Mottó 1.: A fák: Istenek. (az én hitvallásom a témában, ezerszer ismételve)

Mottó 2. (nem először): Addig nincs vége az operának, amíg a Kövér Hölgy énekel. (Ed McBain: Fehér por)

♣

Ez egy politikai poszt. Vagy kertészeti. Vagy lélektani. Vagy családi. Vagy személyes...bár ez természetes. Vagy mindegyik. Olyan, mint az élet. Átfedésekkel teli.

De azt remélem, talán szolgál némi tanulsággal. 

♣

1.

Az apósom idén lépett be a 91. életévébe.

Túlélt és átélt mindent, ami ezt az országot sújtotta 1928 óta. Más világ, más generáció, más életlátás.

Nyugodt szívvel elmondható hogy benne van a tudása, az izzadtsága, a vére, az alkotó ereje abban, hogy ez az ország talpon maradt, fejlődött, és átvészelte a zord időket,...amelyek ebben az országban tulajdonképpen permanensnek, alapállapotnak számítanak.

Az apósom: okleveles mérnök, doktor, a műszaki tudományok kandidátusa. A hivatásának többszörösen díjazott, elismert mestere volt az aktív és a nyugdíjas éveiben is. Tanított a Műszaki Egyetemen, ahol tavaly vette át a vasdiplomáját. (65 éve diplomázott) Magánembereknek, cégeknek és az államnak/minisztériumoknak dolgozott. Független, bejegyzett igazságügyi/bírósági szakértőként a hétköznapi családi házak statikai számításaitól Magyarország legnagyobb műszaki  objektumainak vizsgálatáig, gyakorlatilag minden létező területen számítottak a tudására, sokszor az ő szakvéleményére alapozva milliárdos beruházásokat vagy kemény pereskedések eldöntését. Szakértőként emellett rendszeresen végzett méréseket olyan katonai illetve államtitoknak minősülő létesítményeken is, amelyeknek még a nevét sem lehetett kimondani hangosan.

Az apósom végül sors-és kortársainak többségével együtt árvaságra jutott ebben a beteg világban...ez a tapasztalatom, és természetesen nem csak az ő életét látva. Az talán elfogadható, hogy köszönőviszonyban sincs az értékszemlélete a facebook/instagram/XYZWC generáció gyermekeinek gondolkodásmódjával, de az sem hagyta érintetlenül a politikai gondolkodásmódját és világlátását, hogy egy elkeserítő, a családját szétszakító kommunista diktatúrában élte le életének legaktívabb korszakát. Bár ahogy elnézem napjaink történéseit, már a múlt sem a régi, illetve el sem múlt a múlt, de ha mégis, akkor szégyellnie kéne magát mindenkinek, aki benne élt, mert csak, és majd a nertálibok megmondják neked, hogy miről mit gondolhatsz, mert ezt ma jobban tudják nálad, és nem bűnhődte meg ez a nép a múltat sem eléggé, de a közeli jövendőt meg fogja bűnhődni, azkurvaélet, ha minden így marad, vagy talán már most is, folyamatosan, 29 éve bűnhődi.

Ja, ha már a jövő, mert az előbb kizökkentem egy kicsit.

Azt szokták mondani, hogy aki fát ültet, az alapvetően optimista természetű. Vannak rövidebb életű fák, amelyeknek nem csak az elültetése, hanem a kivágása is rád maradhat, mert talán látod elöregedni, meghalni is. De a fák többsége alapvetően túléli az embert, több generáció is  élvezheti az árnyékát egy-egy fának a családi telken, és olykor évszázados famatuzsálemek is látták az embervilág változásait, városok születését és háborúkat, a történelem lapjait a lombjuk alatt hordta el a szél.

Az apósom rengeteg fát ültetett a hosszú évek során. Ezek az ő generációjának sajátosságaként, tehát logikusan és érthető módon kiválasztott fafajták voltak. A háború, a válságok, a nélkülözések, a szegénység, a diktatúra és a gengszterváltás elmúlt évtizedeinek tanulságaiból okulva, szinte kivétel nélkül " a közvetlen létfenntartást is szolgáló, hasznos" fákat ültetett: tehát ehető/elraktározható/befőzhető/eladható termést hozó fákat. Meggyfák, cseresznyefák, barackfák, diófák, mandulák, almafák, körtefák, szilvafák és ezeken belül természetesen széles fajtaválasztékúak. Önálló díszítő értéke miatt, -hiszen a gyümölcsfák is szépek, azon túl, hogy a termésük hasznosítható- életében talán hármat ültetett: ebből mindkét gyermeke születésekor egy-egy fenyőfát. Ezek mára hatalmas törzsű, órási fákká terebélyesedtek, amelyek miatt joggal nevezhető ősfásnak a telek, ahol állnak. 

Ejtenék én pár szót az egyik fájáról. Egy barackfáról.

2.

12 évvel ezelőtt ültetett egy sárgabarackfát a telkén. A szerény birtoktest mindig is több, különböző gyümölcsfát hordozott: ez a barackfa egy betegségben elhalt gyömölcsfa helyére került. Sikeresen meggyökeresedett és megeredt. Már egészen fiatal csemete korában roskadásig volt terméssel, de nagyon gyorsan utolérték a zord idők: az állandó körülásás/trágyázás/öntözés/metszés/permetezés/óvó intézkedések és kertészeti beavatkozások ellenére többször is fertőzések sújtották a lombját, betegség támadta meg a törzsét és az ágait. Ezeknek szinte mindig komoly lombkurtítás, kényszerű ágritkítás volt a vége: a fa soha nem volt igazán teljesen egész, vagy teljesen ép és önmaga, de minden alkalommal megújult, felfrissült, és ilyenkor gazdag terméshozammal tért vissza, amiből többek között a világ legfinomabb, -a kérdésről nem nyitok vitát- 30-40 üvegre elegendő baracklekvárját készítette el az anyósom, dugig töltve a spájzpolcot.

De mondom, nem volt ez egy egyszerű történet: szerény személyes tapasztalataim alapján is, - a mi kertünkben is volt egy pazar sárgabarackfa, amíg el nem vitte a tűzelhalás két nap alatt- a barackfák (mindenféle barackfa) az egyik legnagyobb odafigyelést igénylő gyümölcsfa. Apósom anyósának például 30 db barackfája volt a telkén. Ezeknek a rendszeres permetezése az apósomra maradt, amikor az anyósa végképp eljutott oda, hogy már felemelni sem bírta a nehéz tartályt, ...pedig a hajlott hátú néni nagyon sokáig, még agg őszen is magára akasztotta a cuccot, ami egészen elképesztő teljesítmény volt tőle. Viszont cserébe az állandó fáradozásért olyan mélysárga, mézédes, omlós húsú barackja volt, hogy a piacon ölték érte egymást az emberek, ezúttal majdnem szó szerint: kitelepült a placcra, kipakolt, és pár óra alatt eladta mindet...bármennyit, olykor egészen irgalmatlan mennyiséget is. Apósom azonban nem volt mindig feldobva, amikor ki kellett mennie Őrmezőre, és egész napokat ázott a permetlében. Arra azért jó volt ez az évenkénti/többszöri kínszenvedés, hogy ő is próbálkozzon ezzel a finomsággal. Ha nem is 30 darabbal.

Apósom sárgabarackfája egy kicsit olyan volt, mint Magyarország: állandóan küzdött az életbenmaradásért, megfogyva bár, de törve nem, ahogy a költő mondá.

Ja, nem. Törve is.

A sárgabarackfa állandó küzdelmének legsötétebb napja 2014-ben jött el, de érdekes módon nem az országos jégkatasztrófa által. A jégkatasztrófa, ami például két nap alatt összerogyasztotta , 100 évvel visszalökte az időben Nagykovácsit és országos médiahírverést hozott a falunak, az apósom telkén viszonylag elviselhető mértékben tett csak kárt. De a Föld Anya bepótolta a mulasztást: a legsötétebb nap egy gyilkosan heves, nyári zivatar során csapott le a sárgabarackfára. Az óriási szél-és esővihar az alig 1 méter magas törzsű,  majd "V" alakban elágazó lombozatú sárgabarackfát úgy törte ketté, mint ősződi beszéd a Feri a szexbotrány Profumo politikai karrierjét. A "V" jobb oldali ágrendszere, tehát a teljes lombozat fele lehasadt. De ami ennél is rosszabb volt, hogy a fa függőleges törzse is félig, hosszában szétnyílt. Természetesen a "V" bal oldali szára is jelentős károkat szenvedett, de annyi ág és levél bőven maradt a lombozatnak ezen az oldalán, hogy a súlyánál fogva elkezdje kihajlítani a fát (önmagát) a földből. A megsérült törzs azonban szinte a csodával határos módon kitartott addig, amíg a kerti katasztrófa felfedezésre került. A fa nem dőlt ki, de rettenetesen hervasztó látványt nyújtott.

Én biztos voltam benne, hogy ez a fa menthetetlen, pedig apám révén én is megörököltem ezt az "inkább gyötrődjünk még egy sort, mielőtt a szemétre hajítunk valamit" szellemiséget. Több tárgyat/fát/cserjét/bokrot/állatot is megmentettünk már a párommal, amelyekről egyszerűbb lett volna lemondani, tehát még azt sem mondhatom, hogy ne lettek volna sikerélményeink. Ez a sárgabarackfa azonban egy "szörnyen szánalmas, löttyedt roncs" volt, mint a fehér inges ember hamburgere. Nem adtam volna neki egy hetet, míg elpusztul a maradék is. Mondtam is: nem kéne vele szenvedni, ennek vége.

Apósom azonban generációjának legendás makacsságával felvértezve, nem a fűrész, hanem buheraszemléletének zsákjába nyúlt. Ő valóban egy olyan világ mélyéről jött, ahol bármit kidobni/leselejtezni/veszni hagyni, bűnnek számított. Ő az, akit pl. a száraz kenyér történetéhez illeszthetnék. (lásd: 24. fotó ezen a linken) Mindaddig míg a leghalványabb remény mutatkozott bárminek a megjavítására/megmentésére/későbbi felhasználására szóba sem jöhetett semmilyen más megoldás. Mindent el kell rakni, jó lesz ez még valamire. Eredmény: gyűjtögető életmód, kacatbirodalom, plafonig érő biszbaszhegyek a pincében és a garázsban, ezer éves holmik, százszor ide-oda pakolt tárgyak. Ismered azt a szót, hogy hiánygazdaság? Nézz utána, ifjú ember. 

A legelső feladat a fa kidőlésének illetve a fatörzs végzetes további szétszakadásának megakadályozása volt, mielőtt túl késő lenne. Apósom tehát gyorsan faléceket, vasrudakat, vastag fémdrótokat, léceket, szögeket ragadott, és a kettéhasadt fatörzs megerősítésével együtt, a féloldalas lombozat alátámasztását is elvégezte. A fatörzset körbetekerte a drótokkal és a hiányzó részekhez farudakat/vasat helyezett. Stabilizálta és visszahúzta a fát függőleges helyzetbe, illetve megmerevítette a fa törzsét. Kertészeti statika: nyugdíjas szakmai gyakorlat, új szakterületen. A fatörzs durva sérüléseit vastagon bekente fasebkenőccsel. A gyors, tűzoltásszerű megoldás, csak ideiglenes jelleggel készült. Ez az ideiglenes tákolmány 5 éve változatlanul így van, és hibátlanul kiállta az idők próbáját, ezúttal az időtartam, az évszakok és a növényekre leselkedő egyéb veszélyek viharait is értve ez alatt. A legalsó ágat két ponton alátámasztó dúc is változatlan formában látható. A képek beszédesebbek.

3.

4.

5.

6.

7.

8.9.10.11.

12.

13.

Az elmúlt öt évben a fa egyszer egyáltalán nem, egyszer pedig csak szerényebb termést hozott (hűvös nyár volt) viszont három ízben  ágroppantóan súlyos mennyiségben hozta a gyümölcsöket. A fa nem egyszerűen él, hanem egyenesen virul. Az ember azt gondolná, hogy egy ennyire mély sebekkel szabdalt, durva traumán átesett, több helyen kérgétől is lefosztott, a szíjácsban is károsodott fa nem tud ellenállni a betegségeknek, amelyek gyakorlatilag akadálytalanul juthatnak a törzsébe. Vagy legalább is összezuhan a terméshozama...de ez a fa rácáfol minden borúlátásra. Rejtély számomra, hogy miképpen maradt életben, és miképpen őrizte meg ennyire az erejét. Hamvaiból támadt fel. 

Nem tudni hogyan és hol, de Bárhol, Bármikor, Bárhogyan... A személyes himnuszom és az egyik kedvenc dalom a mindent legyőző hitről, szeretetről, szerelemről, egy jobb és szebb világról. forrás: y.

De miért meséltem el mindezt?

Itt, az úgynevezett nyugati-civilizációban, egy olyan világban élünk, ahol egyszerűbb egy használati cikkből megvenni az újat, mint megjavítani/megjavíttatni a régit. A pazarlás szinte kényszer, és az életünk része: elavult (értsd: Neked tavalyi az iphonod?) műszaki cikkeink szeméttengere körbejár a bolygón, több millió tonna élelmiszer végzi a kukában, nyilván a Földből is három van, ejráérünkarramég. Ez a pusztító erejű és végzetes mentalitás természetesen az élet minden területére kihat: túl gyorsan, túl könnyen engedünk el dolgokat, a hűséget/ragaszkodást/kitartást/korrektséget/tisztességet és becsületet is balra lökdösik az emberi értékek tinderén, a tradíció/hagyománytisztelet is ciki lett, de nem csak a hétköznapi párkapcsolatok, hanem a politikai szövetségek is egyéjszakásak...az FKGP, a MIÉP, Az MDF és az SZDSZ, a MOMA, az LMP, meg A Robi is, mindent tud ez utóbbiakról, nem beszélve a balliberális ellenzék oldalán nyomuló többi tiszavirág életű pártviccről, amelyeknek a nevét sem tudnám felsorolni. Az élet egyre több területén arat a felszínes, üresjáratú cselekvések közösségi hálója, és a gyermekpszichológusoknál is rutinszerű, hogy depressziós/szuicid gondolatoktól terhelt tinédzsereket kezelnek, mert kevés lájkot kapott a gyerek a kommentjeire/facebook posztjára, ami egyenlő a halállal. Nem a gyerekek tehetnek arról, hogy elhitetik/elhitették velük, hogy ez létfontosságú. A szülők, az oktatás, a társadalom védőhálójának és a politika oldalán azonban érzek egy piciny felelősséget ez ügyben.

Nehéz dolog megőrizni a hitet. Nem elősorban a vallásos hitre gondolok, -bár természetesen minden vallásháború és minden hit megvallása egy ellenséges közegben kitermeli a maga hőseit- hanem a hitre, általában. A hit: éltető erő. Az életben, a hétköznapokban szükségünk van a hitre, mert enélkül nem tudnánk talpra állni, újrakezdeni, tovább lépni. De ettől még felülemelkedni a vereségeken, a fájdalmakon, és újra beleállni az élet nevű harcba: nehéz. Nem mindenkinek sikerül, és van olyan élethelyzet, amikor talán nem is lehet...és sokan döntenek úgy, hogy nem is kell. Néha egyszerűbbnek tűnik visszavonulni, meghátrálni, felejteni, eltűnni a színről. Nem volt olyan régen az az idő amikor Magyarország világelső volt az öngyilkosságok számában, megfejelve mindezt az alkoholizmus és a válással végződő házasságok adataival is: sokféle menekülés létezik. Szembenézni önmagunkkal, a hibáinkkal, a tévedéseinkkel: nehéz. Megpróbálni a lehetetlent, az akaraterő legnagyobb próbája, és amíg ki nem derül, hogy a lehetetlen lehetséges, reményvesztett harcnak is tűnik.

Gyakran vívunk harcokat: magánéletben, munkában, párkapcsolatokban, egészségünk megőrzésében, politikai porondon, mindenütt. Nem mindig vagy nem mindenütt intenzív és sorsdöntő ez a harc, de sokszor szükségszerű, sőt megéri a belefektetett energia, ám attól még nem biztos, hogy örömteli, amikor csatasorba kell állni. Vannak emberek, akik a legnyomorultabb élethelyzetekből is talpra tudnak kecmeregni, legyen az szegénység, családi tragédia, szellemi és/vagy fizikai összeomlás, a túlerővel szembeni valós, háborús ütközet vagy a békeidők másféleképpen nyomasztó jogi csatározásai, magánéleti válság, munkahelyi és üzleti problémák, jogtalan emberi kitaszítottság, gyötrelmes vergődés a mindennapi élet kusza ösvényein, vagy bármi egyéb, ami próbára teszi emberi mivoltunkat. Azok akik erre képesek, és felverekszik magukat a traumákból, legyűrve "balsorsuk minden nyűgét és nyilait", olyan hittel és tudással rendelkeznek, amelyekre többnyire csak a zord időkben megedzettek és/vagy nagyon erős akaraterejűek, erős jellemek képesek.

Egy objektív mércével pozitív megítélésű, és jó esetben pozitív végeredményű harcban, a soha nem hátráló és a kudarcot elfogadni nem képes ember hite mindig példaértékű tanulságokkal szolgál. Ha győzelem nélkül ér véget a harc, az sem minden esetben tragédia: néha felmagasztosul a puszta erőfeszítés is, és a vereség is győzelemként kel fel a földről. A forradalmaknak/parasztlázadásoknak ez szinte a velejárója: hiába buknak el, mindenki büszkén és szeretettel emlékezik meg róluk. De a pátoszt nélkülöző hétköznapi, ám kudarcként végződő jószándékú küzdelmek is gyakran kiérdemlik a tiszteletet: néha önmagunk előtt is megdicsőülhetünk, mert a próbálkozás önmagában is jellemerősítő lehet.

Mennyivel egyszerűbb lett volna kivágni a sárgabarackfát anno, és elengedni ezt a dolgot. És mekkora tévedés. A részemről. Apósom nem adta fel ilyen könnyen, és neki lett igaza.

♣

Erről az európai ereszdelahajamról jutott mindez eszembe.

forrás: valasztas.hu/ nagykovacsi.hu 

Nagykovácsiban immár 7 szavazókör van, és az egyes szavazóköri eredményeket elemezve is elgondolkodtatóak a számok. A Fidesz hegemóniája és meggyőző fölénye Nagykovácsiban is megdönthetetlen: ez egy tény, ennek ellenkezőjét állítani nem lehet, mert nincs olyan, hogy Ellenzék Párt. A Demokratikus Koalíció és a Momentum azonban még Nagykovácsiban is hasított, ami ebben a keresztény-konzervatív-jobboldali (lásd a 22.-es pontot ezen a linken) faluban egyáltalán nem hétköznapi teljesítmény.  Többnyire az MSZP/Párbeszéd és a Kétfarkú Kutyák egymást előzgetve versengenek a negyedik helyért, bár e tendencia alapján akad meglepő fordulat is: ilyen az 1. számú szavazókör eredménye, ahol az MSZP megelőzte a DK-t, vagy a 6-os szavazókör, ahol az LMP jött fel a negyedik helyre, a Kétfarkúak előtt. Összesítve azonban az is igaz: A NER minden szavazókörben a "nyakában érezheti ellenfelei hűvös leheletét", hogy egy klasszikust idézzek. Nagy szerencséje a Fidesznek, hogy ezek az ellenfelek országosan olykor egymást is legalább annyira gyűlölik, mint magát a rezsimet, így inkább egymást amortizálják. Hatékony és teljeskörű együttműködésükre egyelőre esély sem mutatkozik. Ezt leszámítva azonban a DK, a Momentum, de még a Nagykovácsinak 9 milliót idepöccintő Kétfarkú Kutyák is kimagaslóan jó eredménnyel zártak, és bármiféle elméleti -szigorúan csak elméleti, spekulációs jellegű- összefogás esetén ezek a pártok két szavazókörben ( a 6.-ban és a 7.-ben) már jelen állás szerint is legyőznék a Fideszt egy önkormányzati választáson. Ilyenre -hogy a falu mindenkori vezetését adó jobboldali erőket bárki /bármi megszoríthatná- eddig még megközelítőleg sem volt példa.

Már rogyásig szételemezték az EP-választás országos jelentőségét a szakértők minden létező fórumon és módon, politikailag, fideszileg, ellenzékileg, bloggerileg. Úgy általában, a faszt se érdekel engem ez az ócska bolhacirkusz: ki, mikor, hogyan, hová és melyik pártcsaládba ül Brüsszelben, és hogyan masszírozzák a szart egymás között, mert mindenki tudja, hogy nálunk az EP választás is csak belpolitika. Az emberi oldala ennek a történetnek: az igen, az érdekel.

Fix példatáram szavait idézve, egy elefánt seggébe szorult légy vergődése is jobban aggaszt engem, mint bármelyik politikus karrierje, tőlem aztán megdögölhet az összes tetű gennyláda, akinek része volt és van a polgárok napi szintű kifosztásában és félrevezetésében, és ennek igazolásához elég végignéznem, milyen erkölcsi, mentális, szellemi posványba jutott ez a szomorú ország, de ettől függetlenül én nem megyek el szótlanul semmiféle apró, pozitív teljesítmény mellett sem, amennyiben az kivívja a tiszteletemet. A politikai teljesítmény mellett sem. Nem szavaztam egyikükre sem, –sem a DK-ra sem a Momentumra– de jár, ami jár: mindig, mindenkinek, bárkinek, ha megérdemli. Le a kalappal. Jár az elismerés a plakátokon és az életben is teli szájjal mosolygó Hatvannégy Fogú Klári Néninek, Az Új Arcnak, bár abban személy szerint biztos voltam, hogy a Túlmozgásos úr, illetve pártja/listája/felesége meglepetést fog okozni (Cherchez la femme!), és főleg a legényeknek, ha már ez utóbbiakat az ifjúság édes dühe visszahozta a porondra, miután sikeresen és többszörösen tökön szúrták saját magukat. Mindkét politikai alakulat a gödör aljára navigálta magát: és most a szarból jöttek fel. Páriaként, kitaszítottként, elgyengülve és kifulladva, vagy jogos bűnhődés és tervszerű karaktergyilkosság alanyaiként felkelni a mocsokból -ahová tehát részben a saját hibás döntéseik másrészt ellenségeik lökték őket- a politikában is nehéz.

De ahogy látható, még a végzetesnek hitt sebzettségből is vissza lehet térni, ha akad olyan ember, aki hisz ebben.

A szavazóik hisznek bennük. Érdemes lenne ezt a hitet megbecsülni, és nem elkúrni az új esélyt. Hogy ez mit jelentene az országnak a győzelmük/kormányalakításuk/önkormányzati választási sikereik esetén, azt nem tudom, de gondolom a bizalmat illik viszonozni és hűen megszolgálni...még a politikában is.

Vagy legalább úgy kéne tenni, mintha érdekelné őket.

14.

Egy virágba borult, kettétört fa...Nagykovácsiban. Hinnéd-e?

♣

Több fotóval körüljárva, mindegyik egyenként itt megtekinthető. Ez meg egy kis segítség az alcím értelmezéséhez, ha esetleg.