Idegen horizont. Fentről minden más. Messziről is.
♦
A poszt kizárólag 18 éven felülieknek szól, és a nyugalom megzavarására alkalmas.
Mottó 1. :
- – Kit érdekel, mi?!
- – Engem.
- – Te egy senki vagy! Ne írogassál te itt semmit, mert mindjárt beléd rúgok! (klasszikus magyar párbeszéd lehetne, bárhonnan e kies országból, de konkrétan elhangzott 2012-ben, egy helyi érinthetetlen és a nagykovacsi.net Civil Közösségi Hírportál főszerkesztője között, az Öregiskolában, nyilvánosan, több ember előtt, lásd a helyi médiát bemutató posztban, a 6. pontot)
Mottó 2. : Tudja Pelikán elvtárs, aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És, aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló. (Virág elvtárs örökbecsűje, A Tanú-ból)
Mottó 3. : "...Tudjuk, látjuk, hogy a kormány mindent megtesz annak érdekében, hogy a kialakult helyzetben támogassa a rászorulókat, megvédje a munkahelyeket és segítse a gazdaság újbóli fellendülését. Nem könnyű feladat ez, érthető, hogy közösen kell megoldanunk..." (Kiszelné Mohos Katalin polgármester, Tájoló, 2021. január)
Mottó 4. : Magyarországon az értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik pedig járhatatlan. ( a Kádár-korszak emblematikus rendszerkritikája, a lakosság arányában világelső öngyilkossági mutatóival, a népbetegségnek számító alkoholizmusával, és a teljes kilátástalanság érzetével nyakon öntve)
Mottó 5. :
- Miért akarod elhagyni az országot?
- Megfulladok itt. Nem kapok levegőt. Ez a sok összeszorított szájú, mosolytalan, gonosz, sötét, keserű, acsarkodó, maradi kisember mindenütt. Legszívesebben leszaggatnám az ingemet, és torkom szakadtából ordítanék. Ha itt maradok, akkor előbb-utóbb felkötöm magam vagy megőrülök. Nem bírom tovább. (a családi legendárium darabja)
Mottó 6. : Menjél csak! Nélküled többen leszünk! • Maradj kint! Nem hiányzol! (NER-propagandista panelszövegek a Blog.hu politikai posztjai alatt, ha valaki arról ír, hogy elmegy innen, vagy külföldről ír)
♦
Örömünnep van a Nagykovácsi Önkormányzatnál.
Sok a gond mostanában, de időnként azért kerül zsíroskenyér az asztalra. Egy helyi civil egyesület kérelmét hagyták jóvá, amelynek eredményeképpen új nevet kapott a 63-as busz egyik megállója: a régi Ady Endre utca helyett immár a Teleki-Tisza kastély felirat hirdeti a menetrendben/a tábla jelzésén a szebb jövőt.
Hurrá.
Mindig jó látni, amikor egy település döntéshozó testülete az események ütőerén tartja a kezét.
Erről nekem Drax, a pusztító jut az eszembe, a Galaxis őrzői c. filmből, aki elmondja, hogy neki kimagaslóan jók a reflexei, és így semmi sem szállhat el a füle mellett, a metaforák sem, hiába is állítja ezt Peter Quill, az űrlord. A poszt utolsó mondata átköti ezt a posztot a másikra, ahol részletesen ízekre szedem ezt az önkormányzati határozatot, de mielőtt feltárulna a vidéki Magyarország röhejesen abszurd politikai/ideológiai kisszerűsége, tágítanám egy kicsit a horizontot, hogy láthatóvá váljék a mélyebb, komolyabb vetülete is a Nagy Nagykovácsi Névháború újabb fejezetének.
♦
A Határátkelő blog, a Blog.hu zászlóshajója: a szerkesztőknek és az olvasóknak is az egyik kedvence.
A nevezett oldal az egyik legnépszerűbb, leglátogatottabb, legjobb, hirdetésre ajánlott, és szerintem egyben a legszomorúbb blogja a felhozatalnak. Rendszeres olvasója vagyok, időnként dobok rá néhány kommentet is. Az oldal olyan szerzők írásait közli, akik kivándorlóként a saját, személyes tapasztalataikat írják meg az adott országban dolgozva és élve, a világ négy sarkából elküldve a beszámolóikat. A blog témái általános érvényűek, mindenki számára érthetők, testközeliek, befogadhatók és tanulságosak. Ezen kívül roppant informatívak és hasznosak is: a posztok bemutatják azokat a nehézségeket, problémákat, furcsaságokat, örömöket és tudnivalókat, amelyekkel a külföldre szakadt hazánk lányai és fiai szembe kerülnek az adott országban. Ez az egyik olyan blog, ahol a kommentek gyakran valóban gazdag és fontos kiegészítői a posztoknak, akár a kritikai észrevételeken keresztül, akár a plusz információk formájában. Nagyon sok felhasználó úgy kommentel, hogy maga is külföldön él, és így első kézből igazolja/cáfolja/árnyalja a posztok tartalmát. A kommentszekció néha parázs viták terepe, de a söpredéket rendszeresen kitakarítják róla, így a viták csak nagyon ritkán ragadnak le a politikai szekértáborok logikája mellett. Sokkal tartalmasabb, információdúsabb kommenteket hoz össze a felhasználói közeg, mint egy átlagos, és előre kiszámítható reakciókat eredményező politikai blog esetében. A sikerültebb blogposztok és a jól összeválogatott kommentek együttese simán megérne egy könyvet: egy korszak hű társadalmi, politikai, szociológiai, szociokulturális és gazdasági tükre lehetne, társadalomkutatók, szociográfusok, politológusok és lélekgyógyászok számára is pazar terep.
Ezt az országot már több hullámban is sújtotta jelentős mértékű kivándorlás az elmúlt ∼150 évben: az a 600.000 ember, aki 2004. május 1. óta (illetve az egyes/adott tagállamok területén a munkaerőpiacok megnyitása óta) számos okból és számos formáját választotta a külföldi munkavállalásnak/letelepedésnek, az egyik a nagy kivándorlási hullámok közül. A számokról persze állandó vita van: mennyien ingáznak naponta, ki marad külföldön tartósan, ki csak ideiglenesen, ki megy alkalmi munkásként, ki számít állandó munkavállalónak, ki a bejelentett munkaerő,...tehát mennyien vannak a regisztrált, hivatalosan is bejegyzett külföldi munkavállalók, illetve mennyiről beszél és mennyit tart számon a hazai politikai diskurzus. A külföldön dolgozó magyarok aránya 2019-ben, az Eurostat hivatalos adatai szerint 5,2 százalék volt a 20-64 éves korosztályban, tehát jóval alacsonyabb például Romániához vagy akár Lengyelországhoz képest. A hivatalos adatok statisztikái és a hazai, közéleti szócsatákban emlegetett számok között feszülő különbségnek sokféle magyarázata lehet, de abban nagyjából egyetértés mutatkozik, hogy a külföldi munkavállalók egy jelentős, meghatározó része a 2010 és 2020→ közötti időszakot választotta arra, hogy elmenjen innen, szerencsét próbáljon (jellemzően az EU tagállamaiban) illetve a tartós külföldi letelepedés mellett döntsön, vagy állampolgárságot kérjen/kettős állampolgárságért folyamodjon.
A covid és a Brexit nyilván brutálisan átrendezi/átrendezte a terepet: sok ingázónak és sok egyéb külföldön munkát vállaló magyarnak tett ez keresztbe, egyeseket nyilván haza kényszerítve, vagy teljes profilváltásra ösztönözve, új utakat keresve az EU-n belül. Az idénymunkákban, a vendéglátóipar, a szállodaipar, a turizmus ezernyi szegmensében és az ezekhez kapcsolható szolgáltató szektorban dolgozó magyarok egy részének kemény ez idehaza, és külföldi munkavállalóként is, ráadásul egész Európában növekszik az egy éve tartó bezárások, lezárások, karanténok, utazási korlátozások miatti feszültség (tüntetések, pénzügyi válság) és bárhol is élt a kivándorló 2018-ban, most semmiben sem hasonlít a befogadó közeg az akkorihoz...mentális és pszichés értelemben biztosan nem.
A Határátkelő blog irgalmatlan mennyiségű posztját és több ezer kommentjét elolvasva, valamint a általában a Blog.hu politikai posztjait és kommentjeit, illetve a HVG/444 cikkeit véleményező felhasználók hozzászólásaiból szemezgetve, megkockáztatnék én egy nagyon rövid eszmefuttatást, afféle összegző tanulságként...és felvezetésként.
♦
A kérdés, amit mindenki feltesz, és amire egy kormányzatnak is (bármelyiknek) mindig reagálnia kell: Miért? Miért hagyják el az emberek nagy tömegei Magyarországot, és milyen hatást gyakorol ez az ország egészére nézve, gazdaságilag, pszichésen, lelkileg?
Nem bonyolult az élet.
Vagy legalább is nem mindig az. A határon átkelő munkavállalók és/vagy szerencsevadászok, kalandkeresők, önmaguk megismerésén fáradó és a saját határaikat is kereső polgárok, gazdasági kényszermenekültek első sorban és mindenek felett a pénz miatt vágnak bele az új életbe. Lóvé. Money. Della. Zsozsó. Ugyanannyi, de olykor akár kevesebb vagy olykor legalább is sokkal kevésbé megerőltető, kiszámíthatóbb, kiszipolyozás nélküli munkával a többszörösét is megkereshetik annak a pénznek, amit Magyarországon kapnának. És euróban/dollárban, nem forintban. Néha (forintban átszámolva) a 3-5-6-szorosát is. Vagy többet. Sokkal többet. Ez függ az országtól, a vállalt munka jellegétől és az adott munkavállaló munkabírásától, akaratától, lehetőségeitől és képesítésének fokától is. Ismerek olyan fiatal, diplomás, jól kvalifikált, 10 éves tapasztalattal dolgozó műszaki értelmiségieket, akik most hagyták el az országot, és azonnal a dupláját, háromszorosát kapják meg az itteni bérüknek külföldön, ugyanazért a munkáért, csak sokkal jobb munka- és cégkultúrával rendelkező országban.
Ismerek olyan embert is, aki éveken át dolgozott külföldön, magánvállalkozóként, egy teljesen új életben, kint házasodva, kint született gyerekkel, stabil anyagi biztonságot teremtve, végtelenített műszakban gályázva, kőkeményen, a hét mindent napján, néha hajnali négykor kezdve, akár késő éjszakába nyúlóan, és majdnem bele is halt a megfeszített élettel járó kihívásokba, a mértéktelen kávéivásokba, a rendszertelen, kapkodó étkezésbe...belefért egy életmentő műtét is a határátkelő életbe, egy német műtőasztalon.
Mindenkinek, aki építkezik, felújít, javíttat, vagy általában mesterembert keres egy-egy alkalmi munkára itthon, valószínűleg jó tapasztalata van arról, hogy az építőiparban dolgozók tömegei hagyták el ezt az országot, de talán nincs olyan hivatás és szakterület, ami ne küzdene szakemberhiánnyal, részben a kivándorlás miatt. Máshol sincs kolbászból a kerítés, teljesíteni kell, akár naponta ingázol át a határon, akár hónapokra, évekre, évtizedre tűnsz el a távoli világban: aki nem bírja, az repül, ezúttal szó szerint, például vissza, ide. Iszonyú fizikai, lelki, szellemi, mentális teher lehet ez: idegen ország, más kultúra, más szokások, más emberek, idegen ízek a konyhán és multikulturális sokk, ráadásul a beszámolók alapján általában komolyabban veszik az állampolgári kötelességek ellenőrzését, számlát kell adni az elvégzett munkáról, be kell jelenteni a munkavállalókat, és az idegenrendészet/rendőrség-csendőrség/adóhatóság emberei pedig hamarabb elkapják a simlis magyarjait, mint az ereszcsatornán csúszkáló, brüsszeli gang-bang buzipartiról menekülő álszent farizeusokat. Nagy változás ez sokaknak a Kádár-korszak hétköznapi tapasztalatai után, vagy a zavaros és zivataros rendszerváltás olajszőkítős káosza és gazdasági átmenete, vagy a félázsiai, piros pöttyös seggű focializmushoz képest. Az uram-bátyám-sógor-koma-megoldjuk okosba, feketén, stróman-tolvaj-politikai maffia világ útvesztőihez edződött elmével nem biztos, hogy máshol is könnyű boldogulni: aki nem tudja levetkőzni a rossz szocializációját, hamar feladja a küzdelmet.
De az is igaz: máshol is csak emberek élnek, és akárhová mész, mindenhol utolér a valóság kaszája. Ausztriában vagy Dániában talán teljesen más jellegűek a napi, társadalmi, gazdasági gondok, de aki illúziókat kerget, hamar kijózanodik. Viszont kijózanodva is elmennek innen, és az sem zavarja őket, ha máshol is vastagon ömlik pl. a szarfolyam a járvány okozta gazdasági és társadalmi összezuhanás miatt: egy olyan országot hagynak el, amelyben az emberek ötödének az is gondot okoz, hogy rendes étel kerüljön az asztalára, 22%-a nem képes törleszteni a hiteleit, 43%-uknak csökkent a jövedelme, 35 %-uk elveszítette a munkáját részben vagy egészben, az egekig ér a államháztartási hiány a tervezetthez képest, jelenleg 370 Ft-ot kérnek 1 Euróért, és minden uniós felmérés szerint kimagaslóan boldogtalanok és elégedetlenek az emberek az életükkel, borúsnak látják a jelenüket és a jövőjüket. Mindenhol jó, de a legjobb nem otthon: bepakolnak, és könnyes búcsút intenek az erősödő Magyarországnak.
Valaki ennek a kalandnak az utolsó apró részletig megtervezve, masszív élettapasztalattal a háta mögött, tudatosan, érett nyelvtudással és fix külföldi munkahellyel bebiztosítva vág neki, de olyanok is bőven akadnak, akik fejest ugranak a semmibe, és az önbizalmukra építve, néhány youtube video megtekintéséből felcsipegetve az alapvető ismereteket, a szerencséjükben bízva lépik át a határt.
Egyszer Sopron felé utazva, egy hosszú vonatutazáson a szomszédos ülésekre telepedett 3 fiatal srác és egy lány, akik mindannyian a vén Angliát célozták meg, és hangos, hosszan tartó eszmecserét folytattak. A lány (szerintem nem volt több 21 évesnél, a fiúk se voltak többek, sőt) évek óta kint dolgozott, csak a szüleihez ugrott haza. Roppant lazán, a testtartásában is nagyon kihívó öntudatossággal, a bennfentesek és a titkok tudóinak magasabb rendű magabiztosságával osztotta ki a tejfölösszájú fiúkat a munka/szállás/munkavállalási engedélyek/egészségügyi biztosítások/olcsó élelmiszer-beszerzési módozatok tudnivalóiról. A fiúk láthatóan semmivel kapcsolatban sem voltak képben addig, egy gimnáziumi alapszintű angollal gondolták végrehajtani a Nagy Ugrást, és a lány veszedelmes őszinteséggel vágta a képükbe, hogy ne számítsanak rá, ha kijönnek, ne is keressék, mert unja az állandó tyúkanyó szerepét már odakint is, és ha ő képes volt megállni a lábán Londonban, minden segítség nélkül, egyedül, akkor tegye meg más is. Ki tudja? Azóta talán milliomosok mindannyian, rég kiveszett a szájukból a Túró Rudi íze, és nem is kiváncsiak rá többé.
Minden kezdet nehéz, ráadásul – mint látható – az idegen közeg mellé társul a honfitársakkal/honfitársakhoz való viszony problémája.
Akadnak történetek (ezek jellemzően a kommentekben bukkannak fel, nem a posztokban, illetve nekem meséltek néhányat) arról a személyes beszámolókban, hogy a kivándorló magyarok egy része úgy kerülte a kinti magyarokat, mint a Hold a Földet: csak ne találkozzanak össze. Mert az elkerülendő magyarok odakint is megmaradtak annak, akik idehaza voltak: másokat kihasználó, csaló, zavarosban halászó, ócska, pitiáner, a kuncsaftot átverő szarfaszú gazembereknek, akik csak leégették, megszégyenítették és rossz hírét keltették befogadó országban a kinti, és többségében becsületesen dolgozó magyarnak.
Az se sokat segít, hogy a magyarok egy része imád a mások (értsd: civilek, magánemberek) zsebében turkálni. Kedvenc történetem, amivel ezt illusztrálni tudnám: amikor egy Angliában kocsmaturnézó, népszerű, hazai zenekar koncertjén összeverődött magyar társaságban a Meg Nem Nevezett Ismerősöm beszélgetni kezdett egy sorstársával, egy perccel azután, hogy egymás mellé sodródtak, a vadidegen magyar beindult: láttam az autódat, honnan van ilyen autód, mennyit keresel, mennyi pénzt fizetnek egy-egy munkáért, hol laksz, mennyit fizetsz érte, nem tudnál engem is beajánlani, megosztozunk, de rohadt rátarti vagy, most mit hordod így fenn az orrod, tartsunk össze! De olvastam a kommentek között többször is, hogy a kint dolgozó magyarok egy része, konkrétan letagadja, hogy magyar, vagy nem szólal meg, ha magyarok mellé csapódik: a rossz tapasztalatok hamar befelé fordítják az embert, akkor is ha alapvetően jószándékú.
De persze nem ez a jellemző: a magyar alapvetően jószívű, igazi úttörő, ahol tud, segít, és a turkapiszka-tahó-kóklerek is gyaníthatóan csak a kellemetlen kisebbséget alkotják a több százezer kivándorló között. Az összetartásra (a valódira) szükség is van, szükség is lehet, és élő tapasztalat bizonyítja, hogy amikor beüt az igazán nagy baj, a magyarok a legjobb oldalukról tudnak megmutatkozni. Egy magyar leginkább egy másik magyarra számíthat. Mert a közhiedelem, közfelfogás (és egyes híres kivándorlók történelmi példáján is) mítosza szerint, egy magyar, soha, sehol a világon nem tud igazán beolvadni, nem képes tökéletesen asszimilálódni egy idegen közeghez, és valahol a szíve mélyén örök magyar, örök kívülálló, örök nemzeti magányra ítéltetett marad, állandó honvággyal, hiába beszéli akcentus nélkül a befogadó ország nyelvét, és hiába lesz németebb egy németebbnél is mondjuk. És nagy segítség lehet egy frissen érkezett magyarnak, ha az idegen országban a honfitársai a hóna alá nyúlnak, segítik, támogatják, eligazítják az élet-és munkakezdet buktatókkal nehezített útján, akár élő szóban, akár egy kinti magyarokat összeterelő közösségi oldalon.
Egy dolog biztos: rám igaz, hogy én egy kövér hónap után, akármilyen jól érzem magam pl. egy külföldi nyaralásnál, már haza akarok jönni. Én nem bírnám soha huzamosabb ideig külföldön, az nekem kínkeserves próbatétel lenne, én túlságosan magyarnak születtem – ez jó, de nem mindig nagy öröm – és Radnóti ezt a verset nekem írta. Én megemelem a kalapom azok előtt, akik belevágnak életük nagy kalandjába és kihívásába, és tartósan rendezkednek be egy másik országban, új életet kezdve...talán örökre.
A többség elégedett is a kivándorlóként választott életével – ha csak gyors és ideiglenes pénzkeresetként, egy-egy alkalmi munka erejéig mennek ki, akkor is–, és megtalálta/megtalálja a számítását. Hamar beilleszkedik, alkalmazkodik, és talán olyan tulajdonságokat is felszínre hoz önmagában, amelyeknek a létezéséről sem tudott, vagy mélyen eltemette, mert úgy érezte, hogy Magyarországon esetleg felesleges lett volna eltékozolni a becsület, a tisztesség, a korrektség, az európai polgári minimum tarsolyának kincseit a lőrinczi piacgazdaság törvényei között.
Egyik rokonom néhány éve egy kis létszámú, magyar dekoratőr csapattal heteken keresztül pattogott egy charter járattal Írország és Magyarország között (a megbízó minden költséget állt, és jól fizetett) Egy nemzetközi üzletlánc kinti boltjain dolgoztak. Csak az üzletvezetők/a főnökök voltak írek. Az összes alkalmazott, akikkel a munka során dolgoztak, a pénztárosoktól a raktárosokon át, a sofőrökön keresztül a takarítókig bezárólag lengyel, litván, észt, szlovén, bolgár, lett, magyar kivándorló/munkavállaló volt...és kitűnően megértették egymást. Egy idegen világban voltak ismeretlenül is ismerős idegenek.
Valaki tehát könnyedén veszi ezeket az akadályokat – akár a gazdaságiakat, akár az emberieket –, és igazi világpolgárként mindig talpra esik, mint a macska, bárhová is vesse a jó sorsa. Persze a gondok a tartós letelepedés és munkavállalás esetén jönnek elő igazán. Valaki viszont kicsit, vagy kicsit jobban belerokkan, hogy maga mögött hagyta pl. az idős szüleit, vagy a testvéreit, a rokonait, a barátait...a hazáját. A videohívás se segít mindenen, és nem mindenki tud hazautazni nyaranként, ünnepekkor.
De dől(t) haza a pénz: rengeteg. A külföldi munkavállalók/kivándorlók – egy jelentős részük– a fizetésük egy részét hazaküldi támogatásként a családjának: brutális összegről van szó, és ha a pénzemberek ilyen szavakat használnak, akkor ez jelenthet is valamit. Ez a pénz olyasmi, ami széles mosolyra húzza a hazai politikai szereplők farkasvigyorát is, a NER-ben. Az Eufória és az EU-fóbia malmai együtt őrölnek a határátkelő munkavállalókban, és az itthon maradottakban is. Szeretve nem szeretjük, a kapcsolatunk a se veled-se nélküled alapesete, de az EU-elkötelezettségünk megkérdőjelezhetetlen. Ezt az egyet semmiféle hibbant, brüsszelező kormányzati ellenpropaganda nem képes megtörni. A magyarok kimagaslóan EU-pártiak.
Agy- és szakember elszívás? Az is. Nagyon sokan révbe értek: végre, odakint, megbecsülik a munkájukat, elismerik a tudásukat, értékelik a tanulmányaikat, megfizetik a valódi gazdasági és emberi értéküket, hasznot hajtanak önmaguknak és a társadalomnak, befogadják őket, számítanak rájuk. És van pénzük a bankban, vannak tartalékaik, befektetnek...többet és több pénzből, mint amire itthon lennének képesek, ha ugyan maradna bármi. A lakás, a lakhatás nagyon nehéz ügy, és nagyon drága (e tekintetben szinte minden határátkelőnek megegyezik a véleménye, akárhonnan írjon) olykor a bürokrácia és a napi megélhetés is idegörlő, de többnyire inkább nem, és a fizetés mellett teljesen vállalható. Jut is, marad is. Többé nem függnek a csókosok, a seggnyalók, a kizárólag kapcsolati tőkétől függő kiteljesedés hazai, provinciális béklyóktól.
Elkezdtem összeszámolni, hogy a saját rokoni, baráti, ismeretségi vagy akár helyi levelezőpartnereim körében hány emberről tudok, aki egyszer-többször, ingázva vagy tartósan elhagyta ezt az országot, hogy máshol éljen, máshol dolgozzon, vagy mennyien vannak közöttük azok, akik már végleg letelepedtek odakint, családot alapítottak, összeházasodtak, gyerekeket vállaltak, állampolgársági kérelmet adtak be odakint: egészen megdöbbentő szám jött ki. Van ahol a kivándorlók nem is akarnak visszajönni, a gyerekeiket már nem tanítják magyarul, illetve látható, hogy az új óvodai/iskolai/egyetemi közeg radikálisan sorvasztja az anyanyelvi gyökereket. Van olyan ismerősöm, akinek a közvetlen munkatársai között (∼30 ember) nincs egyetlen egy sem, akinek valakije, fia-borja-lánya ne külföldön élne és dolgozna. "Lefarcolt már, ugrott a fél telek." Pécsen most zártak be egy óvodát kihasználatlanság miatt: nincsenek gyerekek. Minden hatodik gyerek külföldön jön világra: sok kivándorló fiatal házaspár eleve így is tervezi ezt, de a vegyesházasságok száma is rohamosan növekszik. A kivándorlók a határokon túl esnek szerelembe és találják meg a párjukat.
Mindenféle történet van, mindenhonnan. Emberek, akiknek mindhárom felnőtt gyerekük külföldön jár egyetemre, és nagyon úgy néz ki, hogy eszük ágában sincs visszatérni ide, vegyesházasságok, ahol az egyik fél ragaszkodik az ottani letelepedéshez, szétszakadt családok, ahol a nővér jobbra ment, a báty balra ment, az öcs gallyra ment, emberek laza, nyitott párkapcsolatban élnek, de gyerek már van, vagy olyan, aki egyedül él kint, se barátja, se nője, se macskája, csak dolgozik, de a bankszámlája hízik...a Határátkelő blog is vastagon tolja a megváltozó, elgondolkodtató élethelyzetek sokaságát, a nagy próbatételeket, ahol kimondatlanul is látható, hogy a pénz-gyerek-házasság-honvágy-külföldi karrier ötszögben családok haladnak a jobb sorsuk vagy a végzetük felé.
♦
És van ebben még valami, amiről eddig nem esett szó. A pénz, a karrier, a kalandvágy, a gazdasági kényszer mellett, akad egy másik ok, ami miatt sokan bepakolják a hamuba sült pogácsát a batyuba. A határon átkelők egy részénél ez egy létező ok: néha finoman körül írva, néha asszociatív módon, néha sejtetve, néha máshol és máshogy, más kommentszekciókban keményen megvallva. (444-en nagyon gyakori, de a Blog.hu-n is a kommentek között kerül ez elő. A politikai blogok posztjaiban gyakrabban, de a Határátkelő posztjaiban szinte soha, ott nagyon erősen kerülik a direkt politikát, azt ráhagyják azt a kommentelőkre...amíg hagyják.) Önmagában ritkán elegendő ok, de néha ez az a plusz, ami miatt meghozza a végső döntést a kivándorlók adott szegmense.
Ez a bizonyos ok az, hogy ez az ország szerintük elviselhetetlen lett.
Itt nem lehet nyugodtan élni.
Nem hagynak békén élni.
Sem lében und lében hagyni.
Úgy érzik, hogy az ő érzéseiket fejezi ki a Himnusz hatodik versszaka. A kivándorlók egy része (ez párhuzamos indokként jön elé a jobb anyagi lehetőségek keresésével) egyszerűen csak szeretne végre békében élni, mert nem lehet ebben a permanens feszültségben, a frontvonalban létezni, ahol, ha átböngészi a híreket, azt látja, hogy örökké az aktuális ellenséget keresi a kormányzat mindenütt. A kivándorló azt szeretné, ha békén hagynák. De itthon nem hagyják. A politikai rendszer állandó háborús készültségben él, a retorikájától nem lehet megszabadulni, ez dől mindenhonnan. A rendszer képviselői, a hatalom birtokosai, a kiszolgálóik, a talpnyalóik, a vérebeik gyakorlatilag az élet minden területén tolják egy ideológiai átnevelőtábor őreinek repertoárját. Beköltöznek a munkahelyére, bejönnek a liftjébe, felfeszítik a lakása ajtaját, letelepszenek a házában, rátelepednek a családjára, éket vernek a családtagok közé, befekszenek az ágyába, ellenőrzik, figyelik, megmondják mikor számít a nemzet részének, törvényekkel csorbítják a legalapvetőbb jogait, korlátoznak és titkolnak olyan híreket, információkat, adatokat, amelynek közérdekűnek és nyilvánosnak kéne lennie, kirúgják a demokrácia és a jogállam minden kimozdítható tégláját a falból, egy vonalon túl nincs bűn és nincs bűnhődés, és ha ugrálni merészelne, akkor lelkileg szorongatják, fojtogatják, zaklatják, megfélemlítik, meghurcolják, utána mennek a közösségi hálón, kirúgják, azzal fenyegetik, hogy ellehetetlenítik a vállalkozását, tönkreteszik gazdaságilag, mentálisan, és depresszióba, alkoholizmusba kergetik.
Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Választhatsz. Ők inkább elmennek.
Ennek az országnak szerintük nincs jövője, ezt mondják. A sorsa, 10 évnyi tapasztalattal és három kétharmad után elrendeltetett. A kilóra megvett, támogatásokkal lekenyerezett és a jól körülhatárolható masszív szavazóbázisok, illetve a kitartott gazdasági holdudvar csókosai megássák a sírját, mert ők akkor is a Fideszre fognak szavazni, amikor már a látszat sem számít a tolvajlás mértékében...az pedig már régóta nem számít. Pénzért minden megvehető, a szabadságjogok és a jogállami elvárások pedig eladóak. Ennek a folyamatnak a végén csak az erőszak, a polgárháború vagy a totális gazdasági, szellemi, társadalmi összeomlás vár mindenkire, aki itt marad, aki itt ragad.
Lehet, hogy Afrikában vagy Ázsiában nem, de Európában mindig megsemmisülnek a vállalhatatlan rendszerek, mindig utoléri az elkerülhetetlen vég az autoriter rezsimeket, és ez a vég mindig tragikus eredménnyel jár az egyszerű, hétköznapi, gazdaságilag és/vagy emberi tartalékaikban is szegény, a sor végén kullogó és magalázott polgárok számára. Tehát Magyarországon pl. arra a kb. 9,8 millióra – vagy nevezzük népnek –, mindegy kire szavaztak korábban, és mindegy milyen társadalmi, szociokulturális, etnikai csoport vagy réteg részei. A gazdag és szegény, a középosztálybeli és hátrányos helyzetű is megy a levesbe. Persze mindenki abban bízik, hogy őt nem éri utol a baj, ő majd kibekkeli valahogy, vagy hamar talpra áll. A kivándorlók egy része azonban úgy gondolja, hogy ő nem kockáztat, és nem várja meg, hogy ez bekövetkezzen. Mert lehet, hogy kivételezett kevesek majd szöknek, lógnak, Moszkva vagy Ankara felé menekülnek, vagy megússzák büntetlenül, vagy börtönbe mennek, de az arctalan és szürke tömeget adó túlélők, az Istenadta nép kezdheti elölről, a mélyből, a semmiből újra felépíteni ezt a nyomorult országot, kezdheti gazdaságilag és mentálisan újra összerakni magát, csilliárdnyi kölcsönökből és örök gyűlöletben, megy majd a Soros-Orbán-Gyurcsány-Brüsszel...-Kérsz savat a pofádba?! Miattatok volt!
Mindig így volt a magyar történelemben. Ez meg egy tény.
Le kell innen lépni, mondja, vallja, hiszi a kivándorlóknak ez a része. Menjenek a francba ezek a kisszerű, sikertelen, frusztrált, gyűlölködő kisemberek, az örökös háborúra és bosszúra szomjazó vezérükkel, meg a szittya öntudatukkal és az illiberális lázálmaikkal együtt. Ezt mondják. Máshol is áll a bál, máshol is millió gond van, szüntelen a túlélésért vívott harc: pénzügyi válság, szétfeslő szociális háló, irányított megszállás, párhuzamos társadalmak, radikális muszlimok, terror, szuicid politikai gondolkodás, kettős mére, társadalmi és gazdasági feszültség, a covid és a globális problémák mindenhol utolérnek, bárhová mész. Igazodni kell, és politikailag korrektnek lenni, de a nagy képben egyetlen szó tündököl: szabadság. Talán nem tökéletes, és inkább lelkileg felszabadító hatású, de szabadság. Szabad emberként élhet.
Többször is belefutottam a kivándorlóknak ebbe a konklúziójába: amióta elment innen, nyugodtabban alszik, kisimultabban érzi magát, kevésbé zaklatottak az idegei.
Dolgozik, megfizetik és megfizeti az adóját, a személyes integritása pedig nem képezi politikai vita tárgyát, a könyvespolcán pedig elfér minden könyv, Soros György válogatott beszédeinek gyűjteményétől a Mein Kampf kritikai kiadásáig. Merkel nem fosztja meg egy képletes aktusban a kokárdájától, és nem vágja a képébe, hogy a haza nem lehet ellenzékben. Nem kell állandóan bizonygatnia, hogy jó hazafi, hogy rendes magyar, hogy jó polgára a hazának, és nem is akarja azt érezni, hogy ezt bizonygatnia kellene. Olyan országban él, ahol attól még lehet jó állampolgár valaki, hogy nem figyeli bepárásodott tekintettel Emmanuel Macron beszédeit, és ahol nem tolja a végtelenített agymosást az angliai KESMA, ahol nem számolják fel a független holland médiát, és ahol nem a kontraszelektált kormányzati haverok meg a csicskáik kerülnek be a német színházak, egyetemek, iskolák, állami és önkormányzati intézmények élére. Ott is van kultúrharc – nagyon durva, hosszú évek óta, és most új lendületet kapva átszivárog egyre jobban, és látjuk, hogy ez rémálomszerű is lehet – de van mozgástér is a visszavágásra, árnyalásra, mert széles a véleménypluralizmus kapuja, és nem az állami hirdetésekkel kitömött házi médiadömping vérebeivel kell felvennie a küzdelmet a maradék szabad sajtó újságíróinak, és nem nevezi moslékkoalíciónak a finn kormányzat embere azokat, akik másképp látják a világot.
Elmennek innen, mert ott akarnak ülni a teraszon, ha már itt semmi esély nincs rá. Vagy csak alig, és az az alig, nekik már kevés.
És ha neki már késő új életet kezdeni, akkor felkészíti a gyerekeit arra, hogy nekik sikerüljön: ha beledöglik a munkába, akkor is a legjobb iskolákba íratja be a gyerekét, kéttannyelvűekbe, üzletibe, külföldi iskolákba, támogatja a külföldi tanulmányait, fizeti a borsos tandíjakat, rákényszeríti vagy meggyőzi a gyereket, hogy tanuljon, mint gépezet, kapcsolati hálót épít köré, megmozgat minden követ, hogy legalább az utódai elmehessenek innen, és megtalálják a helyüket egy másik országban is, még a zord idők eljövetele előtt.
Vagy akkor, amikor beköszöntenek.
♦
Valójában nem egy nyomorult buszmegálló átnevezéséről írok a következő posztban. Nem ez a lényege.
Tömve van ilyen, a korábbi fejezetekben már említett kormányzati/önkormányzati döntésekkel az összes, még létező, valódi híreket közlő online hírportál, Magyarország minden zugából.
Kultúrharc. De nem csak az. Módszertan is.
Ebben élsz, nap mint nap. Nyisd ki a szemedet, nézzél körül. Gondolj a városodra, falvadra, kerületedre, ahol élsz, és figyeld meg a helyi híreket.
Ami egy súlytalan és lényegtelen kis beadvány elfogadásának tűnik elsőre, az valójában a rendszer, a kurzus, egy életszemlélet, egy gondolatiság konkrét valósága, ami leszivárog a hétköznapjaidba. Néha csak nemtörődömségből, néha szolgalelkűségből, néha nettó seggnyalásból, néha félelemből, néha megfelelési kényszerből, néha lustaságból, néha a nagy ember kegyében reménykedve a jó szolgálatért, néha afféle olcsó, szimbolikus hűségesküként, néha túlbuzgóságból, néha vállalható és pragmatikus okokból....néha más okból olvashatsz ilyen döntésekről innen-onnan. Nagykovácsi se nagyon pisilhet a széllel szemben. A kormányzat a járvány kezelésére való hivatkozással megszorít, kivon, elvon, beletúr az önkormányzatok kasszájába: ez Európában szinte példátlan. Máshol pénzhegyeket tolnak be központilag az önkormányzatokba, – hogy ezzel segítsék a helyi vállalkozókat is, hiszen ezek a pénzek visszaforgatásra kerülnek, és egy önkormányzatnál senki sem tudja jobban, hogy mire-hova-mennyi pénz kell – nálunk viszont kivesznek a települési kasszából. Ellenzéki, vagy rosszul viselkedő önkormányzatok esetében egy kicsit vastagabba és másképp fog a ceruza az elvonásnál és a kompenzációs tárgyalásokon. Olyat se sokat látott még a vén Európa, hogy egy főváros vezetése plakátkampányon keresztül próbálja meg érvényesíteni az akaratát...a kormánnyal szemben.
Nagykovácsiban az elvonások nyomán egy 160-200 milliós lyukat ütött ennek a gazdag falunak a költségvetésébe, így az önkormányzat tervei, álmai, lehetőségei is jelentősen megroggyantak. Ilyenkor nem árt tehát apró hűségbonbonokkal, negédes, szép szavakkal megajándékozni a Mestert, a kompenzáció mértékének felsrófolásában bízva. Bizonyítani kell, hogy Nagykovácsiban, 2019-ben, a helyi Fidesz orbitális kipicsázása még nem változtatta meg a falu vezetésének (gyakorlatilag full KDNP) mélyen elkötelezett, keresztény, konzervatív, jobboldali, nemzeti karakterét és értékrendjét.
Mi – a szép szavak mellett – egy buszmegálló átnevezésével tudunk kedveskedni neki. Ez van. Kis falu, kis ajándék, kis bizonyíték.
Ezek a kisebb-nagyobb döntések persze településenként változhatnak és változnak, de a végeredmény országosan az, amiben most élsz. Minden erőszakmentes történelmi és politikai fordulat, minden nagy átrendeződés így megy végbe: apró, szinte észrevehetetlen lépésekkel, ami felett átsiklasz. Aztán ezek sokasodnak, végül kiteljesednek, összeállnak, a rendszer alapvetései lesznek, és visszatérnek a gyökérzethez, ahonnan jöttek, és ezzel a kör bezárul. Körülötted is bezárul.
"És egy napon arra ébredsz, hogy az amfiteátrum közepén állsz, meztelenül és védtelenül, a lelátókon zúg a...tömeg, felemelkednek a rácsok az alagutak szájában, és kiengedik rád az oroszlánokat.
És akkor már késő."
Ahol nem a fegyverek és a pártos honfivér kiontása hozza el az új időszámítást, ott ez a folyamat a kis láng felett, a lassú tűzön főzött béka klasszikus esete.
A kivándorlók egy része éppen emiatt ugrik ki, mielőtt még tüzet gyújtanának a fazék alatt, mielőtt még annyira felmelegedne a víz, hogy már ne legyen rá képes.
A Földrajzi Név Bizottság beszántásától az éjfél előtt egy perccel meghozott törvényekig ,vagy a CEU, az SZFE ajtajáig egyenes út vezet. Vajon hányan röhögtek anno, vagy vonogatták és rángatták a vállukat egy olyan bizottság sorsa felett, amely holmi földrajzi nevekkel és ezek történelmi-földrajzi sajátosságaival foglalkozik? Kit érdekel?
Ma már nem röhögnek olyan sokan e kies honban, az egész pályás letámadás fejleményeit látva, nap nap után.
A szellemi és kulturális terek elfoglalása minden politikai kurzusban beszédes és illusztratív harci terepnek számít. Amit egy kormányzat/önkormányzat/politikus ebben a szektorban tesz, az a politikai hitvallásának hű tükre.
És van az úgy, hogy ez egy buszmegálló nevének a megváltoztatásában érhető tetten.
Így megy ez az én kis falumban is.