Ezt nem így akartam megírni.

Főleg nem ebből az okból. Nagyjából tucatnyiszor leírtam már, hogy a fiókom tömve van a várakozó – és most kényszerűen jegelt – témákkal, és ezek közül az egyik a Blog.hu legjobb blogjait /a legjobb magyar bloggereket mutatta volna be. Ez a Blog.hu-ról írt sorozat része lenne. Lett volna. Lesz egyszer. Talán.

És ennek a blogokat /bloggereket bemutató sorozatnak az egyik darabja szólt volna Tiboruról és az ő blogjairól. Nagyon tiszteltem, ő az egyike a kedvenceimet tartalmazó személyes, 10-es listámnak. Egészen konkrétan ő áll az első helyen.

Ezzel immár visszavonhatatlanul elkéstem: már nem írhatom meg a posztot úgy, ahogy elképzeltem.

Úgy gondoltam, hogy nem engedek a megkísértésnek, és 2026 áprilisiáig már nem írok semmit erre a blogra. Erre sok és jó okom van, amelyeket egyrészt nem mondok el, másrészt nem ismétlek meg, főleg azért nem, mert nem szennyezem semmiféle konkrét aktuálpolitikával ezt a bejegyzést. Vagy csak annyival, ami egyszerűen elkerülhetetlen a teljes kép kibontásához. Igyekszem visszafogni magam abban is, hidd el, tudnám fokozni, habosítani, ha akarnám.

Tény: ez után a poszt után mégis írnom kellene majd valamit még az év vége előtt, mert nem szeretném egy ennyire tragikus hírrel, szomorú témával lezárni és alvásra küldeni, pihentetni a blogot. Ettől függetlenül ez a posztra szüksége van a lelkivilágomnak, a lelki egészségemnek, ezt muszáj kiírni magamból. Ahogy a blog jobb oldalán, a menüsor tetején, a mottóban is olvasható: "Szellemi játék, terápia, kibeszélő..."

Ez itt az én szerény megemlékezésem, tiszteletadásom.

Megszakítom a három búcsúposztra berendezett ütemtervet. Őszintén sajnálom, hogy zord időkhöz ennyire illeszkedő okból.

♦

Ez egy nagyon rövid poszt. Másfél perc az olvasási ideje. És nem indulatposzt. Lassan eljutok oda, hogy már érzelmeim sincsenek ezzel az országgal és az országban megtörténő eseményekkel kapcsolatban. A szavak már rég kiüresedtek bennem, és gyakran, ha írok is valamiről, ami igazán felzaklat, az a valódi gondolataimnak legfeljebb csak a vázlatát tükrözi.

Ez a poszt is ilyen.

Ez itt a három, beígért búcsúposzt közül, az első. Ironikus, hogy éppen egy olyan témát érint, amit készülök magam mögött hagyni, de ugyanakkor összegzésnek, lezárásnak egyenesen kitűnő, noha amikor írtam, nem hittem volna, hogy ezt a szerepet is be fogja tölteni. Mikor beütött a hír, hogy az Indafotó megszűnik, ez a poszt már 90%-ban készen volt, és ezért már akkor is felrakom, ha nem tudom majd bővíteni további részekkel a sorozatot. 14 nap múlva azok a képek, amelyek az Indafotóból lettek áthozva, nyomtalanul el fognak tűnni a posztból is, és ezzel az lyukacsossá, élvezhetetlenné, használhatatlanná válik. Ez tehát egy művészeti performansznak is beillik: tiszavirág-poszt...rengeteg képpel, ezért hosszú.

♦

Nos, amennyire csak valaki biztos lehet valamiben, úgy abban biztos vagyok, hogy rajtam kívül még egyetlen blogger sem írt annyira alapos és minden megismerhető részletre kiterjedő elemzést az én blogomnak is helyt adó anyaplatformról, vagyis a Blog.hu-ról, a blogokról, és a bloggerekről, mint amelyet én összeraktam, 2020 szeptemberében. 

Valójában nem 2020 volt az első alkalom, hogy a blogger-lét vizeire eveztem. A nagy média-földrengések kezdetén már felraktam egy kis gondolatfutamot, figyelemfelhívó jelleggel minden blogger számára, az esetleges káros következmények elkerülésére, egy szerény javaslat formájában, szintén szeptemberben, de 2017-ben.

Ez tehát a harmadik eset, hogy belsős, hazai vizekre evezek, ám ezúttal is új, más oldalról közelítve a témához. A téma jellegéből fakadóan lesznek kisebb párhuzamok, ismétlések a korábbi blogok tartalmával, de ezek számát próbáltam egészen minimálisra csökkenteni.

A Blog.hu szerkesztőiről szólva én nem a Blog.hu/ Index mindenkori impresszumából megismerhető arcokról /nevekről /emberekről fogok beszélni, hiszen nem ismerem őket, hanem egy gondolkodásmódról, amelyek lecsapódnak és megmutatkoznak a kiemelési gyakorlatban, illetve ennek a gondolkodásmódnak a politikai viharoktól cseppet sem mentesíthető változásairól.

Reményeim szerint a szöveg és az illusztrációként felhasznált képernyőfotók tehát egy történetet mesélnek el. Ez a történet egyszerre az Index hírportál, a Blog.hu és a bloggerek története. De ezen belül magának a szólás-és véleményszabadságnak ebben a szegmensében is megmutat néhány, általános érvényű következtetés levonására alkalmas példát, és ez a legfontosabb történet, mert ez viszont magának egy demokráciának a kihagyhatatlan alkotóeleme. Ha ez nincs, nincs demokrácia sem.

Az a néhány ember, aki követi és olvassa ezt a szerény falusi blogot, itt, a Blog.hu peremvidékén, nyilván elcsodálkozott azon, hogy miért nem írtam posztot arról a 12 nappal ezelőtti döbbenetes eseményről, amelyről az egész világ beszél – vagyis Donald Trump és Volodimir Olekszandrovics Zelenszkij ún. találkozójáról, illetve mindarról, ami azóta történik – és amely hibátlanul illene a zord idők tematikájába.

Nos, a helyzet az, hogy még aznap este írtam róla. Aztán másnap – a záporozó hírek, Donald Trump intézkedéseinek, illetve a reakciók hatására – kijavítottam, bővítettem, átírtam. Aztán harmadnap is. És azóta minden egyes nap. Folyamatosan írom/írtam a posztot, olyan volt, mint egy futás, ahol a saját árnyékomat próbálom lehagyni.

Nem túlzás azt állítani, hogy aznap, amikor leadták a Trump és Zelenszkij közti találkozóról készült első felvételeket – nagyon érdekelt, vártam – lényegében sokkot kaptam. Aznap hajnali 1 óráig olvastam a találkozóval kapcsolatos kommentárokat /kommenteket, és kigyűjtöttem magamnak mindent, amiről azt gondoltam, hogy később valahogy felhasználhatom. Több poszthoz elegendő anyag gyűlt össze. Csak, ahogy mondtam, sajnos teljesen képtelen vagyok olyan gyorsasággal megírni egy posztot, amilyen gyorsasággal az érkező új hírek szétforgácsolták azt. Lényegében óránként felrakhatnék egy posztot az új hírek kapcsán is, ha tudnék. Picikét talán sűrű volt ez az a 12 nap, nem véletlenül nem sikerült a posztnak a végére jutnom mostanáig, és már le is tettem arról, hogy a legfrissebb hírekhez igazítsam, aktualizáljam.

És amikor már úgy voltam vele, hogy felrakom (két nappal ezelőtt), akkor beütött egy újabb hír, sőt, nekem, mint a témában szorosan érintett bloggerként, egyenesen A hír. 

És ez a hír most megelőzi nálam a Fehér Házban történtekkel kapcsolatban írt kis gondolatfutamomat, tehát ismét elhalasztom annak a posztnak a felrakását.

Mottó 1.: Kívánom neked, hogy éljél meg történelmi időket. (nem először rakom be mottónak. Kelet-ázsiai – úgy emlékszem, konkrétan kínai – közmondás. Rossz kívánság, vagyis akkor mondják valakinek – általában már visszafordíthatatlan harag betetőzéseként – ha rosszat akarnak az illetőnek. A "történelmi idők" kifejezésnek ebben az összefüggésben (vagy általában a kínaiak között?) kellemetlen, aggasztó, rémisztő, negatív jelentése van, vagyis, aki részese lesz e történelmi időknek, azt az embert valamilyen formában, például elhúzódó társadalmi/gazdasági/politikai válság, óriási természeti katasztrófa, világjárvány, nagy emberáldozattal járó és hosszú polgárháború/háború stb. formájában szenvedés, nélkülözés, veszteség éri) 

Mottó 2.: "...Nyilván van valami ősi, iszonyatos, talán egy másik tér-idősíkban, egy másik világban elkövetett bűnünk – minden földi, történelmi bűnünknél is iszonyatosabb –, amiről nem tudok, amiről nem tudhatunk, és mindez, ami Magyarországgal történik 2010 óta, az az Istenek bosszúja, és talán nem is érdemlünk mást itt, e földi, 93 026 km²-nyi ugaron, csak az örök-ismétlődő zord időket. Más, racionális, elfogadható magyarázat erre a 14 év óta tartó nemzeti tragédiára szerintem egyszerűen nem létezik, mert nem létezhet." ( Háború, Háború, Háború, Burger King, Háború, Háború, Háború, Háború )

Mottó 3.: Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel. (nem bizonyítottan, de állítólag Albert Einstein szavai)

Most, hogy az előző poszttal magam mögött hagytam az elmúlt 29 nap feszültségét, és lecsapoltam egy kicsit a haragomat, immár nyugodtabb tónusban térhetek rá a beígért lokális történetre.

De azért közel sem egy meditáló buddhista szerzetes nyugalmával. Sajnos a téma háttere nem sok lehetőséget ad a könnyedségre. Zord időket élünk, nem csillapodik a tenger a hajónk alatt.

De ahogy a bölcs közmondás is tartja: "A nyugodt tenger nem nevel jó tengerészeket."

Ezt a kis gondolatfutamot egy másik bejegyzés bevezetőjének, hangulati aláfestésnek és egyben afféle érzelmi salakanyagürítésnek szántam, de rájöttem, hogy e nélkül is éppen elég nehéz témának ígérkezik a következő poszt, így ez kap egy külön helyet a blogban.

"...A Kárpát-medence teljes egészét megülte a hidegpárna nevű időjárási jelenség, vagyis a talaj közelében megrekedt hideg, nyirkos levegőt zárt, alacsonyszintű rétegfelhőzet konzerválja..." (Időkép)