A poszt 18 éven felülieknek szól!
♦
Mottó 1.: "A türelem rózsát terem, de semmi egyebet." (Karinthy Frigyes)
♦
Tegnap este visszajöttek. Talán ugyanazok, vagy talán mások, mint korábban, de a lényegen ez mit sem változtat, mert ezek ugyanazok.
Lefotóztam, hogy mit hagytak maguk után Nagykovácsi drogtanyájában.
Ezt:
A szaletlit valamikor november 5-én, a szürkület, az est leszállta után fújhatták össze. November 6.-án, vasárnap, délelőtt 10-kor már így nézett ki, ekkor készítettem a képeket. Az ilyesmi – a tagelés, a falfirkálás – klasszikusan és az elkövető értelmi szintjének megfelelően, inkább a sötétség leple alatt végzett rongálások műfajába tartozik. Nem védte meg a szaletlit tőlük az sem, amitől még Gutenberg is beájulna: a Virágos Park Egyesület néhány aktív tagja kinyomtatta és kiplakátolta az internetes tartalmat – vagyis ennek a blognak azokat a posztjait, amelyek a Virágos park történetét beszélik el a kezdetektől – csak el kellett volna olvasni, vagy legalább meg kellett volna nézni a képeket...mert még mindig ott vannak a szaletli külső falán. Eltéveszthetetlen, kikerülhetetlen, látniuk kellett. Bár – noha a kezdeményezés és a kivitelezés maximális elismerést érdemel –, mondjuk az eddigi tapasztalatokat követően azt várni ezektől, hogy gondolkodni, szöveget értelmezni, intelligensen létezni, normálisan viselkedni, európai emberként értékelni mások erőfeszítéseit, munkáját, megbecsülni a szépet és a jót, vagy magukba szállni képesek lennének: az első pillanattól kezdve tömény naivitás volt.
És én megmondtam előre, hogy így lesz.
Két hónapot se húzott ki a szaletli a legutóbbi felújítás óta.
Ide tettek kellenek. Kellenének. Mert mindig eljön az a nap, amikor a tetteknek kell beszélniük. Kezdetben mondjuk be kéne kérni a Virágos parkot figyelő kamera felvételeit. De ez – ahogy pl. a rendőrségi feljelentések is elmaradtak a korábbi rongálások idején – már múltkor sem történt meg, pedig akkor is megadtam a pontos intervallumot, amelyben keresgélni kellett volna a felvételek között, így nem fűzök hozzá nagy reményeket. Az kevés lesz –bár bizonyos szempontból nem teljesen haszontalan – ha a facebookon megy az őrjöngés, mindenki kiadja magából a dühét és tehetetlenségből fakadó frusztrációját, aztán harmadnap minden megy tovább, ugyanúgy, eredménytelenül és a témát felejtésre ítélve.
Ennyi a poszt. Remélem elég rövid. Viszont azt tudom, hogy így sajnos nem eléggé ütős. A nyelvezet tekintetében új utakra kéne eveznem, csak attól tartok, hogy még a csodálatos magyar káromkodáskultúra kincseinek halmozásával sem tudnám tökéletesen visszaadni azt, amit érzek és gondolok ilyenkor. Keveredik bennem az undor, az öncenzúra és az apátia, márpedig így nem is érdemes próbálkozni azzal, hogy a verbális vergődéssel töltsem az időmet.
A szép szavak ugyanis semmit sem érnek a zord időkben.
De azt is tudjuk, hogy olyankor már gyakran a nagyon csúnyák sem.
