Nagykovácsi napsütése rosszkedvünk telét tündöklő tavasszá változtatta át...mondá az irodalom örök zsenije, falusi szabadfordításban.
Mert állítólag tél van. Hónak, fagynak, jégnek kéne lennie, de ehelyett -amikor e sorokat írom- itt a tavasz. Példa lenne még a világból ezer, és aki nem látja ebben a folyamatban a földi klíma tragikus változását, az minimum egy laposföld-hívő, vérostoba seggfej. Itt az alkalom, hogy helyrebillentsem az egyensúlyt, és legalább virtuális értelemben adózzak egy kicsit a téli-télvégi mélabúnak, ha már nem érezhető belőle semmi. Depresszióra hajlamos, vagy nehéz élethelyzetben lévő emberek azonban ne olvassák a posztot tovább. Ez a blogposzt jellegénél fogva nem vidám, viszont az élet szép, tele van dobostortával és daloló madarakkal, hamarosan lesz a zöldnek millió árnyalata és lélekemelő kertészkedés, üde levegő, gyereknevetés meg kutyafutkosás a virágokkal teli mezőn, csobbanás a vízben és utazás, és inkább ezekre az élettel és vidámsággal teli pillanatokra gondoljon az, akit könnyen legyűr "rosszkedvünk tele", minthogy velem tartson a Nagykovácsi köztemető sváb sírkertjébe.
A sváb sírkert, (és csekély részben magyar sírkert) a helyi történelem, és azon belül a helyi építéstörténet egy különleges darabja: sírköveinek egyedisége és kialakítása által része Nagykovácsi épített örökségnek is. Esztétikai, lelki, fizikai, szellemi mementó, egy gondolkodásmód lenyomata. Olyan emberek itthagyott kéznyoma, -de nem az egyetlen kéznyoma- akik javarészben örökre eltűntek innen: utódaik sem járnak vissza ide, vagy a vérvonaluk is megszakadt talán.
Erről a sírkertről lesz szó.