Ami ebben a világban történik, arra reagálni, arról írni, beszélni...egyáltalán, abban részt venni is bűn. Bűnnek érzem.
Híreket olvasok, hírműsorokat nézek, böngészem az online világ teljes, engem érdeklő spektrumát, ismeretterjesztő tv-csatornák műsorait követem (elsősorban történelem, kultúra, környezet, építészet), mindenféle oknyomozó és a közéleti videóösszefoglalókat tekintek meg, levelezek, beszélgetek azokkal, akiket erre érdemesnek tartok...tájékozódom tehát a rendelkezésemre álló minden módon, és eszmét cserélek. Vitatkozni nem szoktam, vagy csak nagyon szőrmentén, hamar elengedve a diskurzust, főleg, ha látom felbukkanni a propagandista szektások acsarkodását, az agymosottság betonfalát, vagy az árokharcokat és a lövészárok logikát: minden vita értelmetlen és felesleges...bármikor és bármiről. Már rég nem akarok meggyőzni senkit, semmiről sem.
Tudni akarom – amennyire azt csak tudni lehet és amennyire azt csak megismerni képes vagyok – hol és milyen világban élek. Mindezt összevetem mindazzal a tudással, ismerettel, tapasztalattal, amit eddigi életem során felszedtem és folyamatosan gyarapítok, és igyekszem a lehető legjobb következtetéseket leszűrni, majd a morálisan, erkölcsileg, etikailag leginkább elfogadható véleményt, álláspontot kialakítani: önmagamnak megfelelni, hogy minden nap tiszta lelkiismerettel nézhessek a tükörbe.
És a családommal, rokonsággal, atyafisággal és a barátaimmal sem akarok haragban lenni, hiába célja ez, és hiába reménykedik ebben a Gonosz, ami maga alá gyűrte ennek az országnak minden szegmensét, hogy a saját beteg képére formálja az egészet. De azért már akadnak lékek a bordázaton, ömlik be a víz a hajóba, és nehéz a felszínen tartani.
A világ egy förtelem. Ahogy egy bölcs ismeretlen felvéste azt az emberiség égi könyvébe: A Föld egy másik világ pokla.
Magyarország egy förtelem. A nap 24 órájában áramlik benne a szar, a mocsok, a gyalázat, a vállalhatatlan iszonyat. Már okádni, köpni, káromkodni sincs erőm sokszor, csak ülök meredten a képernyő előtt. El sem hiszem, amit olvasok, el sem hiszem, amit látok, hallok. Talán ez tényleg a Mátrix, csak már teljesen elszabadult, és mi tehetetlenül fekszünk a folyadékkapszulákban, becsövezve, egy kontroll nélküli gépezet foglyaiként, amely gépezet szintén a pusztulás spiráljában süllyed a végzete felé.
Nincsenek szavak arra, ami ebben a világban / országban történik, és már nem is hiszek a szavakban. Csak a dühöm vagy a kíváncsiságom, csak a régi lendületem lök tovább, hogy írjak...néha segít, de már ebben sem vagyok biztos.
Marad menekülési útként a szeretet, a szerelem, a művészet, a zene, a könyvek, a természet...a szépség.
Ezért – mielőtt befejezem, véglegesítem és felrakom azt a posztot, amely nem hagy nyugodni – most egy egyetlen képből álló poszttal alkotok egy pillanatnyi csendet, egy percnyi átmenetet ebben a blogban. Aztán megmerülök ismét, és saját magam is gyarapítom újra ezt a förtelmes zajt, amiben élünk: kivédhetetlen csapda ez számomra.
De most még nem. Most még hallgassanak a fegyverek.
Egyetlen kép, a kertünkből, az almafa alól, így február 6.-án, ebben a téli tavaszban.
Nekem, zord időkben felbecsülhetetlen ajándék ez az aprócska szépség, ez a pillanatnyi csend.
