- Mottó 1.: "Sün!!! Sün!!!"
- Mottó 2.: "Egy a tábor, egy a zászló!"
- Mottó 3.: "Hallod, hogy dübörgünk? – kérdezte a kisegér az elefánttól a fahídon."
- Mottó 4.: "Milyen kevesen voltunk, és milyen sokan maradtunk."(Garibaldi)
♦
Bejelentés. Pottyondy Edina is csatlakozott az Exodus híveihez, akik nem akarnak toxikus politikai témákkal foglalkozni. Ő részben azért, hogy megőrizhesse a lelke, szíve, elméje épségét és egészségét. Mások a valóság elől menekülnének. Képkocka a videóból/forrás: youtube
A poszt 18 éven felülieknek szól!
1.
Minden törvényes vagy törvénytelen tüntetés, politikai vagy civil demonstráció, forradalom, lázadás, futballhuligánok vagy bármiféle erőszakos csoport által kirobbantott utcai zavargás rendőri / karhatalmi / katonai erőkkel történő
felszámolásának
ökölszabálya, hogy amennyiben erre idő, mód és lehetőség van, akkor elsőként a hangadókat kell kiemelni a tömegből.
Először a demonstrálók, összeesküvők, forradalmárok, lázadók vezetőit kell elkülöníteni, levadászni, likvidálni, elfogni, elítélni, börtönbe zárni. Egy vezetőjétől / vezetőitől, arcától, hangjától és eszmei tüzétől megfosztott tömeget már könnyebb szétzavarni, felszámolni vagy megtörni, akár politikai, akár erőszakos eszközökkel. Totalitárius rendszerekben ez nagyüzemi módszerekkel űzik: a rendszert kritizáló személyek elleni gyilkosságok, minden kritikus és független sajtóorgánum "törvényi úton" történő beszántása, betiltása, külföldi közösségi média lekapcsolása, teljes kontroll az információk és az elmék felett a legfontosabb belső csatornák kézben tartásával.
Egy nemzetek közötti háborús konfliktusban, vagy egy másik ország jól kivitelezett megszállásakor is a legfontosabb katonai célpontokra mérnek először csapást: az áram-víz-gáz-kommunikációs-hadászati infrastruktúrára, a logisztikai célpontokra, az állami és a katonai irányítás központjaira, laktanyákra, bázisokra.
Egy terrorszervezet megsemmisítésekor vagy szétzilálásakor is hasonló az eljárás. Ha a terrorszervezetnek nincs központi irányítása, csak egymástól függetlenül akciózó kisebb csoportokból áll, akkor felszámolásuk sokkal nehezebb, de egy komolyabb merénylethez még ilyen esetben is szükségük van ezeknek a sejteknek nagyobb anyagi forrásokra, erősebb fegyverekre, fejlettebb technikai eszközökre, és ezek megszerzése, beszerzése nem sikerülhet egy kalyibából, szervezettség és kapcsolati háló nélkül. A terrorelhárítók végül mindig rálelnek azokra, akik a kezükben tartják a szálakat. Ilyenkor (képletesen szólva) felrajzszögezik a falakra a kiiktatandó célszemélyek, a terrorista vezetők / radikális hitszónokok / bombagyárosok / pénzügyi-vallási-katonai szárnyak vezetőinek vagy a beazonosított merénylők fotóit, aztán jöhet az akció megtervezése, felderítés és végül pl. egy hellfire rakéta búcsúüzenete egy dróncsapás keretében.
2.
De a demokratikusan működő, vagy a demokrácia látszata szerint működő politikai hadszíntérnek is ez az első szabálya. A politikai ellenfél, ellentábor, rivális párt (akár eszmeileg-ideológiailag-értékválasztásban azonos szemléletű rivális párt), ellenzéki mozgalom, civil szerveződés ellehetetlenítésének, megtörésének, beolvasztásának, átterelésének vagy teljes megsemmisítésnek forgatókönyve mindig hasonló: célkeresztre rakni a vezetőket, aztán törvényes vagy törvénytelen eszközökkel (sokszor titkosszolgálati módszerekkel, a hatalmon lévő párttal együttműködő, kézivezérelt állami szervek közreműködésével) kompromittálni, nevetségessé tenni, lejáratni, a politikai anyád kampányok keretében karaktergyilkosságnak alávetni őket, illetve olyan módon rátelepedni a másik szervezet politikai vezetőire és / vagy civil tömegbázisára, hogy azok vonzóbb ajánlatnak vegyék az erősebb, erősebbnek tűnő politikai tábor vezetője által felkínált alternatívát.
A művelet során a lefizetett árulók, a beépített ügynökök, a kiugrott vagy kiugrasztott belső emberek természetesen hasznos bomlasztók az ellenfél adott pártjában vagy a konkurencia közös térfelén, de a legjobb az, ha a kiszemelt elsődleges célpont akaratlanul, tudtán kívül dugja a fejét a hurokba. Ilyenkor szokott előfordulni például, hogy nem vele röhögnek a karaktergyilkos, propagandista ellenségei a közös szelfin, hanem rajta, de ő ebből semmit sem vesz észre.
Hogy igaz-e, hogy az adott illető "X kottáján játszik" vagy, igaz-e, hogy "látszik a történetben a háttérben húzódó Y szál", vagy igaz-e, hogy "új klónja van a főnöknek" az mindig mellékes. Néha egy felszínen tartott hasznos idióta nagyobb főnyeremény, mintha mattot kapna az ellenfél, és szétvetett tagokkal feküdne egy K.O.-val a ring padlóján.
Ahogy természetesen az is jackpot, ha a politikailag /eszmeileg /ideológiailag veled elvileg egy táborba tartozó ellenfeleidet, de mégis konkurenciaként értelmezhető pártokat és embereket az oldaladon tudhatod. Ha csak a lopás közös vágya köt össze velük, az is elég. A barátok, harcostársak, hívek és követők sokszor legalább olyan veszélyesek, kártékonyak és pusztítóak lehetnek a saját pártodra / céljaidra, mint a konkrét ellenfelek. Ezt már a régi rómaiak is pontosan tudták, akik a legmagasabb szintre fejlesztették ebben a műfajban a megvesztegetés, a hízelgés, a befolyásolás és a megtévesztés művészetét, nem véletlenül maradt fent évszázadokig a birodalom, mindenki más csak epigonjuk lehet azóta is: a barátokat legalább annyira kordában tartották, mint az ellenségeiket, csak az eszközök változtak néha.
A legjobb és leglátványosabb győzelem persze mégis az, ha a harcba beleálló ellenfél vezetőit valamilyen zavaros, sötét, gyanakvásra és bizalmatlanságra okot adó jogi csapdába, botrányba, bűnügybe vagy bűnügynek tűnő politikai mocsárba lehet süllyeszteni, ahol a sárdobálás összemossa a tényeket és a fikciókat, az igazságokat és hazugságokat, a hiteles információt és az álhírt, hogy végül minden védekezés a támadással szemben csak mentegetőzésnek tűnjön, amelyből a célpont már nem jöhet ki jól. Ilyenkor a politikai, pénzügyi, értelmiségi hátteret adó kulcsemberek vagy a szavazóbázis zömét jelentő tömeg gyorsan elpárologhat a megtámadott mögül. Egy zavarodott, hitelét vesztett, támogatóitól megfosztott politikai ellenfél pedig hamar eltűnik a színről, vagy bolha lesz csak a vadkan bundájában, maradékért kuncsorgó kalauzhal a cápa hasához simulva.
Magyarországon 1989 óta tanúja lehetett / folyamatosan tanúja lehet ennek az, akit érdekelt a közélet.
Ha azt a nevet mondom neked, hogy "Krassó György", akkor kapásból tudod, hogy kiről van szó, vagy meg kell nézned a google-ban?
MIÉP, Kisgazda párt, MDF, KDNP, Szociáldemokraták, SZDSZ, Jobbik, MSZP, Liberálisok, ISZOM, Munkáspárt, a kamu pártok óceánja...? Kik ezek, honnan indultak, honnan jöttek és hová jutottak, mivé lettek? Némely esetben jobb sorsra érdemes vagy más esetben eleve gazemberekből álló, mostanra leszalámizott, felszámolt, kicsinált, ledarált, nevetségessé tett kollaboráns pártocskák, őfensége ellenzékének is röhejes bolhacirkuszok nímandjai, levitézlett, nulla értékű nyilatkozgatók valami televíziós propagandaműsorban, politikai ejtőernyősök, akik a napi betevőért kuncsorognak, az asztalról lehulló maradékok után kotorásznak a politikai orgiák után.
De most jól kapaszkodj meg a székedben: a Fidesz sem létezik már, mint párt. Az a gyanúm, hogy a Fidesz szavazók többsége valójában orbánista inkább, mint fideszes, vagyis az adott Fidesz szavazók nem a Fideszre szavaznak, hanem Orbán Viktorra, aki egymaga a kezdete és a vége, karizmája és karmája, gazdagsága és nyomorúsága, ereje és gyengesége a Fidesznek, mert nélküle ott nem volt, nincs és már nem is lesz semmi. Bárki és mindenki, aki a párt megalakulása óta, a párton belül valaha valamiféle alternatívát, kritikus hangot, új irányt, más elképzelést vagy más politikai tónust adott volna, adhatott volna vagy adna a Fidesznek, az rég eltűnt, felfelé bukott, partvonalra került vagy azonnal kiszorítják, negligálják, mint Földrajzi Név Bizottságot a valóság sivatagában. Egy párt felszámolása tehát nem csak fizikai síkon, hanem morális-erkölcsi-etikai-szellemi síkon is megtörténhet. A stabilitás a belső mozgás, a konstruktív eszmecsere hiányából is fakadhat, ami nagyon jó lehet az adott pártnak, de az adott országnak ritkán, ha a nevezett párt egyben kormányzó párt, és lényegében egyetlen ember akaratától függ.
De lehetne kvízkérdés az utca emberének az is: nevezzen meg három tetszőleges Párbeszédes politikust. Szerintem ezer emberből egy tudna megnevezni egyet, de talán az is Momentumos lenne, akikről egyébként szintén nem tud semmit, csak látta az illetőt valami plakáton, és neki is csak azért jegyezte meg a nevét, mert szexi mosolya van.
3.
És persze létezik egy harmadik út, harmadik változat is a hangadók, a vezetők, vagy a hátteret adó megmondóemberek, az eszmei-ideológiai-erkölcsi és értékbéli fősodort képviselő bázis arcainak eltűnésére.
Az, amikor nem mások vadásszák le őket, hanem ők maguk szállnak ki a partiból.
Van ennek tragikus végű fordulata: az öngyilkosság. Az ún. kormánykritikus, jelen esetben tehát a NER-rel szemben álló ellenzéki térfélen is akadt ilyen. Szelídebb változatban ez egyszerűen csak kiégést, elfáradást, kedveszegettséget, csömört és fizikai-mentális-szellemi undort jelent, vagy mindezt együtt, melynek végeredménye a békés odébbállás egy nyugodtabb folyóra evezve. Az illető megutálja, megunja azt, amit csinál, és hirtelen azon veszi észre magát, hogy ami az életének a középpontjában áll, az valójában talán nem is annyira lényeges, vagy nagyon káros. Legrosszabb esetben mindkettő: lényegtelen és káros is. Ha valaki tisztességesen csinálja, akkor a közéleti szerepvállalás emberileg amúgy is súlyos terhéhez – hivatásos politikus vagy civil esetén is fennáll ez – hozzáadódhatnak esetleg a folyamatos atrocitások, fenyegetések, amelyek elárasztják az illető postafiókját vagy telefonját, vagy a vállalkozását piszkáló hivatali megtorlások, vagy kifárasztásra játszó ügyvédi felszólítások, pereskedések kísérik a ténykedését, akkor nem lehet csodálkozni azon, hogy csak nagyon kevesen mernek kiállni céltáblának.
A polgári eszmény a szabad, civilizált, demokratikus társadalom alapköve, és a polgári öntudat egy szép erény, hiszen minden normális ember ott akar ülni azon a bizonyos európai teraszon, de amikor arról van szó, hogy ki vállalja magára ennek minden ódiumát, akkor látványosan megcsappan a jelentkezők száma.
Pottyondy Edina volt az egyik, aki felvállalta ezt a szerepet. Egészen tegnapig. Ahogy kiszállt párttagként a pártpolitikából egykor, úgy szállt ki tegnap civilként a politikai tartalmak gyártásából.
Emlegettem már a hölgyet e blogon, Puzsér Róbert és Tóta W. Árpád csörtéje kapcsán, de azt nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan önálló témát fog adni nekem.
4.
Az emberek – általában, en bloc – szeretik más faszával verni a csalánt. Minden témában, minden országban, minden időben. Más cipelje a köveket, más álljon oda hősnek, más vívja meg a harcot, más írja le a tutit, más menjen fel a pulpitusra, más keménykedjen a hatalommal, más szervezze meg a nagy változás eljövetelét, más álljon oda golyófogónak, más tűrje el balsorsa minden nyűgét és nyilait, és ha már eljött a szebb és jobb világ, majd szóljon. Garibaldi egy örök közmondást adott ennek kapcsán a világnak.
Aki azonban kiszáll tenger fájdalma ellen, és megtanul ordítani, az sebeket fog kapni: akár civil, akár politikus, akár a közigazgatás alkalmazottja, bárki, aki becsületesen akar élni, becsületesen akarja végezni a munkáját, vagy egyszerűen csak ragaszkodik az egyetemes emberi értékekhez és az elvekhez. A propagandisták, az ellenfelek, az ellenségek, a kisszerűség és a seggnyalás bértollnokai, az arctalanok vagy az arcoskodók verbálisan ütik, verik, meghurcolják, feljelentik, fenyegetik, befeketítik, bemocskolják, vagy ténylegesen bézból (ja, baseball) ütővel verik szét a fejét, megmérgezik a macskáját, végigvonszolják az irigység és gyűlölet kálváriáján, sósavval locsolják le az autóját, hogy örökre elvegyék a kedvét attól, hogy más vagy több akarjon lenni, mint a szürke, hullámzó tömeg, és belezavarjon az arrogancia, a pökhendiség, a lekezelő kioktatás, a mindent is jobban tudás, a lopás, a hatalommal való visszaélés békés, megszokott, tradicionális ügymenetébe.
A civilek persze a legkiszolgáltatottabbak, minden szempontból.
A politikusok különösen élvezik használni és kihasználni a civil szférában, az egyes civilekben megmutatkozó erőt a saját, önös, gyakran szimpla pártpolitikát szolgáló céljaikra. Rájuk telepednek, rájuk tapadnak, kiszívják belőlük a vért, aztán a civilek kicsontozott, sápadt hulláját elhajítják a szemétdombra, ha már semmi hasznot nem remélhetnek tőlük, belőlük. Egészen konkrét eseteket is fel lehet sorolni, kicsit talán túl sokat is.
De az, aki kimegy a fényre, önmagát is a mélybe rántja olykor, külső beavatkozás nélkül is. Rámehet az egészége, a családja, a vagyona, a jövője, eltávolodhat a szeretteitől, a barátaitól, elveti viszálykodás magját, szétszakadhat rokonság, barátság. Már nem veszi észre mibe keveredett, nem válik el többé egymástól az igazán fontos és a fontosnak látszó, és úgy pörög a saját, alternatív valóságában és buborékjában, mint űrhajós a centrifugában, a kiképzés során, Houstonban vagy Bajkonurban. Amíg túl nem pörög vagy túl nem pörgetik, és szét nem robban.
Én – hasonlóan ahhoz az ezernyi kommentelőhöz Pottyondy Edina posztja alatt – 100%-ig tökéletesen megértem, elfogadom, tolerálom és átérzem annak a döntésnek a hátterét, amit tegnap meghozott. Már azon is nagyon csodálkoztam, hogy eddig bírta: mindannak alapján, amit eddig láttam / olvastam / tudtam róla, elég érzékeny embernek tűnt nekem ahhoz, túlságosan érzékenynek és sérülékenynek tűnt ahhoz, hogy ezt a youtuber, vlogger, mittudoménmiaszarennekarendesneve műfajt sokáig űzze...ilyen brutális, heves lánggal égő módon, ahogy odatette magát.
Látszódott rajta, hogy átéli, átérzi, megéli, felháborítja, felbőszíti és dühvel, undorral tölti el minden egyes kipécézett politikus vagy egyéb, a politikai közéletet alakító figura visszataszító ocsmánysága, ahogy valamiféle szomorú keserűséggel vegyes röhögéssel, de nem kevésbé felhevülten alázta szét azokat a celebeket / civileket is, akiket említésre tartott érdemesnek. Önfelemésztő módon átadta magát ennek a harcnak, és ez lejött abból, ahogy előadta a mondandóját: egyszerűen vannak ügyek, tettek, események, amelyeken már nevetni sem lehetett, és nem maradt más, csak a kétségbeesés, a tehetetlenség, a harag, gúny, cinizmus, hiába csomagolta be azokat a fogyaszthatóság humorral átitatott celofánjába. Átlátszott a valóság. Ha nem láttam százszor leírva a kommentek között, akkor egyszer sem: mindenkinek tetszettek a videói, de nagyon sokan nem tudták eldönteni, hogy a látottak és hallottak alapján inkább sírjanak vagy nevessenek-e ezen az országon, ahol ilyesmik megtörténhetnek és ilyen emberek élnek, mint amelyeket / akiket Edina céltáblára vett, vagy esetleg vegyenek azonnal repülőjegyet, pakolják fel a családot, és vissza se nézzenek erre az országra soha többé. Ahogy oly sokan mások.
De az is igaz: szerény tapasztalataim szerint, az ilyen típusú emberek, mint Ede – közkeletű nevén –, akiknek az igazságérzete ennyire erős és az erkölcsi iránytűje ennyire kifinomult, nem túl sokáig bírnak a vérükkel, nem tudják türtőztetni magukat, nem képesek örökre kocsonya kussban, tétlenül nézni a játékot. Visszatérők.
Tény: intelligens, pazar humorral és kíméletlen őszinteséggel, tökéletes stílusban megfogalmazott, gyilkosan vitriolos, pusztítóan célratörő videói minden keddet vagy szerdát bearanyoztak a követői számára. Óriási szellemi, szerkesztői munka van e könnyedség mögött. Témákat összeválogatni, kutatni, kitalálni, összerakni, átszűrni, vágni, ha kell...mint egy valójában kínosan jól tervezett, de zabolátlannak tűnő és természetesen ható angol kert látványa. A politikai közélet és az összes egyéb választott téma terén tűpontosan talált célba, és 10-15 perces videóiban olyan összegzését adta ennek a magyar fertőnek – amit mostanra már magyar ugarnak is csak eufemisztikusan lehetne nevezni –, hogy az minden értő embert levett a lábáról. A videók alatti kommentfalon szinte már hátborzongató volt a rajongók egyetértése és a szerelmi vallomásoknak is beillő kommentáradat.
Ennek megfelelően bizonyára nagy megdöbbenést keltett a legutolsó, vagy pontosabban legutóbbi videója, amelyben önmagával szemben is a szokott, kíméletlen őszinteséggel és nyíltsággal mondta el, hogy kiszáll a direkt politikai tartalmak gyártásából, a Donáth Annával kötött egyezségét is visszamondja és a Spirit FM műsorgyártásában sem fog részt venni. Részletesen megindokolta, hogy miért teszi ezt, ha rászánod azt az öt percet, akkor megtudod.
Karikírozva, de bizonyára nagy volt a tapsvihar illiberális körökben, a Lendvay utcában vagy némely szerkesztőségben, pukkantak a pezsgők a hír hallatán...de minimum röhögés, hátbaveregetés kísérte a bejelentést. Talán még az ellenzék berkeiben is akadt néhány elégedett ember, aki örömmel konstatálta, hogy egy éles elmével kevesebb figyeli a lépéseit.
Azt gyanítom utoljára akkor lehettek ennyire boldogok egy civilnek a Nagy Képből való visszavonulása / eltűnése kapcsán egyes fideszesek / nem fideszesek, amikor Hofi Géza meghalt. Ha még a Bödőcs is bejelentené, hogy nem foglalkozik többé a politikával, az egyszerűen mesés pillanat lenne a számukra. Az apátiába süllyedt, politikától elforduló, az életéből minden politikai tartalmat száműző, a közéletet negligáló állampolgárnál nincs tökéletesebb pl. egy kizárólagos politikai hatalomra törő illiberális számára, és ha nincs, aki felnyissa a polgárok szemét, ha nincs, aki megnevettesse a polgárokat, miközben rávilágít a politikusok mocsokságaira, ha nincs aki feltüzelje őket, vagy csak táplálja bennük a tüzet, akkor szép lassan mindenki bezárkózik a vackába, s a többi néma csend.
Nem ugat, ül, fekszik, kussol, ne zavarjatok, éppen lopunk.
5.
Tanulság? Az nincs. Megoldás? Az még annyira sincs.
De van valami, amit nem árt tudni. Ha egy napon elmennek, elfogynak, abbahagyják a rendszerkritikus munkájukat – bármiféle rendszer, bármiféle kritikáját – azok a független emberek, akik a maguk életének vagy munkásságának kis szeletében, a nyilvánosságnak azon a kis frontszakaszán reményt, kapaszkodópontokat, eligazodást, példaképszerű erkölcsi tartást, és az információs zajban őszinte, hiteles véleményt voltak képesek nyújtani az olvasóiknak / nézőiknek / követőiknek, akkor végül valóban nem marad más, mint a vihar mindent elsöprő ereje. De ez nem tisztítótűz lesz, hanem sorscsapás.
És akkor már késő lesz menedéket keresni. Annak is, aki feladta, és annak is, aki mindig másoktól várta, hogy tegyenek végre valamit.
Nem annyira képletesen, olyankor szokták utoljára hallani a marhavagon ajtajának rémisztő becsapódását azok, akiket összezártak benne, vagy az amfiteátrumban összegyűlt tömeg éljenzést azok, akiket kiterelnek a porond homokjára, az oroszlánok közé, a zord idők eljövetelekor.
Ha úgy gondolod, hogy ez a gondolatfutam helytálló, úgy mentsd el ezt az intelmet, tisztelt olvasó...és legyél te az, aki annak helyére lép, aki lelép.
Ha tudsz, ha mersz, ha bírsz.
♦
Ezt ajánlom zárásnak: kattints ide.
