másikat félig / háromnegyedrészben. A két szék élt négy hónapot. Ami maradt belőlük, azt úgy szedegettük össze a bokrok alól, ahol szétdobálva hevertek: lényegében teljesen javíthatatlanok, illetve többe (pénzbe, időbe, energiába) kerülne a javításuk, mint egy új, hasonló bútort venni.

A kerti bútor három darabja, frissen összeszerelve, az áprilisi Nagy Renoválás másnapján, a buli utáni takarítás idején.A mostani állapotuk...összegyűjtve, ami maradt belőlük.

A VIP tagjainak sem a Virágos parkkal való küzdelem tölti ki a napjaikat. Akkor tudnak foglalkozni vele, amikor arra a munkájuk, a családjuk mellett időt tudnak szakítani. Joggal gondolhatták (gondolhattuk), hogy senkinek sem jut eszébe elégetni egy – egyebekben minden elemében fellelhető és épségben lévő, vagyis javítható – kerti bútort, legyen az bármennyire is megzuhanva.

Véletlenről szó sem lehetett. A székek felprédálása tudatos döntés eredménye volt. Mindenki, aki ennek az ellenkezőjét állítja, az úgy hazudik, mint a vízfolyás, akár gyerek, akár felnőtt. Gyakorlatilag napi szinten körbejárom / körbejártam és ellenőriztem a parkot. A bútorzat elemei ráadásul favédőlazúrral voltak kezelve, ennélfogva eleve nem szabadott volna őket tűzre vetni. A tűzre egészben lévő lécek kerültek, egész darabként hajigálták őket a máglyára, de eleve az a kiindulási alapállapot, hogy a megrongált székekre nem volt ráírva, hogy bárki tüzelőanyagnak használhatná őket. Ha hurkapálcára lettek volna hasogatva, akkor sem. Aki elégette a bútort, az tudta, hogy amit csinál, az helytelen és tilos.

Ez volt a vörös vonal a tűréshatárban. A székek eltüzelése egy kicsit vaskos poén volt. Ettől már sokaknak eldurrant az agya.

A Virágos parkot eddig ért rongálások és vandalizmus után született már rendőrségi feljelentés is, de egyik esetnek sem lett ilyen visszhangja. És annak, hogy ez így alakult, részben egy, a közösségi médiára feltöltött rövidke felhívás / beszámoló lett az oka.

3. Tűzön vízen át

Olyan cikkekről, amelyek a facebookról szólnak, van egy külön háttéranyagom, mert egy időben terveztem, hogy írok róla: és a facebookról vagy rosszat vagy semmit. De ilyesmit, amit most fogok csinálni, még nem tettem. Megpróbálok tűzön vízen áthatolva úgy összerakni egy hiteles összképet, hogy erre meglehetősen korlátozottak a lehetőségeim. 

Nehéz kereszt nekem, ha olyan közeggel kapcsolatban kell írnom, amelynek berkeiből nem tudok minden szükséges információt kinyerni, illetve nem tudok mindenhonnan, de néha érdemes próbálkozni. Nem voltam, nem vagyok és már nem is leszek facebook tag, a blog olvasói előtt ismert okokból, így én csak a nyilvános csoportok bejegyzéseit látom, azt se mindig, és azokat se teljes egészében. 99 %-os bizonyossággal állíthatom, hogy a helyi fideszjanicsárok jelentették fel a blogot a Tisza Istvánról írt posztjaim után, mert az igazság kemény kenyér a számukra, és így tudták korlátozni a blog posztjainak megoszthatóságát, a moderátor meg a könnyebb utat választva elvégezte a többit.

A témához írt, zárt csoportokban zajló kommentekről (állítólag összesen 200 körül) csak mások által tudok, az ott folyó eszmecsere tehát szürke zóna nekem: meg kell bíznom azokban, akik beszélnek róla. Ezúttal nem maradtam információszegény ez utóbbi vonatkozásban sem, és személyesen, beszélgetésekben is volt alkalmam megtapasztalni, hogy milyen indulatokat gerjesztett ez az esemény. De leszögezem ismét: arról tehát, hogy az eredeti posztnak a különböző zárt facebook csoportokban megosztott, párhuzamosan futó példányai alatt mi történt, mi "hangzott" el, többnyire csak mások beszámolóiból értesültem, így e vonatkozásban csak mozaikokból tudom összerakni az eseményeket, és ebben bőven benne van a tévedés lehetőségének a kockázata, a diskurzus menetét vagy a csapásirányok arányait illetően. Mert lehet, hogy meg se karcolom a valóságot (mert durvább, mélyebb) de az is lehet, hogy túlkarcolom: amit én tapasztaltam (pl. beszélgetés során), az kivételes, nem jellemző, nem fősodor, mint ahogy hiszem esetleg.

De ha a részletek zavarosak, bizonytalanok és homályosak is, a teljes kép remélhetőleg kielégítő pontossággal adja vissza a valóságot. Arra következtetek az összecsipegetett információkból, hogy ami a közösségi média különböző, zárt bugyraiban zajlott, az nem sokban különbözhet attól, amit a nyilvános csoportokban láttam, és amiről élőszóban vagy pl. a nekem címzett személyes, privát levélváltásokból értesültem: erre fogom felépíteni az eszmecseréről kialakított képet.

Mert abból viszont elég sokat megtudtam, ami nem került fel a facebookra. Nem mindig és nem mindenki akar /mer /tud konfliktusokat vállalni nyilvánosan, ám privát beszélgetésekben már sokkal nyitottabb, de természetesen csak akkor, amennyiben az információ a forrás titokban tartása mellett kerül esetleg felhasználásra. Ez alapesetben természetes, de itt arról volt szó, hogy amit nekem elmondtak, azt elmondhatták volna szabadon a közösségi médiában is...de azt inkább nem vállalták, különböző okokból. 

Négy-öt magyar összehajol...elég volt hozzá az utóbbi 13 év. Szép siker. Ezért aztán kár volt vergődnünk ennyit ezzel a demokrácia-Európa projekttel 1989 óta, Bibó is biztosan a két kezébe temeti és csóválja a fejét a felhők között.

4. Aki a tűzzel játszik

a kép forrása / (a Blog.hu-n is ki kell takarni a Facebookról áthozott anyagokban a neveket, kivéve a közszereplőkét)

Nagykovácsi is egy falu. Egy nagy falu, de falu. Hivatalosan, bejelentett lakóként 9000-en laknak a nagyközségben, de a nyári szezonban valójában akár 10-12000-en is, és ez már 2000 óta (!) ismert tény. És lakják bármennyien, faluként működik, faluként pulzál a közélete, vagyis pletykákkal, szóbeszédekkel, kibeszéléssel, pusmogással, helyi érdekszövetségekkel, klikkszerű kapcsolati hálókkal, játszótér-diplomáciával van tele. Olykor falusias hevességűek vagy falusiasan primitívek a konfliktusai is, de mindenekelőtt sokan ismernek sokakat, és a sokan használják a facebookot is: kevés dolog marad sokáig rejtve és titokban.

Az alpolgármester posztja egy radikálisan új elemet tartalmazott. A felhasználók ugyanis úgy általában nincsenek  hozzászokva ahhoz, hogy nevek (bár a jogszabályoknak megfelelően, kizárólag csak keresztnevek!) is szerepeljenek egy-egy ilyen nyilvános felhívásban. Ebben volt négy. A beszámolót Fegyveres-Fiskál Gábor alpolgármester (ő az egyik, a másik alpolgármester Szemesy Barbara) rakta fel, és a szöveg nyelvezete semmi kétséget sem hagyott afelől, hogy a megoldással elmennek a falig. Ha nincs más mód, a rendőrség fogja kézbe venni az ügyet.

Az ilyesmi rosszul hangzik: a vandálok 12 és 15/18 év közötti (erről még lesz szó) fiatalok voltak, iskolások, gimnazisták. Hatósági, iskolai vizsgálat, fegyelmi, kirúgás, balhé, cirkusz, megalázó procedúra, iskolai közösségen belüli feszültség... Ezt nyilván egyik szülő se akarhatta, egyik szülő se szerette volna: senki nem teszi ki se a gyerekét, se önmagát ilyesminek, ha elsimítható, rendezhető az ügy emberi, polgári keretek között.

Persze akadtak, akik a személyiségi jogokra, adatvédelemre, GDPR-ra hivatkozva a kezdeti felháborodásában megpróbálták töröltetni, cenzúrázni, kilúgoztatni a posztot. De maradt a poszt, és maradtak a nevek a posztban.

A Virágos parkban történtek híre nem hagyta hidegen az olvasókat. 

Ahogy hallottam, állítólag percek alatt beazonosították a megnevezett résztvevőket (még az egyik tévesen említett nevet is helyesbítették), és körberajzolták azt is, hogy helyi fiatalokról van szó (összeszokott baráti társaság, osztálytársak, iskolatársak?). A neveket természetesen nem tették közzé, de a hozzászólások alapján gyorsan kiderült, hogy a csapat (egy?) egyes tagjai nem ismeretlenek a közvélemény előtt, mert a beazonosított ifjúnak / ifjaknak máshol, máskor is akadtak már gondjaik "mulatozás" közben (bár felnőtt állampolgárokra van kihegyezve, de a kirívóan közösségellenes magatartásról Nagykovácsiban rendelet van Bencsik Mónika 2002-2014 közötti regnálása óta, noha én nem hallottam róla, hogy bárkivel szemben alkalmazták volna szankciókat emiatt). 

Az egész történet megítélésén és bizonyításán sokat segített volna, ha a faluban kihelyezett 32 kamerának lenne engedélye, és az általuk készített felvételeket fel lehetne használni. Számomra elég zavaros történet, hogy egyiknek sincs-e engedélye, vagy csak néhánynak nincs, illetve ténylegesen működnek-e és addig is tárolják-e valahol a felvételeket, vagy pusztán a hozzáférhetőség / felhasználhatóság kapcsán kell-e az engedélyekre várni. Kamerából ugyanis a Virágos Parknál is van egy. Meglehetősen rossz helyen ugyan, de az események egy részét és a távozó csapat tagjait rögzítette / rögzíthette volna.

Ez a kamerák körüli tehetetlenkedés és inkompetencia a tesze-tosza, bürokratikus akadályokkal, szolgáltatói és hatósági /hivatali csuklóztatással teli Kis-Magyarország eklatáns példája. Tudnék róla személyes történettel szolgálni, de megígértem anno, hogy hallgatok róla, így egy újabb keserű sztorit süllyesztettem a fiók mélyére. Mostanra azonban nyílt titok a faluban, hogy részben vagy egészben, de a települési kamerarendszer egy botrányos kudarc, egymásnak ellentmondó nyilatkozatokkal vagy olyan válaszokkal az önkormányzat részéről, amelyek inkább tűnnek hallgatásnak, vagy lekezelő leugatásnak.

A parti kb. negyed héttől este 10-ig tartott, de a kis csapat néhány tagjának fél 10-kor fellőtték a pizsamát (értsd: a szüleik addig engedték őket, hogy maradjanak), ők hazamentek, a többiek 10-ig maradtak és aztán csendesült el a környék. Elcsendesült: ez lényeges elem a történetben. Állítólag összesen nyolcan voltak (én is 6-10 közé tettem a számukat első becslés alapján, éjszaka ezt nem könnyű belőni) és mindannyian 12-14 évesek, de én erősen megkérdőjelezem ezt. Én úgy vettem észre, hogy voltak közöttük idősebbek, akik talán kezdettől ott voltak, vagy lehet, hogy csak később jöttek, és az is lehet, hogy a kezdő csapat nagy része addigra elment. Szerintem olyan 15-17 / talán 18 év közötti résztvevői is lehettek a bulinak, de valójában ez teljesen lényegtelen. 

Az ugyanis még rosszabb, ha igaz, és tényleg csak 12 és 14 év közötti fiatalok voltak ott. Voltak szülők, akik váltig hangoztatták, hogy ez így volt.

Az baj. Az Nagy Baj.

A bútorzat rongálása / elégetése és a túlméretezett tábortűz szítása közben ugyanis szakadatlanul ment a kurva-faszom-gecibe-basszájba-....de valami nem evilági hangon ordítva bele az ordenáré trágárságokat az éjszakába, és olykor olyan mondatok röpködtek a levegőben, hogy  „kurvára be vagyok tépve, adjál még egy csíkot, éljünk basszameg! szétbaszok mindent! mindenkit megbaszok!” meg olyanokat, hogy jönnek a kékek, jönnek a kékek, basszák meg a kékek! (a kékek azok a rendőröket jelentik, a gyengébbek kedvéért, de rendőr persze nem jött sehol) Azt nem lehetett megállapítani, hogy a jelenlévők közül ki fogyasztott drogot és milyent (nyilván nem mindegyikük volt "kurvára betépve", vagy egyáltalán betépve, talán csak egy-kettő, vagy néhányan), de a kis csapat egyes fiútagjai olyan bevadult dervistáncot toltak a vízelvezető árokba beugrálva és onnan kiugrálva, illetve a tűz és a szaletli körül, hogy a hangulaton ez már nem sokat emelhetett. Pörögtek, mint a búgócsiga: valaki nyilván csak a bulitól átitatva, valaki – a saját bevallása szerint is – valamiféle tudatmódosítótól / gyorsítótól is. Hogy milyen témákat toltak az ordítva folytatott párbeszédjeik során, az maradjon az ő titkuk, az én és a többi szomszéd titka, aki hallotta őket: úgy tűnt, hogy többnyire jókedvűen, vidáman, feldobva diskuráltak, és néha fiatalos hévvel heccelték, húzták, cikizték, froclizták egymást, de néha elbizonytalanodtam ezzel kapcsolatban is, mert az idő múlásával néha már veszekedésnek tűnt, sértegetésnek, bántásnak...és ez ugye már nem biztos, hogy magánügy, vagyis ez már nem feltétlenül olyan dolog, amit szó nélkül kell hagynom (ha esetleg eldurvulna például. rendre utasítottam én már itt durván veszekedő sihedereket). Egyes reakciókból úgy tűnt, hogy ezt nem minden alany viselte jól, de ebben is benne van a tévedés lehetősége, mert a lármából nehéz volt kihámozni a támadhatatlan igazságot ezzel kapcsolatban. A lárma, az tény. 

Ezt, ami itt aznap este ment, természetesen semmilyen formában nem köteles eltűrni senki, sehol, így én sem. Magyar állampolgár vagyok, nagykovácsi polgár vagyok, az erkölcsi bizonyítványom svájci hegyi tó tisztaságú, vannak jogaim és kötelességeim, itt élek, jogom van a pihenéshez, nyugalomhoz, békéhez, biztonsághoz, és senkinek sincs joga tönkretenni vagy veszélyeztetni mindezt, plusz aktív tagja vagyok annak a közösségnek, amely létrehozta, működteti, gondozza a Virágos parkot. Péntek este volt ugyan, de ez még nem ok semmire: van, aki aludni szeretne, talán mert egész héten, egész nap gürcölt, vagy másnap, szombaton is korán kell kelnie...millió ok lehet arra, hogy ne tűrje, ha nem hagyják pihenni péntek este. Azt már megtanultam, hogy lehetetlen megértetni a Virágos park ifjú, hétköznapokon érkező látogatóival, hogy valaki másnap (értsd: hétköznap) reggel esetleg dolgozni megy, korán kel, és nincs mindenkinek nyári szünet. Előfordult, ugyanebben az augusztusban, hogy hétköznap, hajnali kettő órakor (!) érkezett meg egy bulizós társaság, kiengedni a feszkót és bömböltetni a zenét. Ismert és népszerű hely a Virágos park: előre kalkulálható, bejelentett buliknál (a VIP többet is rendezett, rendszerint hétvégéken) semmi gond sincs a késő éjszakába nyúló hepajoknál, de elég sokan úgy tekintenek a Virágos Parkra, mint egy 0-24-ig nyitvatartó kocsmára. Ez nem mindig öröm.

Én viszont tűrtem.

Itt is volt több pillanat – a legelső az, amikor megláttam mekkora tüzet raktak – amikor úgy éreztem, hogy rájuk hívom a rendőrséget vagy kimegyek (ez utóbbiban van rutinom, nem egyszer megtettem, de ennek mindig megvan az a kockázata, hogy súlyos következményei lehetnek pl. egy bedrogozott alannyal szemben, akár rá, akár rám nézve) és bármit is csinálnak, annak véget vetek. De ebben a faluban nagyon gyakran ráhívják a rendőrséget pl. a házibulit tartó fiatalokra (nem egy ilyen történt már az elmúlt évek során) és igyekeztem nem jól alakítani a begyepesedett, vén balfasz szerepét, aki elrontja a fiatalok gőzkieresztő partiját, akármiféle módon is élik azt meg. Persze figyeltem, rájuk néztem, hogy közbe kell-e lépnem. Az megnyugtató volt, hogy szinte egyetlen másodpercre se hagyták abba az ordítozást és a káromkodást, innen lehetett tudni, hogy még élnek, jól vannak.

A magyar káromkodáskultúra: csodás. Egyik kulturális önazonosságunk. Állítólag legfeljebb csak a francia tud így káromkodni, de szerintem az sem közelítheti meg a mi nyelvünk gazdagságát és fantáziáját ezen a téren. A káromkodásnak van helye, ideje, szerepe, és ahol kell, és ahol ezt az adott helyzet, szöveg vagy történet igényli, ott káromkodni kell, pontosan úgy és olyan szavakkal, ahogy azt az adott szövegkörnyezet vagy poén megköveteli. Tudta ezt Esterházy Péter és tudja ezt Nagy Feró, tudják az idegen nyelvű könyvek, filmek fordítói is...tudja ezt mindenki. Létezik tehát a nemzeti konszenzus bizonyos kérdésekben, bármit pampogjanak a káromkodásról a keskeny szájú, álszent bigottak. Ezek a gyerekek / kamaszok azonban egészen megdöbbentő mennyiségben, teljesen indokolatlanul, szó szerint helykitöltőnek vagy névelőnek használták az egyébként nem túl fantáziadús trágárságokat. Egy olyan öregembernek, mint én, nem újdonság ez, de így is elkeserítő "világvége" érzés volt hallgatni, itt...Nagykovácsiban. Itt, nem ezt várnád, ugye.

De tudom: fiatalnak lenni ezekben az időkben, az egy másik nagyon súlyos kereszt, és – nem állítom, hogy bármelyikük esetében szó van ilyesmiről – nem véletlenül vannak tele a gyermekpszichológiák kétségbeesett, teljesen utat vesztett, a családjában elhanyagolt, túlterhelt, bizonytalan, viselkedészavaros, önismerethiányos, testkép zavaros, megfelelési kényszertől szenvedő, abuzált, szexuális és érzelmi bullying áldozataként megtaposott, internetes zaklatás elől menekülő, pánikbeteg gyerekekkel, lényegében minden korosztályból. Minden hétre jut egy cikk erről a témáról, és nem igen akad olyan szakember, aki ne egy tendenciáról beszélne. A gyerekek / kamaszok / ifjú felnőttek érzelmi, mentális, nota bene! morális, erkölcsi, szellemi egészségének állapota tökéletes tükre a társadalom vagy akár a politika ezen jellemzőinek: csodálkozásra nincs ok, ha érted, mire célzok. Óriási eredmény, ha a család és / vagy az adott közösség meg tudja óvni ettől a zuhanástól a gyereket, és amennyire az emberileg lehetséges egy fizikailag, szellemileg, mentálisan és érzelmileg is egészséges felnőttet képes adni ennek a világnak: amikor ilyen emberekkel találkozol, belekapaszkodsz a remény szalmalángjába.

Amikor pedig pofán vág egy másik valóság, azon gondolkozol, mit lesz ebből, vagy mit tegyél az adott pillanatban: használsz vagy rontasz-e a helyzeten.

Mikor a tűz elhamvadt már és szétszéledtek, szinte horrorisztikus csönd lett. Hogy mit tettek, azzal csak másnap szembesültem. Rögtön elkönyveltem, hogy egy toleráns seggfej vagyok. Inkább jöttem volna ki. Mint kiderült később, a szomszédok, a környék lakói se voltak különösebben jókedvűek. Akad, akinek nagyon kezd tele lenni a töke Nagykovácsi drogtanyájával, pedig ahogy írtam a vonatkozó posztban, sokkal többen szeretik, óvják, becsülik és használják rendeltetésszerűen a Virágos parkot. Azért szeretik, amiért csináltuk.

5. Tűzpróba

Amikor az alpolgármester feltöltötte az ominózus facebook posztot az esetről, az egy másik tűz meggyújtásával járt, és egy másfajta játék volt a tűzzel. Ellentűz a tűz (az efféle esetek) továbbterjedésének megakadályozására, mint a tűzoltóknál.

És tűzpróba is egyben.

Egyesek szerint viszont csak olaj a tűzre.

Nyilvánosan a kommentekben tört ki a düh, elkeseredés, vádaskodás a felhasználókból, de ezzel párhuzamosan a háttérben izzottak a telefonok, röpködtek az sms-ek, e-mailek a privát beszélgetésekben. Volt, aki támadta, és volt,  aki védte a kibontakozó vitában a gyerekeket, a szülőket, a résztvevőket, a lakókat, az önkormányzatot, az alpolgármestert...és mindenkit, aki valahogy szórásba került. Jöttek a barátok, rokonok, ismerősök csapaterősítésnek, nyomták a lájkokat a kommentek alá...oda-vissza. Egyes szülők, akik természetesen szintén azonnal összerakták a képet, felvették az áldozat, a mártír, a gyermeküket védő anyatigris szerepét (mindezt vegyítve), ellentámadást indítottak, az eljárás jogosságát, elfogadhatóságát, törvényességét kétségbe vonva próbáltak egyensúlyozni, gyermekvédelemre, személyiségi jogokra, magánéleti jogokra hivatkozva.

Ez már a körkörös védelem terepe. Itt és ilyenkor már nem csak a gyereket kell megvédeni, hanem a család egészét, a családi reputációt és renomét: apa és anya jól nevelte a gyereket, mi jó szülők vagyunk, a mi családunk példamutató környezetet biztosít a gyereknek, otthonról nem hozhat ilyen magatartást, a mi gyerekünket mindenki hagyja békén, ez boszorkányüldözés, alaptalan vádaskodás, nem is ők törték össze a bútorokat, már minden darabokban volt, sőt, már minden szálkákban volt, nem is ők szemeteltek, a szemét is ott volt már, a mi gyerekünk nem drogozik, a mi gyerekünk nem alkoholizál, a mi gyerekünk nem káromkodik, a mi gyerekünk jó gyerek, felháborító. Lehet, hogy mások gyerekei talán drogoztak / káromkodtak / rongáltak, de az ő gyerekei biztosan nem.

Míg a szülők / a szülőket támogatók egy része támadott és visszatámadott, más szülők azonnal, vagy rövidebb-hosszabb levélváltások után kompromisszumkésznek, segítőkésznek bizonyulva minden felelősséget vállaltak a gyermekük tettei miatt, hajlandóak voltak a rájuk eső részt vállalni a kártérítésből, nem túlfeszítve a húrt, és a megoldást keresve. A szerény megítélésem szerint valójában ez a hozzáállás védi, óvja igazán a reputációt, a renomét, a családot és a gyereket.

Ne legyen vita: természetesen simán benne van, benne lehet a pakliban, hogy egy gyerek / fiatal / bárki akaratlanul is belesodródik egy ilyen szituációba, elsodorja a lendület, pl. a csapathoz tartozás igénye, a megfelelési vágy...ősi dolog ez, lényegében közhely a társadalomszociológiában és a kriminalisztikában is.

Egy ilyen kínos eset – általánosságban értve – azonban segíthet is, mert a reveláció erejével hathat a családra, a szülőkre. Vagy a gyerekre magára. Vagy a közösségre, mert felrázza. Pozitív változást hozhat. Talán pl. az ilyen események ébresztenek rá valakit arra, hogy valami kisiklott, rossz irányba halad, pl. a gyerek rossz társaságba került...és a történet vége boldog lesz.

De a Happy End előtt még el kell oltani a tüzet, illetve meg kell akadályozni, hogy újabbak lobbanjanak fel, és ebben nem csak a családokra, lakóközösségre, hanem az önkormányzatra is munka vár.

A vandalizmus, a rongálás Nagykovácsi egészét sújtja: a Virágos park esetei nem elszigetelt, nem kivételes ügyek. Az ilyen megbeszélések – hacsak nem látszatfenntartó, önfényező üresjáratként és locsogásként szolgálnak – valóban segíthetnek, amennyiben intézkedés, tettek is követik őket.

6. Tűzvonalban

A képet erősen kitágítva (és nem párhuzamként!) általában ezek a pillanatok azok az internetes influenszer-celeb-médiaszemélyiség(!) világban, amikor a hosszú éveken át tudatosan építgetett, milliárd szmájlis és sokmilliónyi követőtől roskadozó cuki, happy, facebook-instagram rózsaszín kirakatvilág valami kipattanó botrány következtében atomjaira robban, és a mindenki által csodált-irigyelt tartalomgyártóról, álomcsaládról, álompárról kiderül, hogy az egész egy ótvar hazugság, nettó szemfényvesztés, túllihegett photoshop, álszent és hamis, és valójában minden illesztésnél ömlik be a szar. Hogy egy példával éljek, a kies magyar ugaron legutóbb ugye, ebben a förtelmes, lepusztult bulvármocsokban, amely iránt jómagam tényleg fikarcnyit sem érdeklődöm, de sajnos elkerülni olykor nem tudom, például így. 

Egy faluban reflektorfénybe kerülni valamilyen negatív összefüggésben bizonyos szempontból néha durvább hatású lehet – az eset súlyosságától függően –, mert akit A Falu a szájára vesz, azt jó eséllyel előbb vagy utóbb meg is rágja és kiköpi. Okkal, vagy ok nélkül is olykor, vagyis igaztalan támadás alanyaként. Gyönyörű fikciós filmek, könyvek, igaz történetek sokasága szól arról, hogy egy pl. egy zárt, merev, maradi, konzervatív, tradicionális, vallásilag bigott (keresztény, zsidó, bármilyen) vagy egyéb módon agresszív (pl. woke, cancel culture, etnikai, politikai stb.) légkörű kisközösség hogyan tesz tönkre, taszít ki, hajszol pusztulásba például egy szabadságra vágyó, másként gondolkodó embert, vagy arról, hogy mennyire nehéz egy ilyen közegben az embernek a saját útját járnia, vagy egy ilyen közeget jól megváltoztatni...vagy akár csak az igazságot képviselni a többség ítéletével szemben. A helyzet az, hogy efféle "kiszorítósdira-kirekesztősdire" Nagykovácsi közéletében is lenne igény, főleg politikai és ideológiai alapon. Ez egy 23 éve jelen lévő, tapintható és bizonyítható folyamat, de 2010 óta sokkal erőteljesebben és nyíltabban mutatja meg magát. Közeli példák vannak rá.  

A konkrét esethez visszatérve, a történet Nagykovácsi facebook bugyraiban talán nem annyira élesen, de privátban hamar kezdett a visszájára fordulni, elkanyarodott abszurd irányba. Elkanyarították. Hirtelen már nem a kerti bútorzat elégetéséről, már nem a gyerekek viselkedéséről, már nem az esetleges droghasználatról, már nem a helyi fiatalokról volt szó, hanem arról, hogy az alpolgármester, meg azok, akik a szájukra veszik őket, azok meghurcolják a gyerekeket. Főleg az alpolgármester lett a támadások célpontja, ő került a kritikák tűzvonalába. A vita fősodrát az vette át, hogy vajon ez-e a helyes elintézési mód, és meddig lehet elmenni ebben. A történet a feje tetejére állt, mint Chaplin a Modern időkben, a gépezet mindent felőrlő fogaskerekei között. 

Klasszikus magyar történet: nem az a bűnös, aki ellop 100 milliárd forint közpénzt, hanem az az újságíró, aki nyilvánosságra hozza ezt, és nem a korrupció a bűn, hanem az, hogy valaki kibeszél az Egy Táborból, és ostorozza a házon belüli korrupciót, mert soha nem a szennyes a gond, hanem az, ha valaki kiteregeti a szennyest.

A cselekvő és cselekedni képes kevesek, akik pl. egy szebb, jobb, igazabb, igazságosabb világot akarnak, mindig sokat kockáztatnak. A néma, meghajló, kushadó, szürke, arctalan, behódoló és / vagy kibekkelésre játszó többség csak nagyon ritkán kockáztat: ők csak a hasznát fölözik le annak, ha valami javul. Vagy a kárát szenvedik el, amennyiben a cselekvő kevesek gonosz útra terelik az eseményeket, az ország jövőjét. És akkor már gyakran késő felébredni, és megállítani a folyamatot.

Itt azonban ez utóbbiról szó sem volt: éppen az a ritkaság Nagykovácsiban, hogy valaki végre – egyébként képviselőként, alpolgármesterként, a helyi Készenléti Szolgálat tagjaként (!) és polgárként ez egyenesen a kötelessége – lépéseket tesz a jó irányba.

De kicsiben ugyanez megy, mint nagyban: "le kell lőni" azt, aki rossz hírt hoz, vagy nem áll be a sorba, vagy felrúgja a megszokott elintézési módokat. Mert Csak botrány ne legyen. Ez utóbbi Nagykovácsi szlogenje is lehetne. Ebben a faluban szinte elvárás, hogy ha lehet, akkor elhallgassanak, szőnyeg alá söpörjenek mindent, ami kellemetlen és imázsromboló lehet, vagy nagyon elharapózhat, mint az erdőtűz a mediterrán térségben a nyári forróságban. Kivéve, ha politikai hasznot hoz a konyhára. Akkor mehet a feszkó.

A liberálisozás, a libsikomcsizás, a libsikomcsi neveltetés, mint magyarázat, természetesen elkerülhetetlenül a felszínre tört a kommentszekciókban: a hozzászólók egy része azonnal "tudta", hogy ezek a gyerekek nyilván valamennyien az itteni libsikomcsik szabadjára engedett kölykei, s nem véletlen, hogy így viselkednek, a szüleik se lehetnek különbek. Nos...ööö...hmm...nem, ez nincs így, és maradjunk annyiban, hogy könnyeztem a cinikus röhögéstől, amikor erről a libsizésről hallottam. 

Mások a környék lakóit – jelen! – hibáztatták, hogy miért nem léptek idejében közbe, de általában is igaz: az ügy azonnal szétszakította, táborokra bontotta, megosztotta a közösséget, és céltáblából és nyílvesszőből is akadt bőven. Kommentelőből pedig soha nincs hiány. Főleg persze zsigeri köpködésből, azonnali ítélkezésből, tájékozatlanságból, magabiztosan tálalt félinformációból és olykor nettó hazudozásból akadt elegendő, de az amerikai szociológusok által is rendszeresen kritizált facebook az a hely, amelyet nagyon találóan ír le a bölcs viking közmondás: "Drága fiam, amíg nem volt facebook, senki nem tudta, hogy ilyen hülye vagy."

De ezt az önkormányzat sem úszhatta meg, az is pellengérre került: visszatérő érv és vád (egyébként tényszerűen igaz, már leírtam korábban), hogy a kamaszoknak, a tinédzsereknek, az érzékeny és változó korban lévő fiataloknak nincs hol "bandázniuk." Nincs egy, az ő igényeiknek megfelelő szórakozóhely, közösségi tér a faluban, így aztán a Templom téren, a szabadtéri kondiparkban...a Virágos parkban gyűlnek össze, és történik, ami történik. Ez a magyarázat, magyarázkodás azonban, még ha igaz is, kissé kevés egérútnak, (ön)felmentésnek: nem az önkormányzat és nem is az iskola feladata felnevelni a gyereket, ez a teher elsősorban a szülőkre hárul. 

Nagykovácsiban is így történt.

Mikor a tűz kialudni látszott, és már csak a parázs izzott a hamu alatt, hirtelen egy újabb hír fuvallata élesztette fel a lángokat.

Ez a két hír párhuzamosan futott ezek után, és így egymást erősítették. Lényegében felső határ nélkül. Ha a Virágos parkban történtek tüzet szítottak a közösségi médiában és a közbeszédben, akkor a kereszt elégetéséről szóló új hír egyenesen tűzviharszerű tombolással söpörte el az útjából mindent, semmi mást nem hagyva maga mögött, mint az ugacsaga-ugacsaga mellkasdöngetést, valamint a zsigeri ideológiai harc, a vádaskodás és a politikai szarkavarás vegytiszta, vastag, mindent beborító füstfellegét. 

A zord idők fellegei tehát nem oszladoztak, hanem éppen ellenkezőleg, besűrűsödtek megint, és ez a vihar az előzőnél sokkal durvábbnak bizonyult.

Legközelebb.

A Nagy-Szénás csúcsára illegálisan felállított, embernagyságú fakereszt, a háttérben Nagykovácsival.