Nagykovácsi blog. Határtalanul, de a határokon belül maradva. Kibeszélő.

Zord idők

A Nagy Nagykovácsi Névháború

1. A Háttér

2020. december 10. - zord íjász

A genius loci megtestesülése egy fémdarabon, az Ófaluban. Egy régi, makacsul kitartó tábla hirdeti a Templom tér körüli házak egyik kerítésén a tér egyetlen és örök nevét. A falu főterének a neve∼ 274 éve: Templom tér.

És az is marad.

A Nagy Nagykovácsi Névháború elsősorban a falu közterületeit érintő névváltozások, illetve az ezeket érintő  névadások körül kipattant viták emberi/politikai/eszmei/ideológiai/vallási(!) vonatkozásait és történetét mutatja be. De mint minden történetnek, ennek is van egy általános, filozofikusabb, tágabb értelmű és az összes eseményt kontextusba helyező háttere.

Ezt a hátteret mutatja be a poszt. Nem most akartam ebbe belekezdeni, de muszáj reagálni az aktualitásokra. Hogy ez az aktualitás micsoda, arra majd a harmadik poszt fog rávilágítani, aztán sorra jön majd a Nagy Nagykovácsi Névháború összes fejezete.

Mottó 1.:

"Ez a nap Crispián névünnepe:
Ki e napot túléli s haza jut,
E napról hallva, lábujj-hegyre áll
S a Crispián nevére felszökell;
Ki e napot meglátja s agg leend,
Szomszédait évenkint majd e nap
Elő estvéjén megvendégeli,
Így szólva: Holnap lesz szent Crispián;
Aztán feltűri öltönyujjait
És megmutatja seb-helyét. A vén
Sokat felejt; de bár mindent felejtsen,
Megemlékszik rá körülményesen,
Miket tett e napon. Akkor neveink
Szokott szavak leendenek szájában:
Henrik király. Bedford és Exeter,
Warwick és Talbot, Salisbury, Gloster,
S élénken emleget tölt kelyhinél.
Fiának megtanítja e regét,
És Crispin, Crispián sohsem vesz el
Eme naptól világ végezteig;
De sőt ránk emlékeznek általa,
Nehányunkra, e kis testvér csapatra:
Mert a ki vérit ontja ma velem,
Testvérem lesz: bármily alantsorú,
Nemessé válik rangja e napon,
És a nemesek Angliába’, kik
Most ágyba’ vannak, önmagokra majd
Átkot szórnak, hogy nem valának itt,
S elcsöndesednek, ha olyan beszél,
Ki itt harczolt Crispin napján velünk."

William Shakespeare: V. Henrik /IV. felvonás III. szín /a király monológjának részlete, az agincourt-i csata előtt/ Lévay József fordítása/ mek.oszk

1. Nevezzük nevén a dolgot

A Név: minden és semmi egyszerre.

A Név a személyi igazolványodban, a személyi azonosítódon: puszta adminisztráció, ami igazolja, egy másik személy előtt, hogy azonos vagy önmagaddal. Semmit nem árul el rólad, legfeljebb a családi őseidről, a nevedben hordozott örökségedről vall. Neked sokat mond/mondhat, és büszkeség, amikor kimondod, mert benne van a genetikai folytonosság, őseid tettei, ami remélhetőleg felemel, de egy idegennek gyakran csak egy név. Betűk, hangok, üresség, nem jelent számára semmit, nem tud meg rólad semmit.

A Név: szimbólum, jel, erő, útmutatás, hivatkozás, tradíció, kapaszkodási és igazodási pont, önazonosság és menedék. Mindig így volt, mindig így lesz.

A Név: számít. József Attila és Nemecsek Ernő is tudta ezt. Ha elrontják az írásban, a kisbetűvel írják, ha kiradírozzák mindenhonnan, ha ki sem mondják és le sem írják többet: üzenet. Olykor hazug, olykor igaz üzenet, de a névmágia egy az idők hajnala óta létező és gyakorolt kapocs a valóság és a misztikum világai között.

A név igen gyakran: nomen est omen. A világ minden ingatlanügynöke tudja, és kutatások is bizonyítják,  hogy a jól csengő, vidám, pozitív érzéseket keltő, vonzó nevű utcákba szívesebben költöznek az emberek, és ott az ingatlanárak is magasabbak lehetnek. Ráadásul vannak olyan esetek, amikor mintha még az önkormányzat/a sors/a véletlen is rájátszana egy-egy kellemetlen/rossz hangzású névre. Nem kell messzire mennünk példákért, mert már volt róla szó, hosszan és részletesen: a Temető utca esete a Nádas-kertben, a 7. pontnál, ezen a linken.

A jó Név, a megfelelő névadás, bárhol, bármiben, bármikor: a siker egyik kulcsa marketingben (pl. az áru neve) az üzleti életben (pl. cégnév), a médiában (pl. újság, tv, rádió, youtube csatorna, online hírportál neve), a politikában (pl. a párt neve), egy civil mozgalomban/egyesületben, vagy akár egy facebook csoportban. A jó névválasztás hitelességi és bizalmi kérdés is, ahol mindig a befogadó a teszt alanya.

Csak az adott célhoz illeszkedő és jól megválasztott névre lehet jó szlogeneket, jó brandet, jó marketing-és politikai kampányokat építeni: ha az alap rossz, akkor a felépítményt felhúzni és fenntartani kínkeserves meló lesz, vagy szinte biztos kudarc.

2. A név, a névadás: politika is

Az ország hivatalos megnevezése (...Magyar Népköztársaság → Magyar Köztársaság →Magyarország) : politika.

A közintézmények, a közhivatalok, a kormányzati háttérintézmények és minisztériumok, az iskolák, a kitüntetések elnevezése: politika.

A közterületek– utcák, terek, parkok, hidak...és csatolt részeik–  elnevezése: politika.

A névadás minden ilyen esetben egy politikai aktus. A politika pedig közügy. Közügyekkel foglalkozni pedig nem a kevesek kiváltsága, nem a hivatásos közszolgák és köztisztviselők privilégiuma, és nem a kiválasztott civilek számára nyújtott kegy, és nem hobby, hanem erkölcsi és morális kötelessége minden szabad, autonóm, gondolkodni képes polgárnak.

Nem csak az számít, hogy minek mi a neve, hanem az is, hogy azt a nevet hogyan vezetik be a köztudatba: ez a folyamat önmagában is a döntéshozók politikai kinyilatkoztatása, mert az ilyesmit lehet elegánsan, konszenzusos módon, vagy erőből áttolni.  Gyakran az is politika, hogy egy név –akár egy konkrét személy neve– miképpen kerül az ember szeme elé: márványtáblán egy házfalon, vagy réz botlatókövön. Minden név beszél, mert minden név beszédes.

A névadás politika Erdélyben, ahol a román nyelvű utcatáblákat egy friss rendelet szerint többé nem a magyar nyelvű mellett, hanem a fölé kell elhelyezni. Politika az USA-ban, ahol a cancel culture tombolásának jegyében sportegyesületek és katonai táborok nevét módosítják politikailag újkorrekt változatra, és ahol ahol az USA teljes múltbéli kultúrájának felszámolása zajlik, a zászlóktól kezdve a szobrokon át az addig pozitívan értékelt konkrét történelmi személyek megbélyegzéséig. A névadás politika a a médiamunkások nyelvezetében, ahol egy amerikai katonát lelövő fegyveres attól függően szent harcos/szabadságharcos/lázadó/ellenálló/ terrorista, hogy a tudósító kinek az alkalmazásában áll vagy milyen vallás híve...vagy őszintén beszél-e. Abban biztos lehetsz, hogy a BBC, a Fox News, a CNN és az Al Jazeera nem ugyanúgy fogja tálalni a híreket. Az M1 és az Euronews se. Példák sora a névadás/megnevezés politikai jellegére: végtelen.

A névadás természetesen politika Magyarországon is...mert nálunk gyakran az is politika, hogy a vajas kenyér a vajas felére esik-e, de valójában az is politika, hogy egy időben a szülők többsége újszülött lánygyermekeiknek a Mária nevet adta, ma pedig már nem, csak ez egy kulturális-politikai változásának a személyes, egyéni tükre.

És politika Nagykovácsiban is: már akkor is politika volt, amikor a helyi tanácselnök levésette, illetve – állítólag– személyesen véste le, verte le kalapáccsal a Templom téren álló első világháborús hősi emlékműről a helybéli, harcokban elesett "fasiszta" magyar katonák nevét.

És akkor is politika volt, amikor a Templom teret  átnevezték Lenin térnek, majd Szabadság térnek.

De nem volt politika, amikor a Templom tér hivatalosan is visszakapta szép, ősi nevét. Az erkölcsi, morális tett volt.

És akkor is politika volt, amikor ezt a 274 éves teret 2006-ban ismét átnevezték, de ezúttal Tisza István térnek.

És az se tart sokáig, biztosíthatlak róla. Ezek a mesterkélt, és a hely szellemétől idegen névmódosítások csak rövid és lényegtelen intermezzonak számítanak az örök játszmában, mert nagyobb hatalom védi a Templom teret annál, mint amihez felérhetne némi földhözragadt politikai, ideológiai smúzolás. 

3. A Név: kultúrharc.

A politika: kultúrák harca. A kultúrák harca: politika. Egyik a másik nélkül nem létezik.

1989. október 23.-án Szűrös Mátyás belekiáltotta a magyar rendszerváltás és a köztársaság megalakulásának örömhírét a világba.

Azon a napon nem csak a politikai szekértáborok harcai kezdődtek el, hanem a szellemi, az ideológiai, az eszmei és a fizikai terek megszerzéséért vívott polgárháború is. Voltak és a mai napig vannak ennek a küzdelemnek nagyszerű és rémesen kínos mozzanatai is. Kezdetként ledőltek a Kádár-korszak és a szovjet megszállás szobor-emlékei. Megindult a verseny, ki tud több előadást szervezni régen elhallgatott eseményekről és emberekről, ki tud több szobrot, mellszobrot, emléktáblát avatni Tisza Istvánnak, Horthynak, Wass Albertnek, és mindazoknak, akikre a Kádár-kor oktatáspolitikája sötét leplet borított. Rendszerpolitika lett abból, hogyan kell visszamenőleg kiretusálni, felpuhítani, megváltoztatni a múltat, jelent, s jövendőt: el kellett foglalni az oktatási és médiatereket, mint valami stratégiai játékban, amikor az ellenfelek várakat, falakat és nyersanyagot gyűjtenek a győzelemhez. A közszolgálati televízió szocialista, illetve polgári/nemzeti ágra való szétbontásának orbáni javaslatára jött Medgyessy válasza: akinek saját tévére van szüksége, az vegyen magának egyet, és azóta ez a gondolat önálló életet él egy új jobboldali sajtóbirodalom formájában, miközben ikonikus baloldali/liberális/független nyomtatott és online újságok foszlottak semmivé, vagy döglődnek  hazai, irányított szabad piacon. Ma már minden autonóm hangot elnyom a propaganda: semmi sem volt úgy, ahogy mondták, és semmi sem lesz úgy, ahogy most mondják, mert a múlt valóságának igazodnia kell a jelen elvárásaihoz, és a jövő terveihez. 

Ennek a visszarendeződésnek/átalakulásnak az egyik területe volt –természetesen okkal, joggal és szinte minden esetben helyesen– az utcák, terek, épületek nevének rehabilitációja, visszahódítása, újraírása, amelynek nyomán számoltalanul hullottak a földre a Leninek, Kun Bélák, Marxok, Engelsek...Varga Imrének a Károlyi Mihályról készített csodálatos szobra Siófokig menekült, a Mementó szoborpark 42 emblematikus szocialista alkotást fogadott be – csak a főváros vezetésének köszönhető, hogy ezeket a pótolhatatlan kortörténeti emlékeket nem törték össze, olvasztották be a kacagányos-tálibok, és ezzel nagyjából el is mondtam minden pozitívumot a Demszky éra tevékenységéről– így szegény Osztyapenko kapitány sem jelent többé kimagaslóan csúnya tájékozódási pontot, elfoglaltuk Moszkvát, és végre a Vörös Hadsereget is legyőztük.

Csapongás: Szigorúan kettőnk között szólva, kedves olvasó, a Moszkva tér visszanevezését soha nem tudtam igazán megérteni, és erre részben a tér/Budapest történetében is támaszt találok. Azt is el fogadom, hogy Széll Kálmán tér lett ismét a tér (1929 előtt névtelen volt) bár ne felejtsük el, hogy az első Orbán-kabinet (1998-2002) is érintetlenül hagyta a tér nevét, és csak 2011-ben nevezték azt át...tehát nem valami "komcsi összeesküvés" miatt maradt meg ilyen sokáig a tér neve a rendszerváltás után. Nálam jobban kevesen hisznek a genius lociban, kifejezetten támogatom a történelmi/korabeli Budapest megőrzését, semmi bajom a magyar történelem nagy, pozitív alakjaival, és nincsen semmiféle de. Csak én mindig azt hittem, hogy Moszkva az egy város, az egy település. Már 1147-ben is az volt, csak akkor még nagyon kicsi. A városnak, Moszkvának alapvetően semmi köze a szovjet megszálláshoz (persze azért nevezték át/vissza a teret) de miért ne lehetne egy európai fővárosban egy másik európai ország fővárosáról elnevezni egy teret? Pláne most, hogy ilyen irgalmatlanul nagy haverok lettünk, újra....az, aki az lett. A Mogadishu utcának vagy Bagdad térnek nem örülnék Budapesten, soha, semmiképp, több okból sem, de Moszkvával mi a gond? Ettől még elfért volna rajta Széll Kálmán szobra, –szerintem ez egy teljesen korrekt és elegáns megoldás volt tiszteletadásnak– és nagyon helyes, hogy szobrot állítottak ott neki, mert jár neki, halleluja, nagyon klassz, és 10 magyarból 11-nek ugyan fogam sincsen arról, hogy ki volt Széll Kálmán (ez szomorú) de kicsire nem adunk. Talán egy korrekt emléktábla segíthetne a helyzeten. Csapongás lezárva.

Ennek a kultúrharcnak soha nincsen vége, rendszerektől független, pártoktól független, korszakoktól független. Országfüggetlen is,...– de most már a házunk táján maradok.

Amikor a Lágymányosi híd vs. Szent László híd névadás körül ment az izmozás, az is ennek az ideológiai küzdelemnek a része volt. És az is, amikor 2018-ban a Kövér László vezette Kiemelt Nemzeti Emlékhely Bizottság – ezt a nevet a hangzását tekintve Aczél György is megkönnyezné– egyetlen éjszaka leple alatt, villámgyorsan elbontotta Nagy Imre szobrát a Vértanúk teréről. Nagy Imre már nem volt elég jó vértanú oda, amióta a neve balliberális ikonná lett. Az utóbbi 10 évben pedig az élet minden területére betört ez a szemlélet: parlamentbe, önkormányzatokba, közbeszédbe, újságírói gyakorlatba, propagandista módszertanba, külsőségekbe, ceremóniákba, törvényalkotásba, alaptörvénybe.

Ennek a harcnak azonban, pártoktól és az általuk képviselt eszmeiségtől/gondolatiságtól függetlenül (! ha van egyáltalán ilyesmi a tetteik mögött) -mint minden kultúrpolitikai és rendszert igazoló, pl. név/szó/fogalom-fetisizáló harcnak – számtalan túlkapása van, amelyek egy idő után szimplán csak a másik kirekesztésről, kitaszításról, és a gyűlölet szításáról szólnak. A politikusok úgy csapnak le nevekre, fogalmakra, szimbólumokra, jelképekre, mint a fosztogatók a nagy képernyőjű tévékre és a magas szárú sportcipőkre: ők is mindent visznek.

Természetesen a nagy név-visszarendeződés, név-rehabilitáció, név-újragondolás folyamatából Nagykovácsi sem maradhatott ki, és ennek fontos – de számomra leginkább csak nevetséges és/vagy abszurd, morbid, visszatetsző–  állomásairól fog szólni az a poszt-sorozat, amelynek cinizmusba tövig mártott tollammal a Nagy Nagykovácsi Névháború címet adtam. A legelső konkrét esetet feldolgozó fejezet tehát a legfrissebb eseményhez kapcsolódik, noha ez a történet jellemzően a Templom tér krónikájával, vagy például az új, kárpótlási földekre felhúzott kertvárosok történetével függ össze. Időutazás lesz.

Az általános kép felvázolása után, zord ideje, hogy lassan belépjünk a 2020-as év hétköznapi, szomorúan kisszerű ideológiai és eszmei frontjainak falusi valóságába.

Ahol, ha 100 évvel később egy nyomorult falusi buszmegálló a kultúrharc és a közéleti tanulságok helyszíne, akkor az lesz a helyszín. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk. Egy igazi, világhír felé repítő brüsszeli ereszcsatorna persze nemesebben és szélesebb spektrumban tárja ki előttünk az Igazság kapuit, mint a piros pöttyös seggű félázsiaiak országában egy agglomerációs buszmegálló, de egy magyar faluban csak ilyen van, csak ilyen jut, ezzel kell beérnem. 

De én így szeretem. Vagy nem szeretem. Mikor, hogy.

Mielőtt azonban szemügyre vesszük ezt a buszmegállót, a Nagy Nagykovácsi Névháború egy különleges céltáblájába  – a kommunikáció vesszőfogójába– is lövök néhány nyílvesszőt.

Legközelebb.

A bejegyzés trackback címe:

https://zordidok.blog.hu/api/trackback/id/tr5416322994

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Bubu64 2020.12.15. 09:36:45

Tetszik a kacagányos- tálib szóösszetétel. Kíváncsian várom a folytatást.
süti beállítások módosítása