• A poszt sorozat orosz-ukrán háborúhoz kapcsolódó indokáról
• a Nagy Armada összetételéről
• II. Fülöpről, a Kolostorpalota remetéjéről, aki útjára indította,
• Santa Cruz márkiról, aki az ötletet adta
• Medina-Sidoniáról, aki a nyakába kapta ennek az alapvetően elhibázott hadjáratnak a vezetését

elmondtam a lényeget az előző részben. 

A poszt 18 éven felülieknek szól!

♦

Kasztília napsütése rosszkedve telét tündöklő nyárrá változtatta át...az emlékeiben, mert a boldogságba vetett reménye hamar köddé foszlott Albionban. Charlotte Hope angol színésznő a spanyol Aragóniai Katalin szerepében. A spanyol hercegnő című film képkockája / official trailer / forrás: youtube

♦

• Mottó 1.: Cherchez la femme. (a franciák örök, időtől és földrajzi tértől is független, bizonyíthatóan igaz közmondása)
• Mottó 2.: „Sir, könyörgök önnek, hogy mindama szerelem kedvéért, amely valaha közöttünk volt, hadd kapjak igazságot és jogot, szánjon meg engem és legyen részvéttel irántam, mert én szerencsétlen asszony vagyok és idegen, nem az ön birodalmában születtem. Nincs itt barátom, és még kevésbé pártatlan bírám. […] Önhöz könyörgök, ki az igazságszolgáltatás feje ebben az országban […] Tanúm az Isten és az egész világ, hogy én önnek igaz, alázatos, és engedelmes felesége voltam, mindenkor az ön akarata és kedve szerint való, mindig szíves örömest megbékéltem minden dologgal, melyben ön gyönyörűségét vagy dévaj örömét lelte […] Szerettem mindenkit, akit ön szeretett, csakis az ön kedvéért, okkal vagy a nélkül, ha barátaim vagy ha ellenségeim voltak is. […] Több gyermeket is adtam önnek, noha Istennek úgy tetszett, hogy elszólítsa őket e világból. […] És amikor első alkalommal vett engem magának, Isten engem úgy segéljen, igaz hajadon voltam, kit férfi nem érintett. Lelkiismeretére bízom, így igaz-e ez vagy sem.” (Aragóniai Katalin angol királyné beszédének részlete a VIII. Henrikkel kötött házasságának érvényességét vizsgáló törvényszék előtt, amikor térdre vetette magát a király lábainál kétségbeesésében, 1529. június 21.-én)
• Mottó 3.: "Ha pedig elveszi valaki az ő fiútestvérének feleségét: vérfertőzés az;..." (Mózes III. könyve  20.21)
• Mottó 4.: "Ha testvérek laknak együtt, és meghal egy közülük, és nincs annak fia: a megholtnak felesége ne menjen ki a házból idegen férfiúhoz; hanem a sógora menjen be hozzá és vegye el őt magának feleségül, és éljen vele sógorsági házasságban" (Mózes V. könyve 25.5)

1. A Nők

Boleyn Anna olyasmit tudott az ágyban, ami VIII. Henrik számára megért egy vallásháborút is.

Az ifjú hölgy bájai és a termékenységének ígérete elegendő okot adott a királynak arra, hogy egy véres viszály magjait szórva szétszakítsa az angol nemzetet, valamint összerúgja a port a római Anyaszentegyházzal, a spanyol birodalommal és a feleségével. A nemzetre kálvária várt, a feleség szó szerint beletemetkezett a könnyeibe a fájdalomtól, a pápa csikorgatta a fogait és szórta a kiközösítő átkokat, a spanyolok pedig megélezték a diplomáciai kardjait. Aztán a valódiakat is.

Az Anglikán Egyház megalapítása, a protestáns anglikanizmus megteremtése egy atombomba erejével söpörte el a régi világot a királyságban, mert a változás a hétköznapi élet, az egyházi élet és az államigazgatás minden területét gyökeresen átalakította. Henrik kivezette Angliát a katolikus országok közösségéből. Felülről vezérelt forradalom volt. A reneszánsz uralkodó új irányba fordította Angliát. 

A VIII. Henrik döntésének közvetlen következményei évtizedekig meghatározták Anglia jövőjét, és olyan szeleket korbácsoltak fel, amelyekkel a spanyol Nagy Armada hajói is felvitorláztak a szigetország partjaihoz. A társadalmi, kulturális, eszmei, vallási és politikai felfordulás az angol protestantizmus végső megszilárdulásáig tízezrek életét követelte...és ahogy a következő évszázadokban, úgy a mai napig is meghatározó erejű az angol politikai közéletben. Boleyn Anna a szépségével és az általa felszított szerelmi tűzzel, nem passzív szereplőként ugyan, de lényegében akaratlanul, afféle angol Szép Helénaként rárobbantott Angliára egy pusztító politikai-társadalmi-vallási viszályt, amely nem ismert határokat, sem fizikai, sem képletes értelemben. A lány trónra kerülése után még 55 év volt hátra a Felicissima Armada elindulásáig, de ez a kövér fél évszázad alakította ki az Anglia és a Spanyolország közötti háborút keretét.

Ez az ötrészes blogposzt azt a történelmi ívet mutatja be, amely Boleyn Anna csábító ölétől II. Fülöp inváziós flottájának felbukkanásig húzható.

♦

A gyerekek évszázadokon át első osztályú árunak számított az uralkodóházak és a magasabbra vágyó gazdagok/nemesemberek polcain, de a patriarchális világban a nőknek/lánygyermekeknek különösen sanyarú sors jutott: úgy alkudoztak róluk, mint egy vég szövetről, vagy rosszabb esetben, mint a vágóállatokról. Méricskélték-súlyozták-adták-vették-cserélték őket, és olykor a végeredmény is egy mészárszék jellegét öltötte magára. A politikai és hatalmi sakkjátszmák részeként merényletek áldozati lettek, mehettek száműzetésbe, kolostorba, fogságba vagy a pallos alá. Jó esetben kiszorultak a veszélyes körforgásból, talán hozzámehettek valami rangjukhoz méltó, de politikailag jelentéktelen szereplőhöz, leélhették az életüket, és elfelejtve meghalhattak valahol, öregen, békésen, párnák közt.

Sok nő azonban áttörte a férfiak által működtetett és jól felépített rendszert, és a jegyzett történelem kezdeti óta helyet követelt magának a Nap alatt.

Vannak ilyen idők, vannak ilyen nők.

A történelem színpada nem csak a férfiaké. Sőt: ha feltekerjük a okok-okozatok gombolyagját, azt fogjuk tapasztalni, hogy a politikában nagyon gyakran valójában a nők állnak az isteni egyensúly középpontjában, és maguk is aktív formálói az eseményeknek. Nem kell ehhez sem királynőnek, sem cárnőnek, sem hercegnőnek, de még női miniszterelnöknek vagy kancellárnak sem lenni.

Elég Nőnek lenni.

Erős akaratú, önálló asszonyok, felbujtó feleségek, a férfi fülekbe sugdosó ágyasok, cselszövő szeretők, befolyásos kegyencnők...nők, akik ott állnak a vágy titokzatos tárgyaként és örök csapdájaként a férfiak világhódító, politikai törekvéseinek és személyes ambícióinak ütközőzónájában, befolyásolva a döntéseiket. A férfiak könnyen elvesztik a fejüket a nők közelében. Keresztelő Szent János vagy Holofernész története is ezt bizonyítja.

A Kleopátra – Izabella/Franciaország nőstényfarkasa – Jeanne d'Arc – Medici Katalin – Nagy Katalin –Viktória királynő – Margaret Thatcher – Angela Merkel tetszőlegesen variálható tengelyre felfűzött, említésre érdemes nők neve megtöltené a Britannica Hungarica felét...és meg is tölti.

Természetesen az élet minden területéről összeállítható ilyen felsorolás, nem csak a politikából: ki az eszével, ki a bátorságával, ki az önfeláldozásával, ki a szépségével, ki a tehetségével, ki élete tragédiájával, ki a sportteljesítményével, ki azzal, hogy múzsája volt szobrász-festő-író férfi kezeknek...kivívta magának a figyelmet és a szócikket a világ emlékezetében. Szapphó, Báthori Erzsébet, Madame de Pompadour, Marie Curie, Amélia Earhart, Lady Diana, Karikó Katalin, Claudia Cardinale, Egerszegi Krisztina...a mintázat végtelen színárnyalatú, és végül ne feledkezzünk meg az ismert nevű vagy éppen "névtelen" Szép Nőkről, akik csak a vonzerőjüket, erotikus kisugárzásukat, külsejüket adják a Termékhez a plakátokon, tv reklámokban vagy a magazinok címlapjain, és akikkel a szexizmus és a hímsovinizmus ellen küzdő szervezetek erőfeszítése ellenére továbbra is mindent el lehet adni a nyugati kultúrában.

Nők, mindenütt.

Az azonban nem túl gyakori – visszatérve a politika és a nők kapcsolatára –, hogy egy egész korszakot le lehessen írni egymásba fonódó női sorsokon, egymáshoz kapcsolható királynők életén keresztül. A tárgyalt korszak ilyen.

2. Az ötök

Aragóniai Katalin, Boleyn Anna, I. Tudor "Véres" Mária, I. Tudor Erzsébet – mind a négyen Anglia királynői – és I. Stuart Mária, Skócia királynője és egyben az angol koronára igényt tartó trónkövetelő: öt nő, akiknek főszerep jutott e nőkkel teli tragédiában, és akiket a végzet összekötött. Ezek a nők úgy álltak egymás mögött, mint a sorba rakott dominók, és VIII. Henrik volt az, aki feldöntötte a dominósort. Mindegyikükről önálló posztot lehetne írni, én viszont nem egy wikipedia szócikket szerkesztek: ez egy folyamat, és ez a történet így lesz kerek és egész. Készen van az egész, csak gyakoroltam a pallosjogomat, és feldaraboltam.

Ennek az öt nőnek a története nélkül nem lenne teljesen megvilágítva az sem, miként jutott el a spanyol birodalom végül odáig, hogy belefogjon egy olyan emberfeletti vállalkozásba, mint a Nagy Armada segítségével végrehajtani kívánt invázió. 

3. Szövetségesek, ellenségek

Még jóval azelőtt, hogy minden széthullott volna, Anglia és Spanyolország szövetségre léptek egymással. Mindkét ország katolikus nemzet volt, de nem első sorban a vallási, hanem a politikai érdekeik miatt fűzték szorosra a kapcsolatukat. Luther Márton felbukkanása után Európa fortyogó üstje alatt valóban a protestáns reformáció és a katolikus ellenreformáció hasábjaival gyújtották be a legnagyobb tüzeket, de ez az új kihívás, a szélesedő vallási megosztottság csak az egyik árok volt a sok közül. A XVI. századi Európa országai, ha háborút akartak, könnyen talált egyéb okot is a viszályra. A vallás legfeljebb a szövetségek olajozását szolgálhatta, de valójában – ahogy mindig is – a hódítás, a terjeszkedés, a kereskedelmi érdekek összeütközése, az örökösödési viták álltak a középpontban.

A spanyol-angol szövetséget erős frigy is összekötötte: Aragóniai Katalin, VIII. Henrik spanyol (és első) felesége.

Aragóniai Katalin édesanyja Európa egyik legendája, a regényes, viszontagságos életű, és végül fényes emlékezetű Kasztíliai/Katolikus Izabella volt, Kasztília (és León) királynője.

Kasztíliai Izabella a trón várományosaként a három kérője közül (egy portugál, egy francia és egy spanyol / aragóniai) az aragóniait választotta, és titokban összeházasodott vele. Mivel férje, Aragóniai Ferdinánd a szomszédos spanyol királyságból érkezett, és Izabella ezzel a döntésével még féltestvérének, az uralkodó IV. Henriknek az akaratával is szembehelyezkedett, az uralkodó halála után rögtön egy négy évig tartó örökösödési háború kellős közepébe került. Az Aragónia-ellenes kasztíliai nemesek ugyanis fellázadtak ellene, és egy rivális trónörököst próbáltak a helyére ültetni. Ez már a végjáték volt az elégedetlenek számára: a polgárháborúból Izabella (és férje) győztesként, megerősödve kerültek ki. Amikor Ferdinánd apja is eltávozott az élők sorából, Izabella és Ferdinánd házassága beteljesedett, és királyi párként a Kasztília és Aragónia között létrejövő perszonálunióval lerakták az egységes Spanyolország, az egységes spanyol birodalom alapjait. Még sok narancs beérett az Ibériai-félszigeten, mire a tényleges politikai egyesülés is megtörtént, és központosítás felváltotta a perszonálunióban lévő, de a saját intézményrendszereiken keresztül irányított királyságokat. Bár soha el nem múlóan és újabban, mintha Katalóniának lenne ezzel az egységgel kapcsolatban különvéleménye.

Izabella rendkívüli nő volt. Híres párost alkottak, de Izabella neve beárnyékolta a férjéét is: ő volt a Birodalom Nagyasszonya. Egyértelműen a spanyol történelem legnagyobb uralkodónője. Imádta a hatalmat, és értett is hozzá hogyan használja. 13 éves kora óta a politika sűrűjében élt. Igen sajátos és szokatlan vonása volt, hogy a fegyverek és a hadászati taktika kérdései is izgatták, és egyes területeken szinte szakértőnek számított. A férjével szerették egymást, de meglehetősen nyitott és szabad kapcsolatot engedélyezett a párjának, mert az életcéljai(k) túl nagyszabásúak voltak ahhoz, hogy minden csipp-csupp szexuális afférból ügyet csináljon. Gyakran kellett egymástól távol lenniük, hogy a két királyság ügyeit az adott helyszínen intézhessék: hagyta, hogy Ferdinánd élje az életét, amikor férjének vissza kellett térnie Aragóniába...és ő is élte a sajátját, Kasztíliában, de ő nem a testi örömökben lelte a valódi élvezetet, hanem az uralkodásban. Volt azonban egy közös álmuk a házasságuk kezdete óta, és ez jobban összekötötte őket minden másnál: a muszlim / a mór megszállás teljes felszámolása az Ibériai félszigeten.

Izabella volt reconquista hőse, aki véglegesen megtörte a 800 évig tartó muszlim uralmat. Hozzá kötötték ezt a diadalt, pedig a férjével vállvetve vívták a háborút. Kiűzte a muszlimok maradékát is, azokkal a zsidókkal együtt, akik nem voltak hajlandóak áttérni a katolikus hitre, és részben a nép akaratának engedve létrehozta a Szent Inkvizíciót: homogenizálta az országot minden szempontból. Az királyság ezért a politikai és a vallási egyesítésért cserébe nagyon kemény árat fizetett, mert rövid távon a kulturális, társadalmi, gazdasági, kereskedelmi élet is megrogyott. De ezt is túlvészelték.

VI. Sándor pápa mindezekért az Istennek tetsző cselekedetekért a "Katolikus Királyok" címet adományozta neki és férjének.

Ha a pápa azt gondolta, hogy ezzel valamiképpen "megvásárolja" a nőt és vele a királyságot, akkor nagyobbat nem is tévedhetett volna. Izabella (és férje) elkötelezett katolicizmusához kétség sem férhetett, de a királynő vasakarattal képviselte hazája függetlenségét és érdekeit Rómával szemben is. Nyers szókimondással és kérlelhetetlen stílusban visszavert minden olyan szándékot, amely csorbítani akarta a spanyol korona szabad akaratát a spanyolországi katolikus egyházat érintő ügyekben: ha úgy ítélte meg, hogy a pápa arra méltatlan vagy alkalmatlan személyeket akar kinevezni a spanyol egyház posztjaira, visszautasította a kérés (lényegében a beleegyezést nem váró felszólítás) teljesítését.

Egy alkalommal négy éven át (!) akadályozta, hogy az egyik spanyol egyházmegye élére kinevezni kívánt olasz (!) bíboros elfoglalhassa a helyét, míg végül a pápa meghajolt a királynő akarata előtt. Egy másik alkalommal egyenesen a pápa unokaöccsének (!) a sevillai érsekség vezetésére szóló megbízólevelét söpörte le az asztalról, és a pápa ezúttal is meghátrált. Mindkét alkalommal a királynő spanyol jelöltjei kapták a posztokat: ezek a patrióta és a nemzeti összetartozást erősítő tettei is ragyogó dicsfényt vontak az alakja köré. Izabella eleve tudta, hogy miként teremtse meg a saját imázsát az őt övező pompával, a fényűzéssel, a drága ékszerekkel, a fenséges ruhakölteményeivel és az érinthetetlenség levegőjét árasztva, de a tettei sokkal többet értek a nimbuszának kialakulásában. Ugyanakkor pártolta a művészetet, a tudományt, a spanyol arisztokrácia és a nemesi ifjak műveltségének gyarapítását...és Kolombusz útját. Mellesleg bedarálta és beolvasztotta a spanyol birodalom szárnyai alá azt a három erős lovagrendet, amelyek addig a nemesek céljait szolgálva állandó feszültséget és széthúzást generáltak az országban: mindháromnak a férje, Ferdinánd lett a nagymestere. Ezzel a nemesi pozícióharcok egyszeriben okafogyottá váltak.

A spanyol nép rajongott érte a királynőért, de a kortárs spanyol és külföldi történetírók, szemtanúk sem volták kétségbe, hogy ami a szemük előtt történik, az történelmi léptékű, mert Izabella a tetteivel megfordította a spanyol, és tulajdonképpen az európai történelem menetét is. Több őt követő európai királynő számára is példaképként szolgált: akaratban, eltökéltségben, önállóságban, hatalmi taktikában...vagy akár kegyetlenségben. De amilyen kérlelhetetlen volt a muszlimokkal és a zsidókkal szemben, ugyanazzal a lendülettel nagy- és nemeslelkű is tudott lenni: élte alkonyáig lelkiismereti kérdést csinált abból, hogy amennyire lehet a felfedezett újvilág őslakóival / a bennszülöttekkel / az indiánokkal tisztességesen bánjanak. Gyűlölte a rabszolgatartást és az oktalan sanyargatást.

Granada 1492-es elfoglalásával kezdődött a spanyol birodalom történelmi szempontból fénysebességgel történő felemelkedése: a spanyolok kövér 60 év alatt a fél világ urai lettek. A hajósaik, a felfedezőik, a hódítóik, a hadseregeik, a konkvisztádoraik megállíthatatlanul törtek előre vizeken, hegyeken, dzsungeleken keresztül, de dinasztikus úton, házasságok és örökösödések révén is gyarapították a földterületeiket: Európa minden országa eltörpült mellettük, még a nagy rivális, Franciaország sem ért a nyomukba, Anglia pedig a méretét tekintve egy szerény-szegény-regionális középhatalom volt csupán.

De a politikában és a háborúban nem a méret a lényeg. Anglia veszedelmes kisoroszlán volt, és ezt pl. a 100 éves háborúban (1337-1453) is bizonyította: ősi ellenségeik, a franciák sokat tudtak volna erről mesélni, elég volt, ha eszükbe idézték Crécy vagy Agincourt csatamezőit, amelyeken a sokszoros létszámbeli hátrányban lévő angol sereg lemészárolta a franciákat. Anglia talán kicsi, de nagy múltú, híres és hírhedt ország volt, számolni kellett vele a nemzetközi politika porondján, és még a tündöklő Spanyolországnak is szüksége volt partnerekre a stratégiai céljaihoz. És viszont. Az Angliával szorosabbra húzott barátságnak, szövetségnek az erősítése hibátlan, érthető, jó befektetésnek ígérkező politikai törekvésnek tűnt: Aragóniai Katalint odaadták a "barbár" angoloknak, mint egy nemes kancát. Vagy az angol korona adta oda a spanyoloknak, sok pénzért cserébe a Tudor ház idősebbik gyermekét. Nézőpont kérdése, hogy melyik a helytállóbb megállapítás, és ebben a házasodási szerződésben a történelem gyorsan bebizonyította, hogy mennyire fontosak a nézőpontok.

Mert a két ország között először csak elhidegült, majd masszívan elmérgesedett a viszony, és Katalin ott ragadt az egymással torzsalkodó felek közötti mocsárban. Nem lehetett sokáig összevegyíteni a mediterrán ország és a ködös Albion politikai / gazdasági/ kereskedelmi / stratégiai szándékait: inkább voltak egymás riválisai a trónok harcában, mint egymás barátai, és az apró szakadások, szószegések, törésvonalak már a kezdetektől előrevetítették, hogy ez a barátság nem lesz hosszú életű, de minimum gyanakvás mérgével lesz telített. Európa is összezsugorodott: Kolombusz után hirtelen újra tele lett minden a hívogató messzeség, az ismeretlen, még fel nem fedezett földrészek rejtett kincseinek csábításával, és ezek a meghódítandó vagy kirabolható térségek nagy vagyonokkal kecsegtették a vállalkozó szelleműeket. Anglia is részt kért a tortából. Spanyolország az útjában állt. A spanyolok és a portugálok a Tordessillasi szerződésben (1494) meglehetős pökhendiséggel – bár kétségtelenül volt okuk az elbizakodottságra – felosztották egymás között az Új Világot akkor, amikor még úgy tűnt, hogy ők ketten lesznek e világ korlátlan urai az idők végezetéig, de később az angol, holland, francia ágyúk többet nyomtak a latban, mint egy darab papír. 

Spanyolország és Anglia szövetségesként kezdte, ellenségként végezte: nem számított ez sem különleges esetnek az állandóan határokat tologató, területszerzésre berendezkedett és/vagy globális befolyásra törekvő országok között, Európában. Az Európai Unió gondolata is egy hosszú, évszázadokig tartó, iszonyatos váráldozattal járó tanulási folyamat végeredménye...és ahogy látható a napjainkban, a tagállamok, nemzetállamok szövetsége még így, e tapasztalatokkal a tudástárban is rendkívül törékeny, tele van gyermekbetegségekkel, állandó feszültséggel.

VIII. Henrik uralkodóként bestiálisan, férjként veszélyes fenevadként, férfiként pedig – egy többnyire férfiak által uralt világban – a férfi kortársak elvárásainak megfelelően viselkedett, de ő még ez utóbbi szerepében is messze meghaladta őket. Számtalan rossz tulajdonsága közül az egyik az volt, hogy úgy tekintett az összes nőre, akivel bensőségesebb kapcsolatba került, mint a kapcarongyra, akiknek egyetlen feladata, hogy az ő szexuális étvágyát és örökösödési terveit szolgálják. Vagy cseréljék alatta az ágytálat. Talán csak az édesanyját tisztelte, mint nőt. Hat felesége volt, közölük kettőt kivégeztetett, kettőt eltaszított. A szeretői közül – és ebből volt számtalan – csak azoknak jegyezték fel a nevét, akinek sikerült valami szerephez jutnia magánéletének a hatalmi haszonleséstől, vértől és kéjvágytól lucskos történetében.

4. Egy spanyol nő a ködös Albionban

A király valójában "csak" újra akart házasodni, és a pápa hajthatatlansága késztette arra a merész, mindent felforgató lépésre, amellyel elindította Angliában a politikai-társadalmi-vallási-egyházügyi földcsuszamlást. 

Már hosszú évek óta boldogtalan házasságban élt az említett Aragóniai Katalinnal. 1520-tól kezdve meg akart szabadulni a feleségtől. Soha nem illettek össze igazán.

Katalin eredetileg Artúrnak, Henrik bátyjának a felesége volt. Mindössze négy hónapig. Amikor Artúr nagyon fiatalon meghalt, VIII. Henrik apja, VII. Henrik király mindent megtett azért, hogy a spanyolokkal kötött katonai / politikai / gazdasági szövetséget és főleg a házassággal járó mesés hozományt megőrizze, ezért úgy döntött, hogy alig serdülő fiához adja a kamasz hercegnőt. Fontos – és visszatérő – poénja a történetüknek, hogy a házasság létrejöttéhez pápai engedélyre volt szükség, mivel a kérelmezők szerint a hivatkozási alapnak tekintett Biblia tiltotta az elhunyt testvér feleségével kötött frigyet. A megoldásban érdekelt felek (az angolok, a spanyolok és a pápa) végül találtak indokot: Aragóniai Katalin megesküdött, hogy nem hálták el a házasságukat Artúrral, az ilyen nem beteljesedett házasság pedig érvényteleníthető volt.

A 16 évesen özvegyen maradt Aragóniai Katalin élete a VIII. Henrikkel kötött házasság megkötéséig egy sorstragédia eseményvonalára hasonlított. Utána pedig egy horrorfilmére.

Egy olyan Királynő, egy olyan Nő, egy olyan Anya árnyékában és erős keze alatt felnőni, mint Kasztíliai Izabella, és a birodalmi elvárásoknak megfelelni, Izabella minden gyermeke (5) számára igazi kihívás és teher volt, vagy lett volna, ha mindegyikük be tudja teljesíteni a nekik szánt feladatot. (Izabella gyermekei közül kettő fiatalon meghalt, aztán egyik unokája is, egyik lánya pedig megtébolyodott – ő lett Őrült Johanna, a későbbi V. Károly német-római császár anyja.)

Katalinnak sem jutott könnyű élet, de olyan erős gének munkáltak benne, mint édesanyjában: e nélkül fele ennyi ideig sem bírta volna. 

Izabella rendkívül szigorú neveltetésben részesítette Spanyolországban. Kijelölték az útját: királyi szülei megadták a kezdő lökést a rá váró megpróbáltatásokhoz. A lány nem járhatta az anyja útját a párválasztásban. Politikai érdekszövetségek miatt döntöttek úgy, hogy hozzáadják VII. Henrik nagyobbik fiához, Artúrhoz, és ugyanilyen okból lökték tovább a testvéréhez, a későbbi VIII. Henrikhez. Egy angliai királynőnek felkészített, több nyelvet beszélő, végsőkig engedelmes, házias, férjével szemben feltétlen alázatosságra intett politikai-mintafeleséget faragtak belőle, akinek a gyerekek világra hozatalát nem egy igaz szerelmi kapcsolat természetes gyümölcseként jelenítették meg, hanem szent kötelességként. Szép volt, művelt, ájtatos, szerény, elveszett és szomorú, valószínűleg alapból introvertált, és Artúr halála után magára maradt ebben a hideg, idegen országban, noha nem volt egyedül. Népes spanyol kíséretéhez tartozó nevelői, komornái és a lelkének üdvösségét óvó papjai közül néhányan inkább bizonyultak szadista pedellusnak vagy lelki abúzusban jártas börtönőrnek, mint segítségnek és támasznak, így a fiatal lányra keserves évek vártak az új frigy megkötéséig. Hat évvel idősebb volt az akkoriban még csak 10 éves Henriknél, így Katalinnak a legszebb ifjú évei alatt még sokáig özvegységben kellett maradnia.

Angol és spanyol részről is egy kölcsönös haszonnal kecsegtető csereüzlet termékeként bántak vele, csak abban nem sikerült megegyezniük, hogy ki viselje ennek költségeit: még a vele járó hozományt is csak részletekben fizették a spanyolok, és VII. Henriknek minden részletért nógatnia kellett őket. Katalint részben eleve elzárták a külvilágtól: túszként bántak vele Angliában. Sem a végsőkig takarékos, pénzügyekben megfontolt – dugig tömött kincstárat hagyott a fiára, amikor meghalt –, de ugyanakkor zsugori és kapzsi VII. Henrik nem gondoskodott róla igazán, mert úgy ítélte meg, hogy ez a spanyol korona dolga, ahogy maguk a spanyolok sem biztosítottak számára elegendő pénzügyi hátteret a rangjához méltó életre, ők ugyanis úgy gondolták, hogy ez az angolok feladata: ez a nézeteltérés durva összeszólalkozások alapja lett. Katalin szinte elszegényedett, jelentős részben maga fizette az udvartartását és a személyes szükségleteit, miközben otthona, Kasztília napsütötte dombjai, narancsfái és szeretet után sóvárgott.

Házasságuk során hat gyereket szült VIII. Henriknek: négy halva született, egy meghalt két hónaposan, és csak egy gyermeke érte meg a felnőtt kort, de abban az életben sem akadt sok köszönet. Ez a gyerek volt Mária, aki később a "véres" jelzőt kapta a neve mellé. A hat gyermekből kettő fiú volt, és VIII. Henrik szinte beleőrült a fájdalomba, veszteségbe és a csalódottságba: a Tudor dinasztia fennmaradásához fiúra volt szüksége. Ez volt a rögeszméje. Az egyik a sok közül, de a legfontosabb. Magánéletének minden tettében ez a központi gondolat vezérelte: a Tudor férfiág megteremtése / továbbvitele.

Aragóniai Katalin azonban így is nagy népszerűségnek örvendett az angol nép körében...amíg látható maradt a nép számára: komoly, tiszteletre méltó, megbízható, elkötelezett feleség volt, és igazi királynő – volt kitől örökölnie és megtanulnia a szerepét –, aki többször is bizonyította a rátermettségét. Becsülte a tudást / tanulást, értékelte az intellektust, támogatta a művészetet. Sziklaszilárd jellemű, erényes ember volt, hűségében – férjhez, hithez – pedig minden fájdalma ellenére is rendíthetetlen. Ennek megfelelően a szélsőségesen extrovertált, csapodár, szeretőket tartó, hűtlenségében kimeríthetetlen, harsány, részeges, költő, zenész, táncos, bálozó, harcos, kötekedő, indulatos, szeszélyes, arrogáns, az élet borát öblös kupából vedelő VIII. Henrikkel a kezdeti viszonylagos összhang után sem lelki, sem szellemi, sem fizikai értelemben nem tudott közös hangot találni.

Nem csoda, hogy Katalin a vallásban talált csak vigaszt. A mélyen elkötelezett katolikusságának az eddigieknél is nagyobb teret nyitott. Szinte élve eltemette magát a hitben. Ez örökre rányomta a bélyegét a jellemére. Zárkózott, merev, fegyelmezett, mosolytalan, bigott és megkeseredett természete bevehetetlen várként fogta körül, szexuális értelemben is. Végérvényesen elhidegültek egymástól a férjével. Henrik 1525 után már nem lépte át a felesége hálószobájának küszöbét. Aragóniai Katalinnak talán lett volna esélye kiverekednie magát a fényre ebben a kapcsolatban, de a király soha nem értette meg, hogy társként-feleségként-emberként egy kincset kapott.

Ez a kincs azonban nem szült Henriknek (életben maradó) fiút. Ez a király szemében megbocsáthatatlan bűn volt, gyakorlatilag felségsértéssel azonos engedetlenség és pimasz ellenszegülés, mintha a végeredmény legalább is Katalin döntésétől függene.

VII. Kelemen pápa azonban nem volt hajlandó a házasság érvénytelenítésére. VIII. Henrik azzal az indokkal próbálta meg semmissé tenni a házasságát a pápa előtt, hogy Aragóniai Katalin nem szűzen ment hozzá, vagyis mégis elhálta a házasságot Artúrral, így ő tulajdonképpen vérfertőző kapcsolatban él a feleségével, amit a Biblia tilt. Mély meggyőződése volt, hogy átok sújtja a házasságát.

A vérfertőző házasságról szóló indoknak a járulékos vesztesége az volt, hogy a király érvei szerint tehát Aragóniai Katalintól születetett egyetlen életben maradt gyermeke, Mária is vérfertőzésből született, vagyis eleve ki kellett zárni a trónutódlásból. Ez a megalázó, sértő procedúra pusztító hatást gyakorolt Katalinra, de a fiatal Máriára is. Ez jól megmutatkozott az apjával való, amúgy is konfliktusos kapcsolatában. A későbbiekben pedig, amikor a lány mégis trónra került, hatványozottan visszaütött. Mária a spanyol édesanyjához méltóan katolikus maradt, soha nem tagadta meg a hitét, és amikor megkoronázták, kamatostól visszafizette a Katalinon és a rajta ejtett meghurcoltatást, gyalázatot is...az angol protestánsoknak és egész Angliának, amely országot szívből meggyűlölt.

Henrik talán ekkor, a házasság érvénytelenítésének ürügyét keresve kapott rá igazán az ízére annak, hogy ő egy Király, és bármit megtehet...pedig uralkodásának addigi éveiben sem fogta vissza a zabolátlan természetét. Ritka cinizmus és kegyetlenség kellett a házasság érvénytelenítését szorgalmazó érvhez: éppen az ellenkezője volt annak, mint ami miatt a házasságuk Aragóniai Katalinnal – pápai engedéllyel – létrejöhetett. A terve nem jött be.

Háború dúlt Európában: a tét Észak-Itália megszerzése volt, és a spanyol-német korona már 35 éve vergődött ezen a szemben álló francia koronával, illetve a velenceiekkel. Az állandóan változó, árulásokkal, katonai szövetségek felbomlásával teli, zűrzavaros katonai és politikai helyzet elnyelte VIII. Henriket is, és ez keresztülhúzta a számításait: Anglia és Spanyolország ellenségek lettek, a két egymással szemben álló szövetséges tábor ellenkező oldalára kerültek. VIII. Henrik rossz lóra tett, amikor ebben az abszurd társulásokat eredményező viszályban a pápa és a franciák oldalára állt, és csatlakozott a cognaci ligához. VII. Kelemen pápát aggasztotta a spanyolok európai erősödése: katolikus nézett farkasszemet katolikussal.

Rómát 1527-ben felprédálta V. Károly fosztogató hadserege, amelynek legerősebb részét a német zsoldosok adták, akik hónapok óta nem kapták meg a pénzüket: ez volt a Sacco di Roma, a reneszánsz kor egyik legiszonyatosabb vérfürdője és szabadrablása. A pápát hónapokra fogságba vetették, miután kijött az Angyalvárból és kiéhezve, szomjazva megadta magát, azzal a néhány tucatnyi svájci gárdistával együtt, aki még életben maradt a testőrségből. A spanyol-német király csak horribilis váltságdíj ellenében engedte szabadon a Római Anyaszentegyház fejét, és emellett azt is követelte tőle, hogy a pápa teljesítse a követeléseit: a legkatolikusabb birodalom királya nem aprózta el az árat, amit a katolikus pápától követelt ezért a részben testvérgyilkos háborúért, kárpótlásként és jóvátételként...és azért, hogy a pápa ismét elfoglalhassa a hivatalát. A pápa – a háta mögött ∼40.000 lemészárolt polgárral, több tízezer megerőszakolt nővel és a teljesen feldúlt, romos várossal – mindenbe beleegyezett: VII. Kelemen pápa meghajolt V. Károly előtt. A harcoló felek még folytatták a háborút egy darabig, de végül kompromisszumokat kötve beszüntették a harcokat...egyelőre. A Róma utcáin heverő hullahegyeket eltakarították, a pápa pedig 1530-ban, a születésnapját ünneplő, 30 éves V. Károlyt – a hatalmas területi követelések elfogadása mellett – Bolognában császárrá koronázta: ez volt az utolsó ilyen szertartás.

És ezen kívül, teljesítve V. Károlynak ezt a követelését is, levette a napirendről / elutasította VIII. Henrik házasságának érvénytelenítését.

V. Károly nyertesen jött ki a nagy játszmából: azon túl, hogy immár császár volt, és fél Európa felett ő uralkodott, még Aragóniai Katalin becsületét is megóvta. Amennyire tudta.

A házasság érvénytelenítését szolgáló angliai tárgyalás ugyan hamarosan elmerült a hazugságokkal, alaptalan vádaskodásokkal teli jogászkodás mocsarában, de Henriket se a katonai kudarc, se a jogi akadályok nem állíthatták már meg.

VIII. Henrik házasságának kérdése a reformációtól is zaklatott Európában a nemzetközi figyelem középpontjába került. Anglia királya ugyanis 1530-ban minden jelentős európai egyetemnek és jogtudósnak küldött egy-egy levelet, és a pápának külön, aki már így is nyakig belegabalyodott ebbe az évek óta tartó kínos és nehéz ügybe, és torkig volt vele. A levélben egy körkérdést intézett hozzájuk, azt tudakolva a bölcs és tanult egyetemi mesterektől, hogy szerintük joga van-e neki új életet kezdeni egy másik nő oldalán, és jogos-e az igénye a házasság érvénytelenítésére, amely meglátása szerint vérfertőző, bűnös kapcsolat, és a Biblia szerint ezáltal felszámolható is lenne.

Egy olyan időszakban, amikor a Róma utcáit borító vér még alig száradt fel és lutheránus feszültségtől izzott a levegő, ez a kérdés nem egyszerűen egy házasságot érintő teológiai-vallásértelmezési jogvita volt, hanem egyenesen a katolicizmuson alapuló hierarchia megkérdőjelezése, valamint a pápai intézmény maradék tekintélye, a pápa döntése, vagyis lényegében a katolikus egyház elleni nyílt támadás. Az egyetemek attól függően adtak igazat Henriknek, vagy utasították el a házasság érvénytelenítésének lehetőségét, hogy hazájuk mennyire állt távol vagy szemben a veszélyes spanyol birodalommal, illetve, hogy a spanyol vagy az angol lobbitevékenység volt-e erősebb az adott értelmiségi közegben...bár még így is meglepő volt egy-egy válasz: a végeredmény azonban így is, úgy is az európai léptékű szakadás volt. Ismét. Sokadszorra.

A pápa minden lehetséges módon el akarta kerülni, hogy Anglia eltávolodjon Róma politikai törekvéseinek szövetségi rendszerétől. Az, hogy az ország kieshet a katolikus család berkeiből legfeljebb a rémálmaiban fordult meg, bár voltak arra utaló jelek, hogy valami újfajta apokalipszis készülődik. A Szentatya azzal próbálta enyhíteni a feszültséget és feloldani a dilemmát, hogy azt javasolta az "idős" és gyermekáldásra már valószínűleg / biztosan esélytelen Aragóniai Katalinnak, hogy vonuljon zárdába. Katalin felháborodva utasította vissza ezt a szégyenteljes ötletet. Talán el sem hitte, hogy mindazok után, amin keresztülment amióta elhagyta a napsütötte Kasztíliát – az első férje halála, az ifjú éveinek elvesztegetése, egy királynő gyermekéhez és egy királyi jegyeshez méltatlan vergődés, egy szörnyű házasság, öt gyermekének elvesztése, állandó megcsalatás, mellőzés, aztán meghurcoltatás egy jogi hercehurcában – végül még a pápa is ennyire megalázza.

De – ha nem is minden vonatkozásban – még pápa is csak egy férfi volt, egy férfivilágban. A cölibátusnak nem kell párosulnia empátiával, nincs egymáshoz a kettőnek köze, és a keresztényi szeretetet sem annyira könnyű a valóságba átültetni, ha a politikai-egyházi-pápai érdek közbeszól. A művészetben, az építészetben, a kultúra számtalan szegmensében és új gondolatok áramlásától gyönyörű reneszánsz ugyanolyan romlott és cinikus korszak volt, mint bármelyik másik, amióta Ádám és Éva nem bírt magával a Tudás fája alatt.

Henrik viszont mindenképpen meg akart szabadulni Aragóniai Katalintól, hogy fiatal szeretője, Boleyn Anna – nem mellesleg Aragóniai Katalin egyik udvarhölgye – megszülhesse neki a remélt fiúörököseket. Meg is ölethette volna Katalint – nem csinált volna belőle lelkiismereti kérdést –, de ez esetben Európa legnagyobb birodalmának feje (az említett V. Károly néven német-római császár és I. Károly néven spanyol király) azonnal hadat üzen neki, és Anglia  – noha Henrik pl. nagyszabású flottaépítésbe és fejlesztésbe fogott korábban – erre a próbatételre még se pénzügyileg, se katonailag, se emberileg, se sehogyan nem volt felkészülve. Más megoldást kellett találni.

Maradhatott volna elvileg minden változatlan is: Katalin marad a feleség, Henrik megcsalja őt fűvel-fával, boldogan-boldogtalanul élnek, míg meg nem halnak, aztán úgy történik az öröklés, ahogy arról a király a végakaratában rendelkezik, vagy ahogy a sors akarja...valahogy majd lesz, Boleyn Anna pedig megszüli a fattyúját, hozzámegy valakihez, és elfelejtik. Alapesetben Mária követte volna Henriket a trónon. A nőági örökösödés viszont szintén egy sor politikai problémát okozhatott volna, bizonytalan jövő felé taszítva Angliát. Henrik számára ez nem volt elfogadható opció. A Tudor-háznak fent kellett maradnia, és ennek legbiztosabb útja egy fiú. Vagy kettő. Vagy sok.

Ráadásul a férfiúi büszkesége és énképe is romokban hevert, de minimum csorbát szenvedett: az egész élete ékes bizonyítéka annak, hogy pontosan olyan ember-apa-férfi és király volt, aki tragédiaként élte meg, ha csak lánya van. Annyira bizonyítani akarta a külvilágnak, hogy képes egy fiú nemzésére, hogy az egyik szeretőjétől született fiát is elismertette hivatalosan, aki azonban 17 éves korában meghalt, így nem teljesíthette be a neki szánt dinasztikus szerepet. Henrik fiút akart, egy egyenesági, hivatalosan elismert, törvényes örököst. Nem létezett olyan ár, amit egy dinasztia alapításáért cserébe ne fizetett volna meg, még pontosabban, amit ne fizettetett volna meg, másokkal.

Ha ennek a vágynak a beteljesítéséhez el kell szabadítania a zord idők minden poklát, tűzbe és vérbe kell borítania Angliát, ki kell hívnia az Égiek és a Sors haragját, szembe kell szállnia miatta az egész világgal akár, akkor ő mindezt megteszi. 

Meg is tette.