A poszt 18 éven felülieknek szól.
Ukrán katonák a történelem leghíresebb trágár levelének írása közben. Az arcok és az egyenruhák változnak, de a harc időtlen. Forrás: Twitter / Business Ukraine/innen, ha tudni akarod mi ez
♦
Mottó: "El fogunk menni a végsőkig. Harcolni fogunk... harcolni fogunk a tengereken és óceánokon, harcolni fogunk egyre növekvő bizalommal és növekvő erővel a levegőben, megvédjük szigetünket, bármibe kerüljön, harcolni fogunk a partokon, harcolni fogunk a leszállópályákon, harcolni fogunk a mezőkön és az utcákon, harcolni fogunk a hegyekben; sohasem adjuk meg magunkat." (Winston Churchill, 1940, június 4., rádióbeszéd)
♦
Vlagyimir Putyin a világ legsikeresebb nemzetépítője.
Az ukránoknak szobrot kell majd neki állítaniuk Kijev főterén azután, hogy Oroszország összerogy, és hosszú távon darabokra esik a megnyerhetetlen háborúja következményeinek roppant súlya alatt.
Lehet ez egy kicsi, egy napig álló, habszivacsból készült szobor is, de szerintem, ami jár az jár: úgy összerántotta az ukrán nemzetet, úgy megerősítette az összetartozás tudatukat, úgy feltüzelte a nemzeti, patrióta érzelmeiket – jól mondod, még az eddig is erős nacionalizmusukat is –, úgy összeforrasztotta őket, olyan egységbe terelte őket, ahogy zaklatott történelmük során szerintem még senki. Aki 1991 után ukránként eddig nem volt különösebben büszke Ukrajnára/a kormányára/az elnökére/a népére, az Majdan óta, vagy 2014 óta, de igazán február 24.-e óta biztosan az: ezt a heroikus küzdelmet látva bárki az lenne, akiben van szív. Árulók persze mindig voltak, vannak, lesznek, de itt a teljes képet kell nézni.
A magyarok 500 éve próbálják átjuttatni azt az alapvetően igaz üzenetet a határainkon túl, hogy mi kivéreztünk, emberfeletti küzdelemben, iszonyú veszteségeket és tragédiákat elszenvedve védtük önmagunkat, a kultúránkat, a megmaradásunkat, és ezzel együtt örömmel vagy kényszerűségből, az mindegy, de védtük Európát, a nyugatot, a kereszténységet a muszlim veszedelemtől – ez még akkor is így van, ha részben csak pufferzónaként útban voltunk a Török Porta és a Bécsi Udvar hatalmi harcában –, de rajtunk kívül (én még nem hallottam róla) ezt sehol nem tanítják és/vagy gondolják így.
Mi tudjuk, mi így gondoljuk, mi átéltük, de másokat nem érdekel, vagy letagadják ezt.
Amit mi 500 év alatt nem tudtunk elérni, azt az ukránok 10 nap alatt összehozták: ők a demokrácia, a szabadság, a függetlenség, a nyugati kultúra és európai eszmények védelmezői egy honvédő háborún belül, amelynek keretében az egész civilizáció küzdelmét magukra vállalva harcolnak a mostanra tulajdonképpen sátáninak és barbárnak lefestett Oroszország ellen, amelyet a világbékét veszélyeztető Putyin vezet...és ez a narratíva a nap 24 órájában ismétlődik a mérvadó, sokak által nézett, vezető hírcsatornákon. Már most tananyag.
Senki nem akarta az ukránokat ∼20 éven belül felvenni sem a NATO-ba sem az Európai Unióba, mert egészen egyszerűen reménytelennek tűnt, hogy ezen időszakon belül képesek lennének teljesíteni a csatlakozási feltételeket bármelyikbe is – a Forbes a 10 legrosszabb gazdaságának listáján a 4. helyre tette 2011-ben, Guinea után, de GDP tekintetében is rendkívül rosszul szerepelt –, nem beszélve a geopolitikai aggodalmakról, hiszen konkrétan háborúban állt, miután a kis zöld emberkék darabokra szedték. Amióta Putyin megindította a háborúját máris jobb helyzetbe tornázták magukat csatlakozási szempontból és érzelmi oldalon.
Bárki, aki olvasta Ukrajna (jelen esetben ez a mai Ukrajnát is magában foglaló földrajzi területet jelenti) történelmét az tudja: 1000 évnyi zord idő tépázta, alakította ennek a területnek a sorsát, amely állandóan más birodalmak, fejedelemségek, királyságok, császárságok, cárok érdekszférájának ütközőzónájában helyezkedett el: egy magyar számára ez ismerős képlet.
Görögök, makedónok, rómaiak, gótok, hunok magyarok, besenyők, vikingek lakták vagy éppen szaggatták, aztán a Litván Nagyfejedelemség, a Lengyel Királyság, a Moszkvai Nagyfejedelmeség, a Mongol Birodalom, A Habsburg császárság, a cári Oroszország, a sztálini Szovjetunió marcangolta és/vagy olvasztotta magába. A kozákok önállósági törekvései hamar kudarcba fulladtak, szinte mindig akadt valaki, akinek hűséget kellett fogadniuk, vagy akivel óriási véráldozat árán harcba kellett bocsátkozniuk, hogy legalább a nyelvüket, kultúrájukat megőrizhessék, ha politikai függetlenségüket nem is. Vannak ennek a harcnak legendás fejezetei, amely pl. a te disznópofa, te kancasegg, te hentes kutyája, te kereszteletlen tökfej kezdetű, mostanra a világirodalom részévé lett levélben is megmutatkozik.
Többnyire a túlélésért folytatott harc dominált. Ebben láthatóan nincs újdonság.
Ráadásul amikor a Szovjetunió széthullott, Ukrajna akkor sem lett az az ország, amivé válnia kellett volna. Mintha az elveszettség, a kétségbeesés, a nyomorultság összes folyója Ukrajnában ömlött volna össze Európában – hozzánk ebből pl. a szemétkezelés megoldatlansága miatt a Pet(palack)kupa, tehát sok száz tonnányi szemét jutott el eddig főleg, és természetesen a nyelvtörvény miatt politikai hadakozás, a honfoglalási emlékmű rendszeres megrongálása, a magyarokat ért zaklatások.
Itt nem részletezendő okok miatt úgy alakult, hogy több kárpátaljai magyarral kerültem kapcsolatba, és sokat beszélgettem velük...jól mondod, még nem jártam Ukrajnában/Kárpátalján, de nem is kaptam hozzá nagy kedvet. Életemben ennyi elkeserítő beszámolót nem hallottam: elnéptelenedő magyar falvak, parlagon heverő földek, kevés a munkáskéz, de egyre több a tolvaj, 10 házból 6 üres, szemét, elhanyagoltság, elvándorló fiatalok, mindenütt csak az öregek maradnak, mindenki külföldre házasodik vagy ott vállal munkát ameddig lehet...a városban jobb a helyzet valamivel, de a falu haldoklik. Kárpátalja pátosz nélkül. Nem tudom mennyire jellemző ez, de három különböző kistelepülésről érkezett embertől hallottam ugyanezt. Mondjuk, Magyarországon sem ismeretlen tendencia, ez igaz.
De ez csak tényleg csak műanyag palack a problémák hegycsúcsán, még ha nekünk első helyen állóan fontos is.
Európai mértékkel mérve biblikus méretű szegénység, állami és hétköznapi korrupció, elképesztő bűnözési ráta, romokban heverő gazdaság, idegengyűlölet, oroszgyűlölet, mindengyűlölet, tomboló nacionalizmus, csökkenő népesség, a jól kihasznált mezőgazdasági adottságok mellett a még mindig kiaknázatlan lehetőségek tárháza, állandó orosz beavatkozás, megfélemlítés, választási családok, hősies forradalmi megmozdulások, a Majdan-tér vérfürdője, országcsonkítás, belső ellentétek...hosszan lehetne sorolni.
2022. február 24.-én mindezt elsöpörte a valódi megmérettetés. És abban az ukránok felülemelkedtek önmagukon.
Putyinnak tehát – nemzetépítő munkájának elismeréseként – jár az elismerés ukrán részről. Az agresszióval okozott károkért, a gyerekgyilkosságokért, az özvegyekért, az árvákért, az elpusztított városokért, a lerombolt infrastruktúráért másféle jutalomban fog részesülni, de én nem hiszem, hogy ehhez a Hágai Nemzetközi Bíróságnak sok köze lesz.
Ez a jutalom majd akkor lesz esedékes, miután Putyint a saját emberei az oligarchák közreműködésével megpuccsolják, házi őrizet alá helyezik, vagy elmegyógyintézetbe zárják, ha tényleg megbomlott az agya, vagy váratlanul fellépő egészségügyi problémák következtében még az ukrajnai háború alatt életét veszti. 70 éves, szerintem nagyon beteg – ha ránézek ez az első, ami az eszembe jut –, teljesen széthullottnak tűnik, az időnként rátörő úgynevezett Hosszú Asztali Paranoiában szenved, amelyet valószínűleg nála a cári felsőbbrendűség érzékeltetése, az egyszerű eszközökkel végrehajtott merénylettől való félelem és a fertőzések elkerülésének vágya okozhat. Ez utóbbit még el lehet fogadni, de az első kettőt csak saját maga építi és gerjeszti.
Ugyanakkor nyilvánvalóan állandó háborús stresszben kell ébernek maradnia: ez még egy egészséges, fiatal szervezetet is megviselne, és én kétlem, hogy Putyin naponta 5 óránál többet aludna. Napközben katonai jelentéseket olvas, a parancsnokainak az óránkénti beszámolóit hallgatja, videokonferenciákat tart, rögtönöznie kell a hadászati helyzet vagy a nemzetközi büntetőintézkedések változásaira reagálva, és magas hőfokon égeti a készenléti energiáit. Mindeközben bizalmatlanságban és rettegésben él: a nyilatkozatai egy sarokba szorított vadállat dühének és szűkölésének az elegyét idézik fel. Állítólag folyamatosan dührohamai vannak: én ezt elhiszem, dezinformációs háború ide vagy oda. A hadjárat kínját figyelve, a hazai és nemzetközi reakciók fényében, illetve a brutális gazdasági, politikai, társadalmi következményeit tekintve indirekt módon is bizonyítottnak látom az amerikai hírszerzés értesüléseit erről. Vlagyimir Putyin mostanra talán ezerszeresen megbánta, hogy nem gondolta végig azt az öt kérdést, amelyre minden háború megkezdése előtt választ kell adni a győzelemhez.
Bár azért ezt lehet tudni a történelemből: az orosz gondolkodás, az orosz ember tűréshatára nagyon más.
Ettől függetlenül, úgy vélem, hogy Putyin megölte Oroszországot. És ez szomorú történet, pedig nekünk magyaroknak gyakorlatilag csak fájdalmat hozott ez a birodalom.
Hosszú időre kivégezte Oroszországot gazdaságilag – ha a világ ilyen keményen lépett volna fel 2014-ben, akkor ez a háború talán nem kezdődik el –, kivégezte az orosz népet, akikre talán szégyen hullhat, ha nem tagadják le a származásukat külföldön, kivégezte az orosz szavahihetőséget, az orosz politikai konszenzust, az oroszok bizakodását, hitelességét, becsületét és az orosz reményeket, visszamenőleg is az orosz történelmet. Minden orosz dicsőségre és hősies áldozatra torzító üvegen át fognak nézni egy darabig a világban. Most azok képviselik mindezt, ami Oroszországban a múltban, a jelenben és az emberekben érték, akik az orosz utcákon tüntetnek a háború ellen és kockáztatják a börtönt vagy az életüket.
De még annak az esélyét is kivégezte, hogy esetleg meghallják és meghallgassák nyugaton a jogos – ha volt ilyen –, vagy általa jogosnak vélt orosz sérelmeket. Ezek után már teljesen mindegy, hogy akadtak-e tolerálható, elfogadható, észérvekre alapozott aggodalmai, amelyeket eleve nyilván politikai-kereskedelmi módszerekkel kellett volna rendezni, mert irgalmatlan hatalom összpontosul a kezében, és olyan nyomásgyakorlásra alkalmas eszközei vannak, amelyekkel valóban kikényszeríthette volna, hogy odafigyeljenek rá. Ebből maradnak a tántorgó, batyuikat cipelő öregemberek, a kutyájukkal-macskájukkal menekülő emberek és a síró gyerekek. A partinak vége, mint a föld-levegő rakétatalálatot kapott orosz helikopternek.
Az orosz kultúra nem egyenlő az orosz politikával, és semmiben sem egyenlő Vlagyimir Putyinnal, ám téved, aki azt állítja, hogy ennek az abszurd indoklással megindított, egyre inkább a civilekre összpontosító háborúnak a mocska nem fröccsen rá bármire, amihez az "orosz" jelző tapad.
Az orosz kultúra csodálatos: az oroszok a képzőművészetben, az irodalomban, a zenében, a filmművészetben az egész emberiség kultúrkincsének maradandó darabjait alkották meg – a Sztalker nagyjából az orosz néplélek tűpontos leirata lehet, Bulgakov (Kijevben született és Moszkvában halt meg, az ukránok és az oroszok is magukénak érezhetik, és akad még ilyen) Mester és Margaritája pedig letehetetlen csoda, Eisenstein filmes nyelvezetét ma is másolják, az orosz színészek (háborús filmekben jön ez különösen erősen elő) simán lealázzák hitelességben a világ összes más nemzetének színészét –, de Putyinnak erre is sikerült rápakolnia a saját lázálmainak negatív következményeit. Ha egy magyar karmesternek kell észhez térítenie a nézőtéren ülő közönséget, akkor biztosak lehetünk benne, hogy még sokáig velünk marad ez az élmény, és lesz több is abból a kultúra minden szegmensében, amit jelzős zajnak hívnak: látjuk ennek jeleit.
Putyin páriát csinált Oroszországból. Nehéz lesz innen visszakapaszkodni.
Minden ok, amely miatt a NATO-t létrehozták, 2022. február 24.-én végérvényesen és maradéktalanul igazolást nyert. Putyin ∼20 éves regnálása alatt Oroszország autokratikus rendszerré való átalakítása, a Közép-Európai vagy Közel-Keleti nyomulása, a balti államok választásaiba való beavatkozási kísérletek vagy az infrastruktúra elleni kibertámadások, a grúziai háború, az Ukrajna 2014-es – egyébként önmagában páratlan katonai és politikai profizmussal, gonoszsággal végrehajtott – megcsonkítása a Krímben és Kelet-Ukrajnában, az amerikai választások idején kifejtett elképesztő dezinformációs és trollkampánya... semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy itt a soha nem nyugvó rosszindulat munkálkodik a mélyben, mint Mordorban.
Ne kezdd el felsorolni az USA háborúit, propagandista, nem fogják a párhuzamok hitelesíteni ezt az agressziót.
E háború kirobbantásával felkerült az i-re a pont: az amerikaiakon kívül nem nagyon hitte senki – én sem –, hogy valaki a délszláv háború után megint képes az egész világot megrázva egy ilyen háborút kezdeményezni Európában, de ahogy írtam, "Távol álljon tőlem, hogy én megpróbáljak az orosz birodalom vezetőjének fejével gondolkodni, vagy megpróbáljam egyáltalán kitalálni, hogy mire lenne képes a céljai eléréséért..."
Most már tudjuk mire. 10 napja ezt nézzük.
Winston Churchill tudta. Franklin D. Roosevelt tudta. Harry S. Truman tudta. Az a 30 ország 1949-ben tudta. A Szovjetunió fenyegetést jelentett hidegháború alatt. Soha nem lehetett benne megbízni, és kiderült – már rég –, hogy a mai Oroszország is csak a nevében különbözik tőle, de a hamu alatt ott ég a cári és sztálini/főtitkári birodalmi nosztalgia parazsa. Adolf Hitlert és a Harmadik Birodalmat el kellett taposni a II. világháborúban (a 30 éves háború második szakaszában), mert ő volt az elsődleges célpont, és ehhez minden segítséget meg kellett adni a Szovjetuniónak is, hogy talpon maradjon, össze kellett vele fogni, együtt kellett vele működni, de minden kézfogás mögött ott volt a Führer jóslata és (kudarcba fulladt) terve a szövetség szétrobbantására: ez a szövetség az angolok-amerikaiak-oroszok között csak addig tart, amíg ő él. A náci Németország és a kommunista Szovjetunió egymás tükörképei voltak a világbirodalmi törekvéseikben, és amint a Harmadik Birodalom elbukik – ez nyilvánvaló és természetes volt –, a többi országnak fel kellett készülnie a Szovjetunió/Sztálin elleni harcra. Jalta, Potsdam...tudjuk. Eladtak bennünket a békéért (értsd: a hidegháborúért) és a vasfüggöny rossz oldalára kerültünk.
A NATO – a védelmi szövetség – csak rámutat a véres és rommá lőtt ukrajnai városokra, és így szól: si vis pacem, para bellum.
A finneknek már mondani és mutatni sem kell. Élő tapasztalatuk van arról, hogy mit jelent az orosz közelség. Simo Häyhä mai harcostársai gőzerővel gyakorolnak, a finn politikusokat meg hirtelen érdekelni kezdte a NATO tagság.
A nyugatnak/az USA-nak, mindenben igaza lett, és mindenki, aki 1999-ben Magyarországon a NATO csatlakozásra szavazott, az helyesen járt el, akár politikusként akár egy civil polgárként akarta ezt. Az Oroszországot övező NATO védelmi gyűrű nem Oroszország katonai megtámadása miatt készült, hanem ketrecként, hogy féken tartsa a cári ambíciókat: soha nem is volt más célja. Ürügynek is röhejes, szánalmas, ócska és történelmietlenül primitív arra hivatkozni, hogy itt bárki katonai csapást akart volna mérni Oroszországra, vagy azért kellett Putyinnak elindítania a háborút, mert Ukrajna – egy szabad, független állam – csatlakozni akart a NATO-hoz vagy az Európai Unióhoz...Oroszország Anyácska és az Eurázsiai Unió helyett.
Nem, propagandista, Oroszország nem lehetne soha a NATO tagja, mert éppen miatta hozták létre: mintha Törökország kérné a felvételét a Szent Ligába 1571-ben, Lepanto előtt. Ukrajna lehetne tag, de ő meg nem (volt) rá alkalmas.
Azt a hivatkozást – a sok álindok közül az egyiket –, hogy a háborút lépéskényszerből kellett elindítani, igen sokan elsütötték a történelem során. Többnyire nettó hazugság volt...jön a háborús példatár, ahogy megígértem.
Az az ember – legyen például egy magyar –, aki azt hiszi, hogy a Nyugat-Európai országok bármelyike hajlandó lett volna háborút kezdeményezni Oroszország ellen 1945 után, vagy 1990 óta, az említett öt kérdés hiteles megválaszolása nélkül, az nem tudja, mit beszél: még a kubai rakétaválságot is sikerült kellő erélyű, passzív katonai fellépéssel, de párbeszéddel leszerelni, pedig az valóban pengeélen táncoló háborús helyzet volt. Senkinek nem állt érdekében egy Oroszország elleni háborút kirobbantani, a NATO bővítésének nincs és nem volt ilyen célja soha.
Oroszország kimagasló kereskedelmi partner – az USA cégeinek is –, óriási üzleti lehetőség az ipar számtalan szereplőjének... és egyben persze Európának energetikai függőség, de kezelhető függőség, amennyiben béke van, emellett kontinens nagyságú ország, olyan emberekkel, akik lángoló hazaszeretettel és az orosz föld iránti odaadással viseltetnek bármiféle külső agresszióval szemben, és így bizonyítottan életveszélyes ellenfél egy honvédő háborúban: senki sem támad rá egy ilyen országra, hacsak nincsenek szuicid hajlamai. Ezt még a szenilis Biden is tudja. Putyin még annál is jobban.
Tehát aki azt sugallja/terjeszti, hogy a NATO-nak – és ezen belül kiemelten fontos szerep jut az európai tagállamoknak – bármiféle érdeke fűződne/fűződött volna valaha is ahhoz, hogy háborús konfliktust generáljon Oroszországgal, az a legegyszerűbb és legmegengedőbb esetben téved, súlyosabb esetben Kreml-propagandistaként hazudik, alapesetben csak teljesen hülye, de szélsőséges esetben persze akár vegytiszta haza- és nemzetáruló is lehet, aki a béke, Európa, a magyar nép halálos és esküdt ellensége, és akit egy demokráciában valószínűleg az összes kapcsolatával együtt fel kellene térképeznie és/vagy le kell vadásznia a nemzetbiztonsági szerveknek, mert potenciális fenyegetést jelenthet az országra (lakosságra, helyi politikusokra) nézve, amennyiben egy Putyinnál is rosszabb forgatókönyvíró kerül esetleg a jövőben a Kremlbe, és ez az orosz expanziós tevékenység kiszélesedik. Az ilyen figurákat (ideológiai, vallási fanatikusok, ellenséges propagandát terjesztő dezinformációs oldalak üzemeltetőit stb.) a világ összes normálisan működő országában legalább megpróbálják szemmel tartani, és ha nagyon durvul a helyzet, akkor begyűjtik.
Igen, én sem hiszem, hogy Putyin vagy bárki rá merne támadni egy NATO országra. Ha ilyesmivel próbálkozna, valószínűleg előbb lőné le a belső köréből valaki, mielőtt ezt megvalósíthatná.
De az egyetlen, amit ebből a háborúból eddig biztosan megtanultunk, hogy az elképzelhetetlen is elképzelhető.
A zord idők lehetnek zordabbak is.