Utasbarát környezet. Bangladesh, Dakka, Magyarország, Budapest, Déli-pályaudvar, 2024. július 11., 7 óra 5 perc.
♦
Mottó 1: Van, aki forrón szereti...
Mottó 2: Az ember egy kis melegségre vágyik...
♦
Jártál már valaha Máltán?
Mi 2007-ben nyaraltunk ott egy hétig. Ha nem tudnád, mert csak a Ki tud többet a Szovjetunióról? versenyen nevelkedtél, akkor segítek pár szóval, hogy képbe kerülj. Málta egy apró kavics a Földközi-tengeren: gyönyörű sziget, gazdag kultúra, tragikus-felemelő történelem, jellegzetes építészet, szép óvárosok, sok homokkő és szikla, a sárga-okker-bézs minden árnyalata, szikrázóan türkizkék tenger, magas páratartalom, és nyaranta mintha egy izzó vulkán kráterében lennél. Soha el sem tudtam volna képzelni, hogy én annyira tudok izzadni, mint ott. Hajnaltól késő estig szakadt rólam a veríték. Csatakosra áztam tőle, minden pórusomból ömlött. Naponta több mint 10 liter vizet (!) és egyéb hűsítő folyadékot ittam meg (főleg kinnie-t, az egy nagyon finom, ott szinte áldásként ható, keserű ízű üdítő, a máltaiaknál nemzeti ital)...és szinte azonnal ki is izzadtam mindet, mivel állandóan gyalogoltunk vagy buszoztunk, az akkor még szolgálatban álló, ősrégi, szép, forró és szűk angol buszokkal. Málta ebből a szempontból is elképesztő élmény volt, azóta is a családi élménytár és anekdotakincs szerves része.
Nos, egy rövid időre majdnem visszatért az élmény. De csak majdnem, mert Máltát az izzadásfronton azért még a MÁV sem tudja letaszítani a trónról, legyen bármilyen extrém is a hőség.
Tegnap le kellett utaznom a Balatonra. A Balaton a világ legszebb helye – a kérdésről nem nyitok vitát – minden évszakban imádom, mindig szívesen megyek, megyünk oda, ott a lelkünk.
Vonattal mentem, egy napra, délután vissza is jöttem, szintén vonattal. Tudtad, hogy a klasszikus, régi fajta, és a lejárati időn belül bármelyik időpontra és bármelyik erre alkalmas járatra szabadon felhasználható retúrjegy megszűnt? Na, most már tudod. Csak lestem, mint a béka a gólya csőrében, hogy mi a retkes bánat van, meg kellett volna mondanom a pénztárnál, hogy mikor, melyik nap és melyik vonattal jövök haza. Azzal tudtam segíteni, hogy biztosan még aznap visszajövök, és már csak arra kellett figyelnem, hogy ne olyan vonatot válasszak, amelyen kötelező a helyjegy. A balatoni településen, ahová utaztam, bezárták a jegyirodát, már csak egy automata áll az utasok rendelkezésére: nem bonyolult használni, de én nettó gyűlöletet érzek iránta, és nem egy alkalommal láttam, ahogy idős emberek kétségbeesetten téblábolnak előtte, hogy mit, hogyan, merre, mert megszokták, hogy a minden állomáson akad egy pénztáros-jegykiadót ember, akitől megkérdezhetik az utazásukkal kapcsolatos ügyes-bajos dolgaikat. Kérdezd anyádat. MÁV, Magyarország erősödik.
A magyar vasúti szolgáltatás egykoron Európa szerte híres, pontos, tiszta és magas színvonalú volt (műszaki, kényelmi szempontból is), ma pedig, összességében, önmaga karikatúrája. Van fejlődés, látod, "kinek mit intézett a kormánya."
A Déli-pályaudvar már önmagában is retró élmény, egy időkapszula. Esszenciája egy kornak, de bizonyos szempontból ennek az országnak is, a jelenben: a hangulata, a belső terének (a pénztárak) a fényei, a lépcsői, a lekoszlott, lerohadt épületének az elemei, az árnyék nélküli és csúf peronok...egy költemény az egész. A múlt nem múlik el soha, vagy nem minden szegmenseben, elegendő, ha elolvasod a napi híreket, lehetnénk akár 1938-ban, 1953-ban is.
A Déli-pályaudvaron mindig úgy érzem magam, mintha megállt volna az idő.
A Balatonra tartó vonatok többsége reggelente (majdnem kivétel nélkül mindig ilyenek jutnak nekem osztályrészül, és sokszor utazok le) ama összetéveszthetetlen fajtához tartozik, amely a MÁV régi arculatát hordozza: tehát nem egy Stadler Flirt, vagy egy Bombardier Talent élményt kell elképzelni. A balatoni vonalon futó retro vagonok mostanra átestek egy komolyabb belső felújításon (kárpitok, ülések, térelválasztók, burkolatok stb. ), de külsőleg, rénézésre, nagyon gyakran lehetnének akár 1985-ből is.
Itt, 2023 szeptemberében egy jobb járatot fogtam ki. Ez már európai vonatbelsőnek látszódik. A csalás leleplezése a következő képen történik, ugyanis...
...ez a vonat nem olyan volt, mint a posztban is jelzett, klasszikus, retro vasúti szerelvény. Azért is fotóztam le, mert meghökkentően újszerű élmény volt.
Ez pedig egy Stadler Flirt. Ez már valóban egy komoly vonat, akár külsőleg, akár belső terét tekintve európai színvonalú, kényelmes, utasbarát, tágas...olykor kissé túl is hűtik talán, nyáridőben. 2022 júliusban fotóztam le. Szintén a ritka, pozitív élményeim közé tartozott. Az én személyes tapasztalatom az – talán tévedek, vagy mindig rossz időpontot fogok ki –, hogy ezek a modern motorvonatok szinte teljesen eltűntek a képből azóta. A balatoni települések között sok közlekedik, de Budapest-Balaton (és vissza) viszonylatban én már találkozom velük. Pedig ezúttal elmondható, hogy az adófizetők kínnal-vérrel-gyötrelemmel megkeresett pénzét a döntéshozók ténylegesen is a polgárok javára és az ország közlekedési infrastruktúrájának hasznos fejlesztésére költötték el. 
Ez a Flirt belső tere. Európa pozitív.
Ismerős a külalak? Ezt hívom én retró vonatnak. 2022, május.
Ennek megfelelően ezúttal, tegnap, egyik járaton sem volt légkondicionáló, se odafelé, se vissza. Sebes vonat. A szolgáltatás ezer sebből vérzik. Retró: már tényleg csak azok az összetéveszthetetlen dohánybarna bőrülések hiányoztak, amelyekhez nagy melegben hozzáragadtál az utazás megkezdése után fél órával. Hiába kapható ma már ezerszer több, jobb minőségű különféle dezodor, testápoló, tusfürdő és minden egyéb testi higiéniát szolgáló árucikk, mint 34 éve, a savanyú izzadtságszag, ami most is betöltötte a szerelvényt, hamisítatlanul ugyanaz volt, mint mindig, a boldog-boldogtalan, nosztalgikusan gyönyörű ifjúságom szocialista éveiben, amikor állandóan vonatoztunk a barátaimmal, hátizsákos kalandjaink során, 10-ből 9-szer a Balatonra. A MÁV összehozza az embereket és eltörli a határokat a testszagban, térben és időben is.
A baj csak az, hogy immár visszavonhatatlanul öregnek számítok, és mostanra már nem találom annyira szórakoztatónak és könnyűnek, ha a pénzemért balkáni, fos, szemét szolgáltatást kapok. Elvégre demokrácia, Európai Unió, Nyugatosság és piacgazdaság van, vagy micsoda, ja, az, meg a retkes fasza ennek a kurva, hazug, ocsmány újkommunista-államosító-központosító kipcsák-despota politikának, és ennek a sok hazaárulónak, nemzetárulónak, tolvaj szarházinak, legalja gazembernek és vegytiszta orosz ügynöknek, akik páriát csináltak Európában ebből szerencsétlen, jobb sorsra érdemes, boldogtalan országból, ahol ezermilliárdokat lopnak el következmények nélkül, lerohasztják a közszolgáltatásokat, minden szarrá válik a kezük ügyében, és akkor még az egészségügyről, oktatásról, környezetvédelemről egy szót sem ejtettem. De majd fogok.
Mivel kora reggel indultam, az odaút még éppen a határán volt az elviselhetőségnek, pedig már az induláskor is nagyon meleg volt, és ahogy a Nap magasabbra hágott, villámgyorsan emelkedett a hőmérséklet. A kora délutáni visszaút azonban maga volt a kis pokol. A vonat eleve 10 perc késéssel indult, addig bent állt az állomáson, ahol felszálltam. A Nap szinte lángolt a felhőtlen égbolton, és telefonom kijelzője szerint az izzó vaskatlanban pillanatok alatt 40 C°-ra nőtt a hőmérséklet.
Mire visszaértünk a bűnös városba a vonat 32 perc késést szedett össze. Én még jól jártam, volt olyan járat, máshonnan, szintén a Déli pályaudvarra érkezve, amelyik egy órát (!) késett aznap. Az pazar lehetett.
A vonat tele volt emberekkel odafelé és visszafelé is. (odafelé thai vendégmunkásokkal is, akiknek a férfi tagjai álltak, de több, sokgyerekes, nagycsaládossal is, akik közül az egyik, kétségtelenül meglehetősen túlsúlyosnak tűnő apuka úgy nézett ki, mint aki ott helyben fog infarktust kapni, annyira izzadt. Nem túlzás, tényleg azt hittem, hogy meg fog halni.) A karon ülő gyerekekkel, babahordozókkal felvértezett nőknek átadták a helyet (én is felajánlottam volna, ha eljutnak hozzám, régi vágású úttörő vagyok, a buszon se ülök le szinte soha), és ezek után már az ülések közötti folyosón sem lehetett elférni. Nem mondtam még? Röhejesen rövid vonat volt, talán négy-öt kocsiból állt, és ebből az egyik bicikliszállító. Egy balatoni vonat, nyáron, főszezonban, reggel.
Függöny szerintem nem volt mindenütt (őszintén szólva egyre sem emlékszem), de ez nem sokat számított volna, ekkor már hátulról sütött bennünket a Nap: köztudomású, hogy a felforrósodott acélon/ vason / üvegen át melegszik a belső tér. És ahogy említettem a hűtést mindössze a menetszél biztosította. Valamennyire. Semennyire. Minden leereszthető ablak le volt engedve (a panorámaablakok ugye nem nyithatóak, így üvegházként funkcionáltak, fokozva a forróságot). Mindenkiről ömlött a víz. Többek között egy fiatalokból álló (18-22 év között), népes, francia lánycsapattal utaztunk együtt visszafelé. Némelyikük lényegében elájult a hőségben (kettő velünk szemben ült), pillanatok alatt, hátravetett fejjel, nyitott szájjal, teljesen kiütve, a szűk üléseken jobbra-balra eldőlve elaludtak, de inkább elaléltak, mert az alvás ilyen körülmények között nem fedheti a szó valódi, pihenésként leírható tartalmát. Láthatóan nem a fáradságtól készültek ki, a felszállásnál még elég frissnek és összesszedettnek tűntek. Aztán utolérte őket a magyar valóság. Országimázs.
De nem baj, mert, ha nincs Isten és ez így megy tovább, akkor még kb. 250 év, és talán nálunk is lesz valahol például egy TGV vonal, bár szerintem csak Felcsút és Bicske között, azon a 8 km-en, a fényes tekintetű XVIII. Viktor cár uralkodásának kegyéből, amelyen majd 10 kopejkáért utazhatnak a muzsikok.
A vagonban lévő, nálam is idősebb emberek közül (sok volt a vonaton) némelyik szerintem effektíve haldokolt: végigpanaszkodták az utat, másodpercenként törölgették az arcukat zsebkendőkkel, az egyikük – kis túlzással – majdnem kisgatyára vetkőzött kínjában. Jómagam úgy néztem ki, mint akit ruhástól beállítottak a zuhany alá.
A kalauz volt az egyetlen pozitív élmény, kedves, udvarias fiatal srác volt, mindenkihez volt egy kedves-részben bocsánatkérésként ható mosolya, és persze izzadt ő is. A MÁV-ot már csak ez a néhány ezer megszállott alkalmazott tartja életben, a mozdonyvezetőktől a pályamunkásokig, és pénztárosoktól a kalauzokig, de az a kérdés, hogy meddig bírják még.
Az út utolsó szakaszában fél órát álldogálva töltöttem: részben azért, hogy megmozgassam a vérkeringésemet, részben azért, hogy lehámozzam / lebegtessem magamon az ingemet, mert a ruhám összeépült a bőrömmel, ahogy vergődtem az ülésben, miközben igyekeztem úgy helyezkedni a szűk térben, hogy ne rugdaljam össze a francia lányok bokáját, ne is érjek hozzájuk, mert a végén még szexuális zaklatásnak veszik, hogy összeér a térdünk, de azért ne is kapjak trombózist, ahogyan merev testtartásban próbálok életben maradni két órán keresztül, plusz 32 perc. A MÁV régi vagonjainak üléskiosztását talán törpékre méretezték, de szerintem még ők is felháborodnának ezen. Végül nem bírtam tovább és felálltam, legalább a lányok kinyújthatták a lábukat, ahogy az addig mellettem ülő, másik férfi utastársam is (3 ember kicsit jobban tud helyezkedni egy négyes blokkban, mint négy), és akivel (ilyen véletlen!) lefelé is együtt utaztam...és akinek átengedtem az ablak melletti ülőhelyemet, hogy így talán jobban érje a menetszél, mert némileg idősebb volt nálam, és ő is iszonyúan szenvedett a forróságtól. Nem sokat segíthettem rajta.
Majdnem 2 liter vizet ittam meg két és fél óra alatt. Van egy bőr karkötőm (több is van), hollókői szuvenír, egy éve minden nap hordom, mindenféle időjárási viszonyok között, pl. nagy melegben, biciklizés közben is, soha semmi gondom nem volt vele. Tegnap a patakokban Viktória vízesésként ömlő sós izzadságom és a vonaton uralkodó extrém hőség gyakorlatilag megolvasztotta, kioldotta a bőr festékanyagát, feketére összekente a csuklómat, a nadrágom szárát, ahogy a karomat pihentettem, és az ingemet is: utólag vettem csak észre, láthatóan ki sem hozza a foltot semmi.
Túléltem a vonatozást: elvileg egy felszabadító, minden felelősségtől mentes, könnyed és pihentető utazásnak kellett volna lennie, ahol élvezed a kilátást, elmerülsz a gondolataidban, olvasgatsz, kényelmes ülésben ülsz, ahol mindig, minden vonalon (tehát nem csak kivételes esetekben) elegendő hely jut a számodra, kinyújthatod a lábadat, és élvezed az egészet, mintha Európában lennél (jobb országokban a vonatok belső tere egy repülőgép biznisz-osztályának felszereltségével és kényelmével is vetekedhet)...vagy utaztál ilyenen, vagy túrd fel a netet, vagy olvassál ilyen blogokat, mint ez.
Ehhez képest alig vártam, hogy végre leszállhassak a vonatról, hazaérjek és zuhanyozhassak, nem csak fizikai, hanem mentális, lelki értelemben is felfrissülve.
Ez a személyes történet nem véletlen. A poszt bevezetője egy ennél sokkal bővebb gondolatfutamnak. A választott témának – ez viszont teljesen véletlenül alakult így, noha nem kellett volna, hogy meglepetésként érjen – különös aktualitást ad, hogy a világ, és benne Magyarország ismét a vörös kódos-narancs riasztásos periódusba lépett. Szalagcímekben is el lehet ezt beszélni, nem fukarkodnék vele. És teljesen mindegy, hogy mai, 3 nappal, 7 nappal, vagy 11 hónappal ezelőtti a hír, mert mindegyik ugyanazt mondja, amit már a nagyszerű James Burke is elmondott és megjósolt 1986-ban, és akkoriban ugyanúgy telibeszarta mindenki, ahogy ma, amikor már réges-régen késő.
Ne nézz fel!
Frissítés: aznap, és az után, amikor megírtam ezt a posztot, a MÁV szinte a kezemre játszott a nyilatkozataival. Most, két nappal a poszt élesítése – és egyben 17 órával a Donald Trump elleni merénylet után, de a kettő között nincs összefüggés – ki nem hagynám, hogy színesítsem az általam felvázolt képet mindazzal, ami a hírekben szerepel: a MÁV letette a fegyvert a hőség előtt, és arra kéri az utasokat, hogy inkább ne utazzanak vonattal, ha tehetik. Kész, ez már felfoghatatlan, se a Hírcsárda, se Hofi, se Örkény, se senki nem tudná ezt felülmúlni. Utas, ne utazz velünk! Oké. 2024, Magyarország, Európa. Íme, címszavakban:
♦
Rekkenő, döglesztő forróság van, és a hőség a városokban a legelviselhetetlenebb. De Nagykovácsi is szinte porzik. A kerti úszómedence és a tusolás is emberéletet menthet. A háziállatok is túlélő üzemódra kapcsoltak (minimális mozgás, alvás az árnyékban). Kutyának, macskának...mindig legyen friss víz. A madáritatók is legyenek tele.
A faluban évről-évre visszatérő önkormányzati intézkedés nyaranta a vízkorlátozás, szerintem nem tart már sokáig, hogy ismét bejelentsék. Ilyenkor minden csepp víz megfizethetetlen kincs...és minden árnyék, minden hűsítő növénysziget is az, a menedéket kereső, apróbb állatok számára éppen úgy, ahogy az embereknek, csak mi másként merítünk ebből a zöld haszonból.
Vagy másképp is meríthetünk. Meríthetnénk.
Ideje lenne ritmust váltani a gondolkodásban, helyben is. Elmesélem mivel kapcsolatban és hogyan. Majd a következő posztban.
Addig is egy jókívánság minden tisztességes, becsületes és jószándékú olvasómnak: legyen nálad mindig víz, és próbáld meg túlélni e csodálatos, vízpartra csábító, élettel, ifjúsággal, szerelemmel, vágyakkal teli, mesésen vonzó, nyári, extrém forrósággal fűtött zord időket.
Ámen.
