Mottó 1.: "...De hová lettek a bogarak, a rovarok? Feltűnt neked is? Régen, pl. a 70-es, 80-as években, ha autóztam, szinte kaparni lehetett a bogarakat az autóról a megérkezés után. Most körbeautózom az országot, és nincs egy sem..." (általános élmény a beszélgetések során, de feltételem, hogy bárki, bárhol, bármikor mondatja a 2000-es évek után)
Mottó 2.: "Az élet utat tör." (Jurassic Park, Dr. Ian Malcolm /Jeff Goldblum szavai)
Mottó 3.: "Hát persze, hogy tudtam! Csak nem sejtettem!" (Sylvester Stallone / Oscar. A vígjáték egyik nagy klasszikussá lett benyögése, politikai posztok alatt is rendszeresen felbukkan)
Mottó 4.: "...Magyarország elsőként tette a méhészetet adómentessé, elsőként adott beporzási támogatást, és elsőként fogja ténylegesen felsorolni a címkén, mely országokból származik a méz, amivel a termelők és a fogyasztók védelme így biztosított – olvasható az Agrárminisztérium közleményében..." (Greendex)
Mottó 5.: "...Alma, áfonya, hagyma, káposzta, karfiol, kakaóbab, kávé, körte, mandula, mustár, napraforgó, repce, retek, sárgarépa, takarmánylucerna, uborka. A fent felsorolt élelmiszer- és haszonnövényekben az a közös, hogy hozamuk a beporzástól függ. A száz leggyakoribb haszonnövény 70 százalékát rovarok vagy más állatok porozzák be. Az emberiség élelmének 30-35 százaléka – mennyiségi értelemben – az állati beporzás sikerességétől függ, ha viszont a növényi alapanyagok sokféleségére, az élelmiszerek minőségére gondolunk, akkor ez az arány jóval magasabb..." (ng.24.hu)
Mottó 6.: "Ha a méhek kihalnak, az emberiség legfeljebb négy évvel fogja túlélni őket." (Albert Einstein, kicsit keményítettem a neki tulajdonított mondást, remélem nem haragszik meg érte)
Mottó 7.: "Magyarországon 20 társasdarázs-faj él, közülük öttel találkozhatunk a legnagyobb valószínűséggel közvetlen környezetünkben:
- a lódarázzsal (Vespa crabro),
- a padlásdarázzsal (Polistes nimpha),
- a déli papírdarázzsal (Polistes dominula),
- a német darázzsal (Vespula germanica) és
- a kecskedarázzsal (Vespula vulgaris)." ( mttmuzeum.blog.hu)
♣ 
1. Mea Culpa, Mea Maxima Culpa
Az én hibám volt.
A világ egyik legostobább közmondása szerint a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, de jobb, ha tőlem tudod meg a nyers igazságot, és inkább később, mint soha: a pokolba vezető út rossz szándékkal van kikövezve. Vastagon. Amikor azonban a jószándék okozza a szomorú végeredményt, az éppen azért szól akkorát – és lesz ezáltal alkalmas téves következtetések és vérostoba szólás-mondások kiagyalására – mert kivételként van jelen a pokolba vezető, és a rosszakarattal szilárdan kikövezett úton.
Ez éppen egy ilyen, kivételnek számító, jóakarattal elkövetett baklövésnek a története lesz.
Már régóta a fiókban lapul, ott, ahol a több tucatnyi, élesítésre vagy megírásra váró blogtéma is. Többször is elővettem, de mindig elsodorták az aktuális témák, vagy más hangulatom volt...és ugye, korábban 5 hónapig eleve egy sort sem írtam, mert teljesen megreccsentem ettől a szörny világtól / országtól, illetve attól a mocsoktól, ami a nap 24 órájában áramlik benne. Most is bőven lennének más, sokkal fontosabb történések, amelyekről írni kéne, amelyeken például a hazánk jelene, jövője múlik...és éppen ezért nem választottam ebből a halmazból témát a mai napon. Mert minden egyes nap felrakhatnék egy ehhez hasonló posztot. Bele is őrülnék, ha megpróbálnám minden dühömet, gyűlöletemet, felháborodásomat így kiadni magamból, naponta: elemésztene engem. Felfoghatatlan az a szenny, az a gyilkos, ocsmány bűntenger, ami a magyar nemzetre zúdul: én már csak a teljes összeomlásra, és az utána következő polgárháborúra várok, ami – nincs kétségem, de ne legyen igazam – elkerülhetetlenül utol fogja érni ezt az országot. "Kinek mit intézett a kormánya."
Ehhez a jövőképhez képest ez a poszt – a blog mottójához hűen – egy terápia. Lelki öngyógyításra alkalmas, szinte egy vidám, könnyed gyerekmatiné, ami jó menekülőutat kínál nekem a magyar hétköznapok nyers valóságból. Ezért írtam meg. Lazításként. Magyarországon egy ilyen történet is lazításnak számít, 2024-ben.
A leírt esemény másfél évvel ezelőtti, de a mondanivaló szempontjából ennek nincsen semmi jelentősége, mert a tanulság örökérvényű, és ráadásul éppen most, tavasz kezdetén a legaktuálisabb a téma, és hogy miért, arra a poszt utolsó fejezete majd rávilágít.
Szegény, megtévesztett poszméh – imádom – kutat nektár / virágpor után egy virágokat ábrázoló festményen. Vagy csak tetszett neki. Köszi.
2. Beporzó, te drága
Március 10.-én van Magyarországon a Beporzók napja – teljesen véletlenül éppen akkor, amikor úgy döntöttem, hogy elkezdem véglegesre csiszolni ezt a posztot –, ami egy bölcs, 2018-ban indított magánkezdeményezés nyomán jutott hivatalosan is dátumhoz. Szép, hasznos, gondolatébresztő és nemes nap ez, érdemes egy kicsit elmélázni azon, hogy mennyire törékeny is ez a világ, amelyben a napjainkat tengetjük, és amelynek mennyire fontos, nélkülözhetetlen szereplői a beporzást végző állatok sokasága. Nélkülük apokaliptikus környezeti összeomlás köszöntene ránk, vagy százezrével mászhatnánk a fákra, mint a kínaiak, hogy mesterségesen, kínkeserves munkával végezzük el azt, amit egyébként a rovarok, bogarak milliárdjainak kéne megtenniük. Az ember azonban, hála például többek között a nagyüzemi mezőgazdaságnak és a mértéktelen vegyszerhasználatnak, minden erejével azon van, hogy ezt az apokalipszist összehozza. Ha sikerül neki, lesz itt nagy sírás. Globális. A beporzó fajok az egész világon veszélyben vannak.
A modern ember már a puszta létezésével elpusztít valamit. Ha bekapcsolom a mosogatógépet, ha autóba ülök, ha elindítom a fűnyírót, ha veszek egy műanyag terméket, ha rendelek valamit a világ túlsó feléről, máris tönkretettem, beszennyeztem, károsítottam vagy legyilkoltam valahol-valamit-vagy éppen valakit, átvitt értelemben. Fajunk elemi lényege és meghatározója a békétlenség: a másik hordával, a másik törzzsel, a másik vallással, a szomszéddal, a szomszéd országgal, a természetes és épített környezetünkkel, a bolygóval...mindig, mindennel és mindenkivel hadban állunk, akkor is ha éppen roppant békés életet élünk. Képtelen vagyunk a XXI. században harmóniában élni a természeti környezetünkkel...és valójában sohasem tudtunk. Egy kínálkozó helyre előbb építünk Mini Dubajt, mint óriási közparkot. Az ember és környezetének szimbiózisa állandóan változó képet mutat, mindig javítható is, de soha nem volt tökéletes. A romboláshoz elég, ha nem csak hulladékot, hanem szemetet is termelünk, és máris kárt okoztunk. Olykor az ember még saját magával is hadban áll, ami az önpusztításban ölthet testet, alkoholizmussal, droggal, nagy zabálással, öléssel és / vagy öngyilkossággal kiterjesztve.
Az emberi faj terjeszkedik, benépesíti a környezetét, és mindeközben beszennyez, tönkretesz, leural, felforgat, kisajátít, átalakít bármit és mindent maga körül: vizet, földet, levegőt, minden teret, minden tájat és a tájban minden életet egyaránt. Ennek a folyamatnak az eredményeként sorakoznak a teljesen kihalt, vagy a kihalás szélére sodródott állat-és növényfajok /családok /nemzetségek sokasága a Halálsoron, a Vörös könyv lapjain. Az ember tönkreteszi maga alatt a talajt, kiirtja az erdőket, beszántja a vadvirágos mezőket, hogy végeláthatatlan gabonaültetvényeket telepítsen, elpusztítja az állatok életterét, lehalássza a tengereket, ledózerolja a hegyeket, szemétóceánokat folyat az óceánokba. Indonéziában vannak olyan folyók, amelyek több km hosszan, a meder aljától a vízfelszínig csak műanyag szemétből állnak...és mindez természetesen, naponta újratermelődve folyamatosan ömlik az óceánokba.
A rovarvilág számos egyede / fajtája is áldozata az ember irgalmat nem ismerő földi jelenlétének: akarva vagy akaratlanul állatok ezreit vagy éppen milliárdjait öljük meg naponta, szerte a világon. Persze nem csak a beporzók, hanem lényegében minden rovar megsínyli az ember káros tevékenységeinek lokális és globális hatásait. Káros tevékenységeink negatív hatásaiban minden élő szervezet osztozik, ebben tehát nincs különbség a cápa, az orrszarvú, a jegesmedve, a szentjánosbogár vagy éppen a méhek között.
Még az ipari méretű mezőgazdaság féktelen vegyszerhasználata sem áll olyan távol és a kiskertek állandó permetezésétől, különféle vegyszerezésétől, műtrágyázásától, és mindezeknek a negatív hatása szinte napi rendszerességgel téma a civilizált világ döntéshozóinak asztalánál. Általában ilyenkor szoktak a környezetvédelmi szempontok összeütközésbe kerülni a mezőgazdaság szereplőinek létfenntartásával – ez persze csak az egyik szelete az állandóan visszatérő tüntetések, zavargások, különféle válságok okainak –, és aztán kezdődnek a traktoros felvonulások.
A méhészeknek például különösen nehéz a sorsuk, Európa szerte áll a bál, és nem csak a méhcsaládokat pusztító betegségek, környezeti ártalmak miatt.
A covid egyik figyelemreméltó pozitív hozadéka például az volt, hogy az utazások radikálisan visszaesett száma miatt (légi, szárazföldi), kitisztult a levegő, csökkent a fény- és zajszennyezés, és egy rövid időre fellélegezhetett a Föld, és az autók szélvédői /hűtőrácsai a korlátozások feloldása után ismét tele lehettek szétkenődött bogarakkal, rovarokkal. Ami egy jó jel. Volt. Az élet utat törne, visszatérne, visszatérhetne...ha hagynák. Ha hagynánk.
A méhlegelők vagy a városi parkok és zöldterületek irányított "visszavadítása" egy jó célkitűzés, nemcsak a beporzók védelmére.
És természetesen az is megtörténik, hogy maguk a rovarok / bogarak kártétele okoz végeláthatatlan pusztítást akár a természetes környezetben, akár az ember mezőgazdasági haszonnövényeiben: általában ezek valamilyen behurcolt, invazív fajok jelenlétére vezethetők vissza, vagy az ökoszisztéma megborult egyensúlyára. Többnyire igaz, hogy végül valahol ezekben az esetekben is ott lesz a képletben az ember, mint a baj forrása.
3. A sárga csíkos izék útmutatója
2021. júliusában egy orvosi rendelőben várakoztam, légúti és allergiavizsgálatra. Valamitől makacsul köhécseltem, és ugye eleve maszkos-covidos időszak után-közben, elmentem hát kivizsgáltatni. Teljesen vaklárma volt, talán benyeltem valami port (soha nem voltam, most sem vagyok, és nagyon remélem nem is leszek soha-semmire allergiás, kivéve ami pl. a politika, közélet, társadalmi ügyek, vagy pl. egyes vallások és egyes etnikai közösségek cselekedetei alá tartozik. Ezekben azért akadnak olyan tartományok, jelenségek, amelyekre erősen allergiás vagyok). Várakozás közben figyeltem fel erre a két A4-es, falra ragasztott papírlapra (internetes kép kinyomtatva). Állandóan mindent lefotózok, ami megragad, mert bármi hasznos lehet önmagában is, tudásgyarapításra, és egyben akár háttéranyagként, például ehhez a bloghoz. Nem számítottam rá, hogy egy évvel később komoly, személyes tapasztalatot is szerzek a témában.
4. Rovarbarát kert
A mi kertünk: madárbarát, rovarbarát...állatbarát. Ahogy már számtalanszor említettem, mostanra 25 évünk van ebben a történetben. Egy ilyen aktív, zöld környezetnek a megléte egy telken, Nagykovácsiban nem annyira egyértelmű hozadéka a vidéki létezésnek: vannak itt telkek – és nem kevés – amelyekben kizárólag gyep-tuja-viacolor van, de olyan is akad, amelyben csak gyep és beton, és olyan is van, amelyben szinte csak fű, műfű és beton. Az önkormányzatnak ugyan vannak mindenféle csodás rendeletei és ajánlásai arról, hogy miből-mennyit-mekkorát kell kötelezően elültetnie az új telektulajdonosoknak, de tudjuk, amit tudunk, tucatnyi posztban megírtam már, ezen a téren az önkormányzat gyakorlatilag teljes kudarcot vallott, és egy-egy nagyon kivételes esetet leszámítva képtelen ellenőrizni és betartatni az előírásokat.
A kertünk tömve van méhekkel, lepkékkel, zengőlegyekkel, kék fadongókkal, szitakötőkkel, szenderekkel, darazsakkal...és mindenféle klasszikusnak számító vagy éppen ritkaságszámba menő rovarral, bogárral. Még szarvasbogárból is mindig akad. Hálás természeti környezet, benne a kertészeti történelem legpocsékabb gyepével. A kert összképe, minősége erősen változó, a lustaság nyomai vetekszenek benne a maximalista kertészkedés terepeivel, de látványnak elég mutatós, minden évszakban. Kertészkedni benne már embert próbáló és kifejezetten drága mulatság is olykor, és a világ összes kullancsa is kipusztulhatna véglegesen a pokolba, hogy kultúrált legyek, egy fél könnycseppet sem hullajtanék utánuk, ha eltűnnének örökre, ritka undorító förtelmek, ezeket még a NER elmúlt 14 événél is jobban gyűlölöm, pedig az már sci-fi.
Könyvajánló. Tudást mindenhonnan lehet szerezni a net világában, de számtalan pazar könyv is létezik a természetkedvelők számára, és ha olyan könyvet kéne ajánlanom, amely nagyon szórakoztatóan csigázza fel az ember érdeklődését, akkor Piotr Socha Méhek című könyvét javasolnám. Nagyon újszerű a külalakja is a magyar könyvpiacon. Tele van hasznos információval, vicces rajzokkal és életszeretettel...valamint elég kemény történetekkel is, ezért csak nagyobb gyereknek való szerintem, vagy kicsiknek csak erős szülői felügyelettel. A másik a Milyen az élet...? sorozat, ez viszont bárkinek a kezébe adható. Tömör, világos, informatív, nagyon jól forgatható, és kifejezetten a gyerekeknek szánt természetkalauz, de egy érdeklődő felnőttnek is pazar ajándék.
5. Ló is, darázs is, avagy Szúrások és állatságok, és a népszerűségi index
Természetesen ősidők óta vannak a kertben lódarazsak is. Magyarország egyik leggyakoribb darázsfajtája, nálunk is nagyon sok felbukkan. Imádják a kertünket: mivel fő táplálékforrásukat más rovarok és bogarak jelentik, ezért ez a rovarbarát környezet ideális a számukra is. Az árnyakkal és zugokkal is teli, sűrű, néhol kifejezetten elvadult hatású kertünk –valahol az angol-kertek, a japán kertek és egy magyar, falusi kert háromszögében – mindig jó vadászterep.
A lódarazsaknak olyan a hangjuk, mint valami berregő kismotor – kétlem, hogy akadna bárki, aki még nem találkozott velük – és olykor egyszerre több kering például a kertben található borostyánok, repkények körül...egy-egy négyzetméternyi területen. A borostyán az egyik kedvencük. A terméseitől, a virágzatától (milliónyi apró virág), a méhekkel, zengőlegyekkel, kisebb darazsakkal és más beporzók sokaságával együtt, szinte transzba esnek. A kertünknek szó szerint hangja van nyáridőben, amikor sok ezernyi redős- vagy hártyásszárnyú zsong körülöttük. A lódarázsnak, ennek a barna-sárga csíkos, élő helikopternek a hangja azonban mindig kihallatszódik a zümmögő koncertből.
Ráadásul a lódarázs egy hasznos állat a kertben: rengeteg kártevőt elpusztít. A megítélésében azonban még sincs egységes európai álláspont.
Vannak európai országok, ahol nagyon megcsappant és sérülékeny az állományuk, védett állatnak nyilvánították őket (Németország, Ausztria egyes tartományai), és akár több ezer eurós pénzbüntetést is lehet kapni egy-egy fészek jogosulatlan megsemmisítéséért. Más országokban viszont kártevőknek tekintik őket: ez utóbbinak az az oka, hogy olykor a méheket is megtámadják, kifosztják a kaptárokat, megölik a méhcsaládokat. A lódarázs Magyarországon nem védett. Egyelőre. Valószínűleg indokolatlanul több üldöztetést szenved el, mint amennyire ténylegesen rászolgál, ezért ez akár változhat is a jövőben.
Engem alapvetően nem zavart a lódarazsak jelenléte soha. Tudomásul vettem, hogy ők is részei a mi kis kerti ökoszisztémánknak.
Vagy inkább úgy mondanám: tiszteletteljesen elkerültük egymást. Többnyire. Mert nem valami bizalomgerjesztő állat, ráadásul a saját tapasztalataimmal is ki tudom egészíteni a lódarazsakról szóló okos könyvek, bölcs cikkek és wikipédia szócikkek végtelen tárházát...valamint a fenti A4-es papírlapok szellemes útmutatását méh és darázsügyben. Ezeknek a tapasztalatoknak egy része hűen igazol egyes megállapításokat, mások azonban homlokegyenest ellentmondanak nekik.
Ez utóbbiak esetében határozottan cáfolom azt a megállapítást, hogy a lódarázs nem agresszív, és csak akkor támad, ha provokálod.
A lódarázs – saját megfigyelésem szerint, és ahogy a ragadozók is teszik – háromféleképpen osztályozza a saját környezetébe tévedő idegeneket:
- semlegesnek jelöli meg őket,
- vagy potenciális táplálékként,
- vagy betolakodó és veszélyes ellenségként.
A két utóbbi kategória (táplálék és ellenség) gyakran összemosódik náluk. Méretfüggő. Az igazi problémát azonban az jelenti, hogy teljesen mindegy milyen címkét ragaszt a lódarázs a környezetében felbukkanó szöcskére, cinkére, lóra, elefántra, papírsárkányra, űrhajóra, kisgyerekre vagy egy felnőtt emberre, ugyanis a lódarázs a címkétől függetlenül bármikor rátámad bármire és bárkire, mert egy féktelenül agresszív, egzaltált, kiszámíthatatlan, pszichopata garázda. A rovarvilág kötekedő, verekedő seggfeje. Lehet, hogy a tapasztalat szerint a kecskedarázs sokkal gyakrabban tesz ilyet, de a lódarázs is támadhat ok nélkül.
Egyáltalán nem számít, hogy provokálod-e.
A legváratlanabb szituációban neked ronthat. Sok-sok évvel ezelőtt egyszer szabályosan végigkergetett az egyikük a pince helyiségein át, és olyan ordítozást és vérszomjas dührohamba fulladó csapkodást rendeztem, hogy még ma is megrémülök magamtól, ha eszembe jut. Szinte kéjes örömmel tapostam szét, amikor véget ért a párbajunk, és sikerült végre eltalálnom úgy, hogy leessen a földre, recsegett a cipőm talpa alatt a holtteste. Leütni sem könnyű: gyorsan mozog, erős testű, szívós. Fogalmam sincs mivel vívtam ki a támadási reakcióját, ugyanis még csak a közelébe sem voltam, amikor észrevettem, hogy kérlelhetetlenül megindult felém, nyílegyenesen a nyakamnak, mintha zsinóron húznák. Egy életre elraktároztam magamnak ezt az élményt, és azóta is akadt néhány összezördülésem velük. De ettől függetlenül ezután sem üldöztem vagy bántottam őket tömegesen...noha egy-egy példányukat kénytelen voltam likvidálni szinte minden szezonban. A szélsőségesen forró nyarak – a klímaváltozás egyik aprócska hatása – különösen agresszívvá tehetik őket: a szárazság, a hőség nem javít sokat az amúgy is tikkadt jellemükön, pedig mi mindig telerakjuk a kertet vízzel teli itatókkal, hogy enyhíthesse mindenféle állat a szomját (sünök, rókák, csatangoló cicák, madarak, rovarok stb.).
Van az ismeretségi körömben óvodapedagógus, aki elmesélte egyszer, hogy miként támadt meg őket egy lódarázs-horda évekkel ezelőtt egy mezőn, miközben a gyerekekkel kirándultak. Természetesen senki nem ingerelte direkt az állatokat, nota bene! nem is látták őket, amíg be nem következett a támadás. A gyerekek persze sikítozva-sírva-zokogva pánikszerűen szétfutottak a szélrózsa minden irányába, a kísérők meg egymásnak kiabálva próbálták a testükkel védeni a kicsiket, miközben csapkodva igyekeztek távol tartani maguktól is a lódarazsakat, ugyanakkor összeterelni a csapatot és eltávolodni a helyszíntől. A 15 gyereket és az összes kísérő óvónőt összeszurkálták, többségüket többször is, és szinte mindegyiküket kórházi kezelés, illetve hosszabb-rövidebb időre kórházi megfigyelés alá helyezték. A szakemberek később meg is találták a darázsfészket, és megállapították, hogy a gyerekek még csak nem is jártak a közelében...a darazsak szerint azonban talán mégis. Persze egy ilyen esemény bármilyen társas-fészeképítő darázs kolóniával összeütközésbe kerülve veszélyes lehet, nem csak a lódarázzsal: Srí Lankán a gyerekek megdobálták egy darázsfészket, és ez lett a vége.
Ráadásul a méhecskével ellentétben, amelyik belehal abba, ha egyszer megszúr, a lódarázs annyiszor tud megszúrni a fullánkjával, amennyiszer akar, akár villámgyors egymásutánban is, és a fullánkja egy sokezerszeresre felnagyított fotón úgy néz ki, hogy attól még az Alieneket, ezeket a legendás lényeket megalkotó H. R. Giger, svájci képzőművész is elismerően csettintett valószínűleg, de egy átlagos embernek is beleég a retinájába. Egy rémálom. Nem linkelek képet: a fullánk egy Hattori Hanzo szamurájkard és egy Toledo salamanca szerelemgyereke. Ennélfogva a lódarázs szúrása valóban iszonyúan fájdalmas, még abban az esetben is, ha nem tudja teljesen beléd mélyesztenie a fullánkját, mert idejében lesöpröd (átéltem ilyen traumát). Nem röhögtem.
És persze azokra, akik allergiások a méh-és darázscsípésekre (vagy általában a hasonló csípésekre, pl. pók) egy fájdalmas és lassan múló duzzanatnál jóval komolyabb veszély is leselkedik: megfelelő kezelés nélkül akár halálos görcs, fulladás, sokk is felléphet. Egyik ismerősünket egyszer megszúrta egy kecskedarázs vagy egy német darázs a saját kertjükben, miközben a lehullott barackokat szedegette a földről. Abban a pillanatban összeesett: így tudta meg, hogy allergiás a darázscsípésre. Szerencsére otthon volt az édesanyja, aki látta, hogy mi történt, és azonnal telefonált. A mentősök azt mondták, hogy ha egy perccel később érkeznek ki, akkor a gyerek már nem él. Azóta a srác csak nagyon óvatosan megy ki a barackosba, amíg a méhek-darazsak aktívak, vagy egyáltalán nem megy ki. De ha érzékeny helyen szenvedi el a szúrást az alany (pl. nyak), akkor allergiára való hajlam nélkül is veszélyes lehet egy ilyen támadás, bárkire...és persze bármilyen darázstól, méhtől.
Abszurd módon a méhek több méreganyagot termelnek, mint a lódarázs, vagyis elvileg veszélyesebbek, de én még soha nem hallottam arról, hogy ezt a különbséget értékelni tudta volna vagy felfedezte volna bárki, akit egy lódarázs megszúrt. A lódarázs szúrása értelemszerűen sokkal fájdalmasabb.
A méheket ráadásul mindenki / a többség nagy valószínűséggel szereti. Én biztosan. Azért biciklizés közben nem árt óvatosan lihegni, ha az ember mondjuk egy levendulamező mellett teker, le ne nyeljen egyet (vagy bármi más hasonló szúrásra képes állatot persze), de egyebekben megunhatatlan élvezetet és örömet találok abban, ahogy a méhek serénykednek. Népszerűségükben bizonyára komoly szerepet játszik Maja, a méhecske, és minden egyéb mesekönyv, rajzfilm, animáció, ami már gyerekkortól rögzíti bennünk ennek a valóban – egyébként földrészektől függetlenül, minden komoly társadalomban ősidők óta tisztelt, értékelt, megbecsült – hasznos zümmögénynek az elfogadását, és akkor még a méz élvezetéről és Micimackóról nem is kezdtem litániába. Szerepelnek 10000 éves barlangrajzokon, Vergilius verset írt róluk, Napóleon pedig egyenesen császári címerállattá tette a méhet, lecserélve a Bourbon liliomokat. Kevés szívet melengetőbb látvány van annál, mint amikor először felbukkannak a kertben ezek a feltűnő mintázatú, szőrös állatok: számomra ez a tavasz igazi kezdete. Szerte a világon járják a kerteket, mezőket, erdőket, és génprogramjaiknak engedelmeskedve, fáradhatatlan szorgalommal végzik a feladatukat, szó szerint halálra dolgozva magukat, amíg teljesen el nem kopik a szárnyuk.
Éppen ezért illik a csuporból az utolsó csepp mézet is kiszedni, utoljára pl. egy kis forró teával kilögybölni az üvegből: mondhatni tiszteletből, hálából azért a rendkívüli szorgalomért, amivel ezek az állatok megajándékoznak bennünket a munkájuk gyümölcsével. Nagyjából egy negyed (!) kávéskanálnyi méz előállításához egyetlen méh, egy hónapon keresztül dolgozik, a hét minden napján, kora pirkadattól késő napnyugtáig. Addigra nagyjából meg is hal, mert kb. 5 hétig él aktív dolgozóként. Egy teljes kiskanálnyi méz összerakásához tehát több méh egy hónapi munkájára van szükség. Betegbiztosítás, munkavállalói jogok, szakszervezet, szabad szombat és nyugdíj nincs. Csak Munka van és Halál. Ez akár a mai, feudális Magyarország dolgozó, adófizető-jobbágy (tehát nem tolvaj-oligarcha-kitartott-politikus stróman) polgárainak a mottója is lehetne.
A méh-és darázsfajok többsége nem kolóniákban, hanem magányosan él: rendszertanilag rokonságban állnak ugyan a családokban élő, telepes méhekkel és darazsakkal, de az utódjaikat saját maguk nevelik fel. A beporzó rovarok mintegy 90%-át ilyen magányosan élő fajok alkotják. A többségük teljesen ártalmatlan: ha félelmetes a megjelenésük, mint pl. egyes méh- vagy darázsféléknek (most hagyjuk a többi beporzót, milliónyi van belőlük), akkor az többnyire nem más, mint álca, humbug, megtévesztés. A Magyarországon élő összes darázsfaj közül is eleve mindössze 1 % lehet veszélyes az emberre, a többi teljesen ártalmatlan, de például a Nagy Britanniában megtalálható 230 darázsfaj elsöprő többsége is magányosan élő, szelíd.
Az egyik ilyen magányos darázs a védettnek nyilvánított és nálunk is honos óriás tőrösdarázs (nálunk hatféle, a tőrösdarazsak családjába tartozó faj él), amely lódarázs méretű, és az egyik leghasznosabb beporzó. Békés természetű, tényleg nagyon provokálni kell ahhoz, hogy támadásra ingereld. A mi kertünkben is megfordult már, a virágportól roskadozó testű poszméhek, kék fadongók stb. mellett ő a másik jellegzetes "óriás" rovar: rémületes elsőre, valóban, és nagyon könnyen összekeverhető a veszélyes társaival, de azért vannak a könyvek / internet, hogy az ember okosodjon, és akkor már nem annyira félelmetes...ha sikerül beazonosítani. Egyetlen egyed elpusztítása – elvileg – 50.000 Ft-tal (!) apasztaná az ember pénztárcáját. A közkedvelt, vagy inkább egyre népszerűbb rovarhotelek, rovarpanziók, darázs-garázsok (sokféle néven futnak ezek az építmények) éppen ezeknek a magányosan élő, hasznos darázsféléknek (is) készülnek. Bárki, egyszerű eszközökkel összerakhat ilyen menedéket az állatoknak. Mindegyik megérdemli a gondoskodást.
Rovarhotel a Balatonnál. Ez is olyan műfaj, amelyben csak a fantázia szabhat határt. Akár a forma-és színvilágban, akár a méretben, akár a hotelként szolgáló anyagok tekintetében, a megoldások száma nagyjából végtelen. Dicséretes, hogy pl. Nagykovácsiban is rendeztek a gyerekeknek / felnőtteknek rovarhotel-építő foglalkozást a Beporzók napján tartott előadás keretében.
A fészeképítők egy másik kategória. A lódarázs is fészket épít. Volt alkalmunk megtapasztalni közelről, hogy milyet, de ezt az élményt szívesen kihagytam volna.
6. Az invázió
Az első jel a madarak eltűnése volt. Szép fokozatosan elmaradoztak, végül szinte egy se maradt. Máskor mindig rengeteg madár van a kertben, nem véletlenül tudtam megírni róluk ezeket (ezt és ezt) az Index-címlapos posztokat. Aztán a 2022-es nyáron inkább csak egyszer-egyszer bukkantak fel, rövid időszakokra. Mintha kihaltak volna. Ez szíven ütött, de őszintén szólva tavasszal még nem találtam meg az ok-okozati összefüggéseket.
A második jel a méhek eltűnése volt: azt hittem a környéken is pusztít valami méheket megtámadó, mára már sajnos aggasztóan klasszikusnak számító betegség /kórság, és ezért maradnak távol a kerttől. Ez belefért magyarázatként.
A harmadik jel általában a rovarnyüzsgés látványos csökkenése volt, és ebbe beletartozott a különböző darázsfélék eltűnése, visszaszorulása is.
A lódarazsak jelenlétével kezdetben nem hoztam összefüggésbe egyik változást sem. Talán azért, mert 23 év alatt ez volt az első ilyen eset. Rém lassan raktam össze a képet.
Az már 2022 tavaszán is feltűnt, hogy az elmúlt 23 évhez (1999 óta, ugye) mintha szokatlanul megélénkült volna a lódarazsak jelenléte a kertben, számszerűen is többen voltak, aktívabbak voltak, de akkor még elengedtem a dolgot: ez volt a végzetes hiba. Ha ott és akkor azonnal a tettek mezejére lépek és beavatkozok, akkor sokkal kisebb tortúrával és sokkal kisebb veszteséget okozva lezárhattam volna ezt az ügyet. Óriási tévedés, olykor egyenesen bűn, ha az ember minden körülmények között, a végsőkig próbálja kitolni a határokat pl. a békesség, a tolerancia, a társadalmi érzékenység, a testvériség, vagy akár valamiféle félreértelmezett vallási-ideológiai-eszmei parancsolat, útmutatás okán...lényegében bármilyen témában. Lehet az közélet, magánélet, globális és lokális problémák, természetszeretet, háború. Egy bántalmazó kapcsolatból az első jelnél ki kell lépni, terroristákkal sem tárgyalunk, és a háborús agresszort is el kell taposni, mert Hitlert se szép szavakkal győzték le... Mindennek van határa.
Szép dolog a természet-és környezetvédelem is: elemi kötelességünk, hogy amennyire az az emberi mivoltunktól elvárható, minden lehetséges módon óvjuk és védjük ezt az elképesztően törékeny ökoszisztémát, mert nincsen másik Föld, nincs másik természeti környezet, ebben élhetünk, és ha ez összeomlik, akkor az emberi faj leradírozza innen önmagát. És nincsen semmiféle "de". Pusztán szembe kell nézni a tényekkel: eljön, eljöhet az a pillanat, amikor már önmagad, akár egészen konkrétan a saját életed, a családod élete, a saját vagyonbiztonságod, a saját élettered ellen dolgozol, és előbb vagy utóbb át kell lépnie az embernek a saját árnyékát, cselekednie kell.
Túltolod a jófejséget.
Nem tudsz mindig, mindenben jókat lépni: túl sok az eskü, ahogy Jamie Lannister mondta a Trónok harcában, túl sok a változó, túl sok az érdek, túl sok a túl sok. Ha beüt a krach, akár a saját szabályaidat is áthágod, mert át kell hágnod. Imádom a kutyákat, szeretem a madarakat, kedvelem a cicákat, de a macskák üldözik a madarakat, a kutyák kergetik a macskákat...nem tudsz mindig-mindennel és mindenkivel jó fej lenni. Én a madarakat védem, és a macskákat szoktam sicceltetni (már több tucat madár életét megmentettem ezektől a bundás, tömeggyilkos ragadozóktól az elmúlt 25 évben), a kutyáknak meg nem engedem meg, hogy bántsák a cicákat. Körbeér a történet. Ha van rá mód, a pókokat sem ölöm meg soha a lakásban, és nem babonából: százával fogtam már be őket, és raktam ki mindegyiket a kertbe. Miért bántanám? Hasznos állat. A legyeket, szúnyogokat, poloskákat stb. azonnal legyilkolom a lakásban, de az úttörő, ahol tud, és akinek érdemes, annak segít. Néha azért nehézkes, és ahogy látható lesz, tévútra is vezethet.
Lehetsz hétköznapian normális, kedves, jószándékú, az adott lehetőségek határain belül optimális döntéseket hozó ember, aki ott ül a civilizált, európai ember teraszán, és /vagy lehetsz ugyanebben a kategóriában akár a közélet oszlopos tagja is, egy magasztosan, kiemelkedően toleráns és segítőkész ember, aki mindig helyesen és jól akar cselekedni. Ez jó cél: felvilágosult. És ezen belül, konkrétan lehetsz mondjuk mélyen elkötelezett környezet- és állatvédő: és legyél is, csak néha nem árt körülnézni. Mondom, ez az élet minden területére igaz.
Amikor az EU minden eszközzel segíteni akarja a megtámadott és szenvedő Ukrajnát, az egy jó törekvés, de amikor átgondolatlanul, vámmentesen rászabadítja a mindenféle, az Unióban már rég betiltott, rákkeltő vegyszerekkel kezelt ukrán gabonát az EU piacra, akkor önmaga ellen is dolgozik. Vagy amikor – valamiféle félreértelmezett szolidaritásból – civil szervezetek hajói szállítják tervszerűen Lampedusára, a görög szigetekre vagy a Kanári-szigetek partjaira az illegális bevándorlók ezreit, az még véletlenül sem hasznos. Az kifejezetten káros, veszélyes, a bűnözést és a kizsákmányolást működtető, fenntartó, diktatúrákat támogató, olykor egyenesen pl. a szexrabszolgaságot, az adósságcsapdákat, a szegénység körforgását segítő beavatkozás, ami lényegében nem csak a kibocsátó ország, de a befogadókra, az egész európai kontinensre és az adott ország jövőjére nézve is fenyegető következményekkel jár, társadalmi, gazdasági és nemzetbiztonsági szempontból is. Vagy amikor a szélsőbaloldali, anarchista, vérsötétzöld, balfasz, unatkozó és nárcisztikus idióták műalkotásokat, művészeti kincseket fröcskölnek le a múzeumokban (szerencsére többnyire és egyelőre csak az üvegüket), az nem segíti az általuk képviselt ügy felkarolását, hanem éppen taszítja, elfordítja tőlük a társadalom széles rétegeit.
A jószándék önmagában kevés. Ésszel kell vele élni, hogy haszna is legyen.
Én már csak tudom.
7. Terror
Hogy én mennyire súlyosan elbasztam valamit a Jófejség-Környezetvédelem-Tolerancia háromszögben, az június-július folyamán már egészen egyértelmű volt. Az augusztus pedig maga volt a pokol, és nem az volt a vége. A lódarázs populáció élénk tavaszi nyüzsgése ugyanis a nyár folyamán invázióvá terebélyesedett. A lódarazsak elözönlötték a kertet, pontosabban – és ez nagyon különös volt – főleg a kert hátsó, ház mögötti részét. Az elülső területen is sokan voltak, de ott legalább lehetett még létezni.
Az elülső kertben nem éreztem magam úgy, mintha egy darázsfészek kellős közepén próbálnám meg élvezni a "csendes, békés, vidéki életet", ahogy azt a kocsmáros mondta a Volt egyszer vadnyugatban, nem sokkal azután, hogy a megbilincselt Cheyenne szitává lőtte a seriffhelyetteseket az udvaron. A hátsó kertben azonban igen, ott tényleg olyan volt, mintha egy lázálomban egy darázsfészek közepén ébrednék fel.
Ami a kert hátsó / ház mögötti részén történt, az konkrétan terror volt: százával rajzottak a lódarazsak mindenfelé.
Zúgott és perregett tőlük az egész kert, megállás nélkül cikáztak a fű felett, a fák koronájában, a bokrok tövében, megszállták a teraszokat, egész csapatok rajzottak a ház homlokzata körül. Olyasmi, hogy a hátsó teraszunkon reggelizzünk /ebédeljünk /borozgassunk/teázzunk /kávézzunk, ami kövér 20 éven át az életünk szerves részét képezte, fel sem merülhetett: a pihenés minden formája ellehetetlenült. Ha hátramentem a kertbe – és értelemszerűen sokszor kellett hátramennem, hiszen egy kert soha nincsen kész, mindig van benne munka, gondoskodni kellett a növényekről, le kellett nyírni a füvet, metszeni a bokrokat, gyomlálni, komposztálni stb. – egy bizonyos idő után már azt éreztem, hogy az életemmel játszom. A lódarazsak felhőként keringtek körülöttem: teljesen egyértelmű volt, hogy méricskélnek, de még inkább, hogy elüldöznének onnan. Tisztán éreztem, hogy a zaklató röpködéseiket csak egy hajszál választotta el a nyílt agressziótól. Húztam az időt, ameddig mertem, aztán lényegében bemenekültem a házba.
De nem csak ez volt rémisztő. Este, ha kinyitottuk a szúnyóghálóval védett, hátsó kert felé néző ablakokat és teraszajtókat, a lódarazsak valósággal rávetették magukat a szúnyoghálóra: ostromolták. Erre nincs jobb szó. Tucatjával csapódtak neki, verték, ütötték, módszeresen kúsztak, másztak rajta, hogy rést találjanak és bejussanak a benti fénybe. Közvetlen közelről, a szúnyogháló túloldaláról néztem őket: odakint az esti sötétség, én odabent a lámpafényben, és rendületlenül zúdultak...nekem. Csak közben volt a szúnyogháló. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy ha akkor elhúzom a szúnyoghálót, és kilépek a teraszra, azonnal százan szurkálnak össze. Nappal, a kertben csak fenyegetően zargattak, de ott, este tudtam, hogy valamiért nagyon a bögyükben vagyok. Megtudtam később, hogy miért.
Emiatt, a földszintihez hasonlóan az emeleti terasz is no-go zóna lett számomra a nyár folyamán, nappal is, arra azonban nem számítottam, hogy este sem léphetek ki rá. És ugyanez történt éjfélkor, vagy hajnali három órakor is: kipróbáltam. Vagyis olyan időszakokban, amikor a szakértők szerint ezek az állatok már rég elpihennek, visszahúzódnak a fészekbe. Ebből egy szó se igaz, illetve talán igaz, kivéve abban az esetben, ha a fészek a közelben van: ilyenkor a fényforrást, az emberi mozgást fenyegetésnek tekintik.
Mi történik itt!? Nem tudtam elképzelni, honnan kerültek ide ennyien, de amikor már szinte Delta Force szintű katonai akciónak tűnt akárcsak 10 percnyi "nyugodt" tartózkodás /kertészkedés is hátul, végre-valahára-nagyon megkésve, úgy döntöttem, hogy a végére járok a dolognak. Hamar rátaláltam a baj lehetséges forrására már korábban is: tudtam, csak nem sejtettem. Láttam nyár folyamán, hol keringenek menetrendszerűen és nagyon sűrűen, de úgy voltam vele: nem bántom őket, van elég baja a világnak, a természetnek, az állatoknak...és ha beigazolódik a gyanúm, akkor majd eltűnnek télre, jövőre pedig eltakarítom őket idejében (pontosabban megakadályozom a megtelepedésüket). Aztán már későn volt, és nem volt rá szükség a bizonyosságra a fészek konkrét helyére vonatkozólag. Ők maguk mutatkoztak be, leadták a névjegykártyájukat.
Leadták, szeptemberben. Amikor már azt mondják a szakemberek, hogy a darazsak készülődnek a parti végére (meghalnak) és csökken az aktivitásuk. Kivéve talán akkor, ha a szeptember is forró, mint a nyár, és az évszakok már eleve nem jelentenek semmit, hiszen jószerével értelmezhető és klasszikus tél sincs már kövér 15 éve (vagy 30), csak afféle hirtelen és gyors lefolyású Nagy Havazás-traumák, vagy kétnapos jégkorszakok.
A lódarazsak élete, aktív időszaka áprilistól októberig tart. Csak a királynő telel át, a fészek többi lakója átadja a lelkét a teremtőnek.
Nem éreztem, és nem is tapasztaltam még úgy szeptember közepén, hogy annyira a végüket járnák. Ők se gondolták így.
8. Itt valami nagy baj van
Megjelent a lakásban (a hátsó kertre néző homlokzati fal belső oldalán) egy barna csík. Egy barna csík a fehér diszperzittel festett falon. Fél centiméter széles. A csík a mennyezettől a padlóig ért. A csík a padlástér deszkázata mögül /alól bukkant elő, lecsorgott a falon, és folyamatosan kapta az utánpótlást. A párom vette észre aznap hajnalban, amikor ez a történet elérte a tetőfokát és egyben az irtózatos végkifejletét. Olyan volt, mintha lenne valaki a padlástérben, és egy ecset végéről egy teak színű vékonylazúr fafestéket csöpögtetett volna a falra. Csöpp, csöpp, csöpp...Kiszakadt belőlem a hungarikumként is csodás magyar káromkodáskultúra egy ízes, cifra és heves, de inkább kocsmai változata. Nem olyan művészi igényű, mint például ez vagy ez. Miaretkeskurvakibaszott....nem részletezném.
Felmentem a padlástérbe, és szembe jött velem a horror. Érzelmileg kicsit olyan volt – ha már Gigert emlegettem – mint az Alien 2-ben ( A bolygó neve halál című filmben ) amikor a túlélő kommandósok kis csoportja beszorul a bázis egyik helyiségébe, és az alienek felülről, az álmennyezeten keresztül hatolnak be a biztonságosnak hitt menedékükbe, és ráomlanak egyenes a fejükre. A lódarazsak ugyanis a padlástérben lévő kis ablak mögött építettek maguknak fészket, a 38-as Porotherm téglafal és a rárakott Baumit hőszigetelés teljes szélességében, tokától-bokáig kitöltve a rendelkezésükre álló, téglatest formájú teret, és mint később kiderült, a fészek még ki is türemkedett a házfalon kívülre, mint valami tölcséren túlcsorduló fagylaltgombóc, vagy a feldagadó purhab. Innen, ebből az ablak mögötti fészekből folyt ki valami barna lé a lakásunkba, a nyitható ablakrész és az ablakkeret közti szinte láthatatlan résen keresztültüremkedve, eláztatva a falazatot a padlástéri ablak alatt, átfolyva a mennyezeten.
Kitűnő helyet választottak maguknak. Éveken át, visszatérően madarak laktak ebben a falmélyedésben, rigók építettek itt fészket. Mindentől jól védett menedék volt ez egy madárnak és a fiókáinak: se eső, se forró napsütés nem éri, a legviharosabb szél sem tud benne kárt tenni, és a ház jellegzetességei is jó takarást biztosítottak annak, aki itt húzódott meg. Menyét /nyest /macska ide fel nem tud mászni, ragadozómadarak is csak nehezen vennék észre. Madárfészek helyett lett benne most lódarázsfészek: nem ugyanaz.
A "robbantott" képekért odavannak a természetkedvelők: ilyenkor mesterségesen idéznek elő olyan szituációkat, amikor pl. egy üvegfal túloldaláról zavartalanul megfigyelhetik egy termeszvár, egy hangyaboly életét, feltérképezhetik az épített vár szerkezetét és a folyosóin zajló életet. Nekünk megadatott, hogy két cm-ről, a hőszigetelt üveg túloldaláról bepillanthassunk egy darázsfészek életébe. Lenyűgöző volt, de lelki értelemben össze is szartam magam tőle.
Itt jegyezném meg, amit minden normális ember magától is tud, de nem árt rögzíteni: eszébe se jusson soha, senkinek, aki hasonló helyzetbe kerül, hogy saját maga próbálkozzon egy ekkora darázsfészek kiirtásával, és pláne nem oly módon, hogy a háztartási boltokban kapható szóróflakonos szerekkel kezdjen el hadakozni az állatok ellen. Ezek a módszerek alkalmas lehetnek kis, zárt területen, nem nyílt láng közelében (!) néhány rovar ellen, vagy megelőzésként, de egy fészek ellen bevetni egyenesen öngyilkosság: a darazsak meg fogják ölni azt, aki ilyesmivel próbálkozik, csak felbőszíteni lehet vele az állatokat.
Miután magamhoz tértem a sokkból, első lépésként körberagasztottam egy szalaggal az ablakot, hogy legalább a csöpögés intenzitását csökkentsem, aztán lemásztam, és azonnal internetet ragadtam. Beírtam a keresőbe, hogy "rovarirtás, darázsirtás" és némi utánajárással kiválasztottam egy céget, amelynek a honlapja, a bemutatkozása bizodalomra adott okot, és felhívtam őket. Soha azelőtt nem volt ilyen segítségre szükségem, fejest ugrottam a sötétbe. Nagykovácsiban is van olyan cég, amelyik vállal ilyen munkákat, de úgy éreztem, kár azzal vesződnöm, hogy vészhelyzeti beavatkozást kérjek tőlük. Talán tévedtem, ez már nem fog kiderülni. Nekem most kellett a segítség, ezen a napon, sőt, már tegnap, sőt már 3 hónapja, ha nem lettem volna ilyen hülye. Azonnal felvették a cégnél. Részletesen elmondtam nekik mindent, vázoltam a Clear and Present Danger szituációt. Mondták, hogy megtárgyalják és visszahívnak. Negyedórán belül vissza is hívtak: déli 11-re kijönnek, megmondták mekkora összeggel számolhatok, de pontos árat csak a helyszíni felmérésnél tudnak mondani, kizárólag számlával dolgoznak (nem is vártam mást, kértem is volna). Oké.
9. Irtó jó fej
A rovarirtó a megbeszélt időpontban megérkezett: elegáns, öltönyös, középkorú, jó megjelenésű férfiember, nagy, kombi személyautóval. Ő volt a cégvezető, tulajdonos, alapító. Az emberei egy háznál voltak, azonnali életveszély elhárításon, ahová betörtek a lódarazsak, és elözönlötték mindent. Ezt most már pontosan el tudtam képzelni milyen lehet. Na, gondoltam, akkor hiába vártam, most jön a magyarázkodás, hogy majd holnap jönnek, vagy a jövő héten. Mire kiderült, hogy maga a cégvezető fogja elvégezni a munkát, ő is aktív csapattag, nem az íróasztal mögött üldögél. Eddig kizárólag közületeknek dolgoztak, és alig néhány hónapja vették fel a repertoárra a lakossági ügyfelek kiszolgálását is. Tulajdonképpen a legjobbkor hívtam őket.
Átbeszéltük a dolgot, és rögtön elsőnek megkérdeztem tőle, hogy fajspecifikus irtószert fog-e használni. (értsd, fajspecifikus, tehát kizárólag a darazsakat fogja-e elpusztítani a szer, vagy számolhatok-e azzal, hogy kert bogár / rovarállományának többi része is megsínyli a beavatkozást.) A szer sajnos nem fajspecifikus volt, de ő is nagy környezetvédő volt, és biztosított róla, hogy nincs szándékában kiirtani az egész kertet: hosszú évek óta csinálja ezt, nagyon célzottan fog beavatkozni, minimális járulékos veszteséggel...sajnos azonban fújt a szél aznap, ha nem is viharosan, de azért elég erősen, így ebben kivették a kontrollt a kezéből az Égiek. A szer emlősökre (emberre is tehát, hátha valaki fel volt mentve biológiából) és madarakra ártalmatlan, alapból a vízi élőlényekre is, amíg valaki nem önti bele a cuccot a vízbe, de itt nem kellett ezzel törődni, nincs patak, kerti tó sehol a környéken.
Azt is elmondta, hogy miként működik a folyamat: ő beszórja a fészek látszó részeit, az elejét és a fészek környékét. A fészek belsejébe, még a legmélyebb zugába is pedig maguk a darazsak fogják bevinni a mérget, ahogy megtapad a lábukon és a testükön. A darazsak ugyanis nem berepülnek, hanem mindig leszállnak a fészek előtt, és a betipegnek a fészek kapuján keresztül: és miközben ezt teszik, ők maguk juttatják el a szert mindenhová az építményen belül, egészen a királynőig. A szer hosszú ideig hatékony marad, és itt rengeteg darázs van, napokig óriási lesz a forgalom, a vészreakció, pánik és a düh is, felbolydul a fészek, ki-bejárnak majd, hogy mentsék, ami menthető, szó szerint.
Mondtam neki, hogy én sajnálom őket azért, nem véletlenül voltam akkora barom, hogy ilyen sokáig halogattam ezt. A többi kerti rovart pláne sajnálom...azt válaszolta, hogy ő is – nem kamuzott, látszott az emberen – de az életveszély az életveszély, és ez bizony az. Itt van a vörös vonal.
Vérprofi, korrekt, kultúrált, intelligens, hallatlanul udvarias, abszolút szakértő volt, nagyon normális életszemlélettel (a honlapjuk alapján azért erre számítottam), és mint kiderült nagyon bátor is, mert amit a darázsirtás során csinált, azt én soha nem mertem volna.
Előtte természetesen alaposan feltérképezte a terepet kívülről-belülről. Felmászott a padlástérbe, és őt is lenyűgözte a darázsfészek, ő is levideózta, lefényképezte, azt mondta ilyesmit ritkán láthat ennyire zavartalanul. Az, hogy a lakáson belülről permetezve pusztítsa el a fészket, természetesen szóba sem jöhetett: ha akárcsak résnyire kinyitjuk az ablakot, a darazsak azonnal betörnek a lakásba és megtámadják az ott tartózkodó embereket.
Maradt az emeleti erkélyről történő beavatkozás. Átvedlett kezes-lábasba, hálós-arcvédős, nyakvédős méhész-kalapba, tehát védőfelszerelésbe, de kesztyűt például nem húzott, ami nekem a vakmerőség netovábbjának tűnt, a lakáson keresztül kiment az emeleti erkélyre, letette a lába mellé a tartályt. Becsuktam mögötte az ajtót, és onnan néztem végig a történéseket. Két és fél méterre volt tőle a fészek, a feje felett, azt mondta nem lesz szüksége létrára. Aztán a permetező csövét felfelé, a fészek irányába fordította, és teríteni kezdte a mérget.
Ami ezután történt, azt valószínűleg látni kellene, kellett volna az olvasónak ahhoz, hogy elhiggye. Én elmondom.
25-30 percen keresztül folyamatosan permetezett. Én a lakásból ebből kezdetben csak annyit láttam, hogy ezt a fehér, csillogó, krétaporszerű permetlevet nagy felhőkben kapja fel a szél és hordja szét mindenfelé a kertben és persze a kerten túl, az egész környéken, egész Nagykovácsiban, talán egészen a Tornyiszentmiklósig és Ózdig. Mint a fehér füst a pápaválasztásnál, úgy szállt a levegőben az ítélet. Úúúúú, mondtam magamban a fejemet ingatva, itt egyetlen élőlény sem marad életben, mire ennek vége lesz. Azt is láttam, hogy a darazsak megvadultan cikáznak a támadó felé, de a rovarirtó ember olyan fehéren kavargó méregfelhővel vette körül magát, hogy az állatoknak ezen a halálos pajzson kellett áthatolniuk, ha meg akarták sebezni. Később, az akció végén elmondta, hogy még őt is meglepte mennyire sokan voltak. Hosszú, hosszú percek teltek így el, ebben a némajátékban. A darazsak őrjöngve védték a fészket, az ember fújta rájuk a halál ködét.
Aztán megindult az égből a lódarázseső. A lódarazsak fehérbe öltöztek, elvesztették a jellegzetes barna-sárga színüket, és lezuhantak. Mintha valaki porcukorba hempergetett nudlidarabokat szórt volna a magasból, minden átmenet nélkül hullani kezdtek a lódarazsak a földre, az emberre, a teraszra, mindenhová. Tucatjával, százával.
Iszonyú kínok között pusztultak el. Ellepték a terasz csempeburkolatát a hulláik és a haldoklók. Vergődve, összetekeredve, önmagukat dobálva, görcsbe rándulva, remegve, reszketve, gombolyaggá összegyűrve, maguk alá fordulva haltak meg. Ebből könnyen kitaláltam, hogy ez valami idegméreg – nem kérdeztem rá a szer nevére, nem is akartam tudni –, ami megbénítja az állat alapvető létfenntartó funkcióit. Igazából levideóztam a teraszajtón keresztül az életük utolsó pillanatait, ahogy a teraszon tekeregnek, mert én se hittem el, amit látok, de soha nem fogom felrakni sehová a felvételt: eleve nem vagyok nagy youtuber, de nem is vinne rá a lélek...és annyira elszégyelltem magam, hogy le is töröltem anno. Elnézve a haláltusájukat, tökön rúghattam magam a nagy környezetvédő világlátásommal. Egy tömegmészárlás volt, egy népirtás...és én szabadítottam rájuk, miattam fajult idáig a helyzet. Persze nem számítottam másra, de tudni és látni is, az két különböző dolog.
Mikor az akció véget ért, a szakember két dologra hívta fel a figyelmemet. Ő ugyan nem számít rá, de előfordulhat, hogy meg kell ismételni a kezelést, ha a darazsak valamilyen rejtélyes módon életben maradnának, vagy életben maradt a királynő a fészekben, tehát figyeljem van-e mozgás a fészekben vagy a kertben. A másik, hogy most 2-3 napig, de jobb lenne, ha egy hétig nem locsolnék és nem takarítanék semmit a fészek környékén, hogy a szer maradéktalanul kifejthesse a hatását. Ezzel kapcsolatban tudni kell, hogy a lódarazsak egy-két, de egyes vélemények szerint akár 3 kilométerre is eltávolodnak a fészektől, amikor táplálékot keresnek, így nagyon sok darázs, amelyik most nem volt jelen, majd csak a következő órákban-napokban fog felbukkanni a fészeknél, és ugyanúgy felszedik magukra, illetve továbbítják, továbbadják a mérget. A fészek teljes pusztulásához, az összes egyed halálához tehát még idő kell.
Én aztán maradéktalanul betartottam a kérést. Egy hónapig nem locsoltam hátul. Semmit. Egy hónapig hozzá sem nyúltunk a fészekhez, nem nyitottuk ki az ablakot a padláson. De amikor kinyitottuk, akkor jött ennek a rémtörténetnek a zárófelvonása.
A hátsó kertbe persze kimentem közben, figyeltem, és a változás lassan, de feltűnően következett be. Visszatértek a kertbe a madarak. Visszatértek a késői rovarok: ekkor már október volt. (nyilván a kártevők is visszatértek, mert a lódarazsak addig letarolták az állományt, a következő évben, 2023 tavaszán pedig szinte felrobbant a kert az élettől.) Lódarázs viszont nem volt egy sem. Sehol. A klasszikus kerti élet hangjait leszámítva (madárcsicsergés, csivitelés, a még aktív rovarok zümmögése) megszűnt a lódarázs fenyegető, villanymotorszerű kerregése. Az elmúlt hónapok után, szinte dermesztő csendnek tűnt. A padlásablak mögött is abbamaradt minden mozgás.
Ideje volt hát kitakarítani a falmélyedést, és megszabadulni a bekötött fészek maradványitól. Felmentünk takarítóeszközökkel, illetve egy hegyes ásóval, hogy le lehessen vakarni a falról, ki lehessen lökni a fészek maradványait.
Kinyitottuk az ablakot, megkotorásztuk a fészket és abban a pillanatban bezuhant a lakásba / a padlástér padlójára a testet öltött iszonyat: az a valami, amiből az a bizonyos barna lé csurgott, amikor megmutatta magát a fészek. Azt hittem, ott helyben elhányom magam. Az idegméreg ugyanis maradéktalanul elpusztította a lódarazsakat: a kifejlett példányokat, a keltetőkben lévőket, a királynőt, mindent...Kivéve azt a borzalmas hulla-szemét-és élelmiszerraktárt, ami a fészek aljában gyűlt össze.
Erre – pontosabban a benne lakókra – nem hatott az idegméreg. Ez volt a fészek alatt a spájz, a kuka és a temető: három az egyben. Elhullott darazsakkal és mindenféle szétrágott, megemésztett bogárhullákkal megspékelt förtelem, valami olajszerű anyagban. Egy barna-fekete, kislabda méretű rettenet, tele, még élő apró lárvákkal, apró kukacokkal, mindenféle ismeretlen, parányi élőlényekkel, amelyek mozogtak ebben a borzalomban, amely valahol a megpenészedett szilvalekvár és egy összeázott hajcsomó keverékére emlékeztetett, mint valami csatornában összegyűlt, élő bezoár. Majd utánanézel, mi az. Az egész labdacs a maga halottan is élő módján, de hullámzott, mozgott, lüktetett a benne nyüzsgő lárváktól és apró élőlényektől. Az volt az egyetlen szerencse, hogy viszonylag egyben maradt.
A nők mindig és mindenben erősebbek voltak, ami a lelki erőt illeti, mint a férfiak. Ezt a szörnyeteget "rábíztam" a páromra – másfél órán keresztül takarított, fertőtlenített a padláson, és az egész kupacot összegyűjtötte egy neylonzsákba – én addig inkább lebontottam és kilökdöstem a fészket, aztán lementem takarítani...csak ezt a horrorisztikus valamit ne kelljen látnom.
Több órán keresztül mostam magasnyomású mosóval, illetve locsololótömlővel a teraszokat, a házfalat, a növényeket és az egész kertet. A vakolaton és minden egyében jól megtapadó, fehér idegméreg mint a tej, úgy ömlött a locsolás hatására. Tejzuhatag folyt a házfalról, a lombokról, az ágakról. Másnap is. Harmadnap is. Egy hét múlva is volt még nyoma. Szerintem Nagykovácsi akkori vízfelhasználása jelentős mértékben nekem köszönhető, a számlánkon mindenesetre nagyon meglátszott. A fellelhető, megfeketedett, félig már elporladt darázshullákat és a fészek maradványait vastagon lehetett seperni a fészek alól, a teraszról, a földről.
Azóta sem épült új lódarázs fészek a padlásablakban, illetve annak közelében...innen lehet tudni, hogy a királynő is elpusztult. Öt-tíz lódarázs felbukkant az elmúlt szezonban, de szinte észrevétlenek maradtak, a számuk bőven a megszokott mennyiségen és tűréshatáron belül maradt: értelemszerűen máshonnan járnak ide, egy másik fészek lakói.
Óriási fészket pusztítottunk el. Nagyon jól meg lehetett becsülni a kolónia nagyságát, és írhat és mondhat nekem bárki-bármit az átlagos lódarázs fészkek egyedszámáról (700), ez még a szakember szerint is ritka komoly fészek volt. A fészek maradványaiból következtettem a lakók számára. Megszámoltam egy ötszáz gubóból / kiürült tartályból álló fészekdarabot, és megnéztem mennyi nagyjából ekkora darab /mennyi ekkora területű fészekmaradvány került elő még ezen kívül: így kaptam meg a közelítő végeredményt. Elismerem, hogy nem egy pontos és tudományos igényű megközelítés, de szerintem egy becslésre tökéletesen alkalmas módszer.
3000 halott lódarázs.
Háromezer kifejlett (a fészket már elhagyó dolgozó) vagy gubókban lévő, a gubókban maradt ivadék. Ez volt a mérleg. Azt persze teljesen lehetetlen lenne megállapítani, hogy mi volt az arány, tehát, hogy mennyi volt az aktív, kifejlett példány a fészekben maradt lárvákhoz képest – hiszen rengeteg dolgozó bárhol lehullhatott a méreg hatására, nem kezdtem őket egyesével felkutatni – ráadásul a fészek lárva / gubóállománya sokat károsodott egy hónap alatt, és több darabja a sűrű bokrok közé esett, onnan ki sem szedtem azokat. A 3000-es szám azonban így is masszívan megáll. Sőt, én valójában többre tippeltem az egyedszámot, de inkább lefelé húztam a végső összesítést.
10. Patyomkin-fészek
Egy akkora településen, mint Nagykovácsi, akár több lódarázsfészek is épülhet. De elvileg éppen úgy lehetséges az is, hogy egyetlen kolónia uralja az egész falut, és a felbukkanó lódarazsak minden egyes kertben ugyanabból a fészekből származnak, onnan indulnak, oda térnek vissza, ott élnek és halnak, szolgálva az utódokat és a királynőt.
Gyakorlatilag azonban annak kicsi, sőt, semmi esélye sincs – a falu elterpeszkedő földrajzi fekvése és az erdők által uralt környezet miatt –, hogy 2022-ben, a falu összes lódarazsa a mi házunkon lévő fészekből rajzott ki, de az, hogy a közvetlen környékünkön a legjelentősebb lódarázspopulációt mi adtuk, az szinte biztos. A lódarazsak ugyanis egy bizonyos vadászterületen belül nem tűrik a lódarázs-konkurenciát.
A lódarázs inváziót el lehet kerülni azzal, ha nem vársz addig a beavatkozással, mint én, és amikor elkezdik építeni a fészket (nem mindig könnyű észrevenni) rögtön cselekszel, elűzöd őket, felszámolod /felszámoltatod a kezdeti fészket.
Másik megoldás: megelőzöd a bajt.
Hogy miért aktuális a poszt?
Azért mert most kell védekezni a lódarázs megtelepedése ellen. Ahogy mondtam, a tél beköszöntével a teljes kolónia meghal, kivéve a királynőt, aki a tavasz visszatértekor ismét felkeresi a korábbi fészeképítés helyét. Okos állatok, a jól bevált hely közelében építik fel a fészket: ezért történhet meg, hogy ha nem veszik észre, akkor egy adott területen, mondjuk egy templom tornyában, vagy egy elhanyagolt pajtában vagy padláson akár több fészek is csünghet egymás mellett a mennyezetről, vagy épülhet a falak találkozásánál. A régi fészekbe soha nem költöznek vissza, de az újat felépítik a régi mellé. És ezeket ugyanannak a kolóniának a királynője / a túlélő nősténye építi...amennyiben a királynő túléli a fészek kiürülését. Normális esetben túléli, de 2022 kora őszén, a házunknál zajló eseményeket nyugodtan nevezhetjük a normálistól eltérőnek. Itt nem volt túlélő.
És ha nem akarsz úgy járni, mint én, akkor megelőző lépéseket kell tenni. Ennek a legjobb módja, ha a ház körül minden fészeképítésre alkalmas helyet felszámolsz. Viszont a kis termetű, fészeképítő darazsak esetében azért ne reménykedj nagyon ebben a megoldásban: elképesztő helyeken tudnak tanyát verni, minden rést kihasználnak és előfordult már olyan, hogy egy trafóházban okoztak rövidzárlatot. A nyeregtetős házaknál szinte menetrendszerűen beveszik magukat a cserepek, a gerendák alá, közé.
Ez egy elhagyott, klasszikus, kislyukú (igazad van, kéne hozzá valami viszonyítási alap) kecskedarázsfészek darabja, amit a bádogosok szedtek ki a háztető alól. Nálunk állandóan fészket építenek valahol.
A lódarázs ehhez túl nagy, ők nem bújnak be a cserepek alá, ennélfogva a fészkét is máshogyan és más helyekre építi, mint pl. egy közönséges kecskedarázs. A lódarázs esetében a megelőzést egy imitált, hamis, ún. áldarázsfészek kihelyezése jelentheti. Ilyeneket lehet vásárolni is az interneten, gazdaboltokban, olykor kertészetekben, de kellő fantáziával te is építhetsz egyet. A lódarazsaknak ugyanis megvan az a jó szokásuk, hogy nem kezdenek ott fészeképítésbe, ahol már van egy, mert az háborút jelentene a két kolónia között. Ezért, ha valahol szembetalálják magukat egy jól sikerült, hihetően megszerkesztett és felépített, vagyis megtévesztően élethűnek tűnő hamis darázsfészekkel, akkor odébbállnak. Akár nagyon messzire is.
Át kell őket verni a békesség érdekében.
A hamis lódarázsfészek kihelyezése a legjobb megoldás. Elsősorban azért, mert környezetbarát megoldás, másodszor azért, mert jóval olcsóbb, mint utólag orvosolni a bajt.
A legfontosabb kritériumok a hiteles fészek felépítéséhez, összerakásához: a méret, a szín, a választott anyag és az időjárásállóság, illetve a kihelyezés helyszíne és módja. Arra vigyázni kell, hogy a házilagos megoldásnál – amelynek szintén csak a fantázia szabhat határt – ne olyan anyagokat és módszereket válasszunk, pl. az álfészek kitömésére, amelyek tüzet okoznak /felmelegednek /öngyulladás következik be / napsugárzás hatására lángra lobbanhatnak, az első esőben szétmállik, illetve általában a magán-és közvagyonban kárt tehetnek, és természetesen ne legyenek balesetveszélyesek sem. Ahogy mondtam, aki nem akar ezzel pepecselni, az vásárolhat is készen: innen szerezhetsz ötleteket az elkészítésre vagy a beszerzésre.
És ha mindezt megteszed, akkor talán nem építenek a lódarazsak fészket a házad közelében. A házadon. A kertedben.
És ez még a lódarazsaknak is hasznos. Életben maradnak. Majd keresnek maguknak helyet az erdőben, ahol nem zavarnak senkit, és mi sem zavarjuk őket.
Élni, és élni hagyni. Tanulj az én hibámból, te okosabb leszel. Hiszen nekem, igaz liberálisként sem sikerült összehoznom ezt a szép liberális alapvetést.
Zord időkhöz méltóan, hiteles példa ez a részemről.
♣
A fotók egy része videórészlet / a képek gyűjtőhelye: itt 
