Az orosz-ukrán konfliktus kapcsán írt első posztban már felsoroltam mi az az öt kérdés, amelyre, ha egy háborút kezdeményező fél nem képes egyértelmű és józan, racionális, pozitív (meggyőző) választ kell adni, akkor történelmi bizonyosság, hogy vereséget fog szenvedni. 

Ígértem egy példatárat, ami igazolja ezt az állítást. Már februárban elkészült az egész, de most van itt az ideje, hogy immár ezen az emlékezetes éjszakán is túl vagyunk. Hat példa lesz. Ez az első háromrészes, a többi rövidebb. (a felhasznált források listája az adott példa végére kerül)

Nem mellékesen úgy válogattam össze a poszt-sorozat darabjait, hogy leplezetlen párhuzam, áthallás, gyanús kicsengés és véletlennek tűnő utalás is legyen bennük az orosz-ukrán háborúra. Amely az oroszok számára természetesen megnyerhetetlen az első pillanattól kezdve, gondolom ez érthető célzás volt, még a háború kirobbanása előtt. A történelem az ilyen: szándékosan figyelmezteti a politikusokat, a hadvezéreket, a hódítókat, a birodalmak urait, hogy ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, de a tapasztalat szerint az ember süket a jótanácsra.

 ♦

Ez a poszt a Nagy Armadáról szól. Nincs kihegyezve a történelmi tabló teljes és részletes bemutatására: csak annyira ismertetem a konfliktus főszereplőit és a motivációikat, amennyire az nélkülözhetetlen az események értelmezéshez. Azért azt remélem, hogy nem kell külön csillagoznom és kiemelnem, melyek azok a részek, amelyek az öt kérdés megválaszolásának szempontjából is relevánsnak számítanak, és jól mutatják az összes fellelhető mai párhuzamot ennek az 434 éves történetnek a krónikájában.

Figyelmeztetni szeretnélek: ha érdekel a téma alaposabban is, akkor a posztban – noha roppant vázlatos, és természetesen átdolgozott, átszűrt, saját véleménybe ágyazott – óhatatlanul spoilerezni fogok, és le kell lőjek néhány poént. 

♦

• Mottó 1.: "A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi ostobaság. Bár az elsőben nem vagyok biztos." (Albert Einstein)
• Mottó 2.: "Soha ne becsüld alá az emberi ostobaságot!" (Yuval Noah Harari, zsidó filozófus, 21 lecke a 21. századra című könyvéből)
• Mottó 3.: "Tán meghaltok páran, de erre az áldozatra hajlandó vagyok." (A gonosz Farquaad nagyúr bíztató szavai a veszélyes küldetésre induló katonáihoz, a Shrek című animációban)
• Mottó 4.:  A látszat néha csal. (közhely)
• Mottó 5.: "A félelem az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet." (Frank Herbert: Dűne c. könyvéből/Békés András fordítása)

♦A Nagy Armada útban Anglia felé. Képkocka egy filmből: Elizabeth – Golden Age /trailer/forrás: youtube

♦

Egy spanyol flotta. 130 hajó. Többfedélzetes, hatalmas hadihajók, robosztus és súlyos galeonok, háromárbócos evezős gályák, balti-tengeri teherhajók, átalakított velencei és genovai szállítóhajók, könnyű naszádok, gyors futárhajók. 150 parancsnok a spanyol hadsereg vezetőinek és nemeseinek színe-virágából, 240 kisebb rangú tiszt, 8000 tengerész, 18.000 katona, 720 főnyi egyéb kiszolgáló-és kísérőszemélyzet, 2000 gályarabságra ítélt bűnöző/politikai rab az evezőpadoknál, összesen 30000 ember. 2430 különféle ágyú, 8000 puska és muskéta, 120000 vas-és kőgolyó az ágyúkhoz, szablyák, lándzsák, páncélok, csizmák tízezrei... valamint a flotta és hadsereg hat hónapra elegendő ellátásához szükséges hordók, tömlők, zsákok, ládák ezrei, amelyekben az ivóvizet, a sózott disznóhúst, a kétszersültet, a sajtokat, a rizst tárolták...azt az óriási mennyiségű felszerelést, készletet és ellátmányt, amely zsúfolásig megtöltötte minden hajó minden fedélzetének és minden rakterének minden négyzetméterét. A flotta feladata az volt, hogy útközben semmisítse meg az angol flottát, csatlakozzon Dunkerque-nél egy másik spanyol hadsereghez, vagyis a Spanyol-Németalföld/Flandria felől érkező szárazföldi csapatokhoz, kísérje át a La Manche-on ezt a könnyű szállítóhajókat használó partraszálló haderőt, és együtt hódítsák meg Angliát. Ez nagy vonalakban a Felicissima Armada, A Legyőzhetetlen Armada (hajóhad), a történelem egyik legnagyobb, és az adott korban a világ első számú világbirodalmának inváziós flottája.

♦

Ha nem hagyod, hogy béklyóba verjen a félelem, a harcban a legyőzhetetlen is legyőzhetővé válhat.

♦

1. Aki megvalósította 

II. Fülöp spanyol király Nagy Armadájának büntető-expedíciója és Angliát célzó megszállási terve egy teljesen elhibázott gondolat volt.

Nem is lehetett más: a hadjárat terve, így, ahogy megvalósult, egy zavarodott elmében fogant meg. Nem ő volt a legelső Spanyolországban, akinek az eszébe jutott az Anglia elleni invázió. A király egy korábbi ötletet vett elő és azt melegítette fel. Odakozmálta.

Amikor II. Fülöp utasítást adott ennek az inváziós hadseregnek és flottának a felállítására, már mentálisan és fizikailag is leszállóágban volt. Borzalmas betegség emésztette lassan a testét, de ő ezt nem tudta, vagy éppen ellenkezőleg: orvosai felismerték a jeleket és tudtára adták a diagnózist, és ezért egy utolsó, mindent felülmúlóan sikeres haditettel akarta lezárni az életét, mielőtt a kaszás dörömböl az ajtaján.

Négyszer nősült, négyszer özvegyült meg, és 12 gyerekéből 8 halva született vagy csak néhány hónapot/évet élt: nem lehet kétséges, hogy az a vallásos megszállottság, amely egész életében a zaklatott támaszkeresését motiválta, részben a családi tragédiából fakadt, de ez nála nem szelídségben, hanem fanatikus gyűlöletben csapódott le. Az inkvizíció lehetett volna az ő címerállata.

Portugál, francia, osztrák uralkodói házak lányaival kötött frigyei minden nagy európai királyi/császári ház jövőjében érdekelté tették őt. Egyik felesége pedig (alig 2 éven át) maga Tudor "Véres" Mária volt, így saját meglátása szerint Anglia trónjára is jogot formálhatott. Ennek a házastársi kapcsolatnak is komoly jelentősége volt, amikor indokot keresett a háborújához, ezen kívül pedig távoli és nyakatekert örökösödési ág/leszármazási vonalra hivatkozva is igényt tartott az angol koronára. A Nagy Armada kifutása előtt 18 évvel még I. Erzsébet kezét is megkérte, hogy e dinasztikus házassági ajánlattal növelje a már ekkoriban is túlméretes és valójában egyre inkább kontrollálhatatlan birodalmát, és ugyanakkor a katolicizmus ösvényére is visszaterelje a tévelygő Angliát. A Szűz Királynő (dehogy volt szűz) elutasította ezt a remek ajánlatot is, ahogy minden kérőjét. E vonatkozásban is megmutatkozott az uralkodónő éleslátása: a két ember intellektusa, világlátása, uralkodói képessége nem volt egy lapon említhető. A Jó Bess számára egy ilyen frigy emberként, királynőként és nőként is megalázó hátralépés lett volna. A spanyol király azonban soha nem bocsátotta meg ezt a sértést, elvégre elképzelhetetlen volt számára, hogy valaki kikosarazza őt, aki a kereszténység bajnoka és a fél világ ura. A politikai, vallási, birodalmi célok tehát összekeveredtek a személyes elégtétel vágyával.

Minden zsarnok bosszúálló természetű, ez e lényükből és a hatalomgyakorlásuk jellegéből fakad.

Spanyolország a kor megkerülhetetlen, gyakorlatilag az első számú politikai és katonai tényezőjének számított: Világbirodalom, amely Felett Soha Nem Nyugszik Le a Nap. Külbirtokai voltak Európában, Amerikában, Afrikában...a szárazföldi kontinenseken és a végtelen vizeken, a Karib-tengeri szigetvilágban és a Csendes-óceán szigetein, akármerre tekintett az ember a térképen. Kis túlzással azt is mondható, hogy a házasságkötések, a rokoni kapcsolatok, a politikai szövetségek, a katonai hódítások, a kontinensen vívott háborúk, a felfedező expedíciók, a konkvisztádorok gyarmatosító hadjáratai és ravasz diplomáciai manőverek révén az ismert világon egy kicsit minden spanyol volt, – és portugál, ő volt a nagy konkurencia – ahová a spanyol korona diplomáciája, hajói vagy szárazföldi seregei eljutottak. Ennek okán szinte folyamatosan háborúban állt: ellenségeinek, riválisainak, a hatalmát féltékenyen figyelő, vagy a gyarmatosításai miatt szenvedő ellenfeleinek száma nagyjából megegyezett a világ akkoriban (az európaiak által) ismert népeinek összességével. Vérmocskos rabszolgamunkán, kizsákmányoláson és genocídiumokon hízlalt arany, ezüst, mezőgazdasági és természeti kincsek sokasága volt a talapzata ennek a kimeríthetetlennek tűnő gazdagságnak.

A gyerek néha túszárnyalja az apját/anyját, néha kisujja körméig sem ér fel: ez mindig így van, de a fáraók, császárok, királyok, cárok történetében, mindenhol, ahol a trón klasszikus esetben a családon belül öröklődik – a rokonok, testvérek közötti harc is idetartozik – egész népek, milliók sorsa függ ettől. Az apa, V. Károly egy földrészeken átívelő országot örökített gyermekére, aki még ezt is növelni tudta: II. Fülöp uralkodása alatt érte el a spanyol birodalom a legnagyobb kiterjedését és hatalmát, pedig a szellemi képességek terén legfeljebb csak közepesen teljesített. Róla nevezték el a Fülöp-szigeteket, de ez inkább a spanyol korona kiterjedt gyarmatbirodalmáról árulkodik, mint a névadó erényeiről. Szerencsére hűséges, elszánt hadvezérek és hatalmas hadseregek álltak a rendelkezésére ahhoz, hogy átformálják az ábrándjait valósággá. A király ábrándjai azonban egyre magasabbra hágtak, és már rég olvadozott a viasz az ország teherbíró képességének szárnyain, anyagi és emberi értelemben is.

II. Fülöp javára írandó, hogy támogatta a művészetet, irodalmat, építészetet, általános értelemben vett politikai munkásságáról mégis lesújtó képet festett az utókor. Negyvenkét éven át tartó uralkodását egyszerre jellemezte az aranykor – átvitt értelemben és szó szerint – és az államcsőd, amely ciklikusan, rendszeresen visszatért. Spanyolország ezen időszak alatt háborúban állt/háborúba  keveredett az Oszmán birodalommal – a török/muszlim flotta megsemmisítése okán örök hálával tartozik Európa és minden keresztény a csodálatos hadvezéreinek az 1571-es lepantói ütközetért –, Franciaországgal, Angliával, a protestáns (és a katolikus!) felkelőkkel Spanyol-Németalföld lázongó tartományaiban, és persze ezen kívül számtalan kisebb-nagyobb katonai próbatételben is helyt kellett állnia Spanyolországon belül (lázadások), a gyarmatbirodalmain, illetve a kereskedelmi hajózásának biztosítása során.

Szinte felfoghatatlan, de II. Fülöp ezt az elképesztő méretű birodalmat kizárólag levelek/levelezés útján igazgatta. 1559-től kezdve az Ibériai-félsziget, ezen belül Kasztília maradt az otthona. Soha többé nem hagyta el Spanyolországnak ezt a központi tájegységét, alattvalói legfeljebb csak itt láthatták őt néha, messziről. A bezárkozó magatartásával igen hamar megutáltatta magát a nép körében, az anyaországban és szerte a birodalomban is. Ha nem is az egész életét, de annak egy meghatározó, jelentős részét egy kolostorpalotán belül élte le. 

Ez a kolostorpalota volt a San Lorenzo de El Escorial, az egyik fogadalma nyomán született hatalmas épületegyüttes, élete fő műve és büszkesége, ami ma a világ egyik leglátogatottabb turisztikai látnivalója. Ez a királyi kolostor az egyik legismertebb építészeti remekmű, amely miatt maradéktalan elismerés illeti: ez az öröksége ledobta magáról a király árnyékát. A fényűző, lenyűgöző, de egyben szikár és aszkétikusan zord birodalmi székhely könyvtártermei, szobái, csarnokai és pazar kulisszái jelentették II. Fülöp számára Spanyolországot. Noha számtalan ember vette körül a királyi udvarban, mégis inkább remeteként élt: itt volt otthon, itt érezte magát mentálisan és fizikailag is biztonságban. Nem minden uralkodónak sikerült békésen, párnák közt eltávoznia az élők sorából akkoriban. Ez a palota testesítette meg mindazt, amelyet számára az uralkodás jelentett: a félelemmel vegyes hódolatot kiváltó erőt. Az Escorial minden látogatóval éreztette ezt, ez volt építésének az egyik célja, ahogy minden hasonló épületnél jelen van ez a motiváció. A reneszánsz műemlék ma már kulturális örökségével hódítja meg a látogatókat és az építészet szerelmeseit.

A király a sérthetetlenség és a megközelíthetetlenség auráját építette és építtette fel maga körül, és talán egyetlen kortársa sem volt, aki ilyen tökélyre fejlesztette volna a ridegség uralkodói páncélját: bezárkózott a saját fenséges szerepkörébe, szellemi és fizikai értelemben egyaránt.

II. Fülöp a fél világ uraként egy példátlanul jól működő hivatalnokrendszer, és óriási, addig hatékony haderő felett rendelkezett. És ennek a hivatalnokrendszernek ő állt a csúcsán, ami ebben az esetben nem pusztán királyi méltóságából és a monarchia centralizált jellegéből fakad. Nyugodtan nevezhetjük főtitkárnak is: valódi hivatalnok volt, és élvezte.

Az Escorialba érkeztek a királyok követei, a tartományok/régiók urai, a saját bizalmasai, a birodalom közigazgatásának kulcspozíciójában ülő emberei, az államtanácsok képviselői, a miniszterek, a spanyol bürokrácia és a nemesség minden rendű/rangú tagjai a közös megbeszélésekre. A személyes, négy-többszemközti kihallgatások befejeztével ritkán kaptak azonnali, egyértelmű és világos választ az általuk halaszthatatlannak és létfontosságúnak ítélt ügyek elbírálásakor. A király üres szóvirágokkal, sablonszövegekkel és lózungokkal bocsátotta el őket a színe elől, hogy magányába visszavonulva, sokszor hetekig, hónapokig, évekig (!) töprengjen, mielőtt valamiről döntést hozott. A király így is naponta levelek tucatjait írta/íratta meg, amelyeket gyalogos futárok, vitorláshajók, postagalambok és a lovasok juttattak el a szomszédos palotáig, az országon belül egy másik régióba, vagy a világ túlsó felére: sajnos a távolságok növekedésével a leggyorsabb megoldás is túl lassú volt, de ez nem módosított az uralkodó hezitáló hozzáállásán.

II. Fülöp volt a spanyol Pató Pál úr és Hübele Sámuel elegye. Olykor erőszakosan türelmetlenkedett: általában a legrosszabbkor. Többnyire azonban lassú volt, halogató, piszmogó, és azt vallotta, hogy időt kell hagyni mindennek. Természetesen soha, egyetlen spanyol sem merte sürgetni a királyt – kivéve azt, aki megunta az életét –, vagy csak nagyon kacifántos, körmönfont és kicirkalmazott stílusban, ami pont semmire sem volt jó. Gyakran megtörtént, hogy a király – szándékosan vagy feledékenységből – egyáltalán nem válaszolt egyes levelekre, kérvényekre, beadványokra...ahogy az Idő sem adta futár kezébe ezeket, hiába bízott benne, hogy az is megoldhatja a dolgokat.

Pedig amikor éppen nem a lelki üdvét ápolta – sokat ápolta – valóban rengeteget dolgozott. Nagy munkabírású ember volt, de mindent egymaga akart kézben tartani: vágyálom és illúzió. Az irathalmok, tájékoztatások, miniszteri memorandumok, beszámolók, titkos jelentések és beadványok végtelen halmai gyűltek az irattárban vagy az asztalán. A király jóváhagyása nélkül lényegében semmi nem történhetett a spanyol birodalomban, és ez gyakran okozott összeütközést, zavart, késlekedést vagy felzúdulást. Az államgépezet csikorgó, keserves, mindent hátráltató lassúsága még a gyarmatokig is elhallatszott, ahol az alkirályok ugyan jelentős önállósággal és szabadsággal bírtak a döntéseikben, de annyira azért nem, hogy ne érezték volna állandóan a király hűvös leheletét a tarkójukon.

Soha, senkiben, még a közvetlen tanácsadóiban sem bízott meg teljesen: ezt még az apja, V. Károly német-római császár nevelte belé, és a fiú megfogadta a tanácsot. Állandó gyanakvással szemlélte a környezetét, mindenhol összeesküvést, ármányt, hamisságot és árulást szimatolt. Mint, aki tükörbe néz. De nem ez volt az egyetlen oka annak, hogy semmit sem engedett ki a kezéből, és az aktuális, akut problémák helyett sokszor jelentéktelen részletkérdésekben elmerülve morfondírozott, lényegtelen apróságokban adott utasításokat, ahelyett, hogy ezeket az alárendeltjeire bízta volna. A tétovázása rémisztően szőrszálhasogató természettel párosult: egy bürokrata számára a létező legrosszabb párosítás. Roskadozott a felelősség súlya alatt, de a bizonytalanságait és félelmeit királyi arroganciával, tudálékossággal és kérlelhetetlenséggel álcázta.

Semmiféle ellentmondást nem tűrt. Fiatalabb korában még akadt ennek nyoma, de ahogy idősödött, a keresztényi irgalomnak a szikrája sem maradt meg benne...kivéve a gyermekei, pontosabban csak a lányai irányában, mert őket felhőtlen odaadással, gyengéden és őszinte szeretettel nevelte.

Alattvalóira pusztán a saját királyi – értsd: isteni – akaratának eszközeként tekintett, akik feláldozhatók voltak, statisztikai adatok, szükséges veszteségek egy magasabb cél érdekében. Mindenki rettegett tőle: szeszélyes volt és kiszámíthatatlan. Az egyik levelében megértő, szinte baráti és engedékeny hangot ütött meg a problémák megoldásának keresésekor, a következő levélben ugyanez az alattvaló, ugyanebben a témában már olyan levelet kapott a királytól, amelyhez éppen csak a méregfiolát nem mellékelték.

"Mosolya és tőre igen közel volt egymáshoz." – ezt jegyezte fel róla Cabrera de Córdoba, a hivatalos udvari történésze, és ezt szó szerint kellett érteni. Fülöp a leghűségesebb hadvezéreit vagy közvetlen rokonait is kegyvesztéssel sújtotta, ha szerinte hibáztak, és a merényletek jóváhagyásától sem riadt vissza, ha valakit el kellett takarítani az útból. A spanyol királyi udvar elvileg nem sokban különbözött más európai udvaroktól, de a király természete felülről lefelé hatva is mérgezte ezt az intrikákkal, cselszövésekkel, árulásokkal, törleszkedéssel, mások bemocskolásával, a klikkek és a hatalmi, nemesi frakciók közötti leszámolásokkal teli poklot. Ez pedig nem csak az egész államapparátusra, hanem a tartományi politikára is rányomta a bélyegét.

Az üveges tekintetű felsőbbrendűségi tudat szintén minden diktátor és autoriter államvezető közös jellemzője a történelem kezdete óta: mindig, mindent, mindenkinél jobban tud, bezárkózva a maga alternatív valóságába és a tévedhetetlenségének nimbuszát alkotó falak közé, amelyet a kitartottak, a seggnyalók és kizárólag a lojalitásuk alapján kiválogatott legszűkebb bizalmi kör visszajelzéseinek tégláiból épít fel. Amíg rá nem omlik az egész tákolmány, mert az ilyen rendszer kovásza a minden emberi kapcsolatot átható félelem. A király, mint egy örökké éhes pók ült ennek a félelemből szőtt hálónak a közepén, és még közvetlen alattvalói, legbensőbb bizalmasai is – ahogy az majd a Nagy Armada vesztét bemutató második részben konkrét példában is átható lesz – inkább félrevezették, kábították, hazudtak neki, semmint felszítsák a haragját az igazság bevallásával. 

Az bizonyos, hogy a Nagy Armada parancsnokai is közvetlen tapasztalatot is szereztek II. Fülöpnek erről a réveteg, önhitt, minden érvet és tényt lazán félresöprő uralkodói hozzáállásról, és ennek a következményei rájuk és a Nagy Armada küldetésére nézve pusztítóak voltak. 

II. Fülöp önmagára Isten pörölyeként, Isten harcosaként, Isten katolikus akaratának a kiváltságos letéteményeséként tekintett. Azt vallotta, hogy minden cselekedetét Isten sugalmazza, és ő pusztán szolgája és végrehajtója Isten akaratának. Rejtélyes módon Isten akarata mindig egybeesett a spanyol királyság érdekeivel, ennélfogva az ő egyéni, személyes, hatalmi ambícióival és kicsinyes gyarlóságaival. Minden más király – joggal – képmutató, álszent, cinikus és romlott figurának tartotta Fülöpöt, ám a világi törekvéseinek áttetsző hazugsága mögött munkáló katolikus fanatizmusa nem volt álca, nem volt szerep. Pontosabban, nem csak az volt. Az inkvizíció, valamint Loyolai Szent Ignác keménykezű jezsuita rendje megalapításának és felemelkedésének korában, a spanyol katolicizmus nem pusztán üres szólamként alakította a társadalmat és formálta a mindennapokat. A hit, a vallás, az egyház (ez három különböző dolog) valódi kohéziós erő volt, és ha valaki megszólalt vagy írt egy levelet, akkor ott minden mondat tömve volt az Istenhez szóló imákkal és reményekkel.

A király mélyen vallásos emberként maga is naponta három-négy órát töltött imádkozással a kemény, hideg márványpadlón térdepelve vagy hason fekve a feszület előtt, miközben a köszvény, az álmatlanság, az uralkodással járó feszültség és az állandó önsanyargatás következtében folyamatos különféle testi fájdalmak vagy egyenesen csillapíthatatlan kínok gyötörték. Korán kelt, későn feküdt le, keveset evett, aszketikusan élt. Kimerült volt, a térde és a bokája feldagadt, a jó kiállású uralkodó tartása idővel görnyedté vált, részben le is sántult, de mindezt Isten szolgálatában végzett megpróbáltatásként büszkén viselte. A sebei és a szenvedése jutalom volt számára az egyetlen és igaz hit szolgálatában. Akkoriban viszonylag kevés videofelvétel készült, így Tiziano festményei is elegáns ruhákban és arisztokratikus mozdulatlanságban örökítették meg a királyt, de a szép kelmék, díszes prémgallérok, bársonyköntösök és selyemharisnyák egy megtört testet takartak. 

A lelki sötétséget azonban egyetlen ruha sem képes elfedni: az megmutatkozik a tettekben.

Önkínzó, önimádó, az önnön küldetéstudatától elkötelezett uralkodóként, ahogy szentül hitte, hogy a Mindenható Isten vezérli és gyámolítja, ugyanígy hitte azt is, hogy minden győzelem vagy csalódás mögött is kizárólag Isten akarata rejtőzik. Győzelem idején ez mindenekelőtt nyilván az ő őszinte hitének volt köszönhető, ám vereség esetén alattvalóinak keresztényietlen engedetlenségében keresett indokot. Spanyolországban pedig könnyen osztogatták a halált. A bűnbakra pallos, kötél, máglya, kínzókamra, száműzetés, megbélyegzés vagy kitaszítottság várt.

Ugyanakkor a király mindenbe Is beleszólt: az államügyeken túl nem maradt előtte észrevétlen egyetlen szakterület vagy hivatás sem, így természetesen a Nagy Armada ügyeiben is rendszeresen megnyilvánult. Tengerészeti, navigációs, hadászati, fegyverzeti, ellátmányozási, a szárazföldi hadsereg és a flotta taktikáját érintő kérdésekben osztogatta a kéretlen és gyakran az adott témában/szakmában a minimális ismeretekről sem tanúskodó utasításait. Elvétve felbukkant némi elfogadható, józan és tárgyszerű érv a konkrét parancsaiban és a jótanácsként leplezett felszólításaiban, de inkább csak a saját nélkülözhetetlenségébe vetett torz meggyőződése vezette a tollát. A maga módján és a maga korában egy One Man Show-t űzött: a színpad egyedüli sztárjának hitte magát, állandóan szerepelt, pontosabban mindenre rászerepelt, mindenütt jelen volt, és tette mindezt a levelein keresztül. 

2. Aki az ötletet adta

Alvaro de Bazán de Santa Cruz márki korának egyik legsikeresebb admirálisa volt: abban az évben született, amikor Mohács mezején az oszmánok kényszerpályára és katasztrófák sorozata felé terelték a magyar történelmet. Pályafutása során dicsőséges és véres győzelmeket aratott a törökök – ő Lepantó másik hőse a főparancsnok, Don Juan D'Austria mellett –, a mórok, a franciák, a portugálok ellen is. Kíméletlen ember hírében állt: a tisztjeinek a tiltakozását semmibe véve az Azori-szigeteknél vívott terceirai csatában az utolsó szálig kivégeztette a francia flotta fogságba esett katonáit. Sokan szégyenkeztek emiatt helyette is a lovagias, büszke spanyol nemesek közül, de a király szemében ez inkább az iránta és a birodalom érzett hűség bizonyítékának számított, nem pedig bűnnek, így Santa Cruz megkapta a legmagasabb rangot: ő lett az Óceánok Főparancsnoka.

A márki katona volt és nem reálpolitikus. Nagy stratégaként, a korábbi győzelmeitől elbizakodottan ő javasolta először a Nagy Armada felállítását és az Anglia elleni inváziót. Bár állítólag ő is csak átvette a gondolatot az Armada indulása előtt 11 évvel, pestisben meghalt Don Juantól.

Santa Cruz tervében azonban akadt néhány apró különbség ahhoz képest, mint ami megvalósult: ő sokkal több embert (majdnem háromszor ennyit), sokkal több hajót (minimum kétszer ennyit), és ennél fogva 1581-ben, az ötlet megfogalmazásának idején sokkal több időt szánt volna a felkészülésre. A király "szerencsére" ebben az ügyben is okosabbnak bizonyult. Elnapolta az ötletet, és amikor évekkel később elővette, a hajók és az emberek számát is leapasztotta, holott valójában éppen növelnie kellett volna azt a korábbiakhoz képest is. Közben ugyanis Anglia – addig is aggasztóan hatékony – tengeri haderője nem gyengült, hanem erősödött.

Talán egyfajta történelmi igazságszolgáltatás a terceirai mészárlásért, hogy Santa Cruz márki végül a saját ötletének az áldozata lett.

A király "bölcs" észrevételei és utasításai ezidőtájt ugyanis – érthető módon – elsősorban a Nagy Armada megbízott parancsnokát, a (halálakor) 62 éves admirálist találták meg. Santa Cruz márki a válaszleveleiben visszafogottan, türelemmel és a valós helyzet aprólékos feltárásával kezelte ezeket a – akár naponta – érkező királyi leveleket, amelyek apró-cseprő ügyektől kezdve az olyan meghatározó pontokig bezárólag, mint a flotta indulásának időpontja, tartalmaztak utasításokat. Az utasítások egy része felesleges locsogás és/vagy betarthatatlan volt. Ilyenkor a márki nagyon óvatos stílusban megmagyarázva a királynak, hogy amit éppen követel, az teljességgel megvalósíthatatlan (évszak, tengeri időjárás, széljárás, ár-apály, emberi tényezők stb.) vagy pedig ravasz, kivédhetetlen halogatásokkal hárította el teljesíthetetlen parancsokat.

A Nagy Armada felkészítése – az 1584-ben újra elővett ötlettől az indulás napjáig – négy éven át tartott, amelyből az utolsó kettő volt az intenzív építési szakasz, de 1587-től, Stuart Mária lefejezését követően valóságos pokollá változott a márki élete: II. Fülöpnek hirtelen már tegnapra kellett a kész flotta, mert a kivégzés híre alapjaiban bolygatta fel a politikai teret, és sürgetővé vált az azonnali csapás. Abban, hogy Santa Cruz márkinak még a Nagy Armada kifutása előtt összeomlott a szervezete (infarktust vagy agyvérzést kapott), és rövid szenvedés után távozott az élők sorából, szinte bizonyosan szerepet játszott, hogy a megfeszített munka mellett állandóan ezzel az okoskodó és mindenbe belepofázó despotával kellett sokszor piszlicsáré ügyeken végeláthatatlanul és időrablóan veszekednie, és aki az utolsó hónapokban teljesen igaztalanul még azzal is megvádolta őt, hogy szándékosan hátráltatja a hadjárat elindítását.    

Szinte valamennyi II. Fülöpöt bemutató könyvben, leírásban, lexikonban van egy hasonlóság, akad egy közös nevező, amelyet hol csak körülírva, hol kicsit határozottabban pedzegetnek: nem teljesen kizárható, hogy tébolyult vakbuzgósága mögött ténylegesen is pszichés zavarok álltak, kevésbé orvosi nyelvezettel szólva, talán nettó elmebeteg volt. Több jel utal erre, mint amennyi nem, és nem ő lenne (volt/lesz) a Habsburg örökösödési ág kusza ösvényein az első, aki elmebetegség jeleit mutatta, vagy konkrétan attól szenvedett: a Habsburgoknál a szoros rokoni/vérségi kapcsolatok közötti házasság nagyon gyakorinak számított egy időben, az ennek megfelelő következményekkel. II. Fülöp ezt egészen közelről átélte. Egyik fia, Ausztriai Károly, ismertebb nevén Don Carlos egy zaklatott idegállapotú, állandó dühkitörésektől gyötört gyerek volt, akit a király kitagadott az öröklési rendből, mint uralkodásra alkalmatlan személyt. Don Carlos legendásan gyűlölte a hideg szívű apját – 14 éves koráig szinte alig találkozott a királlyal, aki vele is éppen úgy bánt, mint valami kellemetlen alattvalóval –, és összefogott ellene a németalföldi felkelőkkel is, hogy letaszítsa a trónról. Merényletre készült az apja ellen. A király jó okkal félt a saját fiától, és az összeesküvés leleplezése után börtönbe záratta, ahol nem sokkal később – nem igazán vitás, bár bizonyítani soha nem sikerült – meggyilkoltatta a gyermekét.

Talán II. Fülöp sem volt feltétlenül érintetlen ennek a Habsburg átoknak az árnyaitól.

Akár a Nagy Armada elindítása is tekinthető úgy, mint ennek az elmezavarnak a bizonyítéka. A vicc? A vicc az – a következő részben lesz róla szó –, hogy maga II. Fülöp sem tudta pontosan megmagyarázni, hogy tulajdonképpen miért küldte el a flottát Anglia ellen, noha látszólag könnyen lehetett indokolni. Olyan vicc volt ez, amelyen senki sem tudott nevetni. 

3. Aki előre látta

Amikor Santa Cruz márki egészsége végképp felmondta a szolgálatot a királlyal való idegőrlő hadakozás nyomán, II. Fülöp Alonso Pérez de Guzmánt de Medina-Sidoniát, egy ősi és harcos család sarját nevezte ki a Nagy Armada új parancsnokának. Egy herceget. A királynak a márki után minimum egy herceg kellett, mert a kor szokásai szerint a spanyol nemesség elit tagjai közül lehetett csak főparancsnokot választani, hiszen csak egy grande de Espana, egy spanyol grand méltó arra, hogy a Legyőzhetetlen Armada élére álljon. Soha nem derült ki, hogy a rengeteg spanyol grand közül miért pont Medina-Sidoniára esett a választása.

Két hónappal a flotta indulása előtt történt ez, bár a király eredetileg úgy tervezte, hogy az Armada egy héttel (!) azután már keljen is útra, hogy Medina-Sidonia megérkezett a lisszaboni kikötőben várakozó flottához. Lisszabon kiválóan alkalmas volt gyülekezőpontnak, és Portugália ekkor már 7 éve a spanyol birodalom része volt. A nagy hírű kis ország, páratlan tengerészeti tudást birtokló hajósaival és flottájának hajóival együtt szintén a Nagy Armadát gazdagította. A királynak ez a tőle ritkaságnak számító, türelmetlen, egy hetes határidőt szabó elképzelése teljesen tarthatatlan lett volna még egy nagy harci tapasztalatú új parancsnok esetén is.

Ebben a hadjáratban konkrétan semmi sem alakult úgy, ahogy azt a király elképzelte.

Medina-Sidonia ráadásul minden volt, csak nagy harci tapasztalatú és boldogságtól repeső nem. Ember nem akadt azóta sem még a történelemben, aki ennyire megrémült egy királyi kinevezéstől, mint a 38. évét taposó herceg. Ő volt az Andalúzia főparancsnoka, ám gyűlölte a háborút, viszolygott minden erőszaktól – de egyáltalán nem volt gyáva, a vezérhajója pedig mindig ott lesz majd a harc sűrűjében –, és utálta a tengert, mert állandóan heveny tengeribetegséget hozott elő belőle. Különösen semmiféle tapasztalattal nem bírt a tengeri hadviselésben, de a hajózásról sem tudott szinte semmit sem, addig kizárólag utasként volt jelen a hajók fedélzetén (ahogy a királya is).

A Santa Cruz márkitól megörökölt hangzatos cím helyett ő mindössze arra vágyott, hogy zavartalanul adózhasson a nemesi kiváltságainak, lovaglás közben örömmel legeltethesse a szemét a narancsfáinak, a citromligeteinek, a szőlőskertjeinek, az olajfáinak a napsütötte dombokat beborító végtelen hullámai között, vagyis békében és nyugalomban élhessen a hatalmas birtokán, leginkább papucsférjként, a csodálatos feleségével, aki élete során 16 gyerekkel ajándékozta meg. Művelt volt, jóindulatú és mérhetetlenül gazdag – Európa egyik legvagyonosabb földbirtokosaként jegyezték a nevét –, és ugyanakkor állandóan nyakig úszott az adósságban, de ez a rangjának és életvitelének elfogadott része volt, ráadásul Spanyolország is nyakig úszott az adósságban, így nem lógott ki a sorból. Medina-Sidonia gazdagsága többek között az andalúziai desszertborból, a sherry készítéséből fakadt: még a spanyol-angol háborúk idején is megtalálta a kerülő módjait annak, hogy szállítson/csempésszen az angoloknak (!) az italból, mert a sherry az angol királyi udvar és nemesség kedvenc nedűje volt.

A biznisz az biznisz, pénz beszél, kutya ugat, karaván halad, miegyéb. Medina-Sidonia tudta az élet egyik örök igazságát: iszonyatosan, emberi elmével szinte felfoghatatlanul nagy üzlet lehet a háború a győztesnek, és ebből a szempontból nézve valóban a világ legnagyobb üzlete, amely nemzeteket és birodalmakat emelhet a magasba, de a békénél nagyobb üzlet nincs, csak ez utóbbinak nem olyan jó a sajtója.

Medina-Sidonia tehát nem nagyon akart hadba vonulni Anglia ellen, hogy hónapokig okádjon a tengeren, és közben esetleg meghaljon a hullámok között egy tengeri ütközetben, vagy ha segédkeznie kell, a partaszállást követően, és annak az esős, ködös, távoli országnak a szépen zöldellő füvébe harapjon.

Több oldalas levélben, szabályosan esdekelve könyörgött a királynak, hogy vonja vissza a kinevezését, és mérhetetlen őszinteséggel tárta fel a saját alkalmatlanságának indokait, semmit le nem tagadva, semmit nem szépítve. Szinte páros lábbal ugrált saját magán, egy totálisan inkompetens, eladósodott és szánalmas bohóc képét lefestve a király előtt. II. Fülöpöt nem sikerült ezzel meghatnia: ő ugyanis tévedhetetlen volt. Valószínűleg azt se nagyon tudta felfogni a maga kérlelhetetlen uralkodói gondolkodásával, hogy miképpen reagálhat valaki ilyen abszurd és szinte már felségsértő módon erre a nagyszerű és megtisztelő lehetőségre. Félresöpörve Medina-Sidonia minden bevallott kétségét és bizonytalankodását, ismét ráparancsolt a hercegre, hogy azonnal induljon, foglalja el a helyét a jelzett időpontban Lisszabonban, és folytassa a Tejo-n várakozó/gyülekező hajóhad felkészítését a nagy vállalkozásra. 

Így került Medina-Sidonia, egy hihetetlenül egyenes és őszinte, tiszta jellemű férfi, ám ugyanakkor a tengerészeti szlengben egy megtestesült "szárazföldi patkány" a Nagy Armada élére. Klasszikus felállás volt ez a spanyol tengeri hadvezetésben. És ezúttal végzetes is.

De az is tény, hogy Medina-Sidonia minden tőle telhetőt megtett, hogy legjobb tudása szerint teljesítse a király parancsát: más lehetősége nem lévén, igyekezett képzett, nagy tudású, a tengeri hadviselésben is tapasztalt katonákat venni maga mellé tanácsadónak, és az összes problémás kérdésben kikérte a véleményüket, és többnyire hallgatott is rájuk. A király őt sem hagyta nyugton természetesen, sőt, ismerve az új főparancsnok tapasztalatlanságát olyan mennyiségű és részletekbe menő instrukcióval látta el, amelyektől talán Santa Cruz márki dühében áttért volna az anglikán hitre. A király pl. a legaprólékosabban meghatározta a flottában szolgáló hadseregben kiosztható napi fejadagokat és a katonák napi időbeosztását is, majd parancsokat adott a keresztényi, az Úrnak tetsző élet szigorú betartatására vonatkozóan. A király nem igazán fogta fel, hogy egy kemény fizikai munkát végző tengerésznek/harcoló katonának más kalóriabevitelre van szüksége, mint neki, akinek a napi testmozgását a tintás lúdtollal való kapargászás jelentette.

Jellemző példa: külön kiemelve – természetesen levélben – utasította a Nagy Armada parancsnokait, hogy keményen torolják meg, ha a tengerészek Istent káromolják, vagy ha nem vesznek részt a napi gyónáson, vagy ha kikötői lotyókat találnak a hajókon, mert mindezek Istennek nem tetsző cselekedetek, és minden istenkáromlás, káromkodás és valamennyi keresztényietlen, világias csúfság veszélyezteti az armada küldetését azáltal, hogy a Mindenható emiatt elfordulhat a szent cél sikeres beteljesítésétől. Matrózok és katonák, akik nem káromkodnak. Aha.

Ilyesmikkel foglalatoskodott, de a Nagy Armada nem kézzelfogható valóság volt a számára, csak hír, csak jelentés, csak beszámoló. Soha nem utazott el a kikötőbe, hogy a saját szemével is megtekintse a flottát. Soha nem hívta össze a parancsnokokat egy közös haditanácsra. Soha nem találkozott velük. Talán a legmagasabb rangú főnemeseit leszámítva, akik időnként egy-egy kivételesnek számító audiencián a közelébe jutottak, nem is ismerte az addigi történelem egyik legnagyobb flottájának vezéreit. Még magának Medina-Sidoniának sem nyílt alkalma rá, hogy a kinevezéséről szóló parancs megérkezése és a flotta elindulása közötti két hónapban személyes kihallgatást kérvényezzen/remélhessen a királytól. A Nagy Armada főtisztjeinek többsége úgy halt meg, hogy az, aki a halálba küldte őket, számukra mindössze egy pecsét és egy aláírás volt egy papíron, de aki a véleményükre, aggályaikra, meglátásaikra és a tapasztalataikra személyesen nem volt kíváncsi. Spanyolország 8 millió lakosából tízezrek osztoztak velük ebben a sorsban: mindannyian csak arctalan bábuk voltak a király sakktábláján. 

De legalább útmutatást kaptak arról, hogy miképpen járjanak el, ha mondjuk az egyik vitorlamester elvágja a kezét, és megereszt egy Karádi őrmester-féle marinénit, tehát érezhették, hogy a király figyelme nem lankad az Vállalkozás sikerét felügyelve, áldassék a Mindenható Úr neve.

Medina-Sidonia azonban ezt a királyi gyámkodást is jól viselte – ilyen esetben a király iránti hűség mellett az érett férfikornak/fiatalságnak, tehát a mindent lepergető és kibíró, életerős elmének és szervezetnek is megvan a maga haszna –, és belevetette magát a munkába. Alig 60 napja maradt végül arra, hogy belerázódjon egy számára teljesen idegen közegbe, mielőtt végképp elodázhatatlanná vált az indulás.

Bekérette az összes iratot, feljegyzést, lajstromot. Naphosszat járta a kikötőt és rendszeresen összehívta a parancsnokokat megbeszélésre. Összevetette a küldetés célját és haditervét, áttanulmányozta a térképeket. Minden apró részletet tudni akart az Armadával kapcsolatban, az ellátástól a fegyverzetig. Mindenkit meghallgatott, senkinek sem kellett alakoskodnia előtte, ha kérdései vagy javaslatai akadtak. A legbizalmasabb emberei révén, gyorstalpalón szerzett meg olyan tengerészeti alapismereteket, amelyek által a tágabb körű megbeszéléseken legalább az elkerülhetővé vált, hogy utána a háta mögött kinevessék. Legalábbis valószínűleg abban bízott, hogy nem nevetnek rajta a flotta tisztjei, de ismerve bármely haderőnem, bármely hivatásos katonájának szakmai kérdések terén mutatott arroganciáját – ez korszakoktól független, a mai napig így van –, vagy mondjuk egy nagy harci tapasztalatokat szerzett nemes pökhendiségét, aki talán sértésként élte meg, hogy egy ezt a zöldfülűt helyezték fölébe, szinte biztosra vehető, hogy ezt nemigen kerülhette el. Ugyanakkor az is kétségtelen volt, hogy Medina-Sidonia lett az országban a király után a második legnagyobb hatalmú katonai vezető, így a gúnyolódók csak nagyon csendben végezhették ezt a tevékenységüket, ha nem akartak kötelet a nyakukba.

Ráadásul sokaknak nagyon gyorsan kivívta a tiszteletét, és ez nem csak a rangjának szólt: látták rajta az őszinte igyekezetet, odaadást, intelligenciát és akaratot. Számíthattak a figyelmére, az érdeklődése nem megjátszott volt. 

És éppen ezért, mivel józan, nyitott, jó fogadókészségű elmével bírt, pillanatok alatt megvilágosodott előtte a hideglelős valóság is: a küldetés célja a nyers szavakon túl homályba vész, a király haditerve rémisztően elnagyolt, hézagos és vázlatos, a flotta gyenge, az eszköz- és emberállomány egy része silány, a kockázat alábecsült, és a hadjárat sikere rendkívül kétséges. Az aggodalmait – csinosan becsomagolva, de tulajdonképpen szokatlan nyíltsággal –  nem rejtette véka alá a király előtt sem.

Aki pontosan úgy reagált rá, ahogy az várható egy rögeszméitől és téveszméitől elvakult, küldetéstudatos uralkodótól. A Kolostorpalota remetéje aláírta a Nagy Armada halálos ítéletét. És azzal az aláírással Spanyolország aranykorának is végett vetett.

A vereséget követő zord időknek volt ugyanis egy akár hétköznapinak is nevezhető, közvetlenül a katonai kudarcból fakadó spektruma, de volt ugyanakkor egy olyan területe is, amelyre ma visszanézve talán még a legbigottabb ateista is megrendülne a hitében, a kortársak számára pedig egyértelmű és világos jele lehetett annak, hogy a Isten féktelen haragja és bosszúja sújtja őket, mert mindarra, ami az 1588 utáni évtizedekben és évszázadokban történt, nem lehetett pusztán hideg és racionális szemléletű magyarázatot találni. 

Végül mégiscsak lement a Nap a Spanyol Birodalom felett.