Nagykovácsi blog. Határtalanul, de a határokon belül maradva. Kibeszélő.

Zord idők

Új időknek régi dalaival

A Nagy Nagykovácsi Névháború 6. – gróf Tisza István és Ady Endre az örök vérzivatarban, avagy a soha el nem múlt idők

2021. május 05. - zord íjász

vadaszideny_2.jpgHa az egyszavas óriásplakát gondolatfutamokat kedveled, akkor rossz helyen jársz, máris kattints el innen, itt nem találsz ilyesmit. Ez egy történet két emberről és egy korszakról, amit nem, ezúttal nem fogok szétszedni két külön részre. Ez összetartozik, így kerek és egész, ezek szétválaszthatatlanok, mert a leírtak állandó, kölcsönös reflexióban és párhuzamban vannak egymással. A poszt szigorúan 18 éven felülieknek szól. A feldolgozás szubjektív, a témája rendkívül szenzitív, és olyan szavak is vannak benne, hogy magyar, konzervatív, Nagy-Magyarország, Trianon, zsidó, szabadkőműves, antiszemitizmus, liberális...így elolvasása az érzékeny lelkűeknek nem ajánlott. A "stílus, maga az ember..." vérostoba közhelyet pufogtatóknak szintén nem ajánlott a poszt elolvasása. Nekik Guillaume Apollinaire szelíd hangvételű, líraian szolid és bájosan éteri, Tizenegyezer vessző című könyvecskéje javasolt, és ők bekaphatják a költő mind a 11. 000 vesszőjét, mint Woody Allen fejhangon visítozó alanya a mozi előtt.

Magyarország történetében az 1867 és 1920 között eltelt évtizedek meghatározó, mindent felforgató erejét nem lehet eléggé hangsúlyozni: a régmúlt korok évszázados, megcsontosodott, avítt és dohos eszményei ütköztek össze a gazdasági, társadalmi, kulturális modernizálás régi-új gondolataival. A magyar történelem egyik legnagyobb hatású korszaka volt. A 48-as függetlenségi és a 67-es kiegyezéspárti politikai erők egymásnak feszülése csak az egyik – de fontos – szeletét képezte az ország minden társadalmi rétegét átható akaratoknak. Forrongó, lázas és lázongó, ellentmondásoktól és szélsőséges társadalmi, politikai viharoktól szabdalt 53 év volt ez, amelybe belefért a modern, parlamentáris Magyarország alapjainak megteremtésétől kezdve a terrorig és a világháborúig minden. Megváltozott és kifordult önmagából az ország: többé nem lehetett visszaforgatni az időt.

Mára kiderült, hogy mégis.

Ennek a sok szempontból csodálatos, felemelő, bizakodásra okot adó, ugyanakkor a mélyben mindig vészjóslóan morajló fenyegetéssel teli időszaknak a hatását máig érezni. Történései nosztalgikusan vonzó és rémisztő példaként szolgálnak egyszerre. Ezért köszön vissza a jelenünk politikai harcaiban, a társadalmi viszályaiban és az eszmei restaurációs kísérletekben egyaránt.  A reformkor napfényes reményei, egy elbukott szabadságharc, majd az azt követő megtorlások, a tespedt, keserű kiábrándultság, a passzív rezisztencia átmeneti évei után kezdődött el a Kiegyezéssel, és Trianon tragédiájáig tartott, ezzel egy újabb, másfajta pokol kapuit megnyitva.

Ady Endre és gróf Tisza István: van az úgy, hogy két emberrel –ráadásul két, a sorsban ennyire szorosan összefonódott életű emberrel – le lehet írni egy egész korszakot, mert a harcukban, tetteikben, munkásságukban és életükben összeért a múlt, jelen, és jövendő, amelyet mindketten megszenvedtek, amelyért a maguk módján mindketten megbűnhődtek, és amely mindkettőjüket be is ragyogta, biblikus és himnikus értelemben is.

1.  Nyitány

1. "...Dicsekvésnek ne lássék: az egész világon nincs annyi sikkasztó, mint ebben az ezeréves, szép magyar hazában...Mert így valóban úgy lesz, hogy a jövő térképén Magyarország helyén egy fehér folt lesz, ezzel a felírással: "Ez Magyarország volt, de elsikkasztották..." (Debreczen 1899. május 17. Ady Endre, Tóth Benőék c. bejegyzés (131) 

2. "...Tudtuk mi jól, hogy a mi parlamenti pártjainkban lélek, lendület és kultúra annyi lehet körülbelül, mint Macedónia összeverődött bandáiban..." (Ady Endre szavai 1907-ből, A fekete lobogó c. bejegyzésben. És most emelje fel a kezét az, aki szerint bármi változott itt az elmúlt 121, illetve 114 évben. Köszönöm.)

3. "Énekeljék a háborút azok, akiknek ez könnyű, távoli, szimpatikus vagy üzlet." (A. E.)

4. "Megpróbáltam, nincs, nem lehet hozzájuk méltó óda, magyar honvédekhez, lélek, test és végzet héroszaihoz. Magyarul megállni a messze pokolban: ezt csak a honvéd tudja széles e világon, mert ez másabb minden másnál. Magyarul megáll, magyarul rohan, magyarul töpreng, magyarul kételkedik, s néha egy kicsit kétségbe is esik - magyarul. S mert ilyen magyarul áll mindenütt, hova rendelteték, mert megszokta már, hol a Sors legjobban veri, nincs emberebb a magyarnál. A honvéd hősisége az az elszánt akarat, mellyel, kivel a magyar meg akar maradni a Nap alatt, sőt a Nap fölött. Minden fájdalmaimhoz szeretném még a honvédbakák fájdalmait, szenvedéseit hozzálopni. Minden szeretetemet, csodálataimat s utolsónak bénult, de mégis jó szívemet küldöm az Isonzó menti testvéreknek. Magyarul állják s megállják a frontot, jöhessenek vissza mindnyájan minél hamarább, mert itthon sok a dolog. (Ady Endre, EMLÉKSOROK AZ ISONZÓNÁL HARCOLÓ V/4-ES NAGYVÁRADI HONVÉDZÁSZLÓALJ HADIÚJSÁGJÁBA, Isonzómenti Tárogató, 1917. március 31.)

5."...s most csak arról beszélek, hogy én Petőfinél több magyar verset írtam. Internacionális voltom mellett büszkén mutatok köteteimre: énnálam magyarabb, fajibb és természetesen magyarabb poéta - hiszem - nem volt. De Eötvös József, Mocsáry, Justh Gyula és Jászi Oszkár örököse vagyok. Mint régi románbarátot megtagadtak legjobb, legrégibb román barátaim is, mert azt írtam: Erdély nélkül nincs Magyarország, hiszen Erdély volt mindig az igazi Hungária..." (Ady Endre válasza a kolozsvári kritikusainak)

6. "...Szóval, igazoltam magamat: ősi, legősibb kálvinista vagyok, s ha vallásos nem is lehettem, de életemben, munkámban benne volt a protestantizmus: - s bár internacionalista vagyok - a legteljesebb magyarság. Hogy nagyszerűbb liberalizmusomban elhagyott a zsidóság? - ez az ő dolguk. Tehát (egyik sem különösebb áldás és érdem ugyan): régi nemes magyar és kálvinista vagyok. A Protestáns Szemle „felsőbbséges szellemű” szerkesztőjének pedig még csak azt akarom üzenni: az Úristennel való viszonyomnak hagyjon békét..." (A. E., 1916. május 5.)

7. "Gyávaság volt még meg nem mondani, hogy a Korroborit űzzük, járjuk pár évtized óta a Duna-Tisza tájékán. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, vágyva-gyűlölve ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől, vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz. Az az erdélyi prédikátor nem ezt érezte-e, amikor együgyűen, de lelkesen, a zsidó-magyar atyafiságról írt könyvet?" (A. E. Korribori)

8. "...De az igaz ugye, hogy közénk, senkik, még egyformákban is százfélék közé, elvegyült egy millió zsidó? Hogy e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet s mindazt, ami talán – talán? biztosan – nincs is, de európaias és távolról mutatós? Segítségünkre jöttek nekünk, akik már nem vagyunk, azok, akik, mint nép, szintén nincsenek.”  (A. E. Korribori)

9. "...Pedig a történelmi Magyarország szempontjából igen sokat nyomott a latban a gyorsan magyarosodó zsidók lélekszáma: nagyot javított a magyarság arányán a nemzetiségekkel szemben. A magyar zsidóság "modernizálódó" része tűzön-vízen át igyekezett is teljesíteni a ráosztott magyarságfeladatot. Éppen ennek érdekében jött létre az urbánus, kváziateista neológia irányzata 1868-ban. Fejtő Ferenc egyszer egy apacsdallal jellemezte a neológ zsidóság viszonyát a magyarsághoz: "Ha megversz is, imádlak én." A jelenség újabb hungarikum: egy román zsidó nem román akar lenni, hanem romániai zsidó - és annak számít, vita nélkül -, a lengyelországi sem szándékozik beolvadni a lengyelségbe stb. Az over-assimilation, az eltúlzott asszimilálódás fogalmával jelöli a szakirodalom az egyetemes zsidó identitástudatról leszakadt magyarországi neológ zsidóság attitűdjét. Fejtő Ferenc értelmezésében a magyar-zsidó kapcsolat emiatt: különös házasság, Pap Károly szerint egyenesen beteg frigy. Persze hogy igazuk van. Kétezer év óta minden csoportos asszimilációs kísérlet végül kudarcba fulladt, és még a halálos veszélyek sem tudtak ezen változtatni. Az identitást őrző integráció a megoldás,..." (R.T.Eitt)

10. "...a Nyugat egy kis példányszámú zsidó lapocska." ( T. M., itt, itt, itt, itt)

11. "A kultúra harci terep." ( A Mester)

12. "A magyar nép becsüléséből veszít az a párt, amelyik megvalósítja a nők szavazati jogát." (gróf Tisza István, 1918-ban, egy olyan világban, ahol még a nőegyletek tagjai is férfiak voltak. Index )

13.  "...Óh, istennek nagyszerű teremtményei a nők. Érdemes értük élni. De leginkább csak azokért, akiket még nem ismerünk. És mindenek fölött azokért, akiket sohse fogunk megismerni." (A. E., Párizs, 1906. augusztus 1.)

14.  "Az ország tetemes részében jelenlegi választóközönségünk nagy része is messze alatta áll annak az értelmi színvonalnak, amely nélkül nem képzelhető el öntudatos, saját lábán járó demokrácia"

"A valódi általános szavazati jog segélyével a falusi tömegek jutnak mindent elnyelő túlsúlyra. Ezek pedig a politikai jogok öntudatos gyakorlására merőben képtelenek. Egyaránt megbízhatatlanok nemzeti egység, felvilágosodás és emberi haladás szempontjából." ( gróf Tisza István a titkos, általános választójog ellen, idézetek, itt)

15. "...Hiszen ha valami megilleti a vér- és pénzadóval agyonterhelt polgárt, annyi jogát csak el kell ismerni, hogy öt évben egyszer egy nem befolyásolt szavazattal beleszóljon ő is abba a kérdésbe, mely neki és mindannyiunknak a legfontosabb életkérdés. Halálos vétek lenne vívmánynak tekinteni a tiszta választásokra irányuló törekvést. Az erőszakot lerázni magunkról a legtermészetesebb önmagunk iránt való kötelesség, de önmagunknak állítanók ki a szegénységi bizonyítványt, ha jogszerző vívmánynak tüntetnők fel azt, ami bennünket a legszentebb törvények szerint megillet..." (Ady Endre a titkos, általános választójog mellett, 119. Itt)

16.  "Geszten temetés volt, s nemcsak Tisza Istvánt temették, hanem a régi rendszert minden csatlósával együtt." ( Index)

2. Szabadelvű, vaskalapos, bűnbak

1. Lesz ez még így se

A festményekről, fotókról szinte mindig szigorú tekintettel, mosolytalanul, keserű arckifejezéssel visszanéző gróf Tisza István a magyar történelem sakktáblájának megkerülhetetlen és végtelenül ellentmondásos megítélésű, megosztó figurája.

A neve – ahogy a családé, pl. apjának, Tisza Kálmáné – bevésődött a XIX.-XX. század krónikáiba. Elolvastam/megnéztem/meghallgattam róla, amit arra érdemesnek találtam az elmúlt évtizedekben, így az érdeklődésem iránta nem új keletű, de persze az internet sűrűjének hála, sokat bővült az ismeretanyagom. Mindent mérlegre téve sem egyszerű a helyén kezelni a politikai szerepét: okkal lehet őt tiszteletre méltó, nagy államférfinak tekinteni...és ugyanakkor ritka förtelmes gazembernek is. Mindez pusztán nézőpont kérdése. A tárgyilagos, elfogulatlan ítélethez állandóan forgatni kell  a szempontpuskát, a Douglas Adams által kitalált legfélelmetesebb és leghatékonyabb fegyvert, amelyet azonban Magyarországon mindig módszeresen betiltottak, amint egy-egy eltérő ideológiát képviselő politikai erő hatalomra jutott a rendszerváltás után, de 2010-ben már be is olvasztották az összest, hogy még véletlenül se juthasson senki kezébe.

De nekem van egy eldugva a fiókban, és még működik.

1948 és 1989 között – érthető módon –  kevéssé szívélyes és megértő tónusban ecsetelték Tisza István tetteit, és kiemelték az életéből mindazt, és többnyire csak azt, ami miatt még a meggyilkolása is szinte erényes cselekedetként vonulhatott be a kommunizmus/szocializmus történelem szemléletébe. Aztán a rendszerváltás után részben rögtön, részben pedig a politikai hatalom változásainak köszönhetően lassan átesett e kies hon a ló túloldalára a gróf megítélésében. Tisza Istvánból egy példaképként tündöklő magyar héroszt faragtak (visszafaragtak) az ún. nemzeti-konzervatív-keresztény-jobboldalon. Ez a kép természetesen legalább annyira elfogult és egysíkú, mint a háború utáni kommunista korszak, vagy a puhább szocialista évtizedek hozzáállása. Nehéz a nyeregben egyensúlyozni, ha egy ilyen politikust/embert kell megítélni, különösen akkor, ha ennek célja mindig egyértelműen politikai célzatú. Arra sem derült még fény, hogy ki/kik rabolták el a gróf koponyáját: a halottgyalázás oka éppen úgy lehet féktelen gyűlölet, mint ugyanilyen imádat. Egy szimpla tolvaj a sírban elhelyezett ékszereket lopta volna el.

Valójában már a Kádár rendszer utolsó 6-8-10 évében, a peresztrojkás-reform szocialista időkben, pl. nálunk – ahová én jártam –, a mi gimnáziumunk berkeiben is sokkal nyíltabban beszéltek az igazi szerepéről (jó történelem tanárom volt), mint amit addig/közben kénytelen-kelletlen összehazudoztak róla az iskolákban, vagy a históriákban. A gróf ugyan korábbi generációhoz tartozott, de Radnótihoz hasonlóan  oly korban élt e földön, amikor csak nehéz döntések közül lehetett választani, így talán Tiszának a végzete is sorsszerű és elkerülhetetlen volt. Az pedig a politikai megítélésén túl is vitathatatlan, hogy egy sziklaszilárd jellemű, igazi – a szónak a nemes és jó értelmében vett – úr volt, aki valószínűleg abban a rendíthetetlen hittel állt a gyilkosai elé, hogy döntéseiben mindig a vállalható kompromisszumok, illetve az elvei, meggyőződése mentén haladt, így nem lesz félnivalója a végső elszámoltatásnál.

A gond mindössze az, hogy ez a rendíthetetlen hit, elv, meggyőződés, nota bene! a fanatikus megszállottság a saját igazában nem csak a történelem pozitív alakjainak, hanem a történelem leggyilkosabb szörnyeinek is a sajátja – a tömeggyilkos diktátoroktól a terroristákig –, így ez önmagában még nem jelent mindig és nem jelent feltétlenül erényt. A tettek döntenek. A gróf egy letűnt korszak egyik utolsó nagy bölénye volt, ha szabad ilyen profán hasonlattal élnem. Az emlékezetpolitika a kedve szerint alázza vagy ajnározza, a zord idők fuvallatai szerint.

2. Szegény gazdagok

Tisza Istvánnak és Ady Endrének se jutott könnyű szerep. Más utat jártak be, más démonok gyötörték őket. Tisza, politikusként, a külvilág démonjaival hadakozott, Ady pedig inkább a belsőkkel.

Tisza István magyar népet és a Magyar Királyságot (én a mai nevét fogom használni)/Magyarországot rajongva imádta, szerette, becsülte. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy minden erejét latba vetve őrizze az ősi, 1000 éves társadalmi igazságtalanság XIX.-XX. században is virágzó NER-jét. Magyarország a kiváltságos, kivételezett kevesek és a jogfosztott, megnyomorított, kizsákmányolt széles tömegek országa volt. Tisza tűzzel-vassal védte az arisztokraták, a nemesek, a főméltóságú urak, a kegyelmes urak, a tekintetes urak, a gazdag, dzsentri, főúri, nemesi kúriák világát, a gyárosok, iparmágnások és megyényi birtoktesteken gazdálkodó vagyonos társadalmi rétegek kutyabőrbe vésett maradiságát, a latifundiumok feudális hierarchiáját.

A zsellérek, a béresek, a cselédek, a szolgák, a parasztok és az ipari munkások arctalan sokasága arra megfelelt, hogy nyomorultul, napról-napra tengődjön a hétköznapokon, vagy arra, hogy életét áldozza a királyok, császárok, cárok családi perpatvarában pl. Doberdónál/Isonzónál, – ahogy Európa más népei is pl. Somme, Verdun, Amiens, Jütland vérszivattyúiban –, de arra már nem találtattak mindannyian méltónak, hogy szavazhassanak is a saját és az országuk sorsáról. Ez a kiváltság a vagyoni és a műveltségi kritériumoktól függött. Olyan ellentmondás volt ez, amely tökéletesen megfért Tisza jellemében: a magyarságért, a magyarokért, Magyarországért dolgozott és áldozta az életét, de nem látott túl a díszkardos, vastag prémgallérú, aranysujtásos ruhákban megtestesülő hitbizományán. Tiszában nem ez volt az egyetlen egymásnak feszülő jellemvonás: tudott úgy beszélni, mint egy nyakas, önhitt, megcsontosodott gondolkodású őskövület, majd másnap, mint egy minden véleményre nyitott, távlatokban és széles perspektívában gondolkodó igaz demokrata. A dualizmus  – nomen est omen – az ilyen kettősségek , az ilyen ellentmondások kora volt. A gróf illett bele, mint pezsgőbe a gyöngyöző buborék. A legszabadelvűbb konzervatív. Vagy fordítva. Ő maga volt a megtestesült nemzeti liberalizmus: egyszerre képviselte a magyar érdekeket, a nemzeti elkötelezettséget és a szabadelvű gondolkodást.

Szentül hitte, hogy kiválasztottként nem csak joga, hanem kötelessége is ebben a társadalmi szerepben helyt állnia, és amely szerep csak a társadalom egy adott szegmensének örökös jussa, nemzedékeken átívelően. Pedig a függetlenségpárti eszméktől átitatott Tisza családban ez a fajta dualista, monarchista életszemlélet nem volt annyira kézenfekvő. A középnemesi család sarjaként felnövő Tisza István csak felnőttként örökölte meg/kegyként kapta a grófi címet, és nem is örökíthette tovább – ezért hívta őt "grófi senkinek, tavalyi cseléd"-nek Ady –  ráadásul még a saját úri/főúri/pláne a bécsi/császári közege is lenézte egy kicsit: nem tartották maguk közül valónak, egy felkapaszkodott figurát láttak benne.  Ennek a kirekesztő pökhendiségnek persze más oka is volt: féltek az intelligenciájától. Tisza Istvántól mindenki félt: talán még a hívei is. A beszédei alapján valószínűleg egymaga zsebre vághatta felkészültség terén az ellenfeleit, és a saját párttársait is.

Tisza apja, Tisza Kálmán is csak később húzott középre politikailag. Tisza Kálmán kezdetben szabadságharcos függetlenségpártiként utasította el a Habsburg házzal való túl szoros együttműködést, a Kiegyezést is ellenezte, és nagyobb önállóságot követelt Magyarországnak hadügy, külügy stb. terén. Aztán hamar hozzászokott a család a magas ranghoz, a politikai befolyás által és az uralkodóházzal szoros kapcsolatok révén teremtett szerephez.

3. A fegyvertelen katona

Ez azonban nem jelentette azt, hogy elszakadtak volna a valóságtól. Tisza István huszárparancsnokként, közvetlen-közelről is látta és megtapasztalta a frontkatonák életét. A hadsereg helytállásában is a magyar lélek és a magyar akarat, az egyszerű magyar emberek odaadását és hősies diadalát látta...akárcsak Ady Endre. A Tisza elkövetett második merényletet mégis egy kiábrándult katonatiszt követte el: így megy ez. A dicsérő szólamok nem írják felül és nem feledtetik el a meggyötört katonákkal a harctéri szenvedést, a háború okozta sebeket, a kendőzetlen igazságot. És nem a pacifista, antimilitarista Ady Endre küldte őket a húsdarálóba a szögesdrótok, az ágyútűz, a géppuskák és a szuronyok elé. Adynak olyan volt a háború, ez a "véres, szörnyű lakodalom", mint a belső pokol: 500.000-szer halt meg, ahogy írta. Ady őszinte és igaz módon volt pacifista, viszont a 15 harcképes magyar hadosztályt fegyverletételre kötelező, és ezeket a megszálló román, szerb, cseh csapatoknak odahajító Károlyi-kormány már csak hajmeresztő, ostoba és konkrét hazaárulással felérő módon volt az.

Ady ugyan mindig a szent, megváltó – a parttalan idealizmusáról és naivitásáról árulkodó – forradalmat várta, ami majd véget vet minden társadalmi igazságtalanságnak, amelyben a magyarok és a nemzetiségek milliói élnek, de valójában viszolygott az erőszak, pláne a tömeges erőszak minden formájától. A szavak, a versek elbírták a vágyakat. Zsenge ifjúként, két ízben párbajozott is. Valamiféle hőzöngő farokméregetésben, pontosan azon a szinten, ahogy egy fegyverforgatástól irtózó és semmiféle fegyveres, katonai kiképzésben, vívásoktatásban nem részesülő ember elképzelhető ebben a szituációban. Csoda, hogy megúszta a vagdalkozást halálos sérülés vagy sebfertőzés nélkül, de később már csak legfeljebb párbajsegédként vett részt a lovagias ügyek rendezésében. Glosszáiban többször is elítélte ezt a primitív szokást, amely egyébként a létezése óta a bérgyilkosság, illetve szimplán a legalizált gyilkosság egyik formájaként és okaként maradt fent évszázadokig, és a modern időkben már végképp köze sem volt semmiféle lovagiassághoz.

Részben a katonai kiképzés, részben a társadalmi elvárások, szokások, neveltetés/oktatás miatt, tehát pl. a rendszeres vadászatok révén a fegyverekhez edződött, és a kardhoz, a puskához, a pisztolyhoz egyaránt szakavatott kézzel nyúló Tiszának nem volt ilyen gondja. Egy Tisza és Ady közötti párbaj – amelynek elvi, de szigorúan csak elvi lehetősége kettőjük kapcsolatában mindvégig adott volt – végkimenetelét 1 az 1-hez árazták volna egy angol fogadóirodában.

4. A vér kötelez

Tisza puritán neveltetést kapott, de meglehetősen nehézkes egy nemesi, gazdag dinasztia tagjaként, kastélyokkal és kúriákkal, szolgahadas úri háttérrel, ∼20.000 kat. hold földbirtokkal igazán jól puritánkodni. A merev és rideg személyiségén azonban ez a neveltetés maradandó nyomot hagyott. 

Egész életét az apja emlékének, apja hatalmas politikai hagyatékának felemelő, de egyben nyomasztó árnyékában élte le, aki segédfogalmazóból lett Magyarország miniszterelnöke, és egyhuzamban az is maradt, 15 éven át. Amennyiben sem a koleszterin, sem a 2022-es választás váratlan fordulata nem szól közbe, akkor a Mester átveheti a helyét a dobogó legfelső fokán.

Tisza Istvánt soha nem szólították Generálisnak, mint az apját. A parlamentben/a pártjában nem teremtette meg azokat a tökéletes személyi feltételeket, amelyek az apjának rendelkezésére álltak a mamelukok (tőle függésben lévő), tehát a neki elkötelezett képviselők és támogatók alakjában. Ez is ismerős lehet, gondolom a mai Magyarországról: e vonatkozásban az illiberális Orbán Viktor inkább a liberális Tisza Kálmán egyértelmű örököse, sőt, megkockáztatom, hogy az ország életére gyakorolt hatásában is az. 

Tisza István politikai tehetség dolgában nem ért fel neves őséhez. Ő a Vasgróf nevet kapta, de a rideg vas könnyen törik. Végül, az apjához hasonlóan ő is megbukott, és ő legalább kétszer is. Ebben az egyben biztosan túlszárnyalta az apját politikai téren. Tisza Kálmán 15 éven át tartó kormányzata igazi miniszterelnök-keltető volt: kormányainak négy tagja is miniszterelnök lett később. Tisza István – politikai értelemben inkább kérész életű–  kormányzásáról ( az első 2 évig tartott, és a másik is a mandátum lejárata előtt véget ért) inkább a konfliktusok sora maradt meg az emlékezetben. Vajon a Mester kormányzatának éveiből mi marad meg? Hogyan fogják ezt az időszakot emlegetni a történelem könyvek? 

Tisza István politikai ténykedését a belső pártvillongások sem kerülték el. Tisza Kálmán is több belső pártviszállyal nézett szembe, de mindegyiket túlélte a Szabadelvű Párt. Fiának nem volt ilyen szerencséje. Amikor saját párttársai kiakadtak Tisza Istvánon, az már a párt végjátéka is volt egyben. Abban az időben már/még másként működött ez, mint ma, többnyire: nem kocsonya kussban lapult a szabad vélemény a párton belül. Pártpolitikusként tulajdonképpen egymaga romba döntötte és felszámolásra ítélte az apja egyik legnagyobb politikai örökségét, a Szabadelvű pártot. Az 1905-ös választások kudarcos eredménye után Tisza még összehozott egy kisebbségi kormányt, de a király néhány hónapnyi vergődés után fel is mentette őt. A gróf pedig feloszlatta a pártot. 

Tisza ebben a sírba juttatott pártban, a liberális-konzervatív Szabadelvű pártban lett képviselő, 25 éves korában: közelről figyelhette munka közben a miniszterelnök apát, ahogy az apja is őt, hogy miként áll helyt.  Neki viszont soha nem adatott meg az a nimbusz, ami az ország életében alapvető reformokat, változásokat hozó Tisza Kálmánnak igen.

Azért hozzáteszem: Tisza Kálmánnak, minden társadalmi és politikai nehézség ellenére valamivel könnyebb dolga volt a maga korában, mint ami a fiának jutott. Mire Tisza igazán tűzközelbe, miniszterelnöki székbe került, ezt a tűz közeliséget lokális és globális méretekben is szó szerint kellett érteni. Négyszer követtek el ellene merényletet, az utolsót sikerrel.

5. A hazafi

Tisza István természetesen követte és átvette apja politikai örökségét a kezdetekben, de sok tekintetben szakított is az apjával, pl. annak nacionalista, erőszakos magyarosítási törekvéseivel, és a nemzetiségi politikájában a kiegyezés után egy évvel megfogalmazott kisebbségi törvények végrehajtását szorgalmazta, pl. a nyelvi jogok helyreállításában.

De azért nem vitte túlzásba.

Tisza István is a magyar szupremácia híve volt. Makacs következetességgel ragaszkodott ehhez. Biztosra vette, hogy a részben kívülről tüzelt, külső hatalmak által támogatott nemzeti kisebbségek, elsősorban a román és a szerb nemzetiség elsődleges célja a Monarchia, illetve ezen belül Magyarország területi egységének felszámolása, megsemmisítése...és ebben nem is tévedett. Pontosan tudta, hogy az adott nemzetiségek semmiféle lojalitást és közös nemzeti érzelmet nem táplálnak Magyarország, a Monarchia és a dualista rendszer iránt, amelynek viszont Tisza elkötelezett híve volt.

A szláv/román stb. elszakadási törekvések állandó feszültséggel töltötték meg az országnak ezt az eruptív, sokfelé húzó politikai, társadalmi, vallási, etnikai közegét. A sokszor kifejezetten erőszakos, egyértelműen ellenséges nemzetiségi hangok, megmozdulások nem sok kétséget hagytak az végső cél felől. Ady, a magyarság és a nemzetiségek (pl. érthető módon főleg a román, azt a közeget jobban ismerte) közötti konfliktus megoldásait keresve őrlődött a lehetőségek, vágyak, és a realitások között. Miközben Ady pl. a magyar-román megbékélést várta, a románok a leszámolásra készülődtek. A románok már 1905-ben is nyíltan a Nagy Románia álmait dédelgetve reménykedtek az ázsiai magyar hordák kiűzéséről. Adynak sem volt kétsége afelől, hogy itt egy tragédia van kibontakozóban, de Tiszával ellentétben, a költő tehetetlenül, vakon bolyongott a reálpolitikában... amikor a megoldásokat kereste. Egy olyan ember, aki a csodás Istenes verseiben a "...Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni..." világának eljövetelét remélte, eleve kudarcra van ítélve ott, ahol a politikának az sem fáj majd, ha egyetlen lövészárok-rohamban tízezreket lőnek agyon, bármiféle eredmény nélkül. Ady az ideáinak a rabja volt, Tisza pedig a kiváltságos helyzetének a rabja: egyikőjük sem tudta átlépni a saját árnyékát.

Persze utólag sem könnyű eldönteni – vagy a történészek, szakemberek szinte egységes véleménye szerint nagyon is könnyű –  hogy a nemzetiségek szinte kezdetektől létező függetlenedési, elszakadási törekvéseinek egyre ellenségesebb és  egyre erőszakosabb voltát mennyire fokozta például éppen Tiszának – az apjához hasonlóan kirekesztő –, a magyarok kizárólagosságát képviselő és a magyarok vezető szerepét hirdető, és szinte minden nemzetiségeket is érintő szociális-társadalmi reformot elutasító politikája.

Jogosan hivatkoztak-e a magyar szupremáciára? Az a szimpla magyarázat, hogy a hazánkat Magyarországnak hívták, és egy 1000 éves ország volt, amely keserves megpróbáltatások által vívta ki és őrizte meg magának ezt a nevet az államalkotó magyar népnek köszönhetően, vitán felül megadta erre a jogos hivatkozási alapokat. (nem, te sötét lelkű, magyarköpködő balfasz, hogy azért nektek is jusson valami, ez az állítás a mongol/tatár, török, osztrák mínuszokkal és töredékekkel együtt is igaz, mert pl. Lengyelország, a lengyel területi jogfolytonosság sem szűnt meg attól, hogy a lengyeleknél kétszer is teljesen felszámolták az ország fizikai önállóságát, méghozzá maradéktalanul, de bőven akadna még példa a tarsolyban arra, amikor egy földhöz/hazához való ragaszkodásnál nem okoz gondot az, pl. ha azt a földet 2000 éven át mindenki a magáénak tudta/tudja, és aztán felbukkannak azok, akik szerint mindig is az övék volt...és lám, miként fordult a sors és az akarat kereke a Halál Szentföldjén)

De éppen a súlyos történelmi tapasztalatok alapján kellett volna sokkal felvilágosultabb és kifinomultabb politikát folytatni egy ilyen sok nemzetiségű, sok nyelvű, tarka etnikumú, és vallásilag is feszültségekkel terhelt országban, a Habsburg lázálmokhoz láncolva. Patrióta politikát és nem nacionalistát. Nem valakivel szemben, nem másokkal szemben meghatározni a saját helyünket a Kárpát-medencében. Ez nem utólagos okoskodás, annak idején is sokan látták ennek az elhibázott nemzetiségi politikának a kockázatait...például egy kis példányszámú zsidó lapocska publicistája, valami Ady Endre. 

Magyarország lakosságának egy jelentős (majdnem fele) részét kitevő kisebbségek/nemzetiségek nem mutattak túl nagy hajlandóságot a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megteremtésére: a zsidókat leszámítva szinte minden jelentős, államformáló erőként is létező nemzetiség oldalán haragot gerjesztett, és a nacionalista, elszakadási törekvéseket táplálta a magyarokkal, a magyarok politikájával  szembeni gyűlölet.

Tisza István személye nem sokat javított ezen: miniszterelnökként vagy házelnökként is folyamatosan konfliktusokból-konfliktusba sodródott...mindenkivel szemben, legyen azok a parlamenti ellenzék képviselői, a gyári munkások, a parasztemberek, a nemzetiségek vagy Ferenc Ferdinánd trónörökös. A nyers modor, és a kérlelhetetlen, fensőbbséges, lekezelő tónus – amit a politikai, eszmei, ideológiai ellenfeleinek tartogatott, pl. Adyval és a Nyugatosokkal szemben vetett be – a politikai hitvallásának is az esszenciája volt. Háborús zónává alakult körülötte minden, a boldog békeidőkben is. Amint a politikai elképzeléseivel és akaratával összeütközésbe került valaki, vagy akár egy társadalmi, vagy akár egy politikai réteg, szinte garantálni lehetett a kenyértörést. 

Tiszát kétszer kérték fel miniszterelnöknek, (1903-ban és 1913-ban), és ahogy mondtam, mindkétszer meg is bukott, elég csúfos körülmények között. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Tisza mindig emelt fővel, és úri módon távozott a hivatalából. Szó nélkül beadta a lemondását, amikor ellehetetlenült a helyzete, vagy ha az elveivel ellentétes irányt vett a politika: így tett 1917-ben is, amikor IV. Károly a háború alakulása és a forrongó belpolitikai helyzet csillapítására választójogi reformra törekedett...és ez utóbbi olyan volt Tiszának, mint bikának a lobogtatott posztó.

6. A hatalom árnyékában

Tisza István makacsul ellenezte a titkos, általános választójog bevezetését: ebből soha nem engedett, és éppen a nemzetiségek miatt is ellenezte ezt. 1867 után, az ország egyben tartására – ez volt minden egyes kormányzat, így Tisza István politikájának alapköve is – egy aknamezőn kellett volna átbalettoznia a magyar politikai elitnek.

Egyetlen politikai balett táncos sem volt az országgyűlésben/a Parlamentben. Pedig több reform is született a kétkamarás (képviselőház/főrendiház) rendszer megújítására dualizmus hosszú évei alatt. Meglehetősen nehéz volt azonban társadalmi haladást és széles körű intellektuális áttörést elérni a hercegek, grófok, bárók, főrendi családok, arisztokraták, egyháznagyok és az jogcím-fétist őrző képviselők birodalmában, akik úgy ültek a székeikben, mint Jabba, a hutt, a sivatagi luxuspalotája trónján.

Magyarország a maga módján és a maga súlyában, egy Közép-Európai birodalom volt, önmagában is kiverte bárkinek a szemét, aki a kontinens térképére nézett, a Monarchia részeként pedig megkerülhetetlen politikai, geostratégiai és katonai tényező. Nem véletlenül akarták olyan sokan felszámolni, feldarabolni, szétrobbantani, noha kezdetben az angolok és a franciák még úgy gondolták, hogy a Monarchia egységének megőrzése ellensúlyként szolgálhat a Német törekvéseknek is akár, és nem volt kőbe vésve a széthullás forgatókönyve...de aztán letettek erről Trianonban, és előhúzták a késeket.

És az a szomorú igazság, hogy a történelem meghatározó, komoly hatású és/vagy hosszú ideig fennálló Nagy Birodalmait mindig erőszakkal tartották össze. Az összest, kivétel nélkül. De még a kicsi Jugoszláviát is. Karddal és szuronnyal. Azokat is, amelyek akár évszázadokon át fennmaradtak, és virágzó kultúrákat hoztak létre, és azokat is, amelyek csak iszonyatot és szenvedést zúdítottak az alattvalóként kezelt népre és mindenki másra, aki az útjukba került. Ma is így van. Minél többféle egymásnak feszülő erőből kéne egységet kovácsolni, annál nagyobb az esélye a kudarcnak, a széthullásnak. Az amerikaiak talán mostanában szembesülnek ezzel a leginkább, de Európa is recseg-ropog. Ennek a szétesésnek a  megakadályozására a politikai vezetésnek vagy emberfelettien professzionálisnak vagy szimplán véreskezűnek kell lennie. Ez utóbbiból sokkal több jutott az emberiségnek. Magyarországon a XIX. század második és a XX. század első harmadában ezt (még ha korlátozott módon is, és kizárólag az akkori viszonyok szerint értelmezhetően) parlamentáris, demokratikus, párbeszédes, törvényes és jogállami keretek között próbálták megoldani. Ez volt, és ez lett volna a helyes út...De sikerült? 

A második okról is esett röviden szó: a titkos, egyenlő, általános választójog kiterjesztésével részben a saját rendjének és társadalmi osztályának, valamint a szavazati joggal rendelkező kevesek kiváltságait védte a széles és kontrollálhatatlan tömegek akaratától, a tömegek lázadásától és/vagy a csőcselék rémuralmától, amelyben a demokrácia a demokrácia eszközeivel felszámolható, és ahol a hirtelen választójogot szerző, de a szerzett joghoz felnőni még nem képes, tudatlan, képzetlen, tanulatlan, műveletlen, tájékozatlan és könnyen befolyásolható, könnyen lekenyerezhető és könnyen befolyásolható széles tömegek segítségével megerősödhetnek a politikai ellenfelek (baloldaliak, kommunisták, szociáldemokraták, pacifisták, monarchia-ellenesek, radikálisok, antiklerikálisok stb...és persze a nemzetiségi politikai erők is), amelynek eredményeképpen felborul a status quo.

Európában szinte sehol sem érvényesült ilyen mindenkire kiterjedő választói jog, de Magyarország demokratikus deficitjét és maradiságát nem mentette, hogy máshol is rossz volt ezen a téren a helyzet. Nekünk nem a rossz példákhoz kellett volna igazodni, és nem a hibákat kellett volna etalonként kezelni: mi példát is mutathattunk volna, – ahogy mások  – ahogy pl. egyes esetekben az iparosodás vívmányai és a találmányok terén is több ízben a világ élvonalában voltunk.

7. A diktátor

Persze ettől függetlenül, Tisza nem a levegőbe beszélt. Ez nem volt szokása. Ha mondott valamit, annak értelme volt: lehetett vele egyet érteni vagy vitába szállni, de azt senki nem vitatta, hogy minden gondolta mögött elgondolkodtató érvek, tények, tudás lapult. Az osztrákoknál bevezették ezt a bővített, általános, titkos választójogot, és azonnal megbicsaklott a régi rend a császárságban...nem az előnyére, és mindenképpen Magyarország hátrányára. A mandátumot szerzett nemzetiségi kisebbségek szinte belülről robbantották rá az ajtót a Monarchiára: és mi voltunk ennek a legnagyobb vesztesei. 

Németországban – ahogy sok más európai országban is ekkor kezdődött el a választói jog kiterjesztése – az első világháború után, az igaz demokráciát követelő társadalmi változás keretében kaptak először szavazati jogot a 25 év alatti férfiak és nők: a Weimari-köztársaságnak volt esélye egy jobb világot teremteni, de a versailles-i diktátum nyomán fakadó háborús megalázottság, az elviselhetetlen háborús jóvátétel és a  forrongó indulatok lerombolták ezt a gyenge lábakon álló elképzelést. A Nemzetiszocialisták pedig beteljesítették a jóslatot: a demokrácia vívmányait felhasználva, hosszú évek alatt – és véres, erőszakos összetűzésekkel tarkítva –, de végül felszámolták a demokráciát. 

Megjegyzés: sem a Kiegyezést követő évtizedek magyar demokráciája, sem a 20-as, 30-as évek Németországának demokráciája nem értelmezhető a mai értelemben. A szabott elvűeknek gúnyolt Szabadelvű párt (liberális-konzervatív) ma az Orbán-rezsim ellenzéke/ellenfele lenne: a politikai fogalmak jelentőségüket vesztették. A XXI. századi magyar és európai politika egyik nagy bűne éppen az, hogy XIX./XX. századi fogalmakkal próbál körülírni és meghatározni mai politikai törekvéseket, hogy egymásnak uszíthassa a polgárokat. Külön vicc: a Mester egyik politikai példaképe gróf Tisza István. Az a gróf Tisza István, akinek a rendszerében ő jó eséllyel soha nem kapott volna szavazati jogot, soha nem lép sem feljebb, sem előrébb pl. egy falusi mezőgazdász státuszból, de ha mégis, és esetleg miniszterelnökségig viszi, akkor nem számíthatott volna annak a 2,5 millió embernek a szavazatára, akik ma őt hatalomban tartják...pusztán azért, mert e a széles tömeg jelentős részének Tisza világában nem lenne szavazati joga.

Régi dal, régi nóta ez a mai Európában/ a világban: kinek adjunk szavazati jogot? Milyen alapon válogassunk? Egyetemi végzettség? Fizet-e adót, tisztességesen adózik-e? Meg tud-e oldani egy kétismeretlenes egyenletet? Érvényes vizsgát kéne tennie a szavazásra jogosultnak állampolgári ismeretekből, és csak minimum 3-as osztályzattal szavazhatna? És miért lehet szavazati joga egyes elítélt bűnözőknek, és miért nem tiltják el őket örökre a közügyektől? És miért indulhat egy elítélt személy pl. a polgármesteri székért?...a kérdések és a kétségek sora végtelen. Valahol az engedetlen és rosszul szavazó lakosságot cserélik le a hatalmuk megtartásáért harcoló politikusok, valahol a lakosság agymosásában és a demokrácia alapvető feltételeinek felszámolásával érik el a kedvező végeredményt. Itt élünk benne. Kivéve azokat, akik nem bírták elviselni, és elmentek oda, ahol esetleg másképpen számolják fel a demokráciát, de még azt is jobbnak találják.

A demokrácia kritikája a demokráciával egyidős. De van jobb?

8. Vasember

A parlamenti perpatvartól az utcaköveken ömlő vérig tartó viszálykodás a dualista Magyarország rutinja volt. A megfogalmazott kritikát olykor fizikai erőszakkal tették nyomatékosabbá. A választ is. És hiába volt Tisza István okos, intelligens, felkészült, ezt ő sem tudta kezelni. Nem csak áldozata, de része is volt a problémának. 

Vandalizmus ( a képviselők rommá törték a parlament berendezését a haragjukban, az uralkodó fel is oszlatta az országgyűlést) politikai zűrzavar, gyilkossági kísérlet (rálőttek az ülésteremben is) tiltakozások, tüntetések, és a karhatalom csendőrsortüzei: Tisza István válságok sorát okozta, kezelte, tűrte, hárította. Vérbe fojtotta a vasutasok sztrájkját és a bihari parasztok tiltakozó gyűlését is. Több tucatnyi halott, több száz sebesült, elhurcolt, kényszersorozott emberek jelezték a megtorlás mérlegét. Ezeknek a legyilkolt embereknek az özvegyei, árvái, rokonai biztosan nem emelnének (emeltek volna) neki szobrot.

Tisza István többször is karhatalommal, rendőrökkel, palotaőrséggel távolíttatta el az ellenzéki képviselőket az ülésteremből – Kövér László házelnök úr bizonyára könnyezve mereng e csodálatos időkön –, a törvénykezés jogi aktusainak feddhetetlenségét pedig meglehetősen nagyvonalúan kezelte. A parlamenti munkát akadályozó ellenzéket sem kellett félteni. A képviselői felszólalások időtartama nem volt korlátozott, így az ellenzéki képviselők pl. több órás beszédekkel lehetetlenítették el, lassították a törvényhozást: Tisza éppen az ellenzéki obstrukció letörésével akarta visszaállítani a parlamenti munka tekintélyét. Ma ezt úgy mondjuk, hogy az ellenzék trollkodása megakasztotta a parlamenti munkát, a demokratikus vitát. 2021-ben ezt már a kormányzat csinálja az ellenzékkel. A kormányzat működik trollként, napi szinten, évek óta, államtitkároktól, minisztereken át a miniszterelnökig, avagy Boldog Karácsonyt!

Tisza liberális volt, tehát elkötelezett demokrata is: azt akarta, hogy a vitáknak értelmük legyen, az országgyűlés működjön, és töltse be a hivatását. Hitt a parlamentarizmusban, és még az ellenzéket is mindig felszólította, hogy vegyenek részt a munkában, amikor azok látványosan kivonultak a teremből. Az elhíresült zsebkendőszavazás miatt azonban, a meglobogtatott zsebkendő a védjegye lett a Tisza Istvánnak, de ez a történet is egy kis magyar abszurd: az ellenzék a demokrácia eszközeivel visszaélve akadályozta a demokratikus országgyűlési munkát, mire Tisza antidemokratikus eszközökkel helyreállította a demokráciát. Tegyél igazságot.

A gróf a gyülekezési jog és a sajtószabadság terén is meglehetősen sajátos elveket vallott, bár ez pl. a háború előestéjén már támogatható, elfogadható hozzáállásként értékelhető...ugyanakkor a legvéresebb háborús időkben is működött a Parlament, és ő meggyőződéses demokrataként állta a sarat.

Tisza az apja vére szerint élt. Erős kezű, karakán és határozott, és a saját fizikai épségét sem kímélő, nagy munkabírású, bátor, tanult, több nyelvet beszélő ember volt. Miniszterelnökként általában véve is alapvető, de zord időkben kifejezetten hasznos, jó és szükséges tulajdonságokat birtokolt a hivatali munkájához, mert ezek nélkülözhetetlenek egy rétermett, kompromisszumokra is kész és jól lavírozó politikai vezetőnek. Angolul, németül, franciául tudott, a kompromisszum nyelvét azonban nem, vagy csak ritkán beszélte.

Mivel a koalíciós kormányzatok eltörölték az általa bevezetett házszabály-szigorításokat, Tisza újból napirendre vette azokat. Különös módon emiatt még az 1912-es, vérvörös csütörtökként elhíresült, és kis híján forradalomba átcsapó tüntetéshullámához is köze lett, amely részben éppen azért robbant ki, mert a Lukács László vezette kormányzat, az addigra állandósult ellenzéki obstrukció letörésére Tiszát nevezte ki a képviselőház elnökének...és a szociáldemokraták szemében Tisza testesített meg szinte mindent, amit gyűlöltek, és tudták mire számíthatnak tőle. Az ellenzéki erők valószínűleg jobban tartottak tőle házelnökként, mint ha miniszterelnöki székben foglalt volna helyet: a Tisza által felszámolt, és fentebb említett ellenzéki obstrukció a dualista Magyarország parlamenti munkájának egyik legpusztítóbb rákfenéje volt...bár sokkal kevésbé véres, mint egy sortűz a tüntetők közé. Tisza István azonban hajthatatlan és hajlíthatatlan ember volt: sem az utcákon ömlő vérrel, sem az ellene elkövetett merényletkísérlettel nem törődve keresztülvitte a házszabály módosítást, és 1913-ban, a háború küszöbén, át is vette Lukácstól a kormány vezetését.

Tetteivel minden általa betöltött hatalmi ciklusban, akár miniszterelnökként, akár házelnökként dolgozott, a parlamentben és/vagy az utcákon is feszültséget szított. Jóllehet, magát Tisza Kálmánt is kis híján meglincselték a véderő-törvényt övező országos szintű felháborodás nyomán (a magyar szuverenitás feladását jelentette volna a törvény elfogadása, és erkölcsi, morális, katonai és kulturális téren is germanizációként értékelték az osztrákok javaslatát a magyarok) amely miatt végül be is adta a lemondását, de ez a fajta durva erőszakba torkolló tiltakozás inkább kivételnek számított az ő hosszú regnálása alatt. 

De Tisza a bukásból is talpra állt. Az egykori híveiből szervezett Nemzeti Munkapárt élén fölényesen megnyerte a 1910-es választásokat: már amennyiben az ország választásra jogosult lakosainak szavazati arányát komolyan vesszük, vagyis azt a 7 %-nyi (!) szavazópolgárt, aki szavazásra volt jogosult. Tisza persze minden arisztokratikus-dzsentri maradisága ellenére tudta, hogy ez egy tarthatatlan állapot: ő is bővíteni akarta a szavazásra jogosultak körét, csak úgy gondolta, hogy ehhez előbb fel kell emelni a népet egy magasabb szintre...úgy látta, hogy ez néhány évtized, kb. 30-50 év alatt megvalósítható. De előtte sürgetőbb dolga akadt. Egy kis világháború.

9.  Élethalálharc

És értelemszerűen az első világháborúban játszott szerepe miatt került már életében, majd az utókor megítélése szerint is folyamatos tűzvonalba, ezúttal szó szerint. A katonapolitika, nemzetközi politika terén éleslátónak, bölcsnek bizonyult. Már jóval korábban tudta, hogy a magyar hadsereget meg kell erősíteni, növelni kell a létszámát, javítani a felszerelését és a kiképzését. Tudta, hogy a Monarchia serege és a magyar sereg is alkalmatlan a háborúra, de a magyar kiváltképpen: hadfelszerelésben és azok minőségében is messze elmaradt a kívánatostól. A A háború, a világháború a küszöbön állt...amelyet azonban ő mindvégig el akart kerülni. Ez kétségtelenül az egyik legpozitívabb, legbölcsebb, vagy inkább legintuitívabb politikai törekvése volt, és nem lehet tőle elvitatni, hogy elment a falig, ameddig ezt halasztani tudta...és merte. Mert azt is jól tudta, hogy egy ilyen távolságtartás Németország politikai törekvéseitől egyértelműen az Osztrák-Magyar Monarchia, a dualista berendezkedés, és végső soron Magyarország meggyengülését és összeomlását hozta volna.

Mint kiderült később, a német politikához való csatlakozás is. Magyarországnak a Központi Hatalmak/a Monarchia részeként és az Entente Cordiale államainak prése között, annyi mozgási lehetősége volt, mint egy szerencsétlen bányalónak a kerékhez kötve. Kossuth messzi évtizedekkel korábban tűpontosan megjósolta Magyarország végromlását, ha a Habsburgok csatlósa marad.

A tragikus következményekkel járó önfeladás a szörnyű emberáldozattal járó háborús vereségben, az őszirózsás forradalomban, a Tanácsköztársaság káoszában és rémtetteiben, a román megszállásban, Trianonban, és a sorsszerűen elkövetkező második világháborús részvételben kapott végső formát...a mai napig, és még nagyon sokáig hatóan. Tisza hiába ellenezte a szerbekkel szembeni erőszakos, katonai fellépést, sokat nem tehetett. Mindössze két hétig tudta feltartóztatni az elkerülhetetlent, ráadásul azt hitte és azt remélte, hogy ennek a történetnek jó vége lehet. Vagy legalább is elfogadhatóan jó vége. Részben persze a saját politikai imázsát, a saját politikai nimbuszát és presztízsét is védte, amikor behódolt a németek akaratának, de a tényeken nem változtat: a saját presztízsénél is fontosabb volt számára Magyarország, és mindenek előtt és mindvégig a magyarok jövőjét óvta.

Rosszul óvta, tévedett. De elképzelhető – nagyon valószínű –, hogy abban a világban, abban a döntési helyzetben mindenki tévedett volna, ugyanezt a hibát elkövetve, amit ő.

Amikor már nem maradt lehetőség az események megállítására, akkor viszont a lehető legtöbbet, és/vagy Magyarország számára a legkedvezőbb végkifejletet szerette volna elérni, kihozni egy tragikus szituációból a legjobbat, akár a győzelmet, vagy legalább is bármiféle erkölcsi-morális-területi veszteség nélküli békekötést, jó tárgyalási pozíciót, így akarva-akaratlanul is a háború egyik legelszántabb támogatójává lett, és ebben a szerepében aztán végig, következetesen, sziklaszilárdan kitartott. A háború ellenzőjéből makacs háború pártivá lett, noha kezdetben többször is elmondta, hogy puszta önvédelemről van szó. Aztán már azt sem mondhatta. Mindent egy lapra tett fel. Inkább kényszerből, ahogy egy sarokba szorított áldozat tenné. A végjáték borítékolható volt. Trianon és a Hermina út 35. jól megfért egymás mellett: Magyarország és Tisza is a háborús bűnbakok közé került, pedig 1914-ben még vastagon zúgott az utcákon, az éljenző tömegben a  Megállj, megállj kutya Szerbia!

1918-ra már jószerével senki nem akart azonban emlékezni Magyarországon a háborús buzgóság dalaira, és úgy tűnt, hogy egyedül Tisza robbantotta ki a háborút, szinte a nép ellenében. Prohászka Ottokár is gyűlölte a háborút, de őrá nem emiatt emlékeznek manapság, hanem pl. a zsidók, Ady és a Nyugat elleni szösszenetei miatt...miközben egyébként Adyval egy oldalon álltak a háború elutasításában. Igaz, hogy Ady is segítette a Tisza elleni gyűlölet felkorbácsolását, de neki meg volt az a mentsége, hogy ő okos emberként az elsöprő többséggel ellentétben az első pillanattól kezdve látta a háború tragédiáját. A nép nagy része egyáltalán nem, ők szélesen mosolyogva és harci tűzzel telve indultak a háborúba, amely majd Karácsonyra véget ér. Egy rövid, jól lokalizált kis háború, ugye. 

A kijózanító valóságból visszatérők, valamint az itthon maradott háború párti csalódottak többsége ekkor köpönyeget, lovat és oldalt váltott. Manapság már nem olyan nehéz elképzelni az akkori, Tiszára zúduló gyűlöletet. Gyűlöletben már otthon vagyunk. Koporsóvivőket, ravatalozókat is nehezen találtak a gróf temetéséhez, "...a koporsót szállító vonat kocsijának ablakait belőtték a Keleti pályaudvaron; a hazatérő frontkatonák azt üvöltözték, hogy a gróf holttestét a vonat után kellene kötni. A református egyházi sajtó megadta ugyan a kellő tiszteletet a politikusnak, de a fiatalabb lelkészek már nem kértek a gyászból..."

Ez a magatartás a történelmet ismerők számára sokszor visszaköszön: pl. 1989-ben is, amikor a Kádár seggét nyaló véresszájú kommunisták, besúgók, KISZ-titkárok, és a Párt pöcsén csüngő mindenféle rendű-rangú ejtőernyősök és kitartottak, vagy akár a párttagok arctalan figuráinak tömegéről derült ki hirtelen, hogy ők például mindig is a keresztény-nemzeti-polgári jobboldal hívei voltak, harcos ellenállók, akik már az anyatejjel szívták magukba a konzervatív értékrendet, és ezek közül ma számosan, politikusként, újságíróként, szerkesztőként, támogatóként, és modernkori újkommunistaként szolgálják az Egyetlen Urat. Vagy bárki mást, aki hajlandó volt felejteni. Én úgy emlékszem Moldova György zseniális bon-motja volt (de ha nem az övé volt, én akkor is rátestálom, mert így rémlik, és már többször idéztem, maradjon ez így), hogy a rendszerváltás után kiderült, hogy az egész országban mindössze ketten voltak kommunisták: Kádár János és ő. Ők ketten csinálták az egész szocializmust. Mindenki más ellenálló volt. 

A vasgrófból közellenség lett már életében, a halálában pedig meghurcolt pária. Mindenért ő felelt, mindenért ő volt a hibás, mindent a nyakába varrtak, a neve mindent vitt, elég volt rámutatni. Tisza István neve volt XX. századi dualista-őszirózsás-tanácsköztársaságos zord időkben pl. a mai Gyurcsány-Soros-Brüsszel megfelelője.

Ugye milyen sértő párhuzam, hörögjél, pedig a java még csak most jön. 

3. Egymás szemében

 
Ady Endre,
1908-ban.
 Székely Aladár felvétele /Wikipédia 

Gróf Tisza István miniszterenök meglátásai Ady Endre költőről/újságíróról:

1. : "Ady állítólagos költészete...a lelki anarchiának, az ész és szív ürességének kócos takarója... A Nyugat (a folyóirat) irodalma a pöffeszkedő parvönük üres feltűnéshajhászása, amely joggal számít a félművelt tömeg ízléstelenségére." (gróf Tisza István miniszterelnök Rusticus álnéven (! figyelsz? álnéven) írt kritikája, az általa alapított és az ő politikai nézeteit tükröző Magyar Figyelő című folyóiratban, 1911-ben. Tartalmi, de egyebekben szöveghű idézet a Rubiconról)

2. : "Ady Endre és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján" ( gróf Tisza István miniszterelnök tömör jellemzése az eszmei ellenfelekről) 

 


Gróf Tisza István ( kép forrása: Wikipédia )

Ady Endre költő/újságíró meglátásai gróf Tisza István miniszterelnökről:

1.

"Minden a Sorsé, szeressétek,
Őt is, a vad, geszti bolondot,
A gyujtogató, csóvás embert,
Úrnak, magyarnak egyként rongyot."

(Ady Endre Rohanunk a forradalomba című versének részlete, amely miatt a költő és a költeményt kiadó újságok ellen is ügyészségi eljárás indult, izgatás miatt...és amit később leállítottak. Más világ volt: a dualista korszellem  szabályai (?) szerint, egy bizonyos szint felett, valamint az egymás iránt érzett gyűlölettel vegyes tisztelet erkölcsi alapvetése szerint, az állami hatalommal bíró, liberális-konzervatív Tisza István nem torolta meg az őt ért verbális sérelmeket a jog vagy a párbaj eszközével, a civil-polgár Adyval szemben. Tisza mögött ott állt a teljes és véres államapparátus, de a harcukban nem a hatóságok játszották a főszerepet. Verbálisan azonban nem maradt Adynak adósa. Rendkívül ambivalens szellemi és emberi kapcsolatban álltak. Ady kétszer is kölcsönért folyamodott Tiszához, és ma sem egyértelmű, hogy a gróf lekezelően elutasította-e a költőt, vagy szívélyesen fogadta. E vonatkozásban Ady levelei is ellentmondanak egymásnak, de egy dolog biztos: egész életében nyomasztotta, hogy egy olyan embernél kuncsorgott pénzért, akit a legnagyobb megvetéssel sújtott utána, élete végéig. Nem tudott a gróf olyat mondani vagy tenni, amibe a költő ne kötött volna bele, ez pedig egyértelmű jele ennek az önmarcangoló szégyenérzetnek...is. Pedig kezdetben óriási reményeket fűzött, az általa sokáig nagyra tartott államférfi politikai szerepléséhez. A krónikák szerint a Tisza István életét kioltó merénylet hírét hallva, azt ismételgette zokogva, hogy "Ennek soha nem lett volna szabad bekövetkeznie!", ami – ha igaz – igen sokat elárul egyes esetekben a szavakról és a szavak mögötti emberről. Az ekkor már súlyosan beteg költő hamarosan követte a sírba neves politikai ellenfelét.)

2. : "...Ez a gazember még lakolni fog." (Ady Endre 1914-ben írt Enyhe újévi átok című versének zárósora, amely részben kesergő, részben a magasröptű és mívesen művelt tömény gyalázkodás ékköve: kihagyhatatlan, itt is elolvashatod, de a Rubiconon is, ha még nem kattintottál rá a linkre fentebb.)

4. Zseni, humanista, playboy

1. Holt költők társasága

2019-ben volt Ady Endre halálának 100. évfordulója. 

Ady Endre. Nem ő a kedvenc magyar költőm (Radnóti Miklós, József Attila, Arany János, Faludy György viszi a négyes fogatot...de a hatos fogatban már benne van), ám mit mondhatnék, ha nem tartanám korszakos zseninek, és az örökké szabad ember minden nyűgét s nyilait hordozó, kimagasló egyéniségnek, és nem úgy gondolkoznék róla ahogy, akkor nem töltöttem volna az időmet ennek a posztnak a megírásával. Költő, újságíró, publicista, de szerintem a szabadság művésze is volt, így nem csoda ha haragban állt az egész világgal, önmagát is beleértve. Ha semmi mást nem írt volna, csak ezt, már az is elég lenne, mert ez egy kis csoda. (Sinkó sokkal jobban érezte ezt a verset, mint Latinovits)

Adyval –a felszínen és a hivatalos állami, irodalmi protokoll szabályai szerint– még az Orbán kabinet is kesztyűs kézzel bánt: a Karmelita News-on, vagyis az M1 közszolgálati adóján és a társult közszolgálati csatornákon tematikus emléknapot tartottak róla, megnyitották a féltve őrzött kéziratait a látogatók előtt, és általában is megadták neki a kellő és mély tiszteletet. Ne vitassuk el: őszinte odaadással. Az intelligens, vagy nem intelligens, de legalább Ady életét ismerő konzervatív-jobboldali publicisták a nemzet poétájának tartják, és méltóan, tisztelettel szólnak Adyról. És olyat se gyakran olvasni, hogy Tóta W. Árpád elismeréssel szól Bayer Zsoltról. Igen, néha, villanásnyi és szikrányi időkre, egészen különös ez az ország, ahol felsejlik valami a mindent beborító fekália alól. Még Bayer Zsolt sem az, vagy nem annak látszik, aminek mutatja magát, vagy aminek őt lefestik. Még Magyarország egyik legnagyszerűbb színésze, – aki az utóbbi időben mintha kissé eltévedt volna a politikai dzsungelben – is a régi formáját hozza, ha Adyról van szó.

A költőt szeretni szokták...nem tapossák páros lábbal a jobboldalon. Sem. Egyesek.

Mert sokan vannak, akik két Adyt szeretnének látni, és különválasztani: van a politikus (újságíró, publicista, közéleti) Ady Endre, illetve a költő Ady Endre. A költő Ady Endre bejöhet a házba, de a politizáló Ady Endrének a küszöbön a helye, odakint, a farkasordító hidegben. A bajok általában akkor kezdődnek, ha pl. egy politizáló, emberi és társadalmi kérdéseket feszegetőnota bene! személyeskedve és sértően politizáló Ady vers kerül terítékre: ilyenkor könnyen lefagyhat a rendszer a melldöngető hazafiság híveinél. Ha még Tisza István hívei is, akkor duplán. 

A mélyben, a háttérben, a színfalak mögött ugyanis már másféle figurák tolják a NER szekerét, odalent nincs fair play, nincsenek szabályok, és nem kell udvariaskodni. Ott a nép igaz hangján dúl a harc.  Nagyon leegyszerűsítve és általánosítva: a balliberális/ellenzéki oldal támogatói szeretik, a konzervatív/jobboldal/kormányzat hívei utálják Ady Endrét.

És persze Tisza István esetében, csak fordított felállásban, ugyanez a helyzet. Ahogy bármikor, ha bármiféle, a mások fél számára etalonként szolgáló politikai, kulturális, építészeti, művészeti, vagy irodalmi ikon/szereplő kerüljön terítékre (ha Prohászka, Wass Albert, Tormay Cécile, Makovecz Imre, Ákos... kerül szóba hasonló lövészárok harc dúl.). Ady azonban jobban arat, ha szóba kerül, mert egyszerűen ismertebb, mint Tisza István. Ezt a lemaradást az elmúlt 30 év sem tudta pótolni. Az utóbbi 10 sem.

2. Tükör által homályosan

Ahol Ady neve felbukkan, ott jó eséllyel megkezdődik a seregek bevonulása. Az ellenzéki/kormánykritikus erők állnak az egyik oldalon, és a NER hívei a másikon. Soha nem lankad közöttük a küzdelem. A propagandistáktól, az önkéntes kultúrsztahanovistákon át az egyszerű, talpas, fizetett bértollnokokig mindenki kiveszi ebből a részét. Az internet búvópatakjaiban, a propaganda-szennyportálokon, a közösségi oldalakon vagy a Blog.hu kommentszekcióiban Ady Endre jelenti az egyik kulturális és politikai vízválasztó pontot.

A kormánykritikus-baloldali-liberális harci alakulatok számára Ady a megtestesült lázadás, a követendő szellemi példa, a független, az éles szemű és a kritikus, européernyugati, európai ember. Újságíróként és költőként is megkerülhetetlen, aki már életében kultikus alakja lett az irodalmi és politikai közéletnek. Imázsát legalább annyira építették a rajongói, mint ő, saját maga, tudatosan, de ő mégis állandó kétségek között és bizonytalanságban. A megjelenésére mindig kínos aprólékossággal odafigyelő, a ruházatában makulátlanul tiszta, nett, pedánsan öltözködő, skatulyából kihúzott Ady az őt közelről ismerő kortársai szerint elképesztően szuggesztív és magával ragadó egyéniség volt: ha valahol megjelent (kávéház, szálloda, vendégség stb.) szinte percek alatt az ujjai köré csavarta a társaságot, és mindenki a tenyeréből evett. Körül dongták a nők, és megmerítkeztek a fényében a férfiak: a barátjának lenni kitüntetés volt...és próbatétel. Bárkivel össze tudott veszni. "Ady Endre nem azért jött erre a világra, hogy mint a háládatosság, barátság és hűség soha el nem homályosuló szimbóluma szerepeljen a késő utókor elemi iskolai olvasókönyveiben." írták róla, a zseniről, az egyik híres afférja után. Amennyire nehéz volt követni őt, ugyanannyira volt szerethető is: nyughatatlan, izzó lélek, csupa ellentmondás. Őszinte volt politikai újságíróként és költőként is.

Ady Endre a halálos ágyában, 1919. január 27-én.

Ady a Tisza István elleni merénylet után, néhány nap híján három hónappal később halt meg. A Liget szanatórium II. emeletének 30-as szobája, a fényképészek/képzőművészeknek is az átjáróháza lett, 12 órán keresztül, amíg megtekinthették az egészségét soha nem kímélő, szélütéstől is meggyötört, végül spanyolnáthában/tüdőgyulladásban elhunyt költőt. Ahogy Kosztolányi Dezső mondta a költő halálos ágyánál: „Ami itt befejeződött, az gyors és tragikus volt. De ami itt kezdődik, az hosszú, nagyon hosszú. Olyan hosszú, mint a legenda és a halhatatlanság” Ez akkora igazság volt, hogy már Ady temetését is botrányos jelenetek tarkították a hatalmas érdeklődés, illetve a temetési szertartás szervezetlensége miatt, és a tömeg lökdösődése – szinte verekedése – az újságokban másnap óriási sajtóviharrá dagadt. (kép: Ritkán látható történelem)

A másik oldalról, a konzervatív-jobboldali rendszer/eszme trolljai viszont vastagon alázzák az általuk nemzetietlennek tartott, (maradjunk annyiban, hogy abban az időben minden tévedése, naivitása és bolyongása ellenére Adynál komolyabb, valódi hazafit nehéz lett volna találni) románbarát, zsidóbarát, politikai analfabétaként megbélyegzett, önpusztító, puhány, alkoholista, depressziós, vérbajos, láncdohányos, élvhajhász, nőcsábász, férjes asszonyt boldogító és férjes asszonyok után sóvárgó, nyavalygó, állandóan panaszkodó, az életének a gyertyáját mind a tíz végén égető poétát és túlértékelt újságírót, akiből szerintük csak a bolsevik-szocialista-kádári irodalomtörténet kreált mítoszt. Ha pedig Tisza István is felbukkan az egyenletben, a végeredmény matematikai bizonyosság. Tisza a költővel ellentétben a megtestesült hazafiság, a puritánság, a hűség, az erkölcs szobra volt, egy lovagló, vívó, sportoló, izmos, szikár és minden fizikai és szellemi hájtól mentes magyar hérosz. Bármit is tett Tisza, ami negatívan értelmezhető, az elenyészik a gróf hazafiságának és mártíromságának lángoszlopa mellett, és aki megkérdőjelezi ezt, az minimum tudatlan, hazafiatlan, de leginkább egy büdös, kommunista tetű.

Ráadásul – és ez mindent visz – Ady szabadkőműves is volt.

5. Tiszák, filoszemiták, antiszemiták, szabadkőművesek

1. Emlékmás

Liberális-konzervatív, Európa-párti, nyugatos és filoszemita: Tisza Kálmán és Tisza István is az volt. Adynak ugyan – aki szerint az ország kormányzatai keletre, egyenesen Afganisztánig lökik Magyarországot –  Tisza egyetlen nyugatos gondolata és tette sem volt eléggé nyugatos, de az egymás iránt érzett megvetésük mindkettőjüket gyakran késztette érzelem vezérelt túlzásokba. Adynál ez szinte kóros volt, ha Tisza neve felbukkant. Pedig látható, hogy milyen sok dologban álltak azonos oldalon.

Általában is igaz, hogy ha egy politikai oldal felépíti a saját ikonjait, szereti elhallgatni azokat a részleteket, amelyek kellemetlen színezetet adnak az általuk sugallni kívánt képnek. 2021-ben azonban az árnyalatok, az igazság és a teljes kép megrajzolása olykor túlságosan kínossá válhat, vagy nehezen kezelhetővé. Ma, a Soros kampányok és a Háttérhatalmazások korában, ahol a félázsiai, piros pöttyös seggűek tolják az orosz-kínai-törökbarát fősodort, ez rosszul venné ki magát, vagy legalább is csak nagyon erőlködve illeszthető be olykor a kormányzati kommunikációba. A "nemzethy, hazaffyas mártyromság" epikus hőse szerintem nem biztos, hogy szóba állna azokkal, akik ma szinte félistent faragnak belőle.

Nem vagyok benne biztos, hogy az átlag Fidesz szavazókat olyan könnyedén össze lehetne békíteni a Tiszák politikai portréjának minden mozzanatával, tekintve, hogy fennállhat némi feszültség a mindennapjaik politikai íve és a régmúlt idők valósága között.

Tisza Kálmán és Tisza István pragmatikus realisták voltak, ennélfogva mindenképpen politikai filoszemiták is: mindketten tudták, hogy a magyar és az európai zsidósággal való szoros együttműködés és jó kapcsolat nélkül nem lehet társadalmi békét, gazdasági fellendülést elérni a XIX. századi/századfordulós Magyarországon. Bankok, pénz, tőke, hitel kellett, jó nemzetközi és hazai kereskedelmi hálózat, nyugodt hazai politikai környezet, befektetőket vonzó gazdasági és törvényi feltételek, gazdaságélénkítő programok,...és ez mind olyasmi, amelyben a zsidó üzletembereknek/vállalkozóknak/pénzembereknek és politikusoknak kulcsszerep jutott. 

A Tiszák zsidóbarát politikája, a zsidók asszimilációjának elősegítése, és a zsidók integrációjának maradéktalan támogatása, vagy a kapitalista-liberális gazdaságpolitikában tanúsított nyugati, európai orientációjú elkötelezettség a dualizmus része volt. Minden kormányzat, minden eszközzel segítette ennek az alapvetően mezőgazdasági országnak a fejlődését, felzárkózását, és az ipari, kereskedelmi modernizálás, a szolgáltatások vagy a városiasodás, illetve a kultúra terén ez többnyire sikeres is volt ( a mezőgazdaság modernizálásában kevésbé, ott sok volt a kerékkötő)...Azt, hogy ez a zsidók bevonása/felemelése nélkül nem fog menni, már előttük, a reformkorban is pontosan tudták. Ennél fogva pl. Tisza Kálmán/Tisza István pártjában és támogatói környezetében nem lehetett volna büntetlenül – sem nyíltan, sem körül írva – zsidózni/ háttérhatalmazni sem.  

Liberális-szabadelvű-konzervatív politikai erőként tehát Tisza Kálmán és Tisza István is nyitott és felelősségteljes politikát folytattak ebből a szempontból: kész tudathasadás lehet ez ma egy ún. jobboldali szavazónak, akinek az agymosás szerint a brüsszelita-Soros-háttérhatalmaktól kell óvnia Magyarországot. Szíjjártó Péter is vastagon kapott az orcájára a Fidesz szavazóktól a facebook kommentfalon, amikor közzétette a fotót, amelyen a Rothschildokkal (értsd, agymosott szlengben: a háttérhatalmista-globalista-illuminátus-szabadkőműves-zsidókkal) tárgyal. Tátott szájjal a faszerdőben, klasszik. Beérett a vetés. Nem lehet egy seggel két lovat megülni: a rezsim a nemzetközi porondon az elfogadott normák szerint próbál lavírozni, a belpolitikában meg tolja a libernyák-sorosozást. Nem csoda, ha egyeseknél kiég a biztosíték. A Kossuth-téren egy nemzeti elkötelezettségű, ugyanakkor nyugatos, filoszemita, (ipari) kapitalizmust pártoló, szabadelvű embernek a szobra áll. Egy konzervatív libernyák hazafinak a szobra. Tiltakozz a gazdádnál, vagy kérjél tőle útmutatást, hogy most mi a pálya, Szása.

2. Hegedűs a háztetőn

Két részletben, 1867-ben és 1895-ben történt meg a zsidók/az izraelita vallás társadalmi egyenjogúsítása. Ezzel párhuzamosan vert kiirthatatlan gyökeret/erősödött a középkorból eredeztethető antiszemitizmus is, amelynek az egyik korai csúcspontja a tiszaeszlári-vérvád volt, a másik pedig Istóczy Győző rövid életű Országos Antiszemita Pártjának sikere, amellyel 17 képviselői helyet szerzett a parlamentben. Ma egy ilyen nevű pártot be sem lehetne jegyeztetni: ebből a szempontból a dualista Magyarország maradéktalanul őszintébb, egyenesebb korszak volt. Ma már sunyin, fű alatt tolják azt, amit annak idején az Istóczy-Prohászka tengelyen nyíltan felvállaltak. 1890 után a hol bújtatott, hol harsányan nyílt antiszemitizmus már annyira természetes részét képezte a magyar ugar rögvalóságának, hogy semmiféle ürügy vagy külön párt nem kellett hozzá: az utcán, a közbeszédben és a politikában is polgárjogot nyert.

Elmúltak-e e zord idők? Ugye, hogy ugye.

A tárgyalt 1867 és 1920 közötti időszakban a politikai üzenetek legnépszerűbb hordozói a vicc-és élclapok voltak. A zsidó-magyar kapcsolat mindegyiknek napi rendszerességgel tárgyalt témái közé tartozott, csak más-más előjellel. Legelőször a gróf Andrássy Gyula által alapított Borsszem Jankót adták ki, amely filoszemita, Tisza Kálmán törekvésit támogató újság volt, tehát a zsidók asszimilációját, elfogadását és társadalmi beilleszkedésük elősegítését szolgálta. Az élclapokat szerte az országban terjesztették – már amennyire azt a példányszám engedte – de alapvetően városi műfaj volt, és természetesen mindenekelőtt nagyvárosi és fővárosi. A budapesti/nagyvárosi zsidó kis-és nagypolgárság volt a megjelenő sajtótermékek biztos fogyasztója, és ennek az élclapnak az olvasótáborát is jelentős részben ők alkották. A főszerkesztője is zsidó volt, ahogy a kor nyomda- és sajtóiparának felvirágzásában is oly sok területen felbukkanó szereplő. Az összes többi élclap a Borsszem Jankót másolta le, ez volt a minta. Legnevezetesebb képviselői az Üstökös, a Bolond Istók, Füstölő, és a Herkó Páter volt, e két utóbbi masszívan, brutálisan és programszerűen antiszemita. Mindegyik úgy működött, mint afféle egyoldalú, semmiféle tekintélyt nem tisztelő, korabeli Charlie Hebdo. ( a C. H. mindig, mindenkibe, mindenhol belerúg, ők valóban függetlenek a cél megválogatásakor) Sajátos és abszurd poénja a történetnek, hogy a filoszemita lapok gúnyrajzai is a zsidó sztereotípiák megerősödéséhez, és végső soron az antiszemitizmus paneljeinek betonkemény lefektetéséhez járultak hozzá.bolond_istok_tisza_istvan_bevandorlas_kivandorlas.jpgTisza István, mint magyarellenes, zsidóbarát hazaáruló: a Bolond Istók (?) gúnyrajzán a gróf egyik kezével a fiumei kikötő irányába mutat – annak a másfélmillió magyarnak kiadva az útját, aki kitántorgott Amerikába/a világ négy égtája felé, amely időszak a magyar történelem egyik helyrehozhatatlan katasztrófája volt – míg a másik kezével felemeli a sorompót a galíciai zsidó bevándorlók előtt.

Dupla csavar a mai idők párhuzamában: az első verzióban lehetne egy gyakorlatilag vegytiszta fideszes, kifordított Soros-kampány, amelyben Soros állhatna Tisza István helyén, és az EU lenne a migránsáradat áldozata. Másrészt Tisza figurája simán behelyettesíthető lenne Orbán Viktoréval is, akinek a regnálása alatt az Európai Unió tagországai lettek a magyarok százezreinek menekülőútvonalai, miközben egyébként a letelepedési kötvény biznisszel megnyitotta a kapukat az unión kívüli gazdag és akár ismeretlen/rejtett szándékú (ázsiai, orosz stb. ) bevándorlók tízezrei előtt, ráeresztve őket az EU-ra...és ebben a második verzióban viszont már masszívan megállna az igazság súlya. De a lényeg: nincs új a Nap alatt. A Bolond Istók rég megelőzte a fideszes szennymédiát és a 444 kommentelőinek orbánfóbiás-csőlátását is.

Amikor ez a Tisza-ellenes karikatúra megjelent, a magyar és a zsidó nép együttélése, minden ingamozgásával együtt, dokumentáltan minimum 800 éves múltra tekintett vissza (ezt persze mindenki tudta, hiszen ebben éltek) és a zsidó bevándorlás (és elvándorlás!) egy mindig is létező, időszakosan ismétlődő folyamat volt, amelyben a háború elől menekülő galíciai zsidók tömeges megjelenése 1915-ben egy kivételes (de kétségtelenül nyomot hagyó és az antiszemitizmusnak óriási lökést adó) jelensége volt. A magyarok /a magyar lakosság kivándorlása pedig szintén nem egy vasárnap délutánra esett esemény volt, hanem hosszú évtizedeken át tartó jelenség, amely az ország minden nemzetiségét, így a zsidókat is érintette, és aligha valószínű, hogy ez bárkinek jobban fájt volna  – a magyarok elvándorlása különösen –, mint Tiszának...aki csak a XX. században vált igazán nagy súlyú politikai szereplővé, jóval később, mint ahogy az elvándorlás egyáltalán elkezdődött. De az ő regnálására is jutott ebből a keserű élményből. 

A gazdasági pragmatizmus mellett, a másik ok annyira direkt és egyenes volt, hogy arról akkoriban neves zsidó közéleti személyek, újságírók stb. többször is konkrét említést tettek. A zsidók a magyarok szövetségesei voltak a nemzetiségi politikában. Egészen pontosan az egyéb nemzetiségek ellenséges/nem kooperatív törekvéseivel szemben a zsidók elfogadták a nemzeti-liberális-konzervatív kormányzat asszimilációs, integratív politikáját. A dualista Magyarország, a befogadó nemzet politikája, annak minden állandósult és a zsidókkal szemben rendszeresen megmutatkozó ellentmondásaival együtt pozitív tartalommal bírt számukra, és a társadalom számára is...akkoriban. A neológ zsidóság vagy reform-zsidóság  (nem az ortodox hagyományokat, nem az ortodox öltözködést, stb. követő ) valóban egy hungarikum. Bár a kaftános, elkülönülő életüket maga mögött hagyó zsidó közösség kezdetben, bizonyos szempontból két szék közé esett: van az úgy, hogy egy kor – és a dualizmus minden pozitív törekvése ellenére is éppen ilyen volt – nem kezeli egyik utat sem igazán jól, és a befogadási hajlandóság csak nagyon lassú a többségnél, illetve átmenetileg identitásválsághoz vezet a zsidóság körében. 

a_magyarok_es_a_zsidok_befogadas_elfogadas.jpg„Az édes anya: No gyermekeim, ki jön az én házamba?
Nemzetiségi kölykök duzzogva: Nem megyünk mi!
A Kóbi gyerek: Itt vagyok, mámikám, fogadj be!
Istóczy
(az Országos Antiszemita Párt vezére): Anyámasszony, csak be nem veszi azt a jordány fattyat?

A Borsszem Jankó 1882-es, a tiszaeszlári vérvád idején készült címlapján Az Anya, A Nemzet, Magyarország hívja a gyermekeit, de csak egyetlen nemzetiségi gyerek, a zsidó az (itt jól látható, hogy az üzenet maga az asszimilációt erősítő, filoszemita, de a figura felismerhetőségének érdekében az ábrázolás akaratlanul is az antiszemita toposzokat erősíti), aki örömmel fut hozzá, míg a többi rosszarcú, ellenséges, és az öltözetükről azonosítható (szerb, román stb.) gyerek elutasítja. Ez a tanulmány kihagyhatatlan, feltétlenül ajánlom.

3. Vihar előtt

Még Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt lett európai hírű botrány, és szinte a későbbi Dreyfus-perhez hasonló figyelmet keltő ügy a tiszaeszlári vérvádból. Tisza Kálmán politikai és fizikai vasdoronggal ütötte az antiszemitákat, (kíméletlenül feloszlatta a felmentő ítélet után kirobbant tüntetéseket is, szuronyrohammal, és a halálos áldozatokat is bevállalva) és nem tűrte, hogy a vérvád nyomán fakadó gyűlölethullám maga alá temesse az országot. Életveszélyes ügy volt, és a per során nem egyszerűen az igazságot kellett elválasztani a hamisságtól egy gyilkossági vádban, jóval nagyobb tét volt ez annál. De a végeredmény sem tudta útját állni, befolyásolni, kiirtani a köznépben gyökeret vert kétkedést, bizonytalanságot és ellenséges érzületet. Ettől kezdve Tisza Kálmánt és később Tisza Istvánt folyamatosan támadták az antiszemiták: bár a szellemnek igazából soha nem kellett kiszabadulnia a palackból, mert az a bizonyos palack soha nem is volt igazán jól lezárva Magyarországon.

Háború zajlott a frontokon és a Parlamenten belül.

A liberális-konzervatív-nemzeti-hazafi-keresztény Tisza Istvánnak már korábban is, de 1916-tól napi rendszerességgel kellett szembenéznie pl. a nemzeti-hazafi-keresztény-nacionalista-jobboldal (!) támadásaival is a zsidóbarát magatartása miatt. Tiszát az "idegen, a gyökértelen, a keresztényietlen, a liberális-materialista kultúrát támogató erők" védelmezőjeként festették le. Ekkoriban a Függetlenségi párt és a Néppárt képviselői rendszeresen azzal vádolták meg Tiszát, hogy fedezi a zsidó hadi beszállítók, zsidó kereskedők tevékenységét (szó szerint átiratban az interpellációkban, értsd: spekulánsok, harácsolók, feketézők, árdrágítók, uzsorások és egyéb zsidó nyerészkedők, a sok-sok Löwy, Spitzer, Stern és Weisz), akik busás haszonra tesznek szert az állam kifosztásával, miközben az igaz magyar hazafiak a drága vérüket ontják a frontokon. Igaz, hogy rengeteg zsidó is harcolt a monarchia/Magyarország hadseregében – de már a 48-as szabadságharc honvédcsapataiban is 20.000 körüli zsidó fogott fegyvert –, a valóság tálalása azonban akkoriban is elég illiberális alapokon nyugodott, vagyis a cél érdekében nem bontották ki az igazság minden szeletét, illetve úgy hazudtak, mint a vízfolyás. Tisza Istvánt, a magyar szupremácia feltétlen hívét a magyar szupremácia feltétlen hívei támadták a Parlamenten belül. Meg a resztli a partvonalról: szociáldemokraták, kommunisták, baloldaliak, radikálisok. Ellenségből és ellenfélből soha nem szűkölködött egyetlen Tisza-kabinet sem.

A parlament a legvulgárisabb, legnyíltabb antiszemita verbális pogromok helyszíne volt ekkoriban.  A háború – minden háború – óriási üzlet: elkerülhetetlen volt, hogy ne akadjanak olyanok, akik visszaéltek a helyzetükkel, de a Tiszát és a zsidókat ért támadásoknak már egyértelműen szűkített, jól behatárolt és konkrét antiszemita üzenete volt. Harcosan és kemény szavakkal utasította ugyan vissza a vádakat (3 minisztere is zsidó származású volt), de azt is megjegyezte, hogy zsidó honfitársainak ki kell maguk közül vetniük azokat, akik bűnös úton jutnak pénzhez. Ezzel végképp két tűz közé került: a zsidók sértésnek vették, hogy felült az ostoba, antiszemita propagandának, az ellenzéknek és az antiszemitáknak pedig egyrészt beismerésként szolgáltak a szavai, másrészt csak lanyha hárítási kísérletet láttak benne a komoly szankciók helyett.

Tisza István volt a nyuszika a sapkában. Bármit csinált, az rossz volt.

E vonatkozásban szintén azonos sorson osztozott Ady Endrével, aki pl. magyarnak túl internacionalista volt, internacionalistának túl magyar, a politikai ellenfeleinek túl románbarát, a román barátainak meg magyarbarát, szabadkőművesként kitagadták őt az "igaz hazafiak", a szabadkőműveseknek meg nem volt eléggé elkötelezett...egész életében cipelte azt a terhet, hogy sehová sem tartozik igazán, minden oldalról ütik valamiért.

Vagyis Ady egy tökéletesen szabad, független, autonóm gondolkodású ember volt...ilyen az, ha valaki nem akar beállni a lövészárok-háborúba.

6. A legszabadabb szabadkőműves

1. Összeomlás

Szabadkőműves: ez ma vastag szitokszónak számít a polarizált politikai közbeszédben, elsősorban a kormányzati propaganda által feltüzelt hátsó, népi frontvonalakban. A szabadkőműveseket tartják ma a dualista-kori "deep state"-nek, a párhuzamos mélyállamnak, az állam rendjét bomlasztó titkos erőnek, amelynek mai megfelelőiként pl. a Soros-féle civil szervezeteket emlegetik. Nem fogom könyvtárnyi szövegben én is leírni a mozgalom történetét, de amit a blogposzt megértéséhez feltétlenül tudni érdemes, azt a keveset igen.

A tárgyalt 1867 és 1920 közötti időszak a magyar szabadkőművesség fénykora volt.

A szabadkőművesség hivatalosan 1717 óta létezik, de itthon, Brassóban és Pozsonyban, 1749-ben vert gyökeret. Háromszor tiltották be, háromszor éledt fel a hamvaiból a történelme során. A Martinovics-féle felkelés után betiltották a szabadkőművességet, de 1868-ban újjáéledt, és ettől kezdve a szabadkőműves mozgalom aktív résztvevője, alakítója lett a magyar kulturális, gazdasági, társadalmi és politikai közéletnek is, holott törvény mondta ki, hogy sem egyházi sem politikai kérdésekkel nem foglalkozhat...de az élet gyorsan felül írta a papírokra vetett vágyálmokat, ami részben azért történhetett meg, mert a titkos gyűléseken elhangzottakra szinte nulla rálátása volt a korabeli magyar hatóságoknak. Az osztrákoknál ez nem így volt, ott bármikor ellenőrizhették őket, ezért az osztrák szabadkőművesek is Magyarországra jártak át. Magyarországon két nagypáholy működött, amelyek 1886-ban egyesültek, és ezzel létrejött a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy. A magyar szabadkőművesek ebben is újítók voltak: két más rendszerű/más rítusú páholyt vontak össze, és ilyen azóta sem történt a világon.

A dualista kor liberális, szabad eszményekre épített magyar politikai közege csodás táptalaja volt minden olyan új, haladó vagy éppen romboló gondolatnak, ideológiának, amelyek aztán végül felszámolták a liberális, szabad eszményekre épített Magyarországot: ezzel persze végül a szabadkőművesek akaratlanul a szabadkőművesség újbóli felszámolásához is hozzájárultak. Trianon pedig egyenesen csúcs-katasztrófa volt a számukra: a magyar szabadkőművesek soha nem törekedtek az ország feldarabolására. 1867 után először a Tanácsköztársaságban korlátozták a tevékenységüket, aztán a Horthy korszakban végképp betiltották a mozgalmat, és az egy rövid, 5 éves időszakot leszámítva a II. világháború után, 1989-ig nem is tért magához.

2. A zsoldoskatona

Annak, hogy ez így alakult, egy 1899-ben, a szabadkőművesek akkori nagymestere/főmestere által közzétett vitairat volt az oka: ez a vitairat szakított/szakítani akart a szabadkőművesek jellemzően karitatív, filantróp, jótékonykodó és embernemesítő (jellem- és lélekerősítő) útjával, amely addig csak kívülről, semleges civil szerveződésként kívánta jobbá tenni a világot. A szabadkőműves tagság természetesen soha-sehol nem volt akadálya annak, hogy a tagok politikai pályára lépjenek/a politikai oldalról érkezzenek, sőt...amíg ezt a két tevékenységet nem mosták össze. Elvileg ez volt az elvárás.

A vitairat áttörte a zárt kapukat. Nyílt, egyértelmű politikai hatalomátvételre/a politikai életben való aktív részvételre buzdított, a politikai tér befolyásolására és megszerzésére törekedett, évekig tartó belső feszültséget és végzetes törést okozva a többségében békés utakat járó páholyok, és a páholyoknak e jóval kisebb, radikális vadhajtásai között. Ez utóbbiak, a radikális páholyok voltak azok, amelyek  – egyébként a létező társadalmi igazságtalanságokra reagálva, és telve a begyűrűző új eszmék, új ideológiák által – végül sírba küldték a magyar szabadkőművességet, és egy életre összemosták a szabadkőműveseket a zsidókkal, (neológ zsidókkal, bár az I. világháború kitörésének környékén lényegében már azzal sem, hanem sokkal inkább materialista, marxista, baloldali, szocialista, ateista "szabadkőművesekről" kéne beszélni), illetve megteremtették az antiszemitizmus egy teljesen új körét, a már meglévők mellé. 

A szabadkőműves-ellenesség és az antiszemitizmus azóta kéz a kézben járnak, holott pl. a Tisza István vezette kormányban is voltak szabadkőművesek, és ma is vannak a kormányt támogató, illetve az ellenzéket támogató szabadkőműves páholyok a témát kutató történészek, szakértők szerint, amelyek a két magyarországi nagypáholy alá rendeződnek. Az egyik nagypáholy "baloldali", a másik "jobboldali" címkét kapott, de azt pontosan tudjuk, hogy ezek a fogalmak mára értelmüket vesztették, és  – ismétlem – elvileg teljesen abszurd, a szabadkőműves alkotmánnyal összeférhetetlen lenne ez a fajta pártos-eszmei-ideológiai elkötelezettség. A tagok egyenként abban hisznek, amiben akarnak, de a páholyban ez a téma tabu... a szabadkőműves alapvetés szerint. Ma, bár erről sokféle szám kering, –de a célcsoport/a páholyok zárt világa miatt ezek csak találgatások, a források is bizonytalanok sokszor, vagy régebbiek –, néhány százra/ezernél talán nem többre tehető a hazai szabadkőműves tagok száma, akik kb. 20 páholyt hoztak létre. Ebben a műfajban azonban soha nem a mennyiség volt a döntő, hanem a minőség. Különlegesség is akad: a Napraforgó páholy pl. az első és a mai napig egyetlen női szabadkőműves páholy Magyarországon.

Szabadkőművesek többen is vannak a faluban – ez egy tény –, de szerintem szabadkőműves páholy is alakult, működik Nagykovácsiban.

Kettő.

1910-ben 102 páholy tartozott a nagypáholy alá, kb. 7500 taggal. Ady Endre 1912-ben lépett be a Martinovics páholyba: egyik mentora, barátja, név szerint Galván Tivadar mutatta be Jászi Oszkár kéri fel erre. A mindig önpusztító életet élő Ady, aki vastagon tudta fokozni önmagán, az elméjén, a szifilisztől meggyötört testén a nyomást  – Lédával szakított, eleve napi 5 doboz (100 szál) egyiptomi cigarettát szívott el, 3-5 liter pancsolt lőrét, rossz minőségű kocsisbort vedelt be, veronalt szedett, rászokott a morfiumra – elfogadta a meghívást. Ma ezt több helyen, általában úgy adják elő, hogy a szabadkőművesek beszipkázták Adyt, "a szellemi rabszolgájukká tették" és egy "egyházellenes, katolikus-ellenes zsoldost" faragtak belőle, pedig objektív tálalásban ez inkább életmentő, baráti, emberi tett volt Jászi részéről.  Tartozott valahová, nem felejtették el, nem hagyták magára...és már jóval korábban is szerették volna, ha belép a szabadkőművesek közé, csak Ady lelécelt Lédával Párizsba. Ez jobb programnak tűnt számára, mint titkos összejövetelekre járni. Hét ízben járt Párizsban, de nem csak a város érdekelte, akkor sem, ha Lédával volt, mert Párizs egyéb örömökkel is szolgált.

És azzal, hogy Ady belépett a szabadkőművesek közé, még véletlenül sem állt a zsoldjukba: egy öntörvényű zsenit nem lehet betörni.

3. A kívülálló

Azok, akik szitokszónak használják a szabadkőművességet vagy a tagsága miatt köpködik Adyt az internet legalján, gyakran semmit se tudnak erről a mozgalomról, a legprimitívebbek közöttük pedig egyenesen azt hiszik, hogy ez egy zsidó szekta.

A református Ady szépeket írt a szabadkőművesekről, de nem járt el az összejövetelekre. Aláírta 3 példányban a belépési nyilatkozatot a rítus végén, kapott szép inas-kötényt, de ezzel a hivatalos rész számára tulajdonképpen véget is ért. Összesen négy (!) alkalommal jelent meg a gyűléseken, jellemzően akkor, amikor feljebb léphetett a hierarchiában: az elismerést mindenesetre nem a páholyban végzett munkájával érdemelte ki, ez tény. Az egész habitusával összeférhetetlen volt ez a szervezett-csapatosdi.

Ugyanezen okból nem lehetett soha felcímkézni a politikai, eszmei, ideológiai elkötelezettségét sem: polgári radikális, liberális, szociáldemokrata, protestáns-antiklerikális, internacionalista, kozmopolita-világpolgár, magyar patrióta, baloldali, parasztpárti...mindegyik igaz egyszerre. Egész életében a magyarságért aggódó, és örökösen tépelődő, Istent, a belső békét és az igaz szerelmet kereső, gondolkodó emberként jellemezhető, és ez önmagában biztosan igaz. Gróf Tisza Istvánban ilyen kétségek, bizonytalanságok nem voltak soha: ő mindig tudta kicsoda, hová tartozik és hová tart, milyen eszközöket használ, és az életének fix kapaszkodó pontjai által – család, vallás, tradíciók, politikai közösség és elkötelezettség – egyenes tartásban, felemelt fejjel, rendíthetetlenül tört a céljai felé. Adynak jutottak a kérdések és a kétkedés, Tiszának csak válaszai voltak és a hajlíthatatlan bizonyosság.

Ez a tömegmozgalmár, vagy a szűkebb körű, egyesületes, vagy bármiféle rendű és rangú szektás-gyűléses-titkos társaságos-bandázós, illetve akármilyen pártpolitikai tevékenység olyan távol állt Ady habitusától, mint David Attenboroughtól az amazóniai dzsungel felégetése. Egyetlen alkalmat leszámítva soha nem volt tagja semmiféle politikai vagy kulturális bizottságnak, elnökségnek, vagy pártnak. Élete alkonyán  – majdnem azt írtam, hogy "idős korában", 41 évesen halt meg, de ahogy Ady élt, az 8 átlagos embernek elegendő lenne – az akkor már szinte mozgásképtelen költőt felkérték a Károlyi kormányba, a Vörösmarty Akadémia elnökének. De ez ennyit is ért, jelképes gesztus volt, és Ady eleve úgy fordult el ettől a forradalomtól, mint macska a romlott hústól. Az ő forradalma csak az ideákban létezett, a valóság túl mocskos, túl zsigeri volt neki.

4. Idegen a cowboyok között

Ady Endre egymagában volt egy egész, és ugyanakkor végtelenül magányos politikai, eszmei, kulturális, humanista mozgalom: ennél fogva szabadkőművesnek kifejezetten pocsék volt.

Ember nem volt még soha alkalmatlanabb szabadkőművesnek, mint ő. 

Adynak egyáltalán nem volt szüksége egy közösségre, jelen esetben a szabadkőművesek rendjére, útmutatására és alapszabályzatának elfogadására ahhoz, hogy a jóra és önmaga tökéletesítésére törekedjen, az igazságot és Istent kutassa, a haladás ügyét pártfogolja, az erkölcsi, morális felemelkedés útját keresse, és a karitatív, önkéntes, társadalomjobbító tevékenysége vagy a munkája által az értelem fényét, és a megvilágosodást vigye oda, ahol ez hiányzik: Ady egész életében ezt csinálta, ő az egész életét erre áldozta, és költői/prózai munkásságának szinte minden mondatát ennek a feladatnak, ennek az útkeresésnek szentelte. Neki ehhez nem volt (nem lett volna) szüksége ahhoz, hogy belépjen a szabadkőművesek közé. Humanistának és vallásos útkeresőnek született.

Ráadásul Ady harcosan, dacosan és minden lélegzetvételével politizált, amelyről akkor sem tudott volna lemondani, ha egyébként a páholy elvárásai ezt követelik tőle a belső összejövetelek során. A Martinovics páholy nem követelte persze, ekkor már egyáltalán nem, sőt. Éppen ezt várták tőle. A Martinovics páholy a legradikálisabb szabadkőműves páholy volt: ők a rendszer részeivé, alakítóivá akartak válni, a tagjai felbukkantak a Károlyi kormányban. A Demokratia páholy és a Martinovics páholy adta az 1914-ben megalakuló Országos Polgári Radikális Párt vezetőinek zömét. 

5. Szexmisszió

Az erkölcsös életvitel szigorú követelményeinek vonatkozásában pedig Tisza István sokkal alkalmasabb lett volna a szabadkőműves tagságra: ez azonban nem jelentett nála sem szexuális monogámiát. Ez szintén olyasmi, amiben hasonlítottak egymásra Adyval: időnként mindketten igénybe vették a prostituáltak szolgáltatásait.

Ezt sem szokták kidomborítani azok, akik nosztalgikus dicsfénybe vonják, és erkölcsi példaképként hivatkoznak Tiszára.

A gróf nyilvánvalóan némi bűntudattal, szégyenérzettel, és az alanyok iránti megvetéssel adta át magát a fizikai szükségletek ilyen erkölcstelen, és az ő méltóságával össze nem férő levezetésének: ez a következtetés egyrészt a dualizmusnak a nőket lenéző attitűdjéből, másrészt Tisza neveltetéséből és a társadalmi státuszából egyértelműen adja magát. Adynak azonban nem kellett megjátszania magát sem önmaga, sem senki előtt. Ennek a kizsákmányoló férfi szertartásnak a kezelésében jól megmutatkozott a kettőjük közötti különbség. Az őszintétlenség csapott össze a szabadsággal, őszinteséggel. 

A dualizmusban, a pénzért kapható testi örömöket 1867 óta a bordélyházak törvényileg is jól szabályozott világába próbálták bezárni: sikertelenül. A XIX. sz. végére Budapest a nemzetközi leánykereskedelem egyik híres központja lett. A hatóságok végül a tiltott kéjelgésre szakosodott utcanőknek is bárcát adtak, őket is folyamatosan orvosi vizsgálatra kötelezték, meghatározták hogyan és hol foghatnak kuncsaftot...és állandóan újraszabályozták a rendszert. Virágzó, iszonyatos, hatalmas iparág volt: egyike azon tevékenységeknek, amelyeknek szintén a dualizmus volt a fénykora. A magánzó prostituáltaknak, illetve a bordélyoknak a látogatása a férfi társadalom bevett szokása volt...és nagyon sokáig az is maradt: tűrték, elfogadták, használták, és kihasználták. Miután a jólelkű, önfeláldozóan hű, de formátlanra hízott feleségétől elhidegült, Tisza is visszatérő vendége lett olcsó, külvárosi, krajcáros bordélyházaknak: de még ezekben is a fukarságáról híresült el. Azonban az akkori Valero utcai és a Conti utcai nyilvánosházak látogatása semmiképpen nem fosztotta meg Tiszát attól, hogy elismert és teljes jogú, sőt kiváltságos tagja lehessen a társadalomnak  – és az is volt –, vagy akár egy szabadkőműves páholynak...amire nem hívták/nem jelentkezett soha.

Adyt ellenben igen. Ady viszont soha nem áldozta volna be az érzékiség, a gyönyörök féktelen, narkomán keresését sem egy titkos társaság, és különösen nem ennek az álszent, hazug, képmutató társadalomnak elismeréséért. Ő annál sokkal jobban szerette, imádta és habzsolta az életet, a maga teljességében, és ezen belül is imádta az életének a központját kitöltő, a gyönyörök forrásaként, múzsaként és néha lelki szenvedéseinek okaként szolgáló nőket, akár vad fizikai kapcsolat – nem csak szexuális, hanem olykor pofonokat osztogató és hisztérikus veszekedésekkel teli  –, akár plátói kapcsolat kötötte össze velük. Ady a maga kulturálisan magas röptű, intellektuális, kiművelt és válogatós módján, ugyanakkor megszállott nőbarátként, egy vegytiszta dualizmus-kori playboy volt, és a playboyok vezérfonala egyszerű: Egy playboy pontosan tudja, hogy nem szeretkezhet az összes neki tetsző nővel a világon, de azért törekszik rá. (by Playboy magazin)

Tisza István ráadásul egész életében az elsőfokú unokanővérével kötött házasságban élt: nem volt ez annyira szokatlan a Tisza családban korábban sem, és szép listája van azoknak, akik ilyen neccesen érzékeny házasságot kötöttek a történelemben a rokonságon belül. A témánál maradva, egyikük pl. éppen Ady apósa(!) volt. Tisza számára – kurvázás ide vagy oda, mert ez neki tényleg semmit sem jelentett, ő a látszat és a társadalmi elvárások grófja is volt, a család pedig szent – Ady életvitele és szerelmi ügyei képezték az ellenpólust.

És valóban, nyilván Ady volt a legkevésbé alkalmas személy arra, hogy Tiszát piszkálja a választottja miatt. Fordítva azonban már nem volt meg ez a távolságtartás a magánügyek terén. Amikor Ady élete leszálló ágában, nagy betegen, az ifjú szerelmével, Boncza Bertával/Csinszkával össze akart házasodni, a lány apja (országgyűlési képviselőként a gróf pártjának radikális szárnyát erősítette) Tisza Istvánhoz fordult tanácsért, hogy mihez kezdjen a lánya udvarlójával. Mire Tisza határozottan megpróbálta lebeszélni arról, hogy hozzáadja a gyermekét ehhez a hitvány alakhoz, amit ő meg is fogadott. A terv ugyan nem jött be, hiába tiltotta el az apa Adyt a lánytól, de ez a húzás valószínűleg nem fokozta a költőben a békülési kedvet. Tisza Istvánt se kellett tehát nagyon biztatni, ha arról volt szó, hogy hol vágjon Ady alá. Pedig e nélkül a kapcsolat nélkül nem születik meg a világ egyik legszebb szerelmes verse.

Tisza gyermekei fiatalon haltak meg: a lánya még előtte, diftériában, a fia pedig utána, spanyolnáthában. A sok ágú Tisza családban ilyen jellegű családi tragédiából több is akadt. Ady számára sem volt ismeretlen ez a fájdalom, amikor Léda elveszítette a gyermeküket...egy olyan filmbe illő hármas kapcsolatban, amely a legkevésbé volt szabadkőműveshez méltó, és Adynak szinte csak ilyen szerelmi kapcsolata volt. A szabadkőműves agenda első törvénye: a család boldogsága, és a család fontossága, és a család békéje. Az nem jó szabadkőműves/abból nem lehet jó szabadkőműves, aki a társadalom/önmaga nemesítése közben elhanyagolja a családját. És a család – mint társadalmi alapegység, mint szeretet közösség–  az soha nem volt Ady erőssége. Egy magányos zseninek néha még a házastársi szeretet, a legnagyobb szerelem is kötöttség lehet néha.

6. A belső ember

Magyarán és összefoglalva: nem volt olyan pont, ami alapján Ady illett volna a szabadkőművesek közé, illetve, amelyek miatt igen, azokban egész életében a szabadkőművesek nemes hagyományait követte, anélkül, hogy a tagságra szüksége lett volna. 

Valójában tehát nem Ady csatlakozott a szabadkőművesekhez, hanem a szabadkőművesek csatlakoztak hozzá. Nem Adynak volt alapvetően szüksége a szabadkőművesekre, hanem a szabadkőműveseknek volt szükségük Adyra. A szabadkőművesek léptek be Ady körébe, és nem fordítva. A Martinovics páholy tagjainak kellett volna inaskötényt felvenniük, nem a költőnek. Ady örömmel állt közéjük, mert a barátai, a támogatói, a kulturális vérrokonai hívták őt, és megtiszteltetés, egyfajta felemelkedés és kapaszkodó volt számára ez a felkérés...de erősen win-win szituáció volt ez, és a szabadkőművesek oldalán picikét nagyobb volt a pozitív hatás.

7. Nyugaton a helyzet változatlan

Mégis a páholyban való részvétele az, ami miatt ma állandóan napirenden tartják, ha árnyalni kell Ady életének/a munkásságának a megítélését a jobboldali-hazafias kurzus propagandában. Már életében is nagyon sokat bántották, nagyon sokan támadták ezért Adyt...akkoriban még más hangsúlyokkal, ma már rezsim-pozitívan. Részben az idegen érdekek aktív támogatójaként emlegetik (értsd: nem volt a korszellem szerint mérhető hazafi), és ugyanakkor a szabadkőművesek vétlen áldozataként aposztrofálják őt, akit a szabadkőművesek bepaliztak, megvettek, akinek átmosták az agyát, és csak felhasználták a mozgalom céljaihoz, afféle korabeli húzónévként.

Adynak nagyon sok zsidó barátja/mentora/munkaadója volt. A zsidó, a szabadkőműves barátai, mecénásai nélkül Ady már jóval korábban meghalt volna, illetve valószínűleg a szegény, újságtól-újságig tántorgó vidéki zsurnaliszták, a nyomorgó költők, az elismerésre sóvárgó publicisták életét éli.  Hatvany báró, Kornfeld Móric fizették Ady kórházi és szanatóriumi kezeléseit (Kolozsváron, Bécsben stb.), hihetetlen összegű pénzkölcsönöket nyújtottak neki, de a közvetlen munkaadói is kézről-kézre adták őt: vigyáztak az általuk felfedezett és általuk felkarolt, ifjú, tehetséges zsenire, akire számíthattak a Világ, a Nyugat, a Népszava, a Szabadság, a Nagyváradi napló, a Budapesti napló,...(fő)munkatársaként/ rovatvezetőjeként, de még az 1905-ös törvénytelen darabont-kormány bértollnokaként is, ahová szintén az egyik zsidó mentora, Vészi Endre, laptulajdonos/főszerkesztő vitte magával, óriási fizetéshez juttatva ezzel az örökösen pénzzavarral küszködő költőt.

Ady mindig nagyra becsülte, értékelte azt a támogatást, amit a zsidóktól/szabadkőművesektől kapott...és ugyanakkor kicsit szenvedett is tőle. Irodalmi perpatvarként indult, de hamar politikai színezetet kapott és emberi sértettségek sorát hozta magával az elhíresült Duk-duk affér, amikor leghívebb barátait, támogatóit, szellemi sorstársait rugdalta meg akarva-akaratlanul (vita van róla a mai napig, hogy Ady vajon miért írta meg a cikket a konzervatív/jobboldali/nemzeti  lapba, amely után mindenki felháborodva vagy értetlenkedve neki esett) Ő maga is kompország volt a magyarság és a zsidóság között, és a két part összekötésében/összebékítésében ingázott ide-oda.

Szerette, védte és támogatta a civilizált magyar zsidókat szóban és írásban is, és sok zsidó volt a szabadkőművesek között, és a zsidók is támogatták, védték őt, de ahogy Ady írta, az értelmes, intelligens, művelt emberek szeretik egymás társaságát. Touché. Adynak, ennek az elszegényedett és antiszemita környezetből érkező kisnemesnek a felemelkedésében a zsidó mecénások, a zsidó szerelmek, a zsidó kapcsolatrendszer, a zsidó kulturális, irodalmi, polgári közeg, a zsidó értelmiség, a könyvnyomtatásban és az újságírásban meghatározó szerepet betöltő zsidók olyanok voltak, mint a tüdőnek az oxigén. Nem véletlen, hogy a nem zsidó Ady a magyar zsidók költője is. Senki nem írt szebb védőbeszédeket az érdekükben soha, és senki nem állt ki értük-mellettük annyira, mint ő.

A korabeli sajtóban meghatározó szerepük volt, és pl. a Nyugat főszerkesztői/alapítói is zsidók voltak, de az újság jellegzetes, és a Tisza által vehemensen megköpködött hangját kialakító újságírók, publicisták, írók, költők viszont többségükben keresztények...amennyiben valamelyik olvasóm szeretne rugózni egy kicsit a vallási kérdésen, ami pont teljesen lényegtelen. Ha egy adott újság rossz, akkor vagy visszahívják, bezúzzák, vagy a hírlapárusítók is a seggüket fogják kitörölni vele előbb-utóbb, mert nem lehet majd eladni, és a lapkiadók/tulajdonosok/szerkesztők és a publicisták is nézhetnek más munka után. A Nyugat kulturális, szellemi hatása és jelentősége sokszorosan felülmúlta a példányszámát: térben és időben is, és Ady pl. a lap híres főmunkatársaként tulajdonképpen maga volt a Nyugat, pedig elég tekintélyes és híres az alkotók listája. Leginkább mégis vele azonosították a lapot...az újság ellenségei is. Még azután is, hogy Ady már rég halott volt.

8. A vád tanúja

Ehhez a képhez társul Adynak a halála után öt évvel, 1924-ben, cenzúrázatlanul kiadott publicisztikája, amely állandó hivatkozási alapként szolgál: a Korrobori. Ady 1917-ben írta, de a fiókba került. Vicces módon ezek az önkéntes vagy fizetett nertálibok, akik a kormányzat propagandáját tolják a szennyben, szintén erre verik a nyálukat, mert hallottak valamit, valahol, valakitől erről, és tudják, hogy ez valami zsidós dolog (rákeresni, elolvasni, vagy értelmezni általában lusták) tehát rímel a Sorosozásra, amelyben oly remekül ki lehet használni a magyar nép egy adott részében letagadhatatlanul jelen lévő antiszemita késztetést, és amit a Mester oly páratlan politikai érzékkel meg is lovagolt. (magyar nép, itt értsd: nem zsidó, mert természetesen a magyar zsidók a magyar nép részei, akár ortodoxok, akár neológok, akár stateszku-hitelvűek)

Olvassa a Korriborit az, aki még nem tette meg, nem hosszú.

De ha mégsem, akkor nagyon röviden összefoglalva, és önmagam számára is roppant bátorságot mutatva, hogy Ady szavait egyszerűsítem, átfogalmazom: az adott korban kifejező, ám a mai fülnek már kissé nehézkes nyelvezetű, kissé misztikus és óvatos gondolatfutamban – egy roppant kényes és állandóan visszatérő téma kapcsán, illetve annak hátterébe beágyazva – Ady Endre arra a következtetésre, reményre, vágyra, menekülőútra jut, hogy a boldogtalan, zárványként élő magyar nép mentsvára a magyar zsidókkal való keveredés lehet...és viszont.

Hétköznapi, profán nyelven: a sok vegyesházasság.

Ez az "idependerült, szeretem-nem szeretem" zsidókkal való, sok megpróbáltatást ígérő közös tánc lesz, ami majd felemeli a nyugati, polgári társadalmak szintjére a feudalizmusan és jobbágyszellemben ragadt, elmaradott magyar nép egészét, annak minden tagját, és ugyanakkor a zsidókat is maradéktalanul, végérvényesen a magyar nemzet részévé teszi. Ez a tánc önfeladást fog kívánni mindkét részről. Azt is látja, hogy ez egy halálos tánca lehet a két egymással, egymás mellett, egymás közelségében élő, de szellemileg, habitusban, kulturális nyitottságban más alapokon építkező népnek, és nagyon nehéz, hosszú út lesz az, amíg összecsiszolódnak ebben a ritmusban, amelyben a nők (a zsidók) szolgáltatják a zenét, és a hódítani akaró férfiak (a magyarok) táncolnak. Ady szerette összemosni a társadalmi, vallási, politikai képeket a szerelem, az érzékiség, a vágy megjelenítésével, és ez a halálig tartó héja tánc beszédes motívuma az útkeresésének... és a nyughatatlanságának is.

Ady szerencsére már nem érte meg, ahogy a magyar politika  – képletesen szólva már a halálát követő reggelen, részben az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaág, a kunbélák, a szamuelyk okozta sokkra válaszul – a Numerus clausussal ritmust vált, aztán 30-as években ráerősít erre, de a magyarok és a zsidók közötti halálos tánc vonatkozásában a költőnek végül maximálisan igaza lett...csak egészen felfoghatatlanul és másképp, mint ahogy ő azt remélte.

A magyar történelem 1000 éve is egy permanens, halálos kötéltánc. A halálig tartó vagy halálosan veszélyes, nehéz, kimerítő, sok botladozással járó, vagy a feleket tragikusan megtépázó táncok vonatkozásában Ady Endre egy jó, látnoki hasonlatra talált.

A gyűlölet az örökségünk: nézd meg miben élsz ma, nézd hogyan és mennyien szeretnék, ha folyókban ömlene a pártos honfivér. A Mester, a NER-propaganda az állandó harcban, a folyamatos ellenségkép gyártásában él, és kizárólag ezt az egy nyelvet ismeri. Aki nincs velünk, az ellenünk van, így szól a kormányzati ukáz. Egy ilyen küzdelemben minden és mindenki célpont, ellenség. 2010 óta ez a fősodor, az iránymutatás. Törzsi háború zajlik. Ennek a törzsi háborúnak ugyan csak egy szelete a magyarok és a zsidók közötti együttélés kérdése, de Tisza István és Ady Endre is részesévé vált ennek anno...és mindketten ugyanazon az oldalon álltak. A filoszemita Tisza István ettől még lazán "levéltetűzte" a zsidó Nyugatot: ugyanis nem vallási, nem nemzetiségi alapú volt a viszály, hanem politikai-eszmei.

Akár a Tanácsköztársaság vörös terrorját, akár a fehér terrort, zsidótörvényeket, a zsidók kivándorlását vagy az itt maradottaknak a tömeges kivégzését/a haláltáborokba küldését, akár a táncrend 1945 utáni megváltozását, akár a kommunistáknak a sváb lakosság elleni szervezett bosszúhadjáratát és a lakosságcseréket, akár a Rákosi korszak és az ÁVH gaztetteit, akár az 1956 utáni megtorlásokat nézzük, egészen a kádári konszolidációig/rendszerváltásig bezárólag, egy dolgot biztosan felvéstek a Magyarok Nagy Könyvébe: ezeknek a történelmi eseményeknek az együttes és soha nem csillapítható hatásaira mindig építhet bármelyik rendszerváltás (?) utáni kormányzat, vagy bármelyik politikai anyád kampány, amely szeretne egy kicsit fasisztázni, nácizni, zsidózni, magyarozni, genetikusan alattvalózni, sorosozni, kommunistázni, libernyákozni...mikor-melyiket. Ez a "mikor-melyik" szóösszetétel tulajdonképpen a magyar történelem esszenciája, és Hofi Géza örökbecsűje is hűen őrzi. 

Ady azonban új utakat keresett, harmadik utat, ötödik utat, huszonhetediket, rejtetteket, szokatlanokat, megmenekítőket. Sem a Nyugat, sem a Borsszem Jankó nem hasított olyan jól Rekettyebereznabokoralsón, és mivel a XX. század elején még viszonylag korlátozott volt az internetes elérhetőség, és így teljesen más terepen, más megoldásokkal kellett operálni a politikai-társadalmi változásokért. Ady pontosan tudta, hogy mennyire érzékeny témát érint az ötletével, és mire vállalkozik az, aki ilyesmibe belekezd, megpendít. Az egész társadalom és az egész nép jövőjét tekintve pedig szinte beláthatatlan léptékű a feladat. Talán nem véletlen, hogy ez az kósza gondolatfutam-ötlet így elsikkadt, a fiók mélyére került. Ady reménytelen útkeresése maradt egy olyan világban, amely úgy söpörte el őt az útból, mint Trianon a megbékélés lehetőségét. (a két világháború egy háború volt, 20 éves fegyverszünettel és felkészüléssel megszakítva) Ebben az antiszemita és gyűlölettel teli közegben 1917-ben már nagyon nehéz lett volna azzal domborítani, hogy a magyarok felemelkedéséhez a zsidókkal való szorosabb kooperáció az üdvözítő út...de az állandó depressziótól és kétségbeeséstől gyötört Adyt minden szalmaszál életben tartotta még egy óráig, egy napig. 

Tisza ezt sokkal földhözragadtabb, viszont használhatóbb módon közelítette meg. Nem lehet egy országot felépíteni úgy, ha az emberek egymást akarják felkoncolni benne. Tisza minden hibája, vétke vagy véres konfliktusa ellenére is pontosan tisztában volt ezzel. Még a szigorát, a kérlelhetetlenségét, az ellenzéki obstrukció letörésére alkalmazott eszközöket is ezzel indokolta. 2021-ben éppen ennek a béketeremtő-politikának az ellenkezője a fősodor. Egy kormányzatnak nem az a feladata, hogy gyűlöletet szítson, és a divide et impera alapján állandó háborús készültségben tartsa az országot. A fejlődéshez – nem csak a gazdasági, hanem a morális, erkölcsi fejlődéshez is – meg kell teremteni az összefogást és a nyugalmat, legalább a határokon belül. Szomorú, hogy részben éppen gróf Tisza István volt az egyik kerékkötője e nemes gondolat beteljesülésének, és ha ezt meg kellett említeni, Adyra mindig számíthatott.

7. Az ősbűn

1. Hegylakó

Ady, a nemzetietlen internacionalizmus e szabadkőműves megtestesülésének, akinek tehát volt mersze bolondnak, rongynak, gyújtogatónak, gazembernek, grófi senkinek, tavalyi cselédnek nevezni gróf Tisza István miniszterelnököt, céltáblán a helye. Nem a költő Adynak, hanem a politikus/újságíró/publicista Adynak van céltáblán a helye, de amikor megkezdődik a köpködés, általában egyre nehezebben bogozható szét a politikus és a költő, és jut "mindkét" Adyra a nyálból. A gróf sértegetése, gyalázása egyben a gróf által képviselt értékek megtámadása is, és ezek az értékek ma azonosak azzal, amit az Orbán kormányzat képvisel, illetve amiről azt állítják ők maguk, hogy képviselik...és az meglehetősen szelektíven válogat a teljes Tisza-képből. A politikus Ady megbocsáthatatlan szavakat írt le.

Csak egy maradhat!

Így megy ez a kispályán. Néha a nagyon is így megy, nagyon is.

A jobboldal (maradjunk ezeknél az anakronisztikus kategóriáknál az egyszerűség miatt) hívei soha nem bocsátják meg Adynak a politikai munkásságát, és minden tekintélyt lábbal tipró szabad, független, és boldogtalanságában is boldog autonóm szellemét...miközben egyébként látható, hogy mennyire bonyolult viszony jellemezte őt a hatalommal, a politikai hatalom képviselőivel, jelesül Tiszával kapcsolatban is, és még céljaikban is sokszor azonos oldalon álltak. De a finomhangolások nem illenek bele a lövészárok-háború logikájába.

És nem hull, nem hullhat terméketlen talajra az ma sem, ami Ady Endréhez kapcsolódik: van háttere, van aktualitása, és van történelmi, politikai és kulturális rezonanciája szinte minden tettének, költeményének, mondatának.

Különösen akkor igaz ez, ha Ady neve valamiért Tisza Istvánéval kerül együtt említésre. Az nem véletlen soha. Kettőjük harca nem csak két ember, hanem két világlátás összeütközése is volt...és e két világ között ma már ritkán van átjárás. Magyarországon, 2010 óta, szinte minden mondat vérre megy. A felszínen, nyilvánosan, a mikrofonok és a közvélemény figyelő tekintete előtt, az álszent politikai kommunikáció kamuflázs megnyilatkozásaiban el kell játszani az európai kultúrembert a kormányzati politikusoknak és a támogatóiknak, de ne felejtsük el soha, hogy Nagy Imre szobrát is suttyomban, éjszaka bontották le és szállították el...és ez az éjszakai, éjféli sunnyogás a politikai/közéleti igazság mai, valódi arca.

2. Kvíz Show

Noha már többször is utaltam rá a korábbi posztokban, már csak egy kérdés maradt hátra. 

Mi a bánatos köze van mindennek a Nagy Nagykovácsi Névháborúhoz?

Az már egy másik poszt témája lesz, ahol értelmet nyer ez a háttér. 

A poszt forrásainak listájához több tucat könyvet, lexikont, történelmi sorozatokat és magazinokat kéne felsorolni, nem beszélve ∼180 internetes forrásról, amire nincs hely – beleraktam annyi linket, amennyit talán elbír a szöveg, de a linkekre úgyse kattint rá senki, nem baj, részben csak leírtak hitelessége miatt vannak ott, ha mégis akadna valaki –, de Ady Endre egészen mesés összes prózai műve (és persze költeménye) Romsics Ignác kihagyhatatlan és csodás  Magyarország története, a részletes  információban gazdag 1000 éves Magyarország története, Raffay Ernő youtube videói,  – mindenki azt gondol róla, amit akar, de egészen elképesztő tudásanyaggal bíró történész, megkerülhetetlen szakértő, és rendkívül hasznosnak bizonyultak az előadásai a téma feldolgozásában – Tisza István beszédei/írásai, a Britannica Hungarica,...nagyjából ezek adták a poszt tény anyagának gerincét.

Köszönöm.

Most Nyomd, bébi, nyomd!, ha tudod,  vagy legyél te a Hallgatag ember, én elmondtam, amit elmondhattam.

Uff. 


 

A bejegyzés trackback címe:

https://zordidok.blog.hu/api/trackback/id/tr2216416748

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Éva28 2021.05.05. 13:09:29

Ez rettentő izgalmas! A dolgok mindig sokkal bonyolultabbak annál, mint hisszük. De még annál is, százszor! És az összefüggések kuszasága nem segíti a tisztánlátást. Eleve: honnan nézünk rájuk, mikor, milyen egyéb tudás birtokában. Bátor vagy, le a kalappal, hogy ezt így összeraktad!

Bubu64 2021.05.12. 16:23:57

Nagyon érdekes írás volt, igyekeztél minden oldalról megvilágítani a kor történelmét, az emberi cselekedetek,családi előzményit, pszichés okait, de nem vagy tárgyilagos, nagyon szubjektív írás volt, lehet, hogy több könyvet el kellene olvasni ezzel a korral kapcsolatban, olyanokat is, amivel nem értesz egyet, hátha átértékeled a gondolataidat. Nézzük Károlyi esetét, minden gond nélkül lehazaárulóztad. Mi van, ha ő másképp gondolta a magyar érdekek képviseltét. Látta, hogy az egyszerű katonáknak tele a töke a háborúval, nem akarta vágóhídra vinni őket. Az lett volna így is , úgy is.
Valóban nem változott semmi 110 év alatt. A 4. pontról a Szürke senkik c. film jutott eszembe, a háború értelmetlensége, vágóhídra küldött emberek milliói, annak felismerése, hogy mások húznak hasznot belőle, nem az átlag ember.
Szerintem egyáltalán nem képviselte a nemzeti érdekeket, Tisza István nem ismerte fel, hogy az országnak változni kell, hiszen változik Európa. Nagy mértékben felelős abban, hogy konzerválta a helyzetet, így nem fejlődött az ország társadalmilag, gazdaságilag. Most már értem Orbán miért isteníti, tekinti példaképnek, a sorsuk azonos. Lehet, hogy a vége is azonos lesz, ha Orbán így folytatja. Te komolyan gondolod, hogy "mester". Sajnálatos.

zord íjász · zordidok.blog.hu 2021.05.12. 19:15:04

@Bubu64: " Te komolyan gondolod, hogy "mester". Sajnálatos."

Mester. Nagy M-el. Komolyan gondolom. Csak attól tartok ezt benézted egy kicsit. Egy kicsit nagyon. Nem olvastad soha ezt a Bulgakov könyvet?

www.google.hu/search?q=a+mester+%C3%A9s+margarita&hl=hu&source=lnms&tbm=isch&sa=X&ved=2ahUKEwjFuLbVycTwAhXio4sKHaSHC3kQ_AUoAXoECAEQAw&biw=1317&bih=942

A Mester, az író, aki felépíti a rendszert, mint a könyv történetének egymás mellett/alatt/fölött futó szálait, mélybe küldi vagy felemeli a történet szereplőit, állandó párhuzamban, harcban, a pokoltól a mennyekig, a puszta valóságtól a misztikumig, a boldogságtól a szenvedésig, és mindezt a bűn és bűhődés kérdése körül. A világ egyik legjobb könyve.

A Viktor is úgy alakítja maga körül ezt a világot, ahogy a Mester, az író a maga képzelt/valós világát...de vajon mi lesz ennek a vége? Kivel, kikkel kell szövetkezni ahhoz, hogy megmenekülj a hálóból, amit talán saját magad szőttél és/vagy részben köréd szőttek? Erről szól az egész történelem, ezért imádom annyira. Elképesztő ahogy van, millió tanulsággal.

Orbán útja is az.

Ő a magyar politikai valóság legnagyobb alakítója. De én egy szóval sem mondtam, hogy ez az út pozitív, vagy pozitív hatású, vagy pozitív végkifejletű.

"Nézzük Károlyi esetét, minden gond nélkül lehazaárulóztad."
Abban, amit akkor tett, amikor 15 harcképes hadosztályt szélnek eresztett. Megbocsáthatatlan őrület volt. A hatása a fekete terrortól (a román fosztogatás, erőszak) Trianonig húzodott. Teljesen kiszolgáltatottá, védtelenné tette az országot. Még nem olvastam egyetlen történészt se (semmiféle ideológiai oldalról) aki ne tekintette volna ezt felfoghatatlannak. Meg is volt az eredménye.

Ettől még Varga Imre Károlyi szobra csodás műalkotás volt, imádtam, nagyon emberivé tette őt, és Károlyiról is lehetne írni egy ilyen pozitív-negatív mérleg történetet természetesen. Ő is a saját korának a tragikus hőse/antihőse volt. A dualizmus kitermelt ebből a fajtából elég sokat. Olyan idők voltak. Zordak.

Bubu64 2021.05.12. 19:31:07

Elkezdtem a Bulgakov könyvet 20-on éves koromban, de nem ment. Biztos nem voltam elég érett hozzá. Majd újra megpróbálom. A történelem fantasztikus, de én inkább a középkort kedvelem, nem az újkort. Az akkori, középkori kavarások érdekelnek. Kemények voltak akkor is az udvari intrikák, Medici Katalin nem volt egy pipogya nő. I. Erzsébet sem, VIII. Henrik. Imádom a történelmet. Érdekes, hogy a suliban nem voltam oda érte, csak így öreg koromban. Simán beülnék egyetemi előadásokra, persze nem azért, hogy vizsgázzak belőle, csak, hogy meghallgassam.

Bubu64 2021.05.12. 20:11:10

@zord íjász: Nem olyan egyszerű a dolog, egy mondattal nem lehet elintézni:"15 harcképes hadosztályt szélnek eresztett" a miérteket nem nézed.
Olvasd el ezt a könyvet, ha még nem tetted. Mint írtam utálom ezt a korszakot, de ezt elolvastam. Érdekes volt és kimerítő, nagyon oda kellett figyelni.
moly.hu/konyvek/ormos-maria-padovatol-trianonig-1918-1920

zord íjász · zordidok.blog.hu 2021.05.12. 22:36:03

@Bubu64: Ezt speciel nem olvastam még, de egyebekben meglehetősen sok forrásból tájékozódtam. :-) Majd belenézek. Ha megragad, elolvasom.

zord íjász · zordidok.blog.hu 2021.05.12. 22:37:53

@Bubu64: A középkor. A kedvencem. Mindenek felett. Egyetértünk.

Bubu64 2021.05.17. 15:26:27

A Korribori írás elég depisre sikerült Adynak. Ki(mi) a magyar, francia , német? Nem fölös kérdések ezek? Nem lenne fontosabb erre az 50-60-70 évre, amit itt töltünk, embernek maradni?
" A mi atyáink, akik talán még így-úgy magyarok lehettek, elfelejtették megcsinálni a magyarságot."
Nem is tudták volna, hiszen ide vándoroltunk és közben sok néppel keveredtünk. Ha pedig nincs keveredés, beltenyészet alakul ki, abból csak egészségügyi probléma van.

zord íjász · zordidok.blog.hu 2021.05.18. 06:18:24

@Bubu64: "A Korribori írás elég depisre sikerült Adynak."

Az az érdekes, amikor nem süt át egy írásán/költeményén a depresszió. Az a kivételes, az a más, az a szokatlan, az a feltűnő.
süti beállítások módosítása