Mottó: Köszöntelek a valóság sivatagában. (Mátrix)

♦

Nagykovácsi, 2026 augusztus. A május óta tartó hőhullámok és hőkupolák hatása a kertünkre.

♦

Jön az ősz. Talán még az a csoda is megtörténik, hogy esik majd az eső és hűvösek lesznek az éjszakák. Gyorsan elfelejtjük, hogy milyen volt átélni ezt a pusztítóan fullasztó, izzó nyarat. 

Ilyenkor kell írni róla.

Jó nyitány lesz ez így, négy hónap szünet után, vagyis azután, hogy Magyarország polgárai sikeresen átlépték a saját árnyékukat idén áprilisban.

♦

Ó, igen. Persze. Tömve van a fiók témákkal, és sok, teljesen kész poszttal.

Természetesen a Tisza áprilisi győzelme, illetve az azóta történtek állnának az első helyen a legfontosabb témák között. Sorsot választottunk, és a legutolsó utáni pillanatban a magyar nép józan, gondolkodó része csodát tett.

2026 április 12.-e (igen, igen, igazad van, 12-e, de pont leszarom, most eleve olyan hangulatban is vagyok, én mindig maradtam és maradok is a hibás verziónál, szerintem ez nyelvtanilag így logikus, ez az én kis lázadásom) óriási nap volt az 1989 utáni történelemben. Szerintem az egész magyar történelmet tekintve is tekinthető az egyik mérföldkőnek. Nyilván nem hagyom szó nélkül, csak lassan mindent elmondanak mások helyettem. Vagy azért nem írtam meg /odáztam el egy-egy posztot, mert a hírcunamiban egyszerűbb volt gyorsan kiadni magamból az örömöt vagy a mérgeket, kommentek formájában. Vagyis egyenesen én magam lőttem le az egy-egy készülő blogposztba ágyazandó gondolataimat, amikor korábban levezettem – kiírtam magamból – máshol, más formában az elmúlt kövér négy hónap eseményei, hírei által keltett minden eufóriámat, csalódásomat, reményemet és feszültségemet. A komment gyors, verbálisan kielégítő, hatékony méregtelenítő reakció. Blogposztot írni – úgy, ahogy én szeretem – lassú, nehézkes, körülményes, időigényes.

Tehát megírhatnám ezt a posztot úgy, ahogy szoktam, az általam definiált tökéletességet ostromolva, az olvasó türelmét maximálisan próbára téve, a végsőkig manírosan és szájbarágósan. Vagyis telerakhatnám ezt a posztot szöveggel. Fotókkal. Linkekkel. Cikkek idézeteivel. Mémekkel. Gifekkel. Grafikonokkal. Statisztikákkal. Belefojthatnám a posztot az összegyűjtött háttéranyagaim futóhomokjába, belenyomhatnám egy fájdalmasan szőrszálhasogató ténytár mocsarába.

Ezt a munkastílust szeretem, és sosem akartam másképp csinálni.

De azért én sem mindig ragaszkodom a megrögzött, gyakran házsártosan idegesítő szokásaimhoz és elveimhez. Készítettem én már viszonylag rövid, sőt, velős, tömör posztokat is. Volt ilyen az elmúlt 10 év alatt többször, amióta ezt a blogot írom. Most is így fogok tenni.

2026. április 11. Debrecen, a Tisza kampányzáró rendezvénye

♦

"...Mottó 3.: "...Ezen a választáson tehát eldől ennek az országnak a sorsa: ezúttal valóban véglegesen. Pontosabban az én életemben már reménytelenül véglegesnek és /vagy végtelenül hosszúnak tűnő időre. És mivel én már egy idős ember vagyok (én már 5 évesen is öreg voltam, az ember belülről öreg, vagy éppen marad 120 évesen is örök fiatal) így a történelmi, és főleg a magyar történelmi tapasztalatok alapján, és különösen az elmúlt 16 évnek a tükrében, nyugodtan kijelenthetem, hogy ha ez a rezsim nem bukik meg áprilisban, én már nem fogom megérni a NER-birodalom bukását.

Diktatúrák nem igazán szoktak megbukni választásokon, de ahogy már írtam többször, mi, akik minden negyedik évben eljárogatunk szavazgatni az ún. országgyűlési választásokon (az önkormányzatit most vegyük ki a képletből), szeretünk magunknak hazudni..." (Egy nem ideális rendszer hősei)..."

Felfoghatatlan, hogy mivé lett ez az ország 16 év alatt. 

♦

Ez egy muszáj-poszt.

Ezt nem így akartam megírni.

Főleg nem ebből az okból. Nagyjából tucatnyiszor leírtam már, hogy a fiókom tömve van a várakozó – és most kényszerűen jegelt – témákkal, és ezek közül az egyik a Blog.hu legjobb blogjait /a legjobb magyar bloggereket mutatta volna be. Ez a Blog.hu-ról írt sorozat része lenne. Lett volna. Lesz egyszer. Talán.

És ennek a blogokat /bloggereket bemutató sorozatnak az egyik darabja szólt volna Tiboruról és az ő blogjairól. Nagyon tiszteltem, ő az egyike a kedvenceimet tartalmazó személyes, 10-es listámnak. Egészen konkrétan ő áll az első helyen.

Ezzel immár visszavonhatatlanul elkéstem: már nem írhatom meg a posztot úgy, ahogy elképzeltem.

Úgy gondoltam, hogy nem engedek a megkísértésnek, és 2026 áprilisiáig már nem írok semmit erre a blogra. Erre sok és jó okom van, amelyeket egyrészt nem mondok el, másrészt nem ismétlek meg, főleg azért nem, mert nem szennyezem semmiféle konkrét aktuálpolitikával ezt a bejegyzést. Vagy csak annyival, ami egyszerűen elkerülhetetlen a teljes kép kibontásához. Igyekszem visszafogni magam abban is, hidd el, tudnám fokozni, habosítani, ha akarnám.

Tény: ez után a poszt után mégis írnom kellene majd valamit még az év vége előtt, mert nem szeretném egy ennyire tragikus hírrel, szomorú témával lezárni és alvásra küldeni, pihentetni a blogot. Ettől függetlenül ez a posztra szüksége van a lelkivilágomnak, a lelki egészségemnek, ezt muszáj kiírni magamból. Ahogy a blog jobb oldalán, a menüsor tetején, a mottóban is olvasható: "Szellemi játék, terápia, kibeszélő..."

Ez itt az én szerény megemlékezésem, tiszteletadásom.

Megszakítom a három búcsúposztra berendezett ütemtervet. Őszintén sajnálom, hogy zord időkhöz ennyire illeszkedő okból.

♦

Ez egy nagyon rövid poszt. Másfél perc az olvasási ideje. És nem indulatposzt. Lassan eljutok oda, hogy már érzelmeim sincsenek ezzel az országgal és az országban megtörténő eseményekkel kapcsolatban. A szavak már rég kiüresedtek bennem, és gyakran, ha írok is valamiről, ami igazán felzaklat, az a valódi gondolataimnak legfeljebb csak a vázlatát tükrözi.

Ez a poszt is ilyen.

Ez itt a három, beígért búcsúposzt közül, az első. Ironikus, hogy éppen egy olyan témát érint, amit készülök magam mögött hagyni, de ugyanakkor összegzésnek, lezárásnak egyenesen kitűnő, noha amikor írtam, nem hittem volna, hogy ezt a szerepet is be fogja tölteni. Mikor beütött a hír, hogy az Indafotó megszűnik, ez a poszt már 90%-ban készen volt, és ezért már akkor is felrakom, ha nem tudom majd bővíteni további részekkel a sorozatot. 14 nap múlva azok a képek, amelyek az Indafotóból lettek áthozva, nyomtalanul el fognak tűnni a posztból is, és ezzel az lyukacsossá, élvezhetetlenné, használhatatlanná válik. Ez tehát egy művészeti performansznak is beillik: tiszavirág-poszt...rengeteg képpel, ezért hosszú.

♦

Nos, amennyire csak valaki biztos lehet valamiben, úgy abban biztos vagyok, hogy rajtam kívül még egyetlen blogger sem írt annyira alapos és minden megismerhető részletre kiterjedő elemzést az én blogomnak is helyt adó anyaplatformról, vagyis a Blog.hu-ról, a blogokról, és a bloggerekről, mint amelyet én összeraktam, 2020 szeptemberében. 

Valójában nem 2020 volt az első alkalom, hogy a blogger-lét vizeire eveztem. A nagy média-földrengések kezdetén már felraktam egy kis gondolatfutamot, figyelemfelhívó jelleggel minden blogger számára, az esetleges káros következmények elkerülésére, egy szerény javaslat formájában, szintén szeptemberben, de 2017-ben.

Ez tehát a harmadik eset, hogy belsős, hazai vizekre evezek, ám ezúttal is új, más oldalról közelítve a témához. A téma jellegéből fakadóan lesznek kisebb párhuzamok, ismétlések a korábbi blogok tartalmával, de ezek számát próbáltam egészen minimálisra csökkenteni.

A Blog.hu szerkesztőiről szólva én nem a Blog.hu/ Index mindenkori impresszumából megismerhető arcokról /nevekről /emberekről fogok beszélni, hiszen nem ismerem őket, hanem egy gondolkodásmódról, amelyek lecsapódnak és megmutatkoznak a kiemelési gyakorlatban, illetve ennek a gondolkodásmódnak a politikai viharoktól cseppet sem mentesíthető változásairól.

Reményeim szerint a szöveg és az illusztrációként felhasznált képernyőfotók tehát egy történetet mesélnek el. Ez a történet egyszerre az Index hírportál, a Blog.hu és a bloggerek története. De ezen belül magának a szólás-és véleményszabadságnak ebben a szegmensében is megmutat néhány, általános érvényű következtetés levonására alkalmas példát, és ez a legfontosabb történet, mert ez viszont magának egy demokráciának a kihagyhatatlan alkotóeleme. Ha ez nincs, nincs demokrácia sem.

Az a néhány ember, aki követi és olvassa ezt a szerény falusi blogot, itt, a Blog.hu peremvidékén, nyilván elcsodálkozott azon, hogy miért nem írtam posztot arról a 12 nappal ezelőtti döbbenetes eseményről, amelyről az egész világ beszél – vagyis Donald Trump és Volodimir Olekszandrovics Zelenszkij ún. találkozójáról, illetve mindarról, ami azóta történik – és amely hibátlanul illene a zord idők tematikájába.

Nos, a helyzet az, hogy még aznap este írtam róla. Aztán másnap – a záporozó hírek, Donald Trump intézkedéseinek, illetve a reakciók hatására – kijavítottam, bővítettem, átírtam. Aztán harmadnap is. És azóta minden egyes nap. Folyamatosan írom/írtam a posztot, olyan volt, mint egy futás, ahol a saját árnyékomat próbálom lehagyni.

Nem túlzás azt állítani, hogy aznap, amikor leadták a Trump és Zelenszkij közti találkozóról készült első felvételeket – nagyon érdekelt, vártam – lényegében sokkot kaptam. Aznap hajnali 1 óráig olvastam a találkozóval kapcsolatos kommentárokat /kommenteket, és kigyűjtöttem magamnak mindent, amiről azt gondoltam, hogy később valahogy felhasználhatom. Több poszthoz elegendő anyag gyűlt össze. Csak, ahogy mondtam, sajnos teljesen képtelen vagyok olyan gyorsasággal megírni egy posztot, amilyen gyorsasággal az érkező új hírek szétforgácsolták azt. Lényegében óránként felrakhatnék egy posztot az új hírek kapcsán is, ha tudnék. Picikét talán sűrű volt ez az a 12 nap, nem véletlenül nem sikerült a posztnak a végére jutnom mostanáig, és már le is tettem arról, hogy a legfrissebb hírekhez igazítsam, aktualizáljam.

És amikor már úgy voltam vele, hogy felrakom (két nappal ezelőtt), akkor beütött egy újabb hír, sőt, nekem, mint a témában szorosan érintett bloggerként, egyenesen A hír. 

És ez a hír most megelőzi nálam a Fehér Házban történtekkel kapcsolatban írt kis gondolatfutamomat, tehát ismét elhalasztom annak a posztnak a felrakását.