kép forrása: itt

Ahogy már mondtam az első részben, a háború öt alapkérdését taglalva: felhívom az olvasó figyelmét, hogy a poszt-sorozatban fellelhető minden párhuzam, áthallás, gyanús kicsengés, és leplezetlen vagy véletlennek tűnő utalás kizárólag a szándékosság műve. Sajnos, ez akkor is így van, ha ez éppen az oroszok vagy esetleg az amerikaiak felé billenti a mérleget, vagy akár Európát hozza szégyenbe. Európai vagyok, és ezt a posztot egy pacifista, maximálisan nyugatbarát, az európai és az amerikai kultúrát is kifejezetten kedvelő (a kultúrát, nem a woke-kultúrát, nem a cancel-kultúrát, nem a BLM kultúrát stb., mert ezek nem kultúrák) és Európa-barát ember írja.

Nem tudom/nem akarom meghamisítani a történelmet: legalábbis szándékosan nem. Nem vagyok orosz, hogy kiretusáljam a kellemetlen igazságot a fotókról, és amerikai sem, aki az aktuális divat szerint módosítja azt, belehajigálva a szobrokat a vízbe. Akinek a tűréshatára az óriásplakátok egyszavas igazságáig terjed, annak nem ajánlom a posztot. A háború nem tűri a gyengéket.

A poszt 18 éven felülieknek szól!

♦

• Mottó 1.: "A nyugati demokráciák a jelen pillanatban egyetlen rémisztő kifejezéssel illethetők: "Megmérettettél és könnyűnek találtattál". Nehogy azt higgye bárki is, hogy ennyivel vége. Most kezdünk csak fizetni. "(Winston Churchill, parlamenti beszéd, 1938, a müncheni egyezmény után)
• Mottó 2.: "...nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, könnyeket és verítéket. A legsúlyosabb megpróbáltatás előtt állunk...Azt kérdik tőlem, mi a célunk? Egyetlen szóval válaszolok: a győzelem. Győzelem mindenáron, győzelem minden szörnyűség ellenére, győzelem, legyen a hozzá vezető út bármilyen hosszú és nehéz, mert győzelem nélkül nincs túlélés." (Winston Churchill, a parlamentben, 1940. május 13. parlamenti beszéd)
• Mottó 3.: "El fogunk menni a végsőkig. Harcolni fogunk... harcolni fogunk a tengereken és óceánokon, harcolni fogunk egyre növekvő bizalommal és növekvő erővel a levegőben, megvédjük szigetünket, bármibe kerüljön, harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; sohasem adjuk meg magunkat." (Winston Churchill, 1940, június 4., rádióbeszéd)
• Mottó 4.: "A háború nagyon egyszerű, direkt és kegyetlen, és a hadviseléshez egyszerű, direkt és kegyetlen emberekre van szükség."
• Mottó 5: "Minden intelligens ember fél. Minél intelligensebbek vagyunk, annál jobban félünk."
• Mottó 6.: "A háború megnyerésének nem az a titka, hogy életünket adjuk a hazánkért, hanem az, hogy végignézzük, amint az ellenség adja életét a hazájáért. (George Patton tábornok)
• Mottó 7.: "Inkább állva halok meg, mint hogy térdelve éljek." (Stephane Charbonnier, a Charlie Hebdo karikaturistája. A blog állandó mottója a jobb oldalon, avagy Je suis en terasse )
• Mottó 8.: Nem leszek öngyilkos. Keresztény vagyok. (Paulus, német tábornok, 1942. Sztálingrád, amikor megtagadta Hitler parancsát, és a Führer megvesztegetésként szolgáló előléptetése ellenére is megadta magát, egy nappal később)
• Mottó 9.: "Mi Ukrajna? Egy kis része Európa, de a többit tőlünk kapta ajándékba." (Vlagyimir Putyin)
• Mottó 10.: "Vigyázzanak a nyelvükre, uraim! És ne felejtsék el, hogy az emberiség történelmében a gazdasági háborúk elég gyakran váltak valódi háborúkká" (Dimitrij Medvegyev)
• Mottó 11.: "A háború a politika folytatása, más eszközökkel." (Clausewitz)
• Mottó 12.: "Csak a holtak látják a háború végét." (Platon)

♦

1.

1940-ben végeztek egy felmérést az Amerikai Egyesült Államokban, amelyben azt akarták megtudni, hogy az amerikai polgárok támogatnák-e, ha az USA hadba lépne Anglia oldalán, az Európában dúló háborúban. A náci Németországgal (és szövetségeseivel) szemben már csak a szigetország maradt harcban. 

Sztálin és Hitler ekkor még puszipajtások voltak, a Molotov-Ribbentrop megnemtámadási szerződéssel a párnájuk alatt, amelyben érdekszféráik lefektetésével biztosították egymást arról, hogy pazarul felosztják majd egymás között a terjeszkedésben érzékeny európai térségeket, és ezen belül békében hagyják a másikat a törekvéseiben, nem támogatva olyan katonai szövetségeket, amelyik a másikra törne. Őszinte, becsületes, tisztességes tömeggyilkosok, ha egyezséget kötnek, az ilyen.

A felmérésből kiderült: az amerikai lakosságnak mindössze 8 %-a(!) gondolta úgy, hogy Amerikának bele kéne folynia ebbe. Ha az európaiak ismét le akarják gyilkolni egymást, csak tegyék, de Amerikának ehhez semmi köze, elég volt egyszer a könnyekből, az I. világháború idején. (Valójában – nem egy nagy és nem egy új gondolat – a II. az I. világháború folytatása volt, 20 évnyi fegyvernyugvással és némi átrendeződéssel a szemben álló felek között, pl. de Gaulle maga is "30 éves háborúként" hivatkozott rá.)

Az amerikai izolációs politika csak az európai konfliktusoktól való távolmaradás politikáját jelentette: az USA a saját érdekszférájában (ez Közép- és Dél-Amerika egész területét, illetve a Csendes-óceáni/ázsiai térséget jelentette elsősorban) nagyon aktív kül-és hadipolitikát folytatott. Az izolációs politika sziklaszilárdan gyökeret vert az amerikai társadalomban. Kereskedelmi/kulturális értelemben az USA immár és régóta (de 1918 után ívelt ez fel meredeken) nemzetközi volt, de a háborús politikájában, Európa irányában, bezárkózó lett.

2.

Az izolációs politikát – amely már a XX. század hajnalán is masszívan létező érzés volt, de 1918 után szinte dogma –, több tényező táplálta.

A legnyomósabb érv a már említett első világháború, 1914-1918 között. Ez volt a történelem legiszonyatosabb fegyveres konfliktusa: a remény elvesztésének értelmében. Ez a háború szakította át először a morális, erkölcsi gátakat Európában, pl. a vegyi fegyverek bevetésével és az emberek leltári tárgyként való kezelésével.

Az első világháború inkább a hátországtól elkülönülő, a hadseregek egymás közötti, klasszikusként értelmezhető viadalaként zajlott. A második már egyértelműen a civilek és a hátország ellen, illetve minden nem katonai célpontnak is a megsemmisítésére irányuló háborúként vonult be a történelembe. A II. világháború a civil lakosság körében végezte a nagyobb pusztítást – ettől még a katonai veszteségek is borzalmas számadatokat produkáltak –, de az I. világháborúban ilyesmiről szó sem volt: a 10 millió halott a hadseregek soraiból került ki, a civil áldozatok száma ehhez képest/ezen belül elenyésző volt.

Ez a háború adta meg az alapját a holokausztnak és az atombombának is. A II. világháború e kettő miatt ütött óriási lyukat az emberiség emlékezetén, de az idáig vezető úthoz az I. világháború idején emelték fel a sorompót. A második világháború jóval több halottat/sebesültet/eltűntet követelt, számszerűleg kifejezhetetlen anyagi veszteséggel járt, és egész városokat hamvasztott el, falvak, kistelepülések ezreit semmisítette meg, és a háborús bűncselekményeknek is széles tárházát vonultatta fel, de a harctér már nem hozott újat a várható következmények terén. A civilek (etnikai, nemzetiségi, vallási, untermensch-lebensraum vonalon mozgó) szisztematikus legyilkolása viszont igen.

1914-ig senki sem hitte el igazán – bár az 1905-ös japán-orosz háborúban azért már akadtak ennek nyomai –, hogy az emberek Európában ilyen elképzelhetetlen, ipari méretű és nagyüzemi eszközökkel felturbózott gyilkolásra képesek, és lövészárkokba terelik az európai fejlődésbe, szépségbe, kultúrába, művészetbe, optimista reménybe és virágzásba...az élet fennkölt, humanista értelmébe vetett jövőképet. Voltak konfliktusok és háborúk azelőtt is, soha nem állt le a politika és a kapzsiság történelmi kereke, de az elmúlt század az ipari forradalma és a boldog békeidők az élet kiteljesedésében, az orvostudományban, a technikában, az iparban, a közlekedésben stb. is újat alkotott, és egy XX. sz. elején élt ember számára minden szempontból kitágult és kinyílt a világ. Megdöbbentő volt, hogy mindezt ennyire egyszerű feláldozni a világ újrafelosztása és a háborús törekvések véres oltárán.

Az első világháborúban ezt az európai/nyugati kultúrába vetett hitet és bizalmat temették el. Az elsüllyeszthetetlen Titanic 1912-es tragédiája intő jel volt ennek a reményekkel és illúziókkal kevert világnak a sérülékenységére, de két év múlva került fel a pont az "i"-re.

A Somme-i csata idején (összesen 1 millió halott, sebesült, eltűnt) egyetlen rohamban (!) 60.000, azaz hatvanezer angol vesztette életét, de Verdun (250.000) Amiens, Isonzó, Marne (2 millió) Gallipoli, Passchendaele (400.000) Tannenberg...is tömeges vérszivattyú volt. A francia, angol, német, osztrák-magyar, orosz, török, de eleinte még amerikai hadvezetés is (1917-ben léptek be, de aktív harctevékenységük csak négy hónapig tartott) futószalagon küldte vágóhídra az embereket. Volt hatása a végeredménynek: a háborús csömör. Az első világháborúban, az alig ∼120 nap harc alatt összehozott nagy számú amerikai áldozat gyorsan megfeküdte a háborútól eleve idegenkedő, és a belső problémáktól is szenvedő amerikai fogyasztói társadalom gyomrát: 115.000 ember vesztette életét a mozgósított 2 millióból, ami a pl. az Osztrák-Magyar Monarchia, Németország, Anglia vagy Franciaország veszteségeihez képest elenyésző volt, de egy amerikai polgár számára sokkoló adatként szolgált. Az elkülönülés-párti amerikai lakosságnak ennyi éppen elég volt.

Ahogy az Amerikai Egyesült államokban az izolációs (ismétlem, az európai ügyektől távol maradó) politika hódított, úgy Angliában vagy Franciaországban is erős a pacifista, háborúellenes hangulat a két (egy) világháború között: mindenki elborzadva gondolt a háborúra. A nők-férfiak aránya radikálisan felborult a nagy veszteségeket elkönyvelő európai országokban. A rettenetes sebesülésektől eltorzult arcú/testű embereket sok helyen elkülönítő táborokban helyezték el, távol mindenkitől, ahol egymás társaságában voltak, és úgy tudtak létezni, hogy egy idő után már nem fordultak el iszonyodva a másikat látva...hiszen mintha tükörbe néztek volna. Ráadásul a spanyolnátha is letarolta, majd az 1929-es világválság pedig újra a mélybe lökte a feltápászkodó világot. Egyszerűen szólva: minden győztesnek elege volt, és főleg az USA-nak.

A I. világháború végén a revansra éhes, megalázott, feldarabolt, megcsonkított, kifosztott vesztesek, élükön persze a vereségért a zsidókat okoló Németországgal, és az Antant oldalán harcoló, de mellőzött, megszégyenített győztesek (Olaszország, Japán) már nem voltak ennyire békeszerető hangulatban. Mindegyiküknek megtervezte a maga új céljait, és ezekhez a célokhoz hadseregek bevetésével lehetett eljutni. A pacifista, elkülönülő, távolmaradó, izolációs politikának már nem volt sok hátra: a békéhez nem elég, ha csak az egyik fél akarja.

3.

De nem csak az első világháború volt az oka annak, hogy Amerika elfordult Európától.

A második ok sem volt nagyon távoli: a háborútól való alapvető idegenkedést az 1860-1864-ig tartó amerikai polgárháború alapozta meg, ami az egész társadalmat megrendítő katonai konfliktusként vonult be a fiatal ország történelmébe. A maga nemében szinte egyedülállóan vérgőzös ütközetekkel volt tele, és ennek ellenére nem rendezte, hanem a inkább identitáspolitikává alakította át a fegyveres harcot...nagyon hosszú távú hatásokkal, ahogy látható manapság a szoborhajigálók tombolásában.

A harmadik ok az USA-t feszítő belső gazdasági és társadalmi válságok sorában található meg: megvolt a maguk baja. És sok volt belőle. Az anyagi és jóléti biztonság miatti aggódás, a pénzügyi válság utórezgései, a rasszizmus, a belső etnikai-kulturális feszültségek megoldatlansága pl. a feketékkel kapcsolatban, amelyet talán az első helyre soroltak akkoriban, és erre rárakódva az európai és ázsiai (vagy bárhonnan érkező) bevándorlókkal szembeni idegenkedés, vagy egyenesen az irántuk érzett gyűlölet is erősen arra késztette az amerikaiakat, hogy inkább a saját problémáikkal foglalkozzanak. Ehhez társult, hogy az antiszemitizmus az amerikai életérzés része volt, és sokan szimpatizáltak Németországgal, a nácik "erős kéz" politikájával...a háború kitöréséig. Ez ugyan apró mozaikdarabka volt a Nagy Képben, de jól jelzi, hogy mennyire szélsőséges irányokat vett az izolációs politika.

1900 és 1920 között közel 14 millió bevándorló kelt át az óceánon a lehetőségek országába: ez volt a legnagyobb hullám. 1921 után két ízben is törvényt hoztak a bevándorlás korlátozására (1820 és 1930 között összesen 38 millióan jöttek az USA-ba).

Az "őshonos" amerikaiak őket tették felelőssé a bűncselekmények számának növekedése, a betegségek terjedése, a városok szlömösödése, a felforgató szocialista-marxista-kommunista-keresztényellenes-anarchista-ateista eszmék és egyéb "bomlasztó ideológiák" terjedése miatt. Az ázsiaiakat és a zsidókat kifejezetten gyűlölték. Az ázsiaiak – kínaiak, japánok – szorgalmát, munkabírását, zárt világát, tanulási vágyát gyanúsnak találták, a zsidók társadalmi törtetését pedig az általuk preferált értelmiségi munkakörökben ősi keresztényi/protestáns ellenségeskedéssel figyelték. Az antiszemitizmus globális jelenség volt, és az USA semmiben sem maradt le ebben a többi ország mögött. Nagyon híressé lett antiszemita/rasszista incidensek is fémjelzik ezt a korszakot.

A tagállamok viszonya persze olykor jelentős eltérést mutatott a kérdésben: a demokraták/demokrata államok  kicsit nyitottabbak voltak a különböző vallási/etnikai csoportok felé, a republikánusok viszont masszívan elzárkóztak, de alapvetően minden szempontból igaz volt, hogy az egész amerikai társadalmat áthatotta ez a fajta (az egyes államok törvénykezésében is megmutatkozó) ellenérzés a megcélzott népcsoportokkal szemben. 

Egyszerűsítem: ez a korszak volt az 1915-ben újraszervezett Ku-Klux-Klan aranykora. Rasszizmus, antiszemitizmus, idegenellenesség, gyűlöletbűncselekmények, gazdasági félelmek. Mi kell még? Európai balhé semmiképp.

Az elkülönülés-párti lakosságnak Amerika (van, volt, lesz) az első! 

És az amerikaiak nem is nagyon értették ezeknek a kicsi, távoli, óhaza-béli, bábeli nyelvi zűrzavarban élő, girbe-gurba határokkal szabdalt és kaotikus etnikai-politikai-eszmei-ideológiai és társadalmi örvényben vergődő országocskáknak a viszályait. Ők már amerikaiak voltak, nem bevándorlók, vagy legalább is ekként akarták újraépíteni az identitásukat, és elfelejteni mindazt, ami miatt ők vagy az őseik elhagyták a vén kontinenst. Hozzájuk képest a nagy európai kivándorlási hullámokban érkező olaszok, írek, zsidók, lengyelek, magyarok, bolgárok és mindenféle kelet-európaiak, balkániak már idegenek voltak...illetve a lakosság egy része így nézett rájuk. Kereskedni, azt igen, azt akartak Európával, de ölni és meghalni – főleg meghalni – nem akartak Európáért. Ha Európának valami baja van, ne őket hívják, rendezzék le egymás között, és oldják meg maguk. Ez nem mindig sikerült a következő 100 évben. 

♦

Igen, jól mondod, és természetesen részben persze azért, mert az USA hatalmi játszóterének tekinti Európát is, ahogy Kína és Oroszország is. A gazdasági/politikai/társadalmi/ideológiai beavatkozási és manipulálási kísérletek, illetve a politikai konfliktusok áthelyezése semleges, és akár katonai értelemben is könnyen feláldozható régiókba, olyan ősi technika, mint maga a civilizáció, de az amerikaiaktól vagy bárki mástól függetlenül Európa egyetlen országának sem kell a szomszédba mennie – oda kell, oda megy –, ha konfliktust akar generálni. 

Viszont roppant örömteli hír, hogy az orosz invázóinak 2022-ben sikerült összerántania végre e vén kontinens országait, és ami eddig senkinek sem jött össze, azt Putyin három nap alatt elérte: olyan fegyverkezési hullám kezdődik Európában, hogy az amerikai, európai, izraeli...nagy fegyvergyártók merev részegre isszák magukat az örömmámorban. Irgalmatlan biznisz van kilátásban.

kép forrása: itt

4.

1913-ban, egy évvel az első világháború előtt az USA 3 milliárd dollárral tartozott Európának. Mire 1918-ban elhallgattak a fegyverek, már Európa tartozott 10 milliárd dollárral az USA-nak.

Még azelőtt, hogy beléptek volna a I. világháborúba, az USA hadianyaggal, nyersanyagokkal, élelmiszerrel, felszerelési tárgyakkal látta el az antant csapatait. nagy üzlet volt, kivédhetetlen adósságcsapdába terelve a győztes európai államokat is. Az Antant győztes európai országai – azon túl, hogy a határrendezésekkel és a különböző, véresen megalázó fegyverkezési korlátozásokkal elvetették a II. világháború magját – a vesztes központi hatalmakra csillagászati pénzügyi jóvátételt vetettek ki büntetésként. Ebből a jóvátételből fizették az USA felé a tartozásaik jelentős részét: átfolyt rajtuk, mint ereken a vér. Ez a mechanizmus részben a győzteseket is a víz alá nyomta, az USA-t viszont folyamatosan a víz felett tartotta, válságok idején is. Tehát, kissé leegyszerűsítve, pl. amit Németország fizetett Angliának jóvátételként, azt az angolok lényegében továbbküldték az USA-nak. 

Az első világháború alapozta meg egyszer és mindenkorra az USA vezető világpiaci és hitelezői helyét, és ezt még a mindent megroppantó, tragédiákkal, elszegényedéssel teli 1929-es összeomlás is csak rövid időre akasztotta meg. Az USA az 1940-es évekre, hála többek között Roosevelt gazdasági programjainak (New Deal) magához tért, és ismét fellendülésnek indult.

Az USA hivatalosan 1917-ben lépett be az első világháborúba, miután a német tengeralattjárók megtámadtak, elsüllyesztettek több angol utasszállítót, többek között a Lusitaniát, rajta 139 amerikai állampolgárral. (nagy konteó/összeesküvés-elmélet mágnes az incidens, mivel a hajó hadianyagot is szállított) A formális hadüzenetet követően megkezdték a semmiből óriásira duzzasztott amerikai hadsereg első hadosztályainak áthajózását, azonban az amerikai csapatok csak októbertől vettek részt az európai hadszíntér harcaiban. Az ő részvételük  billentette véglegesen az Antant hatalmak oldalára a mérleget: Amerika nélkül nem tudtak győzni. Vagy sokáig tartott volna. Nem tudom, hogy ezt – Trianon – miként kezeljem, de pusztán semleges szempontok alapján megállapítható, hogy Európa azóta sem nagyon találja a saját hangját és erejét igazán.

♦

kép forrása: itt

A mai demokráciákban – és bármelyik mai, valódi demokráciában, tehát nem olyanokban, mint a XX. század eleji, európai, korlátozottan demokratikus európai országokban – mindenképpen van határa annak, hogy mekkora emberveszteség vállalható be egy háborúban.

Ha a halottak száma eléri a kritikus mennyiséget, az változásokat hozhat magával. Van olyan háború, amikor ez másodlagos, mert a győzelmen kívül nem létezik más alternatíva, és ilyenkor a végsőkig kell harcolni, amíg van olyan, aki elbírja a fegyvert, de általában létezik az üvegplafon. Egy demokráciában a nagy háborús emberveszteségről szóló adatok elégedetlenséget szülhetnek a hátországban, utcai tömegtüntetésekhez, tiltakozásokhoz, zavargásokhoz vezethetnek, belpolitikai földrengéseket okozhatnak, a belső ellenséget segítő vagy jószándékú, de alkalomadtán a regnáló hatalomra veszélyes polgárjogi mozgalmak felemelkedését segíthetik elő, elnökök és miniszterelnökök bukásához vezethetnek, és választások végkimenetele múlhat rajtuk. Oroszországban is tüntetnek Putyin háborúja ellen, de a tiltakozás közege sokkal kevésbé szabadon alakítható, mint bármelyik más nyugati/európai államban.

A demokrácia is győzni akar, győznie kell, ha háborúba vonul, de a háborút úgy akarja megnyerni, hogy legyen értelme utána még élni, és az ország minden szempontból nyertesnek érezze magát. Az nem sokat segít, ha pl. egy regionális háborúban győzöl, de utána a világ kitaszítottja leszel, és az országod nevének kimondásakor köpnek az emberek.

A demokrácia a lehető legkisebb számú "élő erő" – miszerint elsősorban harcoló katona – elvesztése mellett akarja kivívni a győzelmet. Ezért fektet horribilis pénzeket a haderőfejlesztésbe és hadseregeket működtető hadtápba: a katonáknak az elérhető és lehető legjobb egyéni védőfelszereléseket és harcászati eszközöket kell kézhez kapniuk, a kézigránáttól a repülőgéphordozóig, a bakancstól a harckocsiig, a kevlár sisaktól a stratégiai bombázóig, és mindezt úgy, hogy a háttérből működő minden más ellátási láncban is (egészségügy, élelmiszer stb.) a létező legprofesszionálisabb kiszolgálásban részesüljön. Egyes hadseregekben a tápdús harci ellátmányból vagy a laktanyában elfogyasztható húsból, salátából, rétesből, csokiból, fagyiból legalább olyan bőség áll a katonák rendelkezésére, mint lőszerből és bombából. Az első iraki háború idején mondták az irakiak (de mondhatták volna bárhol, bárkik, bármelyik sivatagi/Közel-keleti konfliktus kapcsán az elmúlt 30 évből az amerikaiakról), hogy azt nem értik, hogy az amerikai katonák miért tűnnek mindig ennyire jóllakottnak és elhízottnak ezen a számukra szokatlan klímán.

A modern demokrácia magával viszi – igyekszik – a civilizációt a hadszíntérre: egy jól kiépített állandó vagy ideiglenes táborba nem csak a hadászati szempontból hatékonyan elhelyezett lőállások, őrtornyok, működő kommunikációs állomások, aktív és passzív védelmi berendezések sokasága tartozik hozzá, hanem a megfelelő tisztálkodási lehetőség és a latrina is.

A demokrácia katonája: értékes, drága kincs. Sokba kerül a kiképzése, a felszerelése, az ellátása, és sokba kerül a háború is, amit megvív, érdemes tehát odafigyelni rá, hogy lehetőleg élve megússza, és végül győzelmet arasson, ne pedig hullazsákban, zászlóval letakart koporsóban térjen haza, zászlórítussal búcsúztatva. Mert ebből baj lehet.

Nem csak az apákkal kell vigyázni, hanem az az anyukákkal is. A szülők rém morcosak tudnak lenni, amikor darabokban hozzák haza a gyermekeiket, ha ugyan hazahozzák valaha is (ez újkori szokás) és nem valahol távol, egy ismeretlen földben nyugszanak, ahogy ez a XX. század közepéig általános volt. Nem beszélve a tenger mélyén nyugvó százezrekről, akik pusztán a hullámsírt mondhatják magukénak, és az otthonmaradottak legfeljebb jelképes temetést tarthattak nekik, személyes tárgyakat/fényképeket elhelyezve az üres koporsókban. 

Egy tömeggyilkos diktatúrában, egy autokráciában, vagy egy militáns, szélsőségesen nacionalista vezetésű országban a hadseregben szolgáló áldozatok számának ritkán van a döntéshozók számára jelentősége. A cári Oroszország klasszikus történelmi eredetként szolgál ennek bizonyítékaként. Kegyetlen diktatúra volt, ám rossz lapokat húzott az I. világháborúban. Még Oroszországban is elszakadt a cérna: a cár tömeggyilkos birodalmát  Leninnek és az elvbarátainak a tömeggyilkos kommunista birodalma váltotta fel. A kommunisták (részben, és persze csak ürügyként) éppen a népnek arra a keserű fájdalmára építették fel a forradalmukat, hogy a cár hadvezetése a munkásosztály gyermekeit végeláthatatlan sorokban küldte a vágóhídra...és folyamatosan csatákat vesztett. Utána ők tették meg ugyanezt a fehér gárdistákkal vívott háború során: ők viszont már győztek. És aztán ez a módszer hosszú időre rögzült: mindegy mennyi katona életébe kerül, csak a győzelem a fontos. 

A Szovjetunió számára –főleg 1945 előtt, mert utána egy nagyon kicsit azért még ott is finomodott ez – az emberélet többnyire jelentéktelen statisztikai adat volt a Nagy Győzelem felé vezető úton. A II. világháborúban a Szovjetunió katonai emberveszteségének szerintem – csak a számarányokról folyik/folyhat legfeljebb vita – nagyjából a 30%-a elkerülhető véráldozat volt/lett volna.

Ennek három legfontosabb oka:

• a hadsereg és a gazdaság kezdeti modernizációjának elmaradása,
• Sztálin 1930-as években végrehajtott – és persze minden társadalmi/politikai réteget érintő – tisztogatásainak eredménye (a szovjet hadsereg tisztikarának háromnegyedét tarkón lőtték),
• valamint a szinte mindig előre borítékolható harceljárás a háború során: pokoli zárótűz az ágyúkból és a katyusákból, aztán az iszonyú mennyiségű T-34-es harckocsi és a több százezres gyalogság frontális rohama, az eget elborító légitámogatással, ha úgy alakult és volt rá mód.

A térképeken ugyan tele van mindig-minden ravasz átkaroló hadmozdulatokkal, bekerítésekkel, elterelő hadműveletekkel, többlépcsős hadműveletekkel, de a valóságban a kimeríthetetlen ember-és hadianyag utánpótlás jelentette az orosz győzelem zálogát, és sem a lőszerrel, sem az emberrel nem kellett otthon Sztálinnak, és Sztálin felé sem elszámolni. Ezt a fajta, az ellenséges ágyú-és géppuskatűznek terelt közvetlen rohamot (csak annak idején persze még harckocsik nélkül), már az első világháborúban elnevezték az ellenfelek "orosz gőzhengernek", és a II. világháborúban sem sokat finomítottak a taktikán. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden orosz tábornok egy lelketlen mészáros volt, de kétségtelenül létező és tartós jelenségről van szó. Ahogy elnézem, az orosz katona ma is feláldozható kellék a Birodalom és a birodalmi álmok érdekében, a kérdés csak az, hogy most mikor fog elszakadni az a bizonyos cérna.

Leningrádnál, Sztálingrádnál sem történt ez másképp: egy Sztálin nevét viselő város egészen egyszerűen nem kerülhetett a nácik kezére. A város éppen ugyanezért egy szimbólum volt Hitler számára is, és ezért a szimbólumért százezrek haltak meg mindkét oldalon. Egymás után küldték a rohamcsapatokat a németek állásai ellen az utcai harcok során. Csináltak egy felmérést is erről jóval később, és az jött ki, hogy Sztálingrádban egy orosz katona "élettartama" átlagban 14 óra volt: ennyi ideig maradt harcképes, aztán meghalt vagy megsebesült. De végül győztek, és csak ez számított. Paulus 91000 szétfagyott, félholt, éhségtől és vérhastól szenvedő emberrel esett orosz fogságba, és ebből csak 5000-en tértek haza. Az oroszok benyújtották a számlát az összes elesett katonáért és a megszállók által okozott minden szenvedésért.

De a Harmadik Birodalom is hozta a formáját: 1945-ben, amikor az oroszok már vészesen megközelítették, illetve Berlinből ágyúzták Berlint, és teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy az igazság vasököllel dörömböl a kapukon, a németek (Gestapo/SS) ∼10.000 civilt és dezertőrt akasztottak fel lámpavasra kishitűség miatt, néha pusztán azért ,mert a nyomorultul rettegő apuka a gyerekeit védve egy fehér zászlót rakott ki a szétlőtt ablakba. Egy idő után megfordult a trend, a fehér zászlók sokasodtak és maradtak, és a nácik kerültek a lámpavasra vagy az oroszok kivégzőosztagai elé.

Az orosz hadseregben szintén rutineljárás volt halálbüntetés osztogatása. Tulajdonképpen bármiért, amiért automatikusan az járt, vagy ami túlment az illetékes parancsnok tűréshatárán. Például nemi erőszakért is: ez nem közismert tény, főleg nálunk nem, ahol 250.000 nő esett áldozatul nemi erőszaknak. Nem minden elkövető úszta ezt meg.

Az amerikaiaknál azonban különleges és ritka esetként jegyezték fel, ha valakit halállal büntettek. Még a legendás és kőkemény Patton sem ment el idáig, noha azért fokozták le (aztán visszahívták az öregfiút, mert nélküle nem ment olyan jól a verkli), mert megütött a kórházban két katonát, akikről azt feltételezte, hogy csak szimulálnak. Az amerikaiaknál a legénységi állományt (vagy akár a tiszteket) érintő súlyos (halálbüntetéssel járó) megtorláshoz nagyon jó ok és bizonyíték kellett.

Amikor ma egy orosz katona hadba vonul, az nem ugyanaz, mint amikor egy amerikai teszi ugyanezt. Egy orosz elnök vagy katonai vezető nem ugyanazt az egyenletet látja, mint amit egy amerikai elnök vagy katonai vezető lát a háború várható, vállalható mérlegében. A franciák, angolok, németek, és általában az összes európai nemzet még ennél is sokkal érzékenyebb erre: a modern európai demokrácia a végsőkig próbálja kitolni a béke, a tárgyalások, a diplomácia eszközeinek határát, mert a saját hadseregének halott katonáinak számát érintő tűréshatára rendkívül alacsony.

És jól van ez így.

A háborúért csak azok rajonganak, akik nem élték át vagy nincs elég fantáziájuk a vele járó emberi/tárgyi/anyagi/természeti tragédiák elképzeléséhez. Eljön a pillanat, amikor az erőszak az egyetlen megoldás, és olyankor ebbe bele kell állni, de amíg lehet, el kell kerülni a háborút, a harcot.

Egy háború, amelyet különböző népek katonái vívnak egymással, nem pusztán kardok, íjak, lovasrohamok, harckocsik vagy repülőgép-hordozókról feszálló harci gépek összecsapása, hanem mentális és kulturális összecsapás is egyben. A katonák helytállását a harcban nem csak a kiképzésük színvonala, nem csak a felszerelésük feladatra való alkalmassága, nem csak és fegyvereiknek a minősége és a száma határozza meg, hanem annak az országnak a történelmi múltja, társadalmi rendszere, törvényei, beidegződései és a mindennapi életre vonatkozó kulturális elvárásai is, ahonnan jöttek. Az orosz egy európai nép, de Oroszország történelme egy Európától Ázsiáig tartó földrész kulturális hagyományaiban gyökerezik, és ez a történelem nem ugyanazt az utat járta be, mint az USA vagy Franciaország történelme.

A II. világháború legnagyobb páncélos ütközetében, a kurszki tankcsatában ∼ 200.000 orosz halt meg, de "csak" ∼50.000 német. (legalább ötféle adatot olvastam erről, de az arányok nagyjából ezek) Ennek a számadatnak a magyarázatát nem pusztán a szívósan harcoló német alakulatok, vagy az egyes esetekben jobb minőségű német haditechnika adja, hanem az orosz katonákat bedaráló és felemésztő orosz hadvezetés kérlelhetetlenül antihumanista hozzáállása és stratégiája is, bár a kettő között szoros összefüggés van.

Egy kínai harci-vagy politikai vezetés számára az emberélet még ennél is kevesebbet ért: erre magában – hogy a XX. századból hozzak példát – a Csang-Kaj-sek nacionalistái és a Mao Ce-tung kommunistái közötti 20 éves polgárháború, vagy a kínai kommunizmus "békés" története önmagában is elegendő bizonyíték. Amikor Mao visszavonult a kezdeti vereségek után, és 120.000 emberével 10.000 km-t gyalogolt a Hosszú Menetelés során –elképesztő teljesítmény volt –, azt sem emberbaráti, hanem stratégiai megfontolásból tette, hogy folytathassa a gerillaháborúját a nacionalisták ellen, és utána már kevésbé volt tekintettel a katonáira. De általában és történelmi távlatokban is igazolható: Ázsiában, háborúk idején, az emberélettel való kufárkodás eltér az európai/nyugati hagyományoktól...bár ez utóbbiak esetében is inkább csak az I. világháború vége óta van ez így. Az a négy év igazi reveláció volt Európa számára.

A mindig másokat hibáztató Montgomery ugyan beáldozta később az ifjúság színe-virágát a II. világháborúban, a Market-Garden hadműveletben, de említhetném a kanadaiak/angolok lemészárlását a történelem egyik legelfuseráltabb partaszállási akciójánál, Dieppe-nél, ám ezek szerencsére kivételnek számítanak: a szövetségesek jellemzően emberbarát módon vetették be a hadsereget...amennyire ez egy háborúban értelmezhető, filozófiai szempontból. Katonaiból igen.

És ennek magyarázata a nyugati hadvezetésben éppen az első világháború iszonyatának tapasztalataiból fakad.

5.

kép forrása: itt

Ez tehát a fő oka a nyugat óvatosságának, ha háborúról van szó, illetve arról, hogy milyen módon/milyen arányban vetik be a hadsereget, és az adott háborúban mekkora veszteséget tudnak/mernek bevállalni: az amerikaiak esetében sem Vietnam, sem Szomália, sem két Irak (ebből az egyik eleve ENSZ-felhatalmazású), sem Afganisztán nem mondd ellent ennek, hanem éppen magyarázza a végeredményt. Az olyan titkos akciók és beavatkozások pedig – jellemzően Közép- és Dél-Amerikában, de ugyanez történt pl. az iraki-iráni háború, vagy az afganisztáni orosz invázió idején is – amelyekben nem vetettek be direkt módon amerikai erőket, hanem csak tanácsadókkal, kiképzőkkel, fegyverszállításokkal, pénzügyi támogatással és a hibrid hadviselés eszközeivel vettek részt a küzdelemben, még érthetőbbé teszi az amerikai stratégiát: csak akkor lőnek, ha már muszáj. Rengeteg pénzt fognak keresni Ukrajnán is, de nem sok értelme lenne a vagyonnak, ha a Föld egy kihalt, nukleáris sivatagként keringene a további ötmilliárd évben a Nap körül.

Természetesen a pragmatikus és józan mérlegelés nem vigasztalja azokat, akik emiatt börtönbe kerülnek, megsérülnek vagy meghalnak majd a magányos harcuk során: erről a magyaroknak is közvetlenül tapasztalatuk van, de olyan lista ez, amelyen nem vagyunk egyedül. Ez sem vigasz.

Sajnos, fontos a tűréshatár. 

Ám hiába mondták el percenként 1940-ben is, hogy ők nem akarnak semmiben sem részt venni, ami az Atlanti-óceán túlpartján zajlik, hiába csukták be a szájukat, fogták be a fülüket, takarták el a szemüket és raktak lakatot az ajtóra, és hiába adták csak a locsolótömlőt a szomszédnak a tűz eloltásához, ahogy az fentebb/alább olvasható, a történelem végül átgázolt az amerikaiak izolációs határán. Kicsit azért ők maguk is segítettek rajta, hogy átgázoljon. Átgázoltatták, hogy úgy mondjam.

A tűréshatáraikon is.

6.

Az USA a világ leghatalmasabb ipari, gazdasági, pénzügyi monstrumaként uralta a világot, legyűrhetetlen erőforrásokkal és gyártási kapacitásokkal. Katonailag valóban ismét eltespedt állapotban volt a II. világháború hajnalán, de attól, hogy a fehérfejű sas jóllakottan lazít, még erős a szárnya, nem sorvadtak el a karmai, gyilkos erejű a csőre és éles a szeme. Én attól tartok, ma is téveszmékben él az az ember, aki Amerikát pl. a belpolitikai és társadalmi konfliktusai alapján próbálja megítélni. Azon, ami ott megy, lehet szörnyülködni, elborzadni, röhögni vagy keményen védekezni a hatásai ellen – én is rendszeresen megteszem – de egy háborúban nem a woke-kultúra, nem az eltörlés-kultúra, nem a BLM aktivistái, nem a gender-mozgalom prófétái és nem is nyifogó safe-space aktivisták osztják a lapokat.

A háború, a stratégia érdek, a globális politikai szándék az más játszótér.

A történelem persze hasznos példák sorával szolgál arra, hogy mennyit ér az adott szó, egy kereskedelmi üzlet, egy katonai szövetség vagy pl. egy megnemtámadási szerződés. A politikában gyakran semmit. Háborúk idején még annyit sem. Az olaszok az első világháború idején Németországgal kötöttek szerződést, aztán mégis az Antant oldalán szálltak harcba.

Amikor a katonai/gazdasági/politikai érdekek felülírják a szépen hangzó morális és erkölcsi hátbaveregetéseket, mindenkiről lehull az álarc. Ahogy mondtam, egyetlen hatalom és egyetlen katonai szövetség sem kockáztat feleslegesen: ha egy politikai, gazdasági, katonai konfliktus esetében (ez a három gyakran kéz a kézben jár, illetve az első kettő megelőzi a harmadikat) a várható nyereség nincs arányban a kockázat mértékével, akkor mindenki kitörölheti a seggét a lepecsételt papírjaival, az szélbe írt ígéretekkel és a remélt szövetségi/baráti/jószomszédi támogatás reményével.

A franciák és az angolok úgy dobták oda Csehszlovákiát Hitlernek a béke reményéért cserébe, mint a megnyúzott nyulat, a Lengyelországnak nyújtott segítség is Dunkerque-ig futott, az oroszok kezüket dörzsölve nézték végig, ahogy a nácik felmorzsolják a varsói felkelést, Szuez is többet ért, mint a magyarok harca, és ahogy azt Joe Biden jó előre közölte, – Indulhatsz, Vlagyimir! –  egyetlen NATO katona sem fog meghalni Ukrajnáért, a Miniszterelnök úr pedig hárompercenként közli, hogy mi aztán soha, itt aztán soha, a soha is soha, se katona nem kell ide, se fegyverszállítmány nem megy át, első a béke, légteret sem zárjuk le, jó viszony, pávatánc, energia, gáz, más se kéne, mi kimaradunk, mi nem megyünk, mi nem engedünk, mi nem leszünk...de ahogy a háború véres kaszája arat, úgy változik a politikai búzatábla képe, és amit öt perce mondtál, az következő pillanatban talán tarthatatlan lesz. Jelen állás szerint ha a fegyverszállítmányokat nem is engedjük át, olasz NATO csapatok talán jöhetnek ide. (lehet, hogy mire leírom, már nem lesz igaz egyik állítás sem)

Amikor már a németek is támadófegyvereket szállítanak Ukrajnának, az már valami, pedig megmondták, hogy ők aztán nem, és azoknak is megtiltották, akiknek eladtak ilyesmit. Az február 24. előtt történt. Rég volt. Már hat  napja. Ez háborúk idején olykor történelmi távlat.

És ez is jól van így. Az elvi tűréshatárunkat ugyanis mi állíthatjuk fel, de előfordul, hogy nem mi bontjuk le.

7.

Franklin Delano Roosevelt egy felvilágosult, értelmes, végtelenül ravasz, ugyanakkor számítóan hideg, céltudatos, makacs és bizalmatlan ember volt, akinek csak a teste kényszerült tolószékbe a gyermekbénulása miatt, de a szelleme és a politikai érzéke nem. Ő nem akart, és tudta, hogy az USA nem tud kimaradni ebből a háborúból, ami az európai földrészen terjedt 1939 óta, és a japánok által Kínában, Délkelet-Ázsiában az 1930-as években, illetve még intenzívebben 1937-től. 

Az USA ebben az új, globális konfliktusban egyszer és mindenkorra politikai-katonai-pénzügyi-kereskedelmi szuperhatalommá válhatott: Roosevelt pontosan látta ezt. Az I. világháború megalapozta, és abban bízott, azért dolgozott, ha jól keveri a kártyákat, akkor a II. világháború végérvényessé teszi országa világhatalmi státuszát. És tudjuk, hogy így is történt, egy darabig az egyedüli, globális atom-és szuperhatalomként az USA uralta a politikai porondot. 

Elkezdte hát nagyon óvatosan, finoman, észrevétlenül megfordítani a közvéleményt, főleg az amerikai hírszolgálatok és újságok/rádiók angliai tudósítóinak segítségével, akik szívhez szóló és plasztikus beszámolókban ecsetelték az immár egyedüliként talpon maradt, a német U-bootok blokádjától szenvedő (a tengeralattjáró-háború  volt az egyetlen dolog, ami igazán megijesztette Winston Churchillt a háború egész ideje alatt) és az angliai csata véres légi harcaiban/bombazáporában is rendületlenül kitartó angolok hősiességét.

A minden oldalról szorongatott angolok segítséget vártak a szabad világtól. A propaganda működött, hatott, és még igaz is volt, ami a propagandában ritka.

Roosevelt a kölcsönbérleti szerződések által pedig segítséget nyújthatott a náci Németország ellenfeleinek: Anglia 99 évre átengedte egyes tengeri támaszpontjait az USA-nak, és ezért kapott cserébe 25 első világháborús, de jó állapotú, hadra fogható amerikai rombolót a harchoz, és ezenkívül az amerikaiak alapvető, a túléléshez és a harchoz nélkülözhetetlen árukkal rakodták meg az angol felségjelű kereskedelmi konvojok hajóit. Az amerikaiak tehát – pontosan úgy, ahogy az első világháborúban az Antant országokat – már a december 7.-e, a belépésük előtt is (aztán folyamatosan) hadfelszereléssel, élelmiszerrel, olajjal, ruhaneművel és egyéb használati tárgyak, felszerelések ezerféle fajtájának végtelen áradatával táplálták a majdani (mondom, majdani) szövetségeseiket: ezek nélkül a tengereken szállított utánpótlások nélkül sokkal több áldozatot követelt volna az ellenállás mindkét ország részéről, és a fordulat éve is később következett volna be. A Szovjetunió/Oroszország 2004-ben (!) fizette vissza a támogatás pénzösszegének megfelelő utolsó részletet.

Roosevelt azzal győzte meg az ingadozó amerikai közvéleményt – akik soha nem mentek volna bele, hogy az USA aktív katonai segítséget nyújtson pl. Angliának és belekeveredjen a háborúba –, hogy ez olyan, mintha a szomszédnak lángolna a háza, és ő kölcsönadná neki a locsolótömlőjét. A szomszéd oltja a tüzet, ő csak az eszközt adja hozzá. Ráadásul egyre több amerikai figyelte őszinte sajnálattal és kétségbeeséssel az európai eseményeket, és érzett tehetetlen dühöt, vad vágyat a tenni akarásra.

Már csak egy kis lökés kellett volna.

Hitler azonban szintén nagyon óvatos volt, és semmiképpen nem akart kétfrontos háborút vívni. Gyűlölte ugyan a "zsidó Amerikát", de határozottan utasításba adta a Dönitz admirálisnak, hogy a tengeralattjárók ne támadjanak amerikai felségjelű hajókat. Ennek ellenére egyszer kis híján sikerült tökéletes ürügyet adniuk FDR-nek, amikor egy félreértés/hibás reakció miatt egy U-boot megtámadott, és 3 órás csatába keveredett egy amerikai rombolóval, amelyen 117 tengerész életét veszette. Az amerikaiak egy része őrjöngött a bosszúvágytól, de FDR hajthatatlan maradt. Neki ennél sokkal jobb, látványosabb és komolyabb indok kellett a háborúhoz, ami akkora hatást gyakorol a közvéleményre, mint egy hím oroszlánra az, ha szendergés közben tökön rúgják.

Nem kellett rá sokáig várnia, és az amerikai nép/az amerikai politika reakciója éppen olyan volt, mint amit várnál egy hím oroszlántól a jelzett esetben.

Vigyázni kell, meddig feszíted a háborús húrokat, mert utolérhetnek a zord idők.

Legközelebb.