Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Nagykovácsi blog. Határtalanul, de a határokon belül maradva. Kibeszélő.

Zord idők

Az Év Embere: az ukrán katona

Bátor emberek a vérzivatarban, avagy Ukrajna honvédőinek – a hivatásos katonák, a besorozott civilek és a külföldi önkéntesek – emberfeletti harca

2022. szeptember 30. - zord íjász

A poszt szigorúan 18 éven felülieknek szól!

  • Mottó 1.: "Inkább állva halok meg, mint hogy térdelve éljek." (Stephane Charbonnier, a Charlie Hebdo karikaturistája. A blog állandó mottója.)
  • Mottó 2.: "A háború nagyon egyszerű, direkt és kegyetlen, és a hadviseléshez egyszerű, direkt és kegyetlen emberekre van szükség."
  • Mottó 3.: "Minden intelligens ember fél. Minél intelligensebbek vagyunk, annál jobban félünk."
  • Mottó 4.: "A háború megnyerésének nem az a titka, hogy életünket adjuk a hazánkért, hanem az, hogy végignézzük, amint az ellenség adja életét a hazájáért. (George Patton tábornok)
  • Mottó 5.: "...Roosevelt azzal győzte meg az ingadozó amerikai közvéleményt – akik soha nem mentek volna bele, hogy az USA aktív katonai segítséget nyújtson pl. Angliának és belekeveredjen a háborúba –, hogy ez olyan, mintha a szomszédnak lángolna a háza, és ő kölcsönadná neki a locsolótömlőjét. A szomszéd oltja a tüzet, ő csak az eszközt adja hozzá..." (Tűréshatár)
  • Mottó 6.: "...nemzetközi jogi szempontból Ukrajna bármilyen támogatása legitim lépésnek számít, ugyanis a konfliktusban Oroszország az agresszor" és a nemzetközi jog szerint az agressziót szenvedő államnak nyújtott segítség nem lehet jogszerűtlen..." (forrás)
  • Mottó 7.: "Hogyan javítja Vlagyimir Putyin Ukrajna elleni agressziója egyetlen orosz állampolgár életét vagy kilátásait? Egy ember indította ezt a háborút, ő is vethet véget neki. Ha ugyanis Oroszország befejezi a harcot, a háborúnak vége. Ha Ukrajna fejezi be a harcot, Ukrajnának van vége." (Antony Blinken, amerikai külügyminiszter, forrás)
  • Mottó 8.: "...Elszörnyedtem, amikor ezt meghallottam – mondja. – Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy fölösleges ezeknek a zombiknak a lelkére beszélni, akiket a feleségük fosztogatásra biztat…" (Olga Tvjordohlebova, a Vörös Hadsereg egykori, sokszorosan kitüntetett mesterlövésze, ex-KGB-s tiszt, aki 98 évesen, orosz-ukránként jelentkezett az ukrán toborzóirodán, hogy harcoljon az orosz agresszor ellen, Index)

Az ukrán határőrség az orosz határ mentén állomásozik 2022. február 7-én. Fotó: Sergey Bobok / AFP/közvetlen forrás: Index)

Itt az idő

A Time magazin 1927 óta minden évben kiválasztja és újságjának címlapra teszi azt, akit az év emberének tart.

Az Év Embere cím a nevéhez hűen egy konkrét személyhez kötődik, de 1950-től kezdve, amikor először adományozták "Az amerikai harcos"-nak a címet, ez az elismerés már nem feltétlenül csak egyetlen embert jelent, és olykor nem is valóságos személyt (A személyi számítógép, mint az első nem emberi díjazott 1982-ben, vagy A veszélyeztetett Föld bolygó, 1988-ban, globális kategóriában).

Bárkiből lehet Az év embere, akiről a szerkesztők/laptulajdonosok/olvasók úgy ítélik meg, hogy kiemelt címlapra érdemes. Ha valaki az érdeklődés középpontjába kerül, vagyis az adott ország és/vagy a világ alakulására gyakorolt tettei, eredményei, munkássága méltóvá teszik erre, akkor felkerül a listára, az év emberei közé.

Ahhoz, hogy kiválasztásra kerüljön, egyáltalán nem kell pozitív – értsd: mindenki vagy sokak, a többség által pozitívnak tartott – személynek lennie. Az ilyen listák/kiválasztások értelemszerűen valamennyire szubjektívak is, olykor részrehajlók vagy egyes esetekben éppen semmitmondók is a világ egy jelentős része számára, de a Time magazin döntéshozóinak mindig megvolt és megvan az a jó tulajdonsága, hogy többnyire meglehetősen pontosan céloznak.

A pontos célzás persze vitára, felháborodásra, tiltakozásra és felzúdulásra is okot adhat. Adott a múltban, adni fog a jövőben is. 

Emiatt fordulhat elő, hogy az elmúlt 95 évben címlapra került emberek között ott találjuk Rooseveltet, Eisenhowert, Gandhit, Sztálint, Hitlert, Churchillt, Trumant, II. Erzsébet brit királynőt, Hruscsovot, Charles de Gaulle-t, Teller Edét, Nixont, Kissingert, John F. kennedyt, Martin Luther Kinget, Khomeinit, Lech Walesat, Andropovot, Gorbacsovot, II. János Pál pápát, Bill Clintont, az idősebb és az ifjabb Bush-t, Vlagyimir Putyint, Barack Obamát, Angela Merkelt, Donald Trumpot, Greta Thunberget, vagy az olyan üzletembereket, mint Jeff Bezos, Ted Turner, Elon Musk, Mark Zuckerberg, illetve A Tüntetőket, Az Őrzőket, a meggyilkolt Újságírókat, Az Ebola ellen harcolókat, A Békéért dolgozókat, A Mee-Too kampány elindítóit vagy éppen A magyar szabadságharcosokat (nem 2022-ből, hanem 1956-ból).

Olyan koktél ez, amely simán megfekszi azoknak a gyomrát, akik pusztán a saját értékeik és/vagy eszmei-ideológiai-erkölcsi-morális-etikai-vallási indokaik alapján szemezgetnének a világ nagyjai közül, mert az egymás mellé, egy listára kerülő emberek között tucatjával akadnak olyanok, akik a világ egyik feléből mérhetetlen gyűlöletet, míg a másikból túláradó rajongást váltanak ki.

Egy ember természetesen többször is lehet az év embere: Roosevelt a csúcstartó, neki háromszor ítélték oda a díjat, de Sztálin, Truman, Churchill, Nixon, Ronald Reagan, Teng Hsziao-ping, ifj. G.W. Bush...is kétszer felkerült a listára.

2003-ban, részben az iraki háború okán, Az amerikai katona is másodszorra került fel a listára, és lett az év embere.

Lefogadom, kétség sem férhet hozzá, és számomra meglepetés és röhej lenne, ha másképp alakulna, hogy 2022-ben mindössze három ember közül választhat/fog választani a Time magazin.

  1. Ő, aki megölte Oroszországot
  2. Ő, a kis zsidó komédiás
  3. Az ukrán katona

E három közül lesz valamelyik az Év embere 2022-ben. Pont.

Ennek a posztnak az Ukrajnát védő katonák adják a témáját, illetve mindaz, amit ez a fogalom jelent. Mert ez egy fogalom. És szerintem ők lesznek Az Év Embere(i).

Idegen, és légió

Egy Ukrajnába induló grúz önkéntes búcsúzik el a családjától a tbiliszi nemzetközi repülőtéren 2022. február 28-án – Fotó: Daro Sulakauri / Getty Images

Az Ukrajna szabad jövőjét védő katonák elsöprő többsége természetesen ukrán: ez itt nem származási-nemzetiségi-etnikai-vallási meghatározást jelent, hanem ukrán állampolgárt. Mindenki közéjük tartozik, akik a történelem, a sors vagy éppen egy szerelmi kapcsolat okán ukrán állampolgárságot kapott, és hazafiként Ukrajnát védi az újkori vörös hadseregétől. Mindegy, hogy ukrán, bolgár, görög, tatár, román, örmény, lengyel, moldáv, grúz, német, cigány, orosz, azeri, zsidó, magyar... vagy éppen a világ négy sarkának valamelyikéből érkező, pl. angol, dán, vagy ausztrál. A Blog.hu egyik legjobb és egyben egyik utolsó, az intelligenciát, a tudást, a hiteles információt, a szabad véleményt és a szellemi integritást éthoszként védő szellemi műhelye, a Pangea blog színes és látványos módon mutatja be Ukrajnának a nemzetiségeit, a több részes és tartalmas sorozatában. Csak ajánlani tudom, minden európai szellemiségű embernek.

Átvitt értelemben azonban az Ukrajna függetlenségéért, szabadságáért, területi integritásáért, és kiterjesztve Európáért, a szabad világért, a Nyugatért (a nyugat megmaradásáért fizikai, értékbéli és szellemi síkon), a nagybetűs demokráciáért harcoló katona nem csak ukrán állampolgárt jelent. Nem Nemzetközi Brigádoknak (40 országból 60.000 ember) hívják ugyan őket, ahogy az 1936-os spanyol szabadságharcban/polgárháborúban hívták a mindenhonnan összeverődött, és a gyilkos háború zavarát a saját bábeli nyelvi zűrzavarukkal fokozó harcoló csapatokat, de lényegében pontosan azok: angol, thai, skót, lengyel, cseh, francia, ausztrál, szír, kanadai, japán, holland, horvát, grúz...emberek érkeznek ezekbe az ukránok oldalán harcoló alakulatokba. Nemzetközi brigád ez a javából.

Magunk között szólva, csodálkoznék, ha magyar állampolgár nem lenne közöttük, akármennyire is büntetendő ez itthon. A bátorsággal párosuló erkölcsi késztetésnek nem szab gátat néhány papírra vetett paragrafus. Egy magyar, de Londonban élő honfitársunk biztosan tett ilyen szándékról tanúbizonyságot. 

Ezek az emberek valamennyien önkéntesek, szabad akaratukból csatlakoznak az ukrán hadsereghez, ennek megfelelően meglehetősen bonyolult kapcsolatot kiépítve velük, akár katonai, akár emberi oldalról tekintve. Közvetlen közelről szemlélve egy háború, illetve egy hadsereg (jelen esetben az ukrán) működését, felszínre hozhatja és felszínre is hozza az eltérő katonai és harcászati kultúrákban/társadalmakban felnövő emberek közötti feszültségeket is, amelyeket az ukránoknak és az őket segíteni akaró külföldi harcosoknak a helyszínen, éles helyzetben és éles lövedékek záporában kell orvosolniuk, ha mindannyian életben akarnak maradni és győzni.

Nem könnyű műfaj.

Ám ha van politikai érzékenyítésre és finomhangolásra szándék a szerkesztőségben, akkor a Time magazin bevállalja azt is, hogy az olvasókat és a címlapot (vagyis a címlap képét, grafikai megjelenését) is megterheli egy kicsit, és az Ukrán katona megjelölés helyett, pl. az Ukrajna szabadságáért harcoló katona lesz az év embere. Így lenne helyes és pontos, noha ismételten fontos hangsúlyozni, hogy a munka dandárját az ukrán állampolgárokból álló hadsereg végzi el.

Természetesen a NATO egyetlen tagállama sem vesz részt közvetlenül a harcokban, és a NATO egésze, mint katonai védelmi szövetség sem hadviselő fél. A katonai szövetség egyes tagállamai hírszerzési információk megosztásával, felderítéssel, kiképzéssel és persze fegyverek/orvosi felszerelések/egyéb logisztikai eszközök stb. útján támogatják az ukránokat, de itt mindössze két harcoló fél van, bármennyire is próbálják ennek az ellenkezőjét sulykolni a Kreml propagandistái és európai csatlósaik a trollhadseregeik, az orosz ügynökeik hadoszlopaival. Ez a két harcoló fél az orosz és az ukrán, Oroszország és Ukrajna.

Ha valaki esetleg azt fontolgatná, hogy egy kommentben leírja, hogy ez egy proxy-háború, és ennek kapcsán a szövegkörnyezetet a nersevik-orosz propaganda szája íze szerint formálja, azt örökre kitiltom a blogról: szerény retorzió ez, de én ennyit tudok tenni. Aki tehát orosz propagandát próbál terjeszteni a blogon, és a NATO vs. Oroszország vagy az USA vs. Oroszország közötti háború hazug narratíváját próbálja teríteni, annak keresnie kell egy olyan blogot majd, aki a kattintásokért cserébe a blogger azt a lelkiismereti terhet is magára veszi, hogy teret enged Magyarország és a szabad világ ellenségeinek a dezinformáció és a társadalmi megosztottság erősítésében. Én nem fogom tűrni.

A világon ugyanis minden komolyabb, a hatását tekintve a határokon átnyúló, tehát nem csak lokális, rövid ideig tartó, helyi háborúnak szinte automatikusan van egy proxy-háború jellege is, de a XVIII. század közepe és főleg a XIX. század hajnala óta különösen. Az orosz-ukrán háborúnak pedig egyenesen globális hatása van, így elkerülhetetlen, hogy mások is érvényesítsék benne az akaratukat, akár önvédelemből. Emiatt azonban szigorúan katonai értelemben még nem az EU, nem az USA és nem a NATO, nem a Nyugat áll hadban Oroszországgal. Minden más szempontból – politikai, társadalomfilozófiai, gazdasági, energetikai, eszmei, gondolkodásbéli stb. – természetesen hadban áll, hiszen még a EU vezetői is a háborús retorika szófordulataival beszélnek nap nap után arról a globális válságról, amellyel a világnak szembe kell néznie...bár jóval finomabb tónusban, mint ahogy az orosz propaganda ezt szítani próbálja a maga térfelén, a céljai szerint rángatva, hangolva az orosz népet a nyugat ellen.  

Már a Kolostorpalota remetéjének egyes háborúi is proxy háborúk voltak. Az egész XVI. századi Európa háborúi másból sem álltak, mint valós háborús küzdelmekre kívülről rácsatlakozó érdekérvényesítésről: voltak, akik ölték egymást, mások pedig kívülről támogatták egyik vagy másik felet. Az adott országok pénzelték, nyersanyaggal támogatták, fegyverrel és információkkal segítették azokat az országokat / népeket / lázadókat/ forradalmárokat, akik a regionális vagy globális ellenfeleikkel szemben harcoltak, akár a tengereken, akár a szárazföldön, anélkül, hogy ők maguk tevőlegesen részt vettek volna a tényleges harci cselekményekben. Kimaradtak belőle, amíg tudtak, amíg akartak. A két (egy) világháborúban pedig már nagyüzemi módon űzték ezt, anélkül, hogy a mások háborúit kívülről figyelő felek hadseregi egyetlen lövést is leadtak volna...amíg ez elkerülhető volt. 

Tény: amikor Zelenszkij lehetővé tette és elrendelte az Ukrán Területvédelmi Egységek Nemzetközi Légiójának felállítását, pontosan tudta, hogy milyen húrokat pendít meg, és azt is, hogy a hívó szónak lesz foganatja: történelmi tapasztalat, hogy mindig akadnak olyanok, akik mások harcát magukének érzik, és tevékenyen is részt vállalnak benne. Már február 24.-től kezdve, az ukrán és az európai/amerikai/nyugati és a gyakorlatilag a világ – eme értékrend iránt fogékony – egészének narratívájában fontos szerepet kapott, hogy ez a harc valójában a sötétség, a gonoszság, a diktatórikus, az autoriter, totalitárius rezsimek és szándékok elleni harc, és mindenki számára nyitva áll a kapu, aki a Nyugat, az Unió, az európai értékek és általában a szabad világ egyetemes emberi értékeinek elpusztítására törekvő putyini agresszió ellen küzdeni akar.

Amennyire kútba esett az orosz propagandistáknak az a nyilvánvaló hazugsága, hogy itt egyfajta nácizmus elleni küzdelemről van szó, és a Putyin szerint nem létező ukránok a nem létező Ukrajnában majd – képletesen szólva – virágesővel fogadják a felszabadító orosz csapatokat a villámháborújuk során, legalább annyira betalált az ukrán/nyugati narratíva a háború tényleges okait, céljait, terveit és orosz rémtetteit illetően...és persze joggal. Márciusban már állítólag 16.000 ilyen, a világ minden részéből érkezett önkéntes erősítette az ukrán hadsereget. Sok országból jöttek, nyilván sokféle okból: zsoldért, dicsőségért, kalandvágyból, idealizmusból, naivitásból, ostobaságból, elkötelezettségből, meggyőződésből, vallási hitből (pl. muszlimok, nota bene! csecsen muszlimok is harcolnak Kadirov csecsen muszlimjai ellen), ideológiai vagy eszmei azonosságból, bosszúvágyból, szégyenérzetből és lelkiismereti válságtól hajtva (az orosz származású ukrán állampolgárokon kívül külföldről érkező oroszok is harcolnak az ukrán hadseregben, a jó stílusérzékkel orkoknak, zombiknak nevezett oroszok és csatlósaik ellen)

Erről a háborúról majd százával írnak könyveket a történészek és a regényírók, illetve készítenek filmeket, Arany Pálma és Oscar díjesőket hozva, a jónevű jenkikkel és hírnévre törő ukrán színészekkel a főszerepekben. Milla Jovovichnak, Mila Kunisnak, Olga Kurlinyenkónak, Leonardi di Caprionak, David Duchovnynak és társaiknak máris bérelt helye van, ahogy pl. azoknak az orosz színészeknek is, akik majd hosszú és keserves munka árán felépítgetik és helyreállítják az orosz nép becsületét, szavahihetőségét...gyorsan elmúlik az az 1000 év. Mert ne felejtsük el, hogy ez nem az orosz nép, hanem egy gonosz, alternatív valóságban élő, küldetéstudatos diktátor háborúja, és attól még, hogy él Oroszországban 150 millió ember, akik egy nagyon rövid, kecsegtető időszakot leszámítva gyakorlatilag a létezésük óta a cáratyuska, a főtitkár elvtárs, az elnök, az állam védelmező-mindenről gondoskodó-agymosó rabigája alatt élnek, azért egy részük tud annyit a világról és a valóságról, hogy akadnak (jellemzően a városok lakói, ez az urbanizáció egyik szerény áldása) akik február óta rendületlenül tiltakoznak Putyin háborúja ellen, elképesztő megtorlást, akár az életüket is kockáztatva, és amint elrendelték az általános mozgósítást (nem így hívják, de az), százezrek indultak meg pánikszerűen külföldre. Bárhová, csak ne maradjanak Oroszországban.

Ukrán tüzérek köszöntik a felszabadító orosz csapatokat. Fotó: Stringer / Reuters / közvetlen forrás: Index

Nincs az az értelmes ember, aki ágyútöltelék szeretne lenni Putyin szovjet, birodalmi lázálmaiért. Még azok többsége se akar/akart ágyútöltelék lenni, akiknek azt mondta az orosz hadvezetés, hogy csak hadgyakorlatra mennek, aztán hirtelen egy mészárszék kellős közepén találták magukat, mint a vágóállatok. Ha sikerül megszökniük, ők szoktak kitálalni a világ nyilvánosságának arról, milyen állapotok uralkodnak ott és miként bánnak velük az orosz hadseregben, hogyan csapták be őket.

Ennél az ágyútöltelék dolognál azonban meg kell állni.

Embernek maradni

Egy katonának legalább van fegyvere. Egy átlagos civil, egy védtelen nő, egy idős ember, egy semmiféle harcművészetben nem jártas ember, hogyan védekezzen egy fegyveressel szemben?

Az oroszokat (a hátországot és a hadsereg tagjait is) a propaganda teljes eszköztárával, brutális erővel arra kondicionálják, hogy itt az ukrán nácizmus elleni különleges katonai hadműveletről háborúról van szó, és az orosz  katonák olykor ennek megfelelően is reagálnak. Inkább gyakrabban, mint ritkábban, bár mostanra teljesen immunis lettem a tömegsírokról, mészárlásokról, atrocitásokról, fogoly-ketrecekről, kínzásokról, szexuális erőszakokról szóló beszámolókra. Orosz rutin. Egy orosz politikus számára az oroszok élete is semmi, mindig így volt ez a háborúkban: a demokrácia katonája drága kincs, de az orosz katona és az orosz ember az statisztikai adat, fogyóeszköz, szürke tömeg egy magasabb cél szolgálatában. Az sem véletlen, hogy a legnyomorultabb, legszegényebb, legkiszolgáltatottabb és a nyugati hatásoktól talán leginkább elzárt régiókból töltik fel a hadsereg zömét, akiknek a katonai szolgálat jelenti szinte az egyetlen kitörési pontot a totális szegénységből, valamiféle viszonylagosan elfogadható életre. Aztán megnézed a híradásokban meg a youtube-on, twitteren, ahogy a rommá lőtt ukrán városokban bevásárlókocsikba, majd a harckocsikra pakolják a szajrét, visznek mindent, ami mozgatható, és közben rácsodálkoznak arra, hogy itt téglaházakban laknak az emberek, és a legszegényebb ukrán is mesésen gazdagnak tűnik hozzájuk képest.

Ha ilyen agymosott, teljes sötétségben tartott, és ágyútöltelékként kezelt emberek alkotják az orosz hadsereg gerincét, akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy ott folytatják, ahol 1945-ben az elődeik abbahagyták: gyilkosság, rablás, fosztogatás, nemi erőszak, minden hadviselésre és a civil lakosság védelmére vonatkozó szabály semmibevétele.

A kérdés az, hogy egy ukrán katona hogyan tudja ezt kezelni, elviselni, amikor szembesül vele.

Halálra kínzott ukrán lány teste Bucsánál. Fotó: AFP /közvetlen forrás: itt

Mondjuk azt hozzáteszem, hogy számomra a hadicselekményekre és a hadifoglyokra vonatkozó genfi egyezmény mindig is a világ legcinikusabb irománya volt, amely az emberi lealjasodás legmélyebb bugyraiban próbál eltartott kisujjal a humánumra apellálni: legyél te humánus az ellenséggel, ha a feleségedet, lányodat csoportos nemi erőszaknak vetik alá, aztán horogkeresztet égetnek a hátába, tarkón lövik, és belökik egy olyan tömegsírba, ahol már százával fekszenek a hátrakötözött kezű, megkínzott, legyilkolt civilek, aggastyánoktól a gyerekekig (összegeztem sokféle borzalmat). Majd meséld el, hogy sikerült-e/sikerülne-e a genfi konvenció szerint viselkedned az elfogott zombival, harctéri körülmények között, vérben, sárban, tűzben fetrengve, a barátaid holttestét hátrahagyva, gyűlölettel, bosszúvággyal, haraggal teli szívvel.

Ez egy szelíd kép az internet, Bucsát bemutató galériájából. Az oroszok 410 megkötözött, megcsonkított, kivégzett civilt hagytak maguk mögött, de nem csak felnőtteket, gyerekeket, hanem rengeteg kutyát is agyonlőttek, ami egyfajta illusztrációja annak a tébolyodottságnak, amellyel a vérengzést végrehajtották. forrás

Az ukránoknak persze át kell lépniük az árnyékukat: nekik minden körülmények között meg kell mutatniuk, hogy ők Emberek, Európai Emberek, nemesek és méltóak pl. az európai csatlakozáshoz elvárt általános értékekhez, beleértve az elfogott /önmagát megadó ellenséggel való bánásmódot is. Nem mindig sikerülhet ez, de ezen nem csodálkozom.

Halálmegvető bátorság

Nem könnyű hősiesen viselkedni. Olykor még csak bátornak lenni is komoly próbatétel.

Néha a hétköznapi élet kihívásai közepette is nehéz bátorságot csiszolni, egy háborúban viszont szinte emberfeletti akaratot követel. Azt mondják, csak a halál közelségében él igazán az ember. Lehet. Akinek jó empatikus érzéke van – nekem kitűnő, és ez sokszor nagy baj – az anélkül is szinte a bőrén érzi a háború minden iszonyatát, hogy a helyszínen lenne.

És tartson bármeddig ez a háború, a katonák közül senki sem lehet már bátrabb, mint azok az ukrán katonák, azok az ukrán határőrök, akik először találták magukat szemben az ellenséggel. Azoknak a katonai egységeknek a tagjai, akikre 2022. február 24.-én, majd az azt követő néhány napban/hétben rázúdult az agresszor hadserege, és először léptek harcérintkezésbe velük, gyakorlatilag minimális esélyük volt a túlélésre. Azon olvasóknak a számára, akik legalább vázlatosan ismerik a történelmet, az is világos, hogy ebben az esetben még a megadás sem jelent mindig vagy feltétlenül garanciát: az orosz hadifogság igen gyakran egyenlő volt a halálos ítélettel a múltban, és nekem erős kétségeim vannak abban a tekintetben, hogy a genfi egyezmény előírásai mennyire érvényesülnek a harctéren vagy a hátországban...ha az egyik harcoló fél az orosz.

Közhely mostanra: kiderült, hogy az orosz hadsereg csak egy jól felépített mítosz. Ez még a szakértőket is meglepte, de mindenki számára meglepetés volt, hogy ez a hadjárat milyen csúfos kudarcokkal volt tele az orosz hadsereg számára.

Megsemmisült orosz tank a Kijev megyei Buzovában 2022. április 11-én. Fotó: MTI / EPA / Oleg Petraszjuk/közvetlen forrás: Index)

Nem kell azonban ahhoz katonai szakértőnek lenni, hogy bárki bátran kijelenthesse: ebből a hét hónapja tartó orosz vergődésből csak nagyon óvatosan lehet messzemenő következtetéseket levonni. Oroszország az első pillanattól elveszítette ezt a megnyerhetetlen háborút, ez nem vita tárgya, ez történelem már most, akármennyire veri a nyálát az annektált régiókra, a röhejes népszavazására hivatkozva. Mire azonban a végső ítéletet kimondják az oroszok felett, még sok szenvedés vár az ukrán népre. Egy elhúzódó, hosszú háború az mindig egy tanulási folyamat: az ellenfelek alkalmazkodnak a fizikai környezethez, a változó évszakokhoz, egymáshoz, a harctéri tapasztalatokat pedig beépítik a következő katonai műveletekbe. Kijavítják a hibákat, hatékonyabbak lesznek, a kölcsönös hatékonyság pedig több áldozattal járó, egyre súlyosabb és véresebb harci cselekményeket eredményez.

És legyen bármilyen rosszul vezetett, szedett-vedett, ócska és szánalmas az orosz hadsereg az eddig mutatott teljesítménye alapján – és ugyanakkor kegyetlen, brutális, iszonyatos erejű is –, mindig elsikkad annak a hangsúlyozása, hogy amikor átlépték Ukrajna határát, még nem érezhette senki Ukrajnában, hogy ez a hadjárat miképpen fog alakulni. Tudni a végét, ami elkerülhetetlen, azt még én is tudom/tudtam, már az invázió megindítása előtt: ez egy mókuskerék, amiből nem lehet kiszállni, és csak Oroszország kudarcával végződhet. Az ukránok soha nem fogják megadni magukat, pont. Ha az ukránokat támogató szabad világ meghátrál ebben a küzdelemben és magára hagyja Ukrajnát, akkor a Nyugatnak (en bloc), mint fizikai, eszmei entitásnak örökre befellegzett: ilyen arcvesztést, ilyen hitelvesztést nem élhet túl, azonnal darabjaira hullik, mert elveszíti a morális talapzatát. Tehát továbbra is fent kell tartania a működő és hatékony szankciós politikáját, bármennyire fáj ez pl. Európának is (Oroszország gazdasága minden eresztékében recseg-ropog, az oroszok szerint is óriási gazdasági visszaesést okoz náluk, a tömeges elvándorlás pedig csak tovább ront a helyzeten) és emellett pénzzel, fegyverrel, hírszerzési adatokkal stb. kell támogatniuk Ukrajnát. 

Azoknak az ukrán katonáknak viszont, akik először kerültek tűz alá ez akkor nem jelenthetett még semmit. Ők csak azt látták a fedezékükből, amit a világ kényelmes fotelekből nézett, a Tv képernyőjén és az interneten: a világ legnagyobb és legerősebb hadserege megtámadta Ukrajnát. Annak a katonának tehát, aki elsőként szembesült azzal, hogy ez a rettenetes hadi gépezet el akarja tiporni őt (őt, személy szerint, mint katonát, határőrt, ukrán embert) először saját magán kellett felül emelkednie, legyűrve minden félemét, és harcolnia.

Ennek a késztetésnek azonban elvileg minden vélt vagy valós tudás ellentmondott.

Amióta létezik a Szovjetunió/Oroszország az egész világ azt hallja, azt látja, de 1942 óta bizonyosan, hogy az orosz hadsereg legyőzhetetlen, megállíthatatlan, győzedelmes, kimeríthetetlen ember-és hadianyaggal rendelkezik, így a vele szemben tanúsított minden ellenállás eleve teljesen értelmetlen, céltalan, felesleges. Az ukránok ebben a tudatban éltek, ebben nőttek fel: minden idős rokonuktól, akik a Vörös Hadsereg tagjaiként teljesítettek szolgálatot, ugyanezt hallották, hiszen ők részeseik voltak ezeknek a győzelmeknek a II. világháborúban. Az afganisztáni kudarc megtépázta egy kicsit a nimbuszt, de az oroszok soha nem ismerték be a kivonulást vereségként, a propaganda pedig elvégezte a többit. Putyin hatalomra kerülésével pedig ismét felélesztették a legyőzhetetlenség mítoszát, és eddig nem akadt senki, aki ezt megcáfolhatta volna. Ha az oroszok a teljes haderejükkel megindulnak, 3 nap alatt Kijevben lesznek, és aki nem adja meg magát, azt eltapossák: ez volt a képlet.

Lehet hősi halott az ember, mint belga katona a Wehrmacht ellen, 1940-ben, de minek, ha a harc úgy is reménytelen...hacsak azért nem, mert ezt követeli a Becsület, a Hivatás és a Haza, vagy például egyszerűen csak azért, mert úgy gondolod, hogy rajtad kívül senki nem fogja megvédeni a lányodat a tömeges nemi erőszaktól, és őt itt és most kell megvédened, neked ez a kötelességed a családodért, az utolsó töltényig harcolva. Ahhoz azonban, hogy ennek az utóbbi négy indoknak a ciripelő hangját meghalljad a fejedben valahol hátul, miközben lánckerekek ezreinek csörömpölése fülsiketítő módon betölti a teret, olyan bátorságot kell felszínre hoznod, mint pl. a Kígyó sziget védőinek, akiknek ennek az apró, csupasz földdarabnak a kisebbik szelete jelentette Ukrajnát.

És a Kígyó-sziget esélytelen védői bevonultak a történelembe: bejárta a világot a hírük. Még az a csoda is megtörténhet, hogy túlélik a háborút, de ha nem így lesz, a rettenthetetlen bátorságukat és a kommunikációs nyelvi örökségüket akkor sem veheti el többé tőlük senki.

Az ukrán posta hivatalos bélyege, az orosz hadihajót a "kurvanyjába" elküldő 13 katona bátorságának elismeréseként, Boris Groh ukrán művész alkotása, forrás Guardian/Telex

Ám nem mindenki akar bevonulni a történelembe. Van, aki egyszerűen csak élni akar, és állítólag mindenkinek csak egy élete van. Sokan elmenekülnek a háború elől: aki idős, beteg, harcolni képtelen, félti a kisgyerekeit, vagy bármi más és érthető, elfogadható okot talál magának, az elmenekül. Országon belül, vagy a határokon túlra. Nem mindig egyértelmű ez sem. Az a fiatal ukrán anyuka, aki meghalt a kétéves gyerekével együtt, vagy azok az idős emberek (rájuk kifejezetten jellemző ez a magatartás, minden háborús időben) akik már nem akarják elhagyni az otthonukat, maradnak, reménykednek...meghalnak. Ukrajnából ∼7 millió ember menekült el külföldre: és nem mindannyian nők, idősek, gyerekek, betegek. Életerős férfiak is vannak a menekülők között, akik kijutnak/kijutottak valahogy.

Eleve rengeteg nő fog fegyvert a háború első napjától kezdve: harcolni akarnak a férjük, fiaik, apjuk oldalán. A klasszikus nemi szerepek és nemi sztereotípiák 1914 óta már sokat veszítettek a jelentőségükből, és az orosz-ukrán háború ismét hozzátesz a képhez.

De olykor még a puszta életösztön és/vagy a gyávaság keverékén túl, másféle módon is indokolható, ha valaki elmenekül a harctéri megmérettetés elől.

Például azok a hadköteles/harcképes kárpátaljai magyarok – nem mindannyian persze –, akik a támadás kezdete óta elhagyták Ukrajnát, könnyen találhatnak önfelmentő magyarázatot a tettükre, és nem vitás, hogy általában véve/sokuk esetében nem pusztán kifogásról van szó. Ha egy magyar 30 éve csak azt látja, hogy őt magyarként állandóan csak sérelem és hátrányos megkülönböztetés éri, vagy azt tapasztalja, hogy pl. a vereckei emlékművet rendszeresen megrongálják (az ilyen akciókban az ukrán nacionalisták éppen úgy benne lehetnek, mint az orosz provokátorok jól előkészített feszültségszítása az etnikumok között), és az élet minden területén a közigazgatásán át az oktatásig falakba ütközik vagy bántó megnyilvánulásokba az ukrán többség részéről, akkor nem igazán fog kedvet érezni ahhoz, hogy az életét áldozza azért az országért, amelynek a történelem és néhány jól öltözött tetű akaratából (1920) kifolyólag az állampolgára lett, dédszüleinek/szüleinek a sorsát örökölve. Az ukránok persze próbálják helyrehozni ezeket a bűnöket, hibákat, tévedéseket a háború kezdete óta, és immár ukrán-magyar testvéri közösségről beszélnek, jelentősen finomítva a kommunikációt a nemzetiségek felé (mindegyik felé), de ennek értelemszerűen akkor lesz majd igazán jelentősége, amikor Ukrajna valóban elindítja azokat a folyamatokat (a háború előtt minimum 20 évet jósoltak az EU szakértők), amelyek végül az EU tagjává tehetik.

Különös és abszurd módon, ez a háború jelentősen javíthatja a kárpátaljai magyarok helyzetét...majd a harcok lezárultával. Zelenszkijnek (a mindenkori ukrán kormányzatnak) muszáj lesz lenyesegetnie a nacionalista, horogkeresztes vadhajtásokat, és tepernie kell, ha szeretne bevackolódni az EU anyai ölébe. Sajnos a mérleg másik serpenyőjében a jelenlegi magyar kormányzat illiberális mondatai és tettei állnak, és van egy olyan gyanúm, hogy ez hosszú időre meghatározza majd a két ország viszonyát...még akkor is, ha esetleg a zord idők elsöprik a NER-t és egy teljesen másik gondolkodásmód lép a mostani helyébe. Nem létezik olyan ukrán, aki elfelejtené, hogy ki-mit tett értük, miként viselkedett velük vagy az orosz ellenségük irányában amikor Ukrajna egét orosz rakéták szántották. Van nekem egy magyar ismerősöm, aki szinte lengyel, és tőle hallottam azt is korábban, ami ma már sok újságcikkből visszaköszön: lengyel, magyar – két jó barát, így idézték ezt klasszikust a hétköznapi, átlagpolgár lengyelek is az orosz-ukrán háború idei kitörése előtt.

Most már nem mondják ezt a lengyelek, már nem idézik.

Hitet adni

Az ukrán katona, illetve az Ukrajna szabadságáért harcoló katona legenda lesz: a bátorság, a hősiesség, a kitartás, az önfeláldozás, a bajtársiasság, a hazafiság, a patriotizmus újkori szimbóluma. Az egész világ szimpátiáját kivívták. Hat hónapja állják a sarat egy olyan háborúban, amelyről ők maguk is joggal gondolták úgy, hogy esélytelenek az ellenségükkel szemben. Ehhez az kellett, hogy azok a katonák, akik rendíthetetlenül ellenállnak és ellenálltak az oroszoknak, megmutassák az ukrán népnek és a világnak: győzhetnek, mert az orosz hadsereg sem legyőzhetetlen. Hitet adtak azoknak, akik elég bátornak érezték magukat ahhoz, hogy átkeljenek óceánon és földrészeken, és mellettük harcoljanak, ahogy ahhoz is, hogy minden segítőkész ukrán szívét, lelkét, akaratát megerősítsék. Ehhez azonban harcolni kell, ölni kell, és vállalni a halált.

Minden egyes ukrán katona, aki harcol (vagy már az életét áldozta) ezért a hitért, és ennek a hitnek az átadásáért, az etnikai-nemzetiségi-származási-vallási hovatartozástól függetlenül ennek a harcnak a hőse.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy maga az ukrán hadsereg is a régi, javarészben elavult orosz haditechnikát tudta csak felvonultatni a rátörő ellenséggel szemben, vagy azt, hogy menet közben, már háborús helyzetben kellett/kell a lakosság hadra fogható részéből harcképes katonákat faragnia, akkor ez a teljesítmény egyenesen lenyűgöző. Pincékben és elhagyott udvarokon, a frontoktól távoli, titkos, zárt és lehetetlen helyeken oktatták/oktatják az önkénteseket és a sorozottakat, mert egy nagyobb szabású élőerő-összevonás pl. egy laktanyában azzal a potenciális veszéllyel jár, hogy az oroszok egyetlen rakétacsapással megölnek 300 embert, akik még odáig sem jutottak el, hogy a Kalasnyikov gépkarabély betárazását megtanulják. De nem lehet egy egész nemzetet pincékben hadra fogható harcossá kiképezni, így a kockázat mindig magas.

A nyugati katonai segítség (külföldi kiképzés, fegyverek, hírszerzés, információk stb.) sem érne semmit az Ukrajnát védő katonák, a honvédők bátorsága, elszántsága, akarata nélkül. A kiképzés eredménye csak éles helyzetben mutatkozik meg, az információk pusztán digitális állományok és inaktív tudás, amíg nem használod fel megfelelően, a fegyverek csak nehéz vasak.

Mikor eljön az igazság órája, szükség lesz a harctéren egy emberre, aki a megszerzett információkat és az átengedett haditechnikát győzelemmé konvertálja, sikerre viszi, és ehhez okos, felkészült, bátor emberek kellenek. A bátorság előhívására pedig nem létezik semmiféle kiképzés, azt először minden embernek meg kell találnia önmagában, aztán már gyakorolhatja és keresztülugrálhat a tűzkarikán. A csataterek ősi tanulsága, hogy egyes tisztek, akik békeidőben attól élveztek a gatyájukba, hogy terrorizálhatták a bakákat, a csata sűrűjében hasznavehetetlen, értéktelen, gyáva roncsok lettek, más esetben pedig valóban kitűnő hadvezérek sem tudták pótolni a hivatásosok vagy a sorállomány harctéri gyengeségét.

Az Azov önkéntes zászlóalj veteránjai Kijevben 2020. március 14-én. Fotó: Sergei Supinsky / AFP/ közvetlen forrás: Index)

De az az ukrán is elképesztő hősiességről tett tanúbizonyságot, aki harcolva kitartott a végsőkig, mint például – most kapaszkodjál meg a székedben – a hírhedt Azov ezred 531 utolsó életben maradt katonája. Ők maguk visszautasítják a náci vádat, és a hivatalos jelképeiket sem tartják annak, és az ukránok szemében sem nácik, hanem honvédő hősök. Mások – nem csak az oroszok, de persze ők leginkább – a nacionalista, radikális, szélsőjobboldali, rasszista, náci, focihuligán váddal is illetik őket...amit összeolvastam róluk, az alapján nem teljesen alaptalanul, de erről már írtam korábban. Ugyanakkor talán az ukrán hadsereg egyik legkeményebb alakulata, és ezt be is bizonyították. Sokáig ők jelentették az orosz propaganda ütőfegyverét, de az orosz háborús bűncselekmények árnyékában mostanra teljesen kifulladt ez a Kreml-retorika: ha az ezred minden egyes tagja nyakig lenne összetetoválva horogkeresztekkel (még náluk sincs ez így, de azok számára fogságba kerülni majdnem öngyilkossággal azonos) akkor sem lenne tartható, amit az orosz propaganda összehord Ukrajnáról vagy a vezetőiről. Az Azovstal acélmű erődített bunkereibe visszahúzódott katonák csak akkor adták meg magukat amikor már tele voltak sebesültekkel, és se lőszerük, se vizük, se élelmük, se áramuk nem volt, és több ezer bajtársuk meghalt Mariupol védelmében az ostrom során.

Közülük többen később az olenivkai börtöntábor felrobbanásakor haltak meg, júliusban, ahol fogva tartották őket: az oroszok az ukránokat vádolták egy rakétatámadással, az ukránok viszont háborús bűncselekménnyel vádolták az oroszokat, és előre eltervezett tömeges kivégzésről beszélnek, amelynek során rárobbantották az épületet a foglyokra. A háború kezdete óta végrehajtott legnagyobb fogolycsere során többen is (215) kiszabadultak a megmaradtakból: ilyen sokat ért Putyinnak, hogy többek között visszakapja az Ukrajnában hazaárulással vádolt, milliárdos oligarcha barátját.

Könnyű megérteni, hogy Zelenszkijnek, aki április óta tárgyalhatott a fogolycseréről különböző érdekelt közvetítőkön át (külföldi önkéntes katonákat is elengedtek az oroszok) miért volt ez szívügye, a puszta emberi tényezőn túl: Ukrajna és a világ hősként tekint ezekre a rettenthetetlen emberekre, és a kiszabadításukkal nem ér fel semmiféle oligarcha bírósági tárgyalása és elítélése. Hősökre – élő hősökre – pedig szükség van a háború folytatásához, a remény táplálásához. Jól mondod, akár propagandacélokra is. Kemény sikálás lesz levakarni az Azov ezredről a korábbi náci bélyeget, de ezen masszívan dolgoznak, és lefogadom, hogy sokan közülük már eltűntették a horogkeresztjeiket a bőrükről: azzal nehéz lenne az út Európába. Kiváltásuk, kihozataluk mellett természetesen józan katonai okok is érvényesülnek: harcedzett katonák, akiknek a tapasztalata felbecsülhetetlen, és kiképzőként is óriási segítséget jelentenek a háború további szakaszában. "Addig nincs vége az operának, amíg a Kövér Hölgy énekel.", ahogy Ed McBain írta.

Kitartás

(a címválasztást küldöm Pottyondy Edinának szeretettel, hála az égnek kiderült, hogy ő is tud nagyon hülye lenni, még a rajongói szerint is, és én is a rajongója vagyok)

Az utókor és a történészek majd szemezgetnek az emberi drámákból, a szép történetekből, a csúf igazságokból, az elkövetett bűnökről, a magasztos erényekről, a hátország odaadó hozzájárulásáról, az ismeretlen katona és a nevesített példaképek tetteiből.

Nekünk, akiknek egyelőre megadatott az a páratlan szerencse, hogy nem kell levetnünk sem a porcelánvékonyságú civilizációs mázunkat, sem az Élet nevű szerepjátékunk során magunkra vett sokféle álarcunkat, marad ennek a kövér hét hónapnyi honvédő harcban felmutatott kitartásnak az elismerése.

Egy napon majd tükörbe kell néznünk, és akkor mindannyiunkat pontosan úgy fognak látni a mellettünk állók is, amilyenek valójában vagyunk. Reméljük ennek nem kell majd ennyire szélőséges formában elkövetkeznie, ahogy az ukránok számára, de az kétségtelen, hogy az ajtónkon már vaskesztyűs, hideg kezekkel dörömbölnek a zord idők, így nem árt, ha megpróbálsz erőt meríteni ezeknek a páratlan embereknek a bátorságából.

Klímaválság, energiaválság, megélhetési válság, járványveszély, száguldó infláció, a forint szart se ér, rezsiemelés, fenyegető gázhiány, olajhiány, 12 évnyi szenvedélybetegség után eljött a nyers kijózanodás és vele a felelősséget hárító hazugságcunami, tudod, mint a viccben, ja, hogy az? az volt a kampány.

Ideje fázni, minden értelemben. Nagyon nehéz lesz. Majd felveszel egy pulóvert, minden értelemben. Jöjjön bármi a gazdasági válsággal, összehasonlíthatatlanul kibírhatóbbnak tűnik, mint egy rakétacsapás, vagy egy szétbombázott házban készülni a tél átvészelésre, valahol a meggyötört Ukrajnában, az elvesztett álmok között.

Emelje fel a kezét, aki nem tudja, hogy mit lát. twitterforrás / forrás

Azok előtt, akik a szabadságot védik Ukrajna földjén, le a kalappal, és Isten nyugosztalja azokat, akik már nem lehetnek az árnyékvilágban szemtanúi annak, amikor ez a kitartás végül meghozza a gyümölcsét. Talán még az is megtörténhet, hogy egy tisztességes orosz (sok ilyen van, ne higgy a háborús látszatnak) lelövi a Kreml remetéjét, bár ebben az esetben ez az orosz lenne az év embere, és meg is érdemelné.

Slava Ukraini, és Time címlapot!

A bejegyzés trackback címe:

https://zordidok.blog.hu/api/trackback/id/tr6317943192

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Magna cum laudeTigeri másztesz digrii 2022.10.02. 19:16:59

Jó írás, bár hosszú.
Birkáknak bonyolult.

Magna cum laudeTigeri másztesz digrii 2022.10.02. 19:17:35

Amúgy igen, Ede kicsit túlfújta a kitartás témát.

zord íjász · zordidok.blog.hu 2022.10.02. 19:55:01

@Magna cum laudeTigeri másztesz digrii:
1. :-) Te is meg szoktad nézni Ede keddi (szerdai) videóit? Vagy csak most kerested ki, hogy miről van szó abban a megjegyzésben? Mindegy is, ez plusz jópont, öreg harcostárs.

2. Túlfújta. Nem kicsit, nagyon. Ki is cikizte és röhögte a kommentmezőben mindenki, aki egyébként máskor csak áradozik róla és szereti a munkáját. Én meg egyszerűen csak szégyelltem magam helyette is, rém kínos volt hallgatni, nézni azt a vergődést, amit csapott.

3. Ez a "na", ez mi volt? Megnézted kommentelhető-e blog, vagy, hogy nem vagy-e kitiltva, vagy micsoda? :-) Mindig kommentelhető (időnként éjszakára bezárom, de ez sem törvényszerű, attól függ címlapom van-e), és te meg miért lennél kitiltva?

4. Köszönöm, hogy elolvastad.

Magna cum laudeTigeri másztesz digrii 2022.10.02. 20:09:32

@zord íjász: előjön sokszor valami hülye játék, amitől nem tudok kommentelni, ez az a na.
Ilyenkor megnézem hagyja e a kommentelést.

Magna cum laudeTigeri másztesz digrii 2022.10.02. 20:18:51

@zord íjász: edét meg talán tavaly óta ismerem. Varánuszos ismerős linkelte.
Mit várt ettől a gerencsértől? Harmincas. Politikus.
De én sem történelemből tudok err{l a kitartás dologról.

zord íjász · zordidok.blog.hu 2022.10.04. 18:04:34

@Magna cum laudeTigeri másztesz digrii: Na, csak emlegetni kellett. :-)) Még csak most fogom megnézni az ominózus videót, de te talán már láttad és tudod: Pottyondy visszavonul a politikától...is.

telex.hu/belfold/2022/10/04/pottondy-edina-youtuber-influenszer-momentum-donath-anna-spirit-fm

Szó se róla: én megértem, mert valóban kurva nehéz ebben "a fostartályban wellnessezni." Csak az a baj, hogy egyre kevesebben lesznek azok, akik

hangadóként

kiállnak a Gazda és rendszere ellen, valamilyen értékelhető módon.

zord íjász · zordidok.blog.hu 2022.10.07. 10:14:38

@Magna cum laudeTigeri másztesz digrii: Ezt csak neked küldöm el így (index /Blog.hu címlapon van a poszt, jelenleg is, nem olvasókat gyűjtök).

Rövid...azokhoz képest bőven, amelyeket írni szoktam, de hosszabb egy fideszes óriásplakát szövegénél.

zordidok.blog.hu/2022/10/05/elmented-e
süti beállítások módosítása