A régi falu, a szocializmus éveiben, 1948 után, de még 1971 előtt. A háttérben, balra és középen a Nagyszénásalja, a mai Virágos sétány jellegzetes, részben fasorral szegélyezett, az egész Nagy-Szénás alatt futó csíkjával, jobbra a Zsíros-hegy, Zsíroshegyalja (ami látszik belőle), illetve az egykori mezőgazdasági földek, amelyeket a kárpótlás keretében felparcelláztak (Nagyszénás-kert, Kálvária-kert) Ezeken a területeken ma mindenütt házak százai állnak (közel 2500). Nagykovácsi látképe, egy képeslapon. Forrás: Hungaricana.hu, közgyűjtemény

♦

Mottó 1.: "Mindenki egy belvárosi erdészházban szeretne élni." (Vámos Miklós, író)

Mottó 2.: "Tiszta Ausztria!" és "Valahányszor idejövök, olyan mintha külföldön járnék." és "A Lexus itt: népautó."(idegenek Nagykovácsiról, már többször idéztem, sok posztban)

Mottó 3.: "Carpe diem / Élj a mának / Ragadd meg a pillanatot!" (Horatius, római alapvetés, de a rómaiak birodalmuk építése során mindenben rácáfoltak e közkedvelt idézetre: Róma örök, és a rómaiak az örökkévalóságnak építettek, miközben a múlandó emberi életükben valóban minden egyes napot úgy tekintettek, mintha nem lenne holnap. Ez a kettősség végig kísérte Róma egész történelmét, és megjelenik a művészetükben, az építészetükben, a mindennapjaikban)

♦

Ennek a posztnak a középpontban álló üzenetét két mondatban is össze lehetne foglalni, én azonban, ahogy azt már 9 évvel ezelőtt is megmondtam,  soha nem követnék el olyan bűnt, hogy két mondatban mondjak el valamit, amit ötvenben is el tudok.

Ráadásul ebben az esetben a kontextus talán sokkal fontosabb, mint maga az üzenet.

És igen, Neked teljesen igazad van.

Egy átlagos napon, egy átlagos közéleti hírfolyamban, mondjuk már reggel 8 és délelőtt 10 óra között, átlagban hat olyan cikket találhat bármely olvasó, ami vagy nettó hazaárulás, vagy pofátlan lopás, vagy véres dilettantizmus vagy a felháborítóan lealjasult és lezüllött társadalom látlelete, vagy esetleg ez a négy együtt, így bármikor sokkal fontosabb, szívbemarkolóbb, felháborítóbb témákat is találhatnék annál, minthogy egy hétköznapi jelenség vizsgálatát tűzzem a céltáblára. Én óránként fel tudnék rakni egy posztot valamiről, ami engem felzaklat. Ám nem lehet minden nap lemerülni a magyar mocsár legmélyére, mert ez megöli az embert.

Így most egy lényegében politika- és közéleti viharoktól mentes gondolatfutam következik.

Honnan jöttünk? Kik vagyunk? Merre tartunk?

Ez az a három kérdés, amelynek a minél jobb, pontosabb, hitelesebb, őszintébb megválaszolására kell törekednie minden embernek, minden társadalomnak, minden országnak. 

Ha ezekre nem tudsz válaszolni, akkor nem vagy senki és semmi, és erősen kétséges, hogy oda jutsz-e, ahová indulni akartál.

A Nyugati civilizációban / Európában ez a három kérdés az örök fókuszpont. Mindig így volt, de a felvilágosodás óta még inkább így van. Egészen addig nagyjából minden európai ország majdhogynem bebetonozott talapzatra építette a maga történelmét, de ott, annál a viszonylag lassan végbemenő, de történelmi léptékkel mérve mégis villámgyors civilizációs fordulatnál több évszázadnyi kapaszkodó és igazodási pont semmisült meg. Hirtelen egy földrésznyi (kulturális azonosságát tekintve persze ez több földrésznyi) embernek kellett újrafogalmaznia önmagát és a céljait.

És oly módon kellett ezt megtennie, hogy megőrizze annak a több évszázadnak az eredményeit is, amelyet addig felmutatni volt képes pl. az eszmékben, az értékekben, a tanulságokban, a tudás fellegváraiban. Többek között vigyáznia kellett arra is, hogy ne veszítse el a tűzön-vízen-véren-szenvedésen-diadalokon-tévedéseken- eltévelyedéseken és bűnökön át megszerzett önazonosságát. Nem lehetett – nem volt szabad – tehát, hogy az új utak keresése és felfedezése során sutba dobja a múltját. Hogy Európának / a Nyugatnak (ebbe természetesen beleértve Magyarországot, Kelet-Európát is) mennyire sikerül(t) önazonosnak, az értékeihez ragaszkodónak maradnia, és mit áldozott be azért, hogy ledobja magáról a fojtogató kötöttségeit, és mindezek után milyen utat járt be mostanáig, az egy új poszt témája, ami a fiókban várakozik, és egészen más – összehasonlíthatatlanul zordabb –hangsúlyokon keresztül fogom kifejteni.

D'où venons-nous ? Que sommes-nous ? Où allons-nous ? szó szerint Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk?, de ne zavarjanak meg az eltérések a kép címe és a fejezet címe között, mert a lényege ugyanaz, az Élet értelmét keresi, helyünket a világban, legyen szó a célokról, a szerelemről, ifjúságról, öregségről, elmúlásról...bármiről, amire rákérdezünk, amikor ráeszmélünk a világra és az életünkre.

Paul Gauguin végrendeletszerű és művészi összegzésének allegorikus, szimbólumokkal, utalásokkal teli festménye – szinte minden hasonló jellegű műalkotása egy bámulatosan expresszív álom –, amelyet egy iszonyú családi tragédia után festett, öngyilkossági gondolatoktól meggyötörten, a mai napig megmozgatja az egyszerű nézők és a művészettörténészek fantáziáját is. 

Az Idő kikerülhetetlenül átgázol mindenkin és mindenen, és az igaz közhely szerint az egyetlen, ami állandó a világban, az a változás. Nagyon fontos tehát, hogy legalább mi magunk megtaláljuk az igazodási pontjainkat, a támaszokat, a kikötőket, ahová lehorgonyozhatjuk az életünk hajóját, ha erős a sodrás vagy jön a vihar.

♦

Ez a poszt az identitásnak, az útkeresésének és a változásnak egy sokkal egyszerűbb, hétköznapibb, kézzelfoghatóbb, földhözragadtabb példája. 

Nagykovácsi történetében a nagy változások szinte mindig keserűséggel párosultak: a részleges vagy teljes kihalás-megszűnés-újra benépesítés jelentette ezeket a súlyos fordulópontokat. A legutóbbi 1946-ban volt, amikor erőszakkal kitelepítették a sváb őslakosokat, és ezzel párhuzamosan a felvidékről elűzött magyarok költöztek be a helyükre...csak egy szokásos, XX. századi történet, semmi különös, rutinmunka.

A falu ezek után egészen 1989-ig viszonylag békés, csendes, beállt életet élt: 1971-ben ugyan felparcellázták az Északi-, illetve a Déli- üdülőterületnek (az utóbbi ma: Remeteszőlős) nevezett nagy földterületet, ahová beköszöntött a szocializmus víkendházas korszaka, de alapvetően megállt az idő a falu felett.

A rendszerváltás mindent megváltoztatott. Az új korszak ezúttal egy sokkal békésebb fordulattal, ám a falura talán minden eddiginél jelentősebb hatást gyakorolt.

Zavar az identitásban

2016, Nagykovácsi éjszakai látképe egy légifelvételen /drónfotón. A hideg, kék-fehér LED izzók által kirajzolt utcák, és az otthonok fényei. A látvány alapján akár egy város is lehetne. A bal alsó sarokban, a sárgán világító terület a Templom tér, Nagykovácsi központi dísztere. Felette, kicsit jobbra látható egy nagy, fekete, kivilágítatlan, üres, amorf téglalap, a szerényebb kivilágítású református templommal a szélén. A területen, ami a falu új gazdasági-kereskedelmi övezete, ma már egy bevásárlóközpont, a fényárban úszó Linum Udvar áll. (a kép forrása: Nagykovácsi Önkormányzata, facebook)

1. Falu? Város?

Nagykovácsi falunak túl nagy, városnak meg kicsi.

Egyelőre. A várossá nyilvánításhoz a jelenlegi szabályok szerint még dolgoznia kéne "egy keveset" az intézményi háttéren, de a lakcím szerint bejelentett lakosainak számát tekintve a 10000 fős határtól azért már nincs annyira messze (9009 lakosa van, hivatalosan). Már 14 évvel ezelőtt is megfogalmazódott, hogy a városi státusz elérése kívánatos lehet, tehát ez a törekvés és vita nem légből kapott vagy újkeletű: vannak olyan alvó fejlesztési területei Nagykovácsinak (Má-4-es jelűek a Helyi Építési Szabályzatban), amelyek közül az egyikre anno pl. valamiféle középiskolai szintű oktatási intézmény felépítését tervezték, talán közös működtetésben a fővárossal / II. kerülettel, pl. egy fővárosi gimnázium tagintézményként. Ez az elképzelés ma sincs levéve a tervek közül.

A jelenének a gondjai azonban annyira lekötik, hogy nagyon messzire tekinteni akkor se tudna, ha akarna: a rövidtávon elérhető reálisan célok is éppen elég erőfeszítést igényelnek az önkormányzattól. Ráadásul a falunak az elmúlt 25 évben készült hosszútávú, távlati tervei, stratégiái – lényegében bármilyen témában – vagy eleve csak üres lózunggyűjtemények voltak, amelyekről messziről ordított, hogy politikai propagandaanyagnak készültek, vagy viszonylag komoly szándékkal íródtak, de többnyire megrekedtek a szép elmélet szintjén a valóság ökölcsapásai alatt, és legfeljebb részeredmények formájában sikerült belőlük valamit megvalósítani (a helyi politikai viharok, a kormányzati adóelvonások, az intézmények elvétele, az önkormányzatiság kiüresítése, a szolidaritási hozzájárulásnak nevezett lopási sarc, covid stb. mind keresztbe tettek). Nagykovácsi mindezen nehézségek ellenére is előre halad: gazdag, és kivételezett helyzetben van a lehetőségei által.

2. Nosztalgia és realitás

Nagykovácsi utcahálózata egy régi, XIX. század végéről származó térképen. Apró, mezőgazdaságra berendezkedett falu. Ma, a pirossal jelzettnek a négyszerese a lakott terület. forrás: Hungaricana.hu

Nagykovácsi már nem a régi, de a kérdés az, hogy ez most jó vagy rossz hír-e.

Az itt élőknek és a csak itt lakóknak (ez két külön kategória!) sincs ugyanis könnyű dolguk.

Nagykovácsi lakosai falusias életet élnének, városias igényekkel. A falu a messzi múltba réved, de 2002 óta lényegében kötött pályán halad a jövője felé, és ezen az úton kell választ találnia minden kihívásra, amely egy nagy lakosságszámú zsákfalura várhat. Lakóinak egy részét nosztalgia fűti olyan régi, békebeli, mesésen idillinek tűnő múlt után – sőt, múltak után, mert abból is többféle van – amely, ha megvalósulna, akkor ezek a révedezők egy nap után visszaköltöznének a városba. A többségük, legalább is.

1946. Nagykovácsi látképe. Ez a mesés szépségű, és valóban nosztalgikusan varázslatos fotó egy – nem először idézett – videoösszeállításnak a részlete, 4.58-nál.

Mert igaz, hogy abban a vágyott idillben benne van a falusias érintetlenség, a tiszta, szénaillatú levegő, de ugyanakkor benne lenne a kőkemény munka a földeken, a csatakos verejték, a küszködés, a szegénység, a nélkülözés, a kiszolgáltatottság a földesuraknak, vagy a Termelőszövetkezet szocialista bérmunkája is. És benne lenne az infrastruktúra silánysága, pl. a kútról mert víz is a falu egyes részein, Nagykovácsit pedig földút kötné össze a várossal...nem kell ehhez annyira messzire menni a múltba. Cudar télen, hó és jég vágná el a külvilágtól, és se ki-se be nem lehetne járni (vagy csak nagy erőfeszítés árán, ahogyan az sokszor megtörtént), vagy lenne ugyan aszfaltút, de naponta csak kétszer járna be a 203-as busz (ma 63-as), és a cudar téltől az aszfaltút is járhatatlan lenne, ami ilyen esetben szintén órákig tartó gyaloglásokra késztetné a boomer facebook szülőket és TikTok gyermekeiket. Nagykovácsi új lakói 2014 decemberének első két napjában, a nagy jégkatasztrófa idején, egészen pontos képet kaptak arról, hogy mivel jár, ha 100 évet zuhannak vissza az időben. 

Mit ér az élet áram nélkül? Az egyik jellegzetes, vagy inkább legjellemzőbb pillanat a faluból, a TV2 riportjában, amit átemeltem a linkelt posztból (engedéllyel felhasznált képernyőfotó): az aggregátorokra kötött konnektorok, és a mobilok, mobiltöltők kusza halmaza, amikor Nagykovácsi összerogyott a fagy súlya alatt. Se víz, se gáz, se áram, se semmi...De TV stáb annyi volt itt akkor, mint még soha.

3. Új építészeti stílusok megtelepedése

1999-ben még kizárólag hagyományos, nyeregtetős házak kaphattak építési engedélyt a faluban, de 2002 óta átszakadt a gát, és ma már a modern stílus is teljesen hétköznapinak számít Nagykovácsi építészeti arculatában.

Nagykovácsi már építészeti megjelenésében is identitászavaros: egy falu, kertvárosi építészeti köntösben. 

A településképileg védett építési övezetet leszámítva (Ófalu egy része) már a "Falusias" besorolású övezetek (pl. Nagyszénásalja, Zsíroshegyalja) is egyre inkább kertvárosi / városias jegyeket mutatnak. A fordulat bekövetkezésében szerepe van

• a kormányzati intézkedéseknek ( pl. a helyi építéshatóság felszámolása és áthelyezése Budakeszire 2013. január 1.-én, ezzel párhuzamosan a helyi Tervtanács funkciójának ellehetetlenítése,  a különböző építési /építkezési korlátozások feloldása, az engedélyeztetések egyszerűsítése stb.)
• Györgyi Zoltánnak, Nagykovácsi főépítészének, aki szinte fővédnöke és motorja az új építészeti stílusok meghonosításának 2002 után (értsd: nem csak nyeregtetős, hanem modernista, Bauhaus-stílusú, lapostetős-kockaházak stb. is épülhettek attól fogva).
• valamint – nem függetlenül a főépítésztől – , a helyi építést szabályozó dokumentumoknak, pl. a többször átdolgozott és megújított Helyi Építési Szabályzatnak, amely szintén szélesebb lehetőségeket nyitott az építészmérnökök számára a tervezés során

De persze semmi sem gyorsította meg annyira ezt az átalakulást, mint az, hogy 2001 / 2002 folyamán, mindössze néhány hónap alatt a mezőgazdasági parcellákat és a kárpótlási földeket (Nagyszénás-kert, Kálvária-kert), illetve az egykori üdülőövezetek zártkerti részeit (Nagyszénásalja, Zsíroshegyalja) átminősítették belterületi, építési övezetté. Ennek következtében Nagykovácsiban, az országos példatárban is számon tartott, kiemelkedően gyors lakosságnövekedés kezdődött el, amely egy elképesztő építési-építkezési lázzal párosult. A kettő együtt valóságos infrastrukturális vészhelyzetet teremtett az önkormányzatnál, amelynek az első számú feladata a megnövekedett lakossági igények kiszolgálásában és fenntartásában merül ki azóta is. Az építési kedv ugyanis egy pillanatra sem csillapodik, és amíg akad beépíthető telek, addig ez így is marad, sőt, új lehetőségek tárházával (Kecskehát, Vértes utca...várakozó posztok a fiókban) ismét szélesre tárja a kapukat az építkezni vágyók előtt.

Nagykovácsi, 2002. A még beépítetlen Nagyszénás-kert látképe a Nagy-Szénásról. forrás: zord indafoto. A fotógaléria linkre kattintva nyomon követheted ennek a területnek az átalakulását.

4. Új emberek, több pénz, új konfliktusok

Az ún. rendszerváltás óta eltelt 34 év alatt gyakorlatilag teljesen lecserélődött a falu lakossága.

Az egykori mezőgazdász / TSZ település a városi értelmiség műanyag menekülttáborává alakult (elsősorban Budapestről, de az ország minden szegletéből érkeztek új lakók, elsöprő többségükben városokból).

A betelepülők természetesen magukkal hozták a városi, vagy városias létezés minden nyűgét és nyilait, illetve a megszokott elvárásaikat is a környezetükkel szemben (legyen az természeti, kulturális, szolgáltatási vagy önkormányzati / közéleti vonatkozású).

A város összeütközött a faluval, a modern városi létezés vágyai összeütköztek a falu struktúrájának történelmi meghatározottságaival és hagyományos szerkezetével. Ez olyan egészen hétköznapi szituációkban is megmutatkozott, mint a falu szűk, keskeny utcáinak áteresztőképessége az Ófaluban vagy az egykori zártkerti részeken, amelyre hirtelen elképesztő forgalom és autóáradat zúdult. A szűk utcákban egymással szembetalálkozó autók – nem beszélve a hirtelen megnövekedett teherautó forgalomról és a darus, pumpás- és mixerbetonos járművekről – elkezdték mesterségesen kiszélesíteni az utakat, ahogy egymást kerülgették, ezáltal teljesen kitaposva az utak két oldalán addig érintetlen zöldterületeket, amelyen már a fű sem tudja megfogni a talajt az esőzések idején. (por, sár, eltűnő termőföldréteg).

A város beköltözése a faluba persze számtalan haszonnal is együtt járt: összehasonlíthatatlanul nagyobb költségvetési kerettel az önkormányzatnál, nagyobb adóbevételekkel, új lehetőségekkel, és a betelepülők által kicsikart, kikövetelt pozitív fejlődés sok, addig elhanyagolt területen, frissen betelepülő szolgáltatásokkal, bővülő kínálattal a fogyasztási cikkek terén, többféle vállalkozás versenyével...vagyis olyan pezsgéssel, ami kizökkentette a falut a régi kerékvágásból.

Egy 20+ éves történet végjátéka. Óriási daruk a falu közepén. A Linum Udvar az építése idején, 2020-ban. A falu egyik meghatározó politikai, közéleti, társadalmi konfliktusforrása volt, és a névadás körüli hajcihő miatt még a Nagy Nagykovácsi Névháborúban is kiharcolt magának egy fejezetet

A külsőségekben ez két ponton a legfeltűnőbb: az épületek külalakjában, vagyis az építészeti-épített környezet megújulásában, illetve a kertkultúrájában, vagyis a belső, valamint az utcai kerteknek a változásában. Mindkettő szembetűnően átalakította a falu összképét, és bárki által megtapasztalhatóan, amennyiben az illető elég régóta él itt ahhoz, hogy legyen összehasonlítási alapja. A több aszfaltozott út, a több járda, az új LED-es közvilágítás, a rengeteg gazdagságot és jólétet sugárzó autó...ezek a gyümölcs -és cukorszórások a fagylalton.

2014 /2015 folyamán megújult a falu közvilágítása. A LED lámpák fényei a Virágos sétányon, 2018 -ban, Nagykovácsi, éjszaka

A városiasodás ugyanakkor szintén számtalan, színes, röhejes, bosszantó vagy egyenesen felháborítóan arcpirító konfliktus táptalajául szolgált és szolgál a mindennapokban, akár az egyes szomszédok, akár a lakosok és az önkormányzat között. Ezek nagyon is tényszerű vagy éppen anekdotikus formában, a falusi zuhanyhíradóban (pletyka, szóbeszéd stb.) vagy a közösségi médiában is megjelennek. A kakaskukorékolás okozta balhék – baromfitartás létezik, egy-két kecske is akad néhol, de Nagykovácsiban a nagyobb testű haszonállatok tartását egészen konkrétan ellehetetlenítették a falun belül, a hagyományos méretű telkeken – vagy a kutyaugatás örök témája a szinte rutinszerűen visszatérő esetek sorába tartozik (feljelentés, szomszédviták stb.), de kihúzta a gyufát a templomi harang is (túl hangos, szereljék le, ne jelezze az időt), vagy éppen az utcákra ültetett fasorok (nagyon hullik a levelük, sokat kell takarítani, állandóan szemetelnek a fák, vágják ki őket !), de volt olyan, hogy egy nagy havazás idején valaki betelefonált az önkormányzathoz, hogy küldjenek fel egy lapátos embert fel, mert ő nem tud kiállni az autójával a saját bejárójában a hótól(!)...egészen bizarr, abszurd történetekkel tele van a falu padlása.

A konfliktusok kategóriájára vetítve: a kelleténél egy kicsit több nálunk a nyafogó, rinyáló, erőszakos, ámokfutó, primitív tahó, aki az autójával és mások életének veszélyeztetésével kompenzálja a péniszméretét, talán így tudnám összefoglalni a Nagy Képnek az egyik meghatározó elemét, és ez nem csak afféle mellékes szál az itteni élet minőségére vetítve.

A közlekedési morál is napi szintű téma a faluban. Az ország morálja már kevésbé, pedig sziklaszilárd az összefüggés.

Házhoz jön az életveszély: a 11104-es út, ahol Két perc az élet, és ahol VeszélyeS ívekre kell odafigyelni

De persze nem minden vonatkozásban ennyire drámai a helyzet, Nagykovácsi lakóinak csendes többsége alapvetően valóban egy intelligensebb, udvariasabb, kulturáltabb, európaibb és normálisabb réteghez tartozik, és ha valaki felteszi magának a kérdést, hogy Érdemes-e Nagykovácsiba költözni?, akkor a kérdésre igennel válaszolók számára az egyik vonzerőt kétségtelenül a falunak ez az értelmiségi közege jelenti.

Persze az, hogy valaki értelmiségi, még véletlenül sem jelent magasabb emberi minőséget, nem jelent intelligenciát, jóindulatot, empátiát vagy bármiféle más pozitív emberi értéket. A falut – ahogy minden egyes adott települést az országban a saját lakóinak társadalmi /szellemi / vagyoni / érdekérvényesítő ereje és státusza – kétségtelenül meghatározza a lakosság összetétele, de ez nem feltétlenül jelent a Nagykovácsi Önkormányzat számára könnyebbséget a lakossággal való együttműködésben vagy kommunikációban...és fordítva sincs így.

A falu változásának és ennek az identitászavaros katyvasznak a speciális hozománya, hogy sok gazdag és /vagy  híres, közismert, politikai értelemben is befolyásos ember azért költözik ide, mert a település híre (lassan hírhedtsége) alapján arra következtetnek, hogy a hely összehozza, összetereli itt a társadalmi elitet, a társadalom pénzügyileg /státuszban is értékes krémjét, ami kifejezetten az egymáshoz való fizikai közelség révén is egyszerűsítheti, erősítheti az üzleti, politikai kapcsolataik építését. Létező jelenségről van szó, és persze nem Nagykovácsi az egyetlen ilyen település: Telki – hogy kategóriájában hozzánk hasonló példával éljek – szinte emblematikusan magán hordozza ennek a folyamatnak a jeleit, talán sokkal erőteljesebben is, mint Nagykovácsi.

És természetesen van még egy jelenség, ami a falu egykori szövetét szétszaggatta: az elidegenedés.

Mit köszönhetünk a köszönésnek?

Eleve elképesztően sok külföldi és idegenből ideszakadt, immár magyar állampolgár költözik ide. Persze a magyarok vannak többségben, de a falu egy nemzetiségi, etnikai, vallási, multikulturális szivárványhíd, a világ szinte minden tájáról találni itt (ideiglenes vagy állandó) lakókat.

A kínaiak annyian vannak itt, mint az oroszok.

A viszonylag sok külföldi jelenlétét részben, de csak kisebb részben, az Amerikai Nemzetközi Iskolának a közelsége magyarázza (a diákok sokkal nagyobb részét hordják ide Budapestről, mint ahányan innen, a faluból járnak az iskolába), nagyobb részben a falu jó híre. A nagykövetségek ( értsd: az adott nagykövetség a saját állampolgárainak, amennyiben huzamosabb tartózkodásra kell berendezkedniük Magyarországon), az ingatlanügynökségek, ha kérdezik őket, szó szerint Nagykovácsit jelölik meg a letelepedni kívánóknak az egyik elsődleges desztinációként a fővárosi agglomerációban, mivel sok olyan jellemzővel bír, ami vonzóvá teszi. A közlekedés, illetve a bejutás a városba (onnan vissza) ugyan macerás a csúcsidőszakokban, de valamit valamiért.

Mert néhány dolgot leszámítva Nagykovácsinak szép, kultúrált a környezete, sok a zöld, még viszonylag jó levegő (télen azért be tud ütni a füst a völgyben), jó szolgáltatások várják az ideköltözőt, a bűnözés, pontosabban a súlyos bűncselekmények lényegében ismeretlenek. Besurranók, betörések, autófeltörések, kisebb tolvajlások, kerti fosztogatások, garázdaság, rongálás stb. itt is akad, de összehasonlíthatatlanul kevesebb, mint máshol, Nagykovácsi évtizedek óta biztonságos településnek számít közbiztonsági szempontból. Egyszer – hosszú évekkel ezelőtt – volt egy fegyveres rablás a Templom téren, egy akkoriban még ott lévő patikában, egyszer volt egy komolyabb betörés-sorozat az Ófaluban, és egyszer kijött a TEK lecsapni egy drogügylet miatt egy családi házhoz, nagyon régen egy utcai támadásos, nemi erőszak (kísérlet?) is történt, de ezek kirívó, nagy felzúdulást kiváltó esetek.

Egy szép környezetben fekvő, biztonságos település, 100 %-os, összközműves infrastruktúrával. Mi kell még? Nem véletlenül építkeznek mindenfelé a faluban, rendületlenül.

A külföldiek jelenléte persze főleg a falu többségi lakóit alkotó magyarokkal való kapcsolattartás-kommunikáció szempontjából lehet érzékenyebb téma, nem az elidegenedés oldaláról, de ez is benne van. A szeparáltság sokféle alakot ölthet.

Ám a fő gondot természetesen a lakosság számában bekövetkezett radikális növekedés okozza. Minél többen élnek egy településen annál feltűnőbb, ahogy a tágabb értelemben vett szomszédok közötti kapcsolat megváltozik. Nagykovácsiban ugyan egymást érik a közösségi rendezvények, fesztiválok, búcsúk egy-egy évben, szinte mindig van mód-hely-idő arra, hogy a falu lakói találkozzanak egymással, és ezek az események nagyon népszerűek is, sokakat vonzanak, de az alapvető – és bizonyos szempontból elkerülhetetlen – problémát nem orvosolják: túl sok ember között kialakul a társas magány.

Nagy a fluktuáció a faluban: régi lakók elköltöznek, új lakók jönnek, új szomszédok, egyre kevesebb interakció, egyre több az olyan utca, ahol a szomszédok semmit sem tudnak egymásról, vagy alig. A zárkózottság lehet önvédelem – rossz előző tapasztalatok a szomszédokkal – és lehet életstílus, vagy az emberi psziché természetes szelekciója.

Ennek legszembetűnőbb jele a köszönés devalválódása.

Előrebocsátom: már több száz embert, pontosabban több százszor megbántottam ugyanazokat (közvetlen szomszédaimat, környéken lakókat) azzal, hogy nem köszöntem vissza nekik, amikor köszöntek, intettek nekem...az autójukból. Ezt utólag nevetve, szabadkozva mindig is el is mondom nekik. Nekem ugyanis soha, fogalmam sincs arról, hogy kinek, milyen autója van, nem is érdekel, nem is figyelek oda rá, ráadásul a színezett üvegű autókba sokszor nem is lehet belátni, gyorsan mennek, én se figyelek az állandóan jövő-menő autókra, és van olyan szomszédom, aki évente-kétévente lecseréli az autóját. Mire lassan megtanulnám milyen típusú, milyen színű, kezdhetem elölről. Van egy szomszédunk, akinek hosszú évek óta sétáltatom a kiskutyáját, amikor arra időm van – tucatnyiszor szerepelt már a blogban –, de ha most valaki rákérdezne, és az életem múlna rajta, akkor se tudnám megmondani, hogy milyen autójuk van, pedig nagyjából ezerszer láttam.

A történetnek ezt az epizódját leszámítva én egy köszönős-fajta vagyok. Az voltam már Székesfehérváron, a lakótelepen is, így neveltek a szüleim, így nevelt az átkos szocializmus és az átkos iskola, jó kisdobosnak, jó úttörőnek, udvariasnak. Nem fényezném önmagamat – dehogynem, mi az, hogy! Nagyon is! – , de egészen kiskorom óta legendásan udvarias vagyok, vagy igyekszem az lenni, és minden alkalmat megragadok, hogy a társadalmi etikett szabályai szerint viselkedjek az alapszintű emberi kapcsolatok terén. Nem mindig sikerül, mert a szokások is változnak, jó pap holtig tanul, például, ha magad elé engedsz egy nőt, könnyen kerülhetsz kínos szituációba, ha valami woke-feminista vaspicsával akadsz össze, aki szerint te egy szexista állat vagy: én egyébként valóban egy szexista állat vagyok (az ő értelmezési tartományuk szerint), viselkedni viszont hellyel-közzel azért tudok, tehát ilyesmi szerencsére még soha nem fordult elő velem, de aki a valóságban él, az a híreket látva, jó ha elkezdi tanulni, hogy az etikett, az udvariasság, a társadalmi normák és a szokásjog új alakot öltött, és vicsorog. Ahhoz valóban intelligencia, műveltség, szociológiai érzékenység és tűpontosan önazonos identitás kell, hogy az ember ne essen túlzásokba, de sajnos már egy kedves gesztus, egy ártatlan bók is életveszélyes lehet, dicsérjük inkább az Urat a nők helyett, ő nem rohan a bíróságra, hogy bepereljen szexuális zaklatás miatt.

És már a köszönés szép szokása sem a régi.

1945 előtt kiadott képeslap. Elmúlt idők. Amikor még mindenki ismert mindenkit Nagykovácsiban. kép forrása: Hungaricana.hu

25 évvel ezelőtt, amikor telket vettünk itt, mindenki köszönt mindenkinek ezen a környéken, ahol élünk. Nincs abban olyan nagy túlzás, hogy minden szembejövőt megsüvegeltem, népiesch átiratban, mindenkinek köszöntem.

Nyilván erősen benne volt ebben, hogy idegenként, betelepülőként jó benyomást akartam kelteni, be akartam illeszkedni, amennyire az egy alapvetően introvertált embertől, vagyis tőlem elvárható, de őszintén szólva én ezt a köszönősdit zsigerből hozom. Ilyen vagyok.

Időseknek előre köszöntem. Mindig, mindenkit magáztam, nőket alapból, amíg nem kaptam rá engedélyt, hogy mondhatom azt is, hogy "szia." A tegezés is érzékeny mezsgye.

A falut járva, aki szembejött velem, akivel összefutottam az utcán, aki felbukkant a kerítésemnél, az utcában, ahol élek, automatikusan köszöntem, mint a gép. És mindenki visszaköszönt, vagy előre köszönt. És a nálam fiatalabbak előre köszöntek nekem. Egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor ez ne lett volna így. A rossz ízű, kellemetlen emlékeket, vagy ilyen emlékek keltette összhatást sajnos nagyon el tudok raktározni, 50 év távlatában is. Nagykovácsiban nagyon kedves, udvarias emberek laktak: ez volt az általános benyomásom volt a falu lakóiról. Az egyik víkendházas, idős szomszédom – 22 éve meghalt már, Isten nyugosztalja – úgy kezelt engem (de ahogy elnéztem, minden új jövevényt) mintha országos cimborák lettünk volna, pedig neki 50 éve volt itt hétvégi telke, én meg egy tojáshéjseggű betelepülő voltam, Budapestről, aki jöttem feldúlni a csendes életét az építkezésemmel. 

Budapesten, ebben a város nagyságú faluban– érthető módon – nem köszöntem minden szembejövőnek, amíg ott éltem, és gyaníthatóan New-York lakói sem köszönnek minden szembejövőnek: a városok, megapoliszok amortizálják ezt a fajta közvetlenséget, de gyakran az emberi kommunikáció minimumának számító egyéb csatornákat is eltömítik. Falun azonban ez nem így működik jó esetben, és Nagykovácsinak elvileg még mindig őriznie kellene ebből valamit.

Ám ez nincs így, vagy inkább úgy mondom, mutatkoznak ebben negatív tendenciák.

Az évek során ebben a vonatkozásban – főleg az utóbbi hat-hét évben vettem ezt észre, de mások is erről számolnak be, amikor beszélgetek velük – egyre ridegebb hely lett Nagykovácsi: a köszönés mintha kimenne egy kicsit divatból. Megkopott. Már nem köszön mindenki mindenkinek...nyilván nem arról beszélek, hogy forgalmas szituációban, egy közértben kezdjen el mindenki egymásnak köszöngetni. Én a kezelhető, egy az egyes utcai találkozásokról és a társairól beszélek, amikor idegenek találkoznak egymással egy faluban, amelyben mindketten élnek. Olykor még a turisták sem reagálnak egy-egy köszönésre – ez egyébként ritkább. Látásból, arcról ismerős emberek természetesen szinte mindig köszönnek /köszönünk egymásnak – én is nekik, ők is nekem – de egy csendes délután, egy vasárnapi séta során történő találkozáskor, az idegenek egyre inkább a mobiljukba temetkeznek, félrenéznek, akkor is ha köszönnek nekik...és persze láthatóan észre is veszik, hogy köszöntek nekik. Nem egyszer szem-és fültanúja voltam ilyen esetnek – tehát olyankor, amikor nem én voltam az, aki köszöntem és nem viszonozták az illetőnek az üdvözlését. 

De persze a személyes tapasztalatom is ez.

Tucatnyiszor előfordul – egyre többször –, hogy amikor kint kertészkedtem például az utcán, és magyarul beszélgető idegenek bukkantak fel, én köszöntem nekik, de nem köszöntek vissza, sőt, egyenesen meghökkenten, zavartan meredtek rám, vigyorogtak, vagy elmormogtak a foguk között ugyan valami köszönésfélét válaszul, de láthatóan nem tudták mit kezdjenek a helyzettel. Gyaníthatóan nem mindannyian voltak valamilyen mentális betegséggel küzdők (olyan is van, rendszeresen találkozom vele, eleinte köszöntem neki, soha nem köszönt vissza, és csak nagyon lassan esett le, hogy ez nem is fog megtörténni, mert soha-senkinek nem köszön, és teljesen a saját belső világában él).

Mielőtt valaki önmagát szellemesnek ítélvén, pikírten megjegyezné magában, hogy nyilván azért nem köszönnek nekem, mert mindannyian fideszesek és ismerik a blogger tevékenységemet, közlöm, hogy ennek a dolognak ehhez semmi köze: van olyan, aki ismer engem, fideszes is, ismeri a blogot...de mindig köszön, és én is köszönök neki, akármit is gondoljunk egymásról egyébként. Olyan is van – idáig egyetlen ember – aki ugyanezekkel a jellemzőkkel bír, és nem is köszön, de ezt kitüntetésnek veszem, és ha ismernéd, te is annak tekintenéd, akkor is, ha vérfideszes vagy. Szóval ez a dolog nem függ össze azzal, hogy én mikor-miről-mit írogatok. Akkor nem bánnám, nem is érdekelne egyáltalán. Eleve nem vagyok nagyon, vagy éppen semmiféle módon ismert arcról (9000, szezonálisan pedig, kora tavasztól késő őszig 12000 emberről beszélünk, aki itt él) a blogot sem olvassa mindenki, és ebben a vonatkozásban nem értékelem túl az ismertségemet. Megvan a magam ismeretségi köre, de nem vagyok közismert, és soha nem is gyúrtam rá, teljesen idegen tőlem még a gondolat is.

És persze lehet, hogy csak pechem volt, amikor nem köszöntek vissza. Véletlenül csupa bunkóval akadtam össze. Ennek azért kicsi a valószínűsége, de lehet.

Persze még így is több a pozitív tapasztalatom a köszönés-viszonzás terén, jóval többen köszönnek, mint akik nem, és én azt gondolom, hogy ez alapvetően olyan magyar dolog. Én hiszek ebben, és szerintem nem csak városi legenda az, ami sok százezer és millió külföldi tapasztalata is: a magyar alapvetően udvarias. Ez egy udvarias, vendégszerető, békeszerető, kedves nép, és amíg valaki nem vadítja el szándékosan, és nem uszítja egymásnak e nép tagjait, addig ez így is marad, illetve így kellene maradnia.

Ez a mi népünk önazonosságának, a nemzeti identitásának az egyik jellemző, közös vonása. 

Mégis keserű szájízzel konstatálom, hogy egyre óvatosabb vagyok azzal, hogy köszönjek valakinek, aki felbukkan egyedül, párban vagy bárhogy, amikor kint vagyok az utcán (kertészkedek, locsolok) vagy járom a falut. 10-ből 9-szer azért még megteszem, de már nem mindig várok választ. Már méregetem azokat, akiket látok, hogy vajon érdemes-e nekik köszönni. Elemzem a fizimiskájukat, a testbeszédüket. A múltban soha nem csináltam ilyesmit. Ha rám köszönnek, kivétel nélkül mindig visszaköszönök, de a kezdeményezés terén már nem vagyok a régi. Könnyen lehet, hogy mások szemében én vagyok az, aki miatt azt gondolják, hogy már nem köszönnek az emberek az utcán Nagykovácsiban. Ez vicces fordulat lenne, de talán igaz: lehet, hogy ez egy öngerjesztő folyamat. Én nem köszönök már mindenkinek, mert nem akarom rosszul érezni magam amiatt, hogy valaki nem viszonozza az udvariassági gesztusomat, minek következtében az illető is egy keserű tapasztalattal lesz gazdagabb, és terjed a nem köszönés szokása általam is, mint a vírus.

Nehéz eligazodni ezekben a zord időkben. Nincs bennük köszönet.