Az emberi közösségek és az állatvilág békés együttéléséről vagy éppen összebékíthetetlen összeütközéséről szóló beszámolók mindennaposak a világ híroldalain. A globális felmelegedés katasztrófális hatásai...a minden szabályozás és gátlás nélkül terjeszkedő és terpeszkedő emberi települések...a természetből egyre nagyobb területeket kihasító ipari, mezőgazdasági övezetek...vagy egyszerűen csak az adott égövben közeledő tél készteti, kényszeríti új túlélési stratégiákra az állatvilágot. 

Medvék sétálnak Erdély falvaiban, párducok merészkednek be India városaiba, fókák kunyerálnak ételt az izlandi halboltból a rakparton, elefántokat kergetnek a termés közeléből Afrikában, sasok fészkelnek az USA felhőkarcolóin,  őzek sétálnak Nagykovácsiban, rókák kotorásznak a szeméttartályok mellett, a madáretetők környékén olyan erdei madarak is felbukkannak, amelyek addig inkább elkerülték az emberek otthonait...A sor végtelenségig folytatható.

Folytatom is.

Csuszol proszpekt. Közterületi műtárgy, s mint olyan: járda. Cinikusan: proszpekt, avagy sugárút. Nagyon keleti, nagyon balkáni, és nagyon magyar történet…volt. Mert természetesen nevet adtam neki, ahogy annyi minden másnak is a helyi építéstörténeti krónikámban: nem fogom mindig azt leírni, hogy A Bejárat Felől Nézve A Temető Bal Oldala Melletti, Hosszú Ideig Nagykovácsi Egyik Legszégyenletesebb Járdaszakasza, A Bánya Utcán. Pedig pontosan az. Mai posztom főszerepője ez az alig ∼150 méteres járdacsík, amely joggal volt céltáblája a polgárok dühének, és amelynek története egyben a helyi politikatörténethez kapcsolódó ízes fejezet is.

Könnyen lehet, hogy ezzel az Állatok Világnapjára írt blogbejegyzéssel gyilkosok puskacsöve elé állítok és halálra ítélek egy védtelen állatot. Néha nehéz ez a Kibeszélő szakma, ami itt, a blog főcímben is szerepel. De érzem, hogy ki kell írnom magamból, mert pozitív történet, és mindig kell az ellensúly – talán csak az én lelki nyugalmamnak –, ebben az ellensúlyok nélküli országban, világban.

Előzmény: A Virágos sétány régmúltja.

A Virágos sétány II. szakasza 2016. szeptemberében készült el. Augusztus 24.-re már a teljes 500 méteres szakaszon megépültek a szegélyek és a vízbevezetők(surrantók) és Szeptember 25.-én vonultak le a terepről, amikor összeszedték maguk után a sittet, törmeléket, szemetet.

Közben azért akadt egy kis feszkó, mert a bobcates-teherautós gyerekek elkezdték elhordani a Virágos parkba önkormányzati támogatásként juttatott termőföldet, (közel volt, nem őrizte senki, akkor meg miért ne, ugye) hogy azzal terítsék le, pótolják vissza a szegély melletti földet, ezért már kora reggel elő kellett vennem egyéniségem sok évig csiszolt sötét oldalát, és egy kis hatósági eljárás elindításával megfenyegetnem őket, valamint a helyzet tisztázását elősegítő alpolgármesteri telefonkapcsolatot is abszolváltam, egyenesen a Cosa Nostra birodalmából, mire sűrű bocsánatkérések közepette és arcukon a szégyen pírjával összeszedték, visszaszállították és leöntötték a két teherautónyi cuccot az eredeti helyére. Utolsó nap azért sikerült otthagyniuk a parkban egy bobcat-kanálnyi aszfalttörmeléket: hiába, a nagykovácsi hagyományokat őrizni kell.

Ezt az apró intermezzot leszámítva rendkívül korrekten és becsületesen dolgoztak, és Nagykovácsi egy újabb, jó minőségű úttal gazdagodott a munkájuk nyomán.

A képek többet mondanak.

Ez a poszt a Nagykovácsi útjait, utcáit, útfelújításait bemutató sorozat első fejezete.

Az alapok

A Virágos sétány Nagykovácsi főközlekedési és gyűjtőútjainak egyike. De a teljes hosszát tekintve, csak 2016-tól, pontosabban alig öt napja lehet róla elmondani, hogy valóban megfelel ennek a feladatnak az ellátására, és autózásra rendeltetésszerűen alkalmas. 

Tarlós István, Budapest Főpolgármestere szerint, Horváth Csaba szocialista politikus 

Azt is megtudhattuk a híradásokból , hogy Horváth Csabának esélye sincs érdemi eredményt elérnie az általa kezdeményezett vitanapról, és talán jobb lenne, ha mélyen magába szállna, azok után, hogy a baloldali-liberális városvezetés százmilliárdos adósságot, és több tízmilliárdos büntetéseket hagyott maga után, arról nem beszélve, hogy Simicska kottájából játszanak, vagy mi az ördög.  

„Bármit fog most reagálni, üveges szemekkel hallgatjuk. Csúsztat, összevissza hazudozik és önkényesen értelmez. Nincs is semmi szükség, drága barátom, semmiféle vitanapra. A tények magukért beszélnek. Nem hoztam volna ezt szóba, ha maga nem kezd megint peckeskedni. Erre mindig ráfizet, de örökké újra előjön vele. Egy árva szót nem szóltunk volna ezekről. Én soha nem tettem hat év alatt erről az NFÜ-s levélről, holott kezdettől a kezemben van. Na, de most már elég legyen!”

Horváth Csaba szerint viszont, “2010 óta a bunkóság főpolgármesteri kategória lett."

Aha, ez nagyszerű.

Hozzátennék én ehhez a műsorhoz pár gondolatot.

2016. október 3.-án, a kvótanépszavazás végeredményének megismerése után a médiát elborítják a politikai pártok elnökeinek, frakcióvezetőinek, sulykolórobotjainak nyilatkozatai, valamint a politikai elemzők okos értékelései.

Az események láncolata és hangneme előre borítékolható, és mindössze két verzió létezik.

Cecil, Zimbabwe ikonikus oroszlánja és két nemes, bátor, törvénytisztelő humanoid. kép forrása: index

♣

Ez a poszt nem a francia pár, Szalkszentmártonnál agyonlőtt pásztorkutyájáról szól. Arról már leírtak, elmondtak mindent.

Inkább vadászgatnék egy kicsit én is. Ne maradjak már ki ebből a remek buliból.

A 2010 és 2014 működő nagykovacsi.net Civil Közösségi hírportál Fórumán indítottam egy topikot, amely Nagykovácsi zöld környezetével foglalkozott: ez a poszt a blog hasonló tematikájú sorozatának nyolcadik darabja. A Békás-tó revitalizációjának terve és lehetőségei (1.,  2. ) illetve a Kósa Géza előadásáról készült beszámoló  után (1., 2., 3., 4., 5.) ezúttal egy apró, zöld sziget kerül bemutatásra.

Mert, aki nem teljesen hülye, az pontosan tudja, hogy a klímaváltozás megeszi a világot, de ha a végzet elkerülhetetlen is, mi, itt, Nagykovácsiban, tucatnyian, a végsőkig, akkor is ha teljesen értelmetlen: harcolunk.

Gerillaként, ha kell.

Mottó:  "Adni jobb, mint kapni. Ezt minden ökölvívó tudja.” 

(Feleki László, itt)

♦

Testbeszéd

Ha a rendszerváltozáskor újjászületett magyar demokrácia emberként, emberi testként kerül lefestésre, akkor elmondható, hogy ez a test megsínylette az elmúlt 26 évet. A csontszerkezete még használható, és az zsíros lerakódások izmokká formálhatók, de a “szemei vaksik, fülei süketek, elméje tompa,” nehezen szedi a levegőt, gyorsan fárad, petyhüdt és megereszkedett, immunrendszere csak pislákolni képes, maradék energiáit vegetatív állapotának fenntartására és a látszat megőrzésére fordítja. Demokrácia ugyan még mindig, vannak külső és belső kontrollmechanizmusok, amelyek támogatják, időnként még csalfán reménykeltő is, de a megjelenése már igénytelen: külseje elhanyagolt, ápolatlan, fésületlen, a testre ráaggatott ruházat lerongyolódott. Rossz ránézni, de a viselkedése még ennél is aggasztóbb. Ez a demokrácia súlyos betegségektől és méreganyagoktól terhelt. 2006 őszén végzetes trauma érte, és azóta spirálban pörög lefelé, visítva, mint a találatot kapott, haldokló repülőgép. Ez a demokrácia 2016-ra már nem önmaga. Bunkó és erőszakos figura, aki mindent és mindenkit félresöpörve csörtet keresztül az útjába kerülő vélt vagy valós akadályokon. Már fárasztja a a gondolkodás, a közmegegyezés, a párbeszéd, a jog és a törvényesség útjainak bejárása, ami létezésének alapja. Türelmetlen, ideges, rosszul méri fel az ellenreakciókat és rosszul reagál. Már azt sem öröm figyelni, amikor igaza van és valóban helyesen cselekszik, mert túl sok a negatív háttérzörej. Csak erőt használ, és csak erőből ért. Nem az a baj, hogy használja az öklét, mert számtalan esetben ez az egyetlen elfogadható és követendő megoldás, hanem az, hogy ő már csak az öklét használja.

Üt. Ököllel üt.