Ez a négy fejezetre tervezett blogposzt-sorozat a Templom tér rehabilitációjának történetét mutatja be: négy történet, négyféle képgaléria. A történelmi és építéstörténeti tények nagyon objektívek lesznek, a megközelítés és magának a történetnek a körül járása nagyon szubjektív. Talán sikerül -esetleg eddig ismeretlen, új, digitális formában még soha nem közölt információk mellett- egy teljesen más megvilágítást is adnom Nagykovácsi legszebb terének, és közelebb tudom hozni azokhoz is, akik már annyira megszokták, hogy talán észre sem veszik, amikor átvágnak rajta. Persze, ilyen zord időkben -hiszen nincs még egy blog a blog.hu-n amelynek a neve úgy illene e szomorú mindennapokhoz, mint az enyém- talán nem számít egy 10 évvel ezelőtti történet, és talán azt kéne tennem nekem is, hogy beállok a sorba fokozni a feszültséget, de éppen ezért nem fogom megtenni. Van konkrétan Nagykovácsihoz kapcsolódó blogposztom, amit felrakhatnék e tárgykörben, de a vírushíradóból bőven elég annyi, amit 24 órában kapunk. Életfilozófiai szempontból pedig semmi mást nem tudnék hozzátenni, mint amit leírtam négy hónappal ezelőtt, máshol.

"...Vannak más szegmensek, ahol még fellelhetünk némi békét. Az a gond, hogy az életben egyetlen örökös és cáfolhatatlan tapasztalat létezik: végül, így vagy úgy, de mindig eljönnek a zord idők, így nekünk nem marad más, mint az, amit a bölcs és öreg Gandalf mondott Frodónak, amikor az kétségbeesett a Gyűrű terhe és rá váró zord idők gondolatától:

"Mind így van ezzel, aki hasonló időket megélt, de a döntés nem rajta állt, Frodó. A kérdés csak az, hogy mihez kezdesz az idővel, ami megadatik neked...."

Jó egészséget kívánok minden -az átlagos emberi hibahatárokon belül mozgó- jószándékú, becsületes, tisztességes olvasómnak és szeretteiknek. De ezt mindig, nem csak akkor, amikor egy ilyen dögvész pusztítja a keserűen magyar belle époque napjait. Mert most látszik igazán egyesek számára, hogy a tegnap, minden förtelmes politikai rútsága ellenére is, még a boldog békeidők közé tartozott. Amikor hiányzik annak, aki ezt nem tudta, vagy nem értette meg, hogy egy napon bármi okból, de véget érhet.

Majd ha elmúlnak a zord idők, jobban megbecsülik a szép napokat.

Talán.

♦

Mottó: A jót könnyű megszokni.

 Nagykovácsi, Templom tér, 2018. Október. /zord indafoto

A Pénz útja

1.

A 2008-as esztendőben -alig három hónapon belül- két súlyos sorscsapás is érte Nagykovácsit. 

Az Önkormányzat ugyanis kapott két levelet, és ezekben arról tájékoztatták, hogy az általuk beadott mindkét Európai Uniós pályázatot támogatásra érdemesnek ítélték. Az önkormányzat a két projektre összesen 340 millió Ft Uniós forrást nyert.

Ritka az ilyen jó rossz hír. Vagy ritka az ilyen rossz jó hír.

Mottó 1. : Annyi nagy embert hajigált ki Zemplén, ki győzné azokat emléktáblázni. (Mikszáth Kálmán)

Mottó 2. : Az emberek itt is egy kanál vízben megfojtanák egymást. Egy fél kanál vízben. Egyre inkább. (egy echte helyi lakos látlelete a megye valóságáról, egy beszélgetés során)

Mottó 3. : Jó érzésekkel jöjjenek ide és távozzanak a vendégek. (egy echte helyi lakos életszemlélete, egy beszélgetés során)

Mottó 4. : Amióta megépült az átjátszó torony, már csak félig igaz az a közmondás, hogy Regécen nincsen cigány, de nincsen térerő sem. ( egy nyilvános facebook oldalon találtam) 

Mottó 5. : Nagykovácsiban a Lexus: népautó. (nem először idézem. A házunkon dolgozó műköves mester zseniális bon mot-ja, amikor rácsodálkozott a helyi valóságra.)

Mottó 6. : "...Személyes élmény: amikor a házunkat építő egyik kőművesnek a szabolcsból hozott melósaival beszélgettem, a pénzre terelték a szót. "Drága uram, ebből a pénzből, nálunk maga megvehet négy teljes falut." mondták nevetve 2001-ben,(!) amikor meghallották mennyibe kerülnek Nagykovácsiban átlagban a telkek. Kétlem, hogy ma is nevetnének, egyrészt mert már elmosta a politika a nevetős időket, másrészt mert ma már el se hinnék, ami itt megy. Egy alacsonyabb végzettségű közmunkásnak 26 évig kell  dolgoznia ahhoz, hogy itt megvehessen egy jobb fekvésű telket. De csak akkor ha minden fillért félretett, és nem evett semmit. Egyébként nagyjából 326 évig kéne rá spórolnia..." (Érdemes-e Nagykovácsiba költözni?)

♦

A honfoglalás óta magyar településként tartják számon. Első írásos említése 1331-ből származik. Mások szerint 1404-ből, de komoly emberek nem akadnak fenn ilyen nüanszokon egy 1000 éves országban. Dicső és gazdag múlt övezi: a Rákócziak gazdasági központjaként éppen úgy, mint a közelében kiépített és közkedvelt gyógyfürdője által, vagy a reformkor egyik szellemi központjaként. De mivel Magyarországon van, el nem kerülhették a zord idők: többek között, 1739-ben egy pestisjárvány, 1831-ben pedig egy kolerajárvány pusztította el csaknem teljesen a falu lakosságát. Túlélte e szomorú napokat, és ma a világörökség része. Az Aranyosi-völgy kapuja. A Tokaj-hegyaljai történelmi borvidék mértani központja. Mértani központ vonatkozásában egyébként is jól eleresztett környék, mert egy malomkőhajításnyira van tőle Tállya, ami Európa mértani központja. 2013-ban Magyarország legszebb községének választották, és ha ez nem lenne elég, állítólag e kies hon második legjobb levegőjű települése is. A fafaragók, a kádárok, valamint a kőfaragók hagyományos mesterségének és emlékének elhivatott őrzője. S mivel e tájon minden a szőlőtermesztésről és a bortermelésről szól, így stílusosan itt - és Mádon- bukkantak rá a Vitis-tokayensis, a miocénkori ősszőlő levelének kőbe vésődött lenyomatára is.

Mindez együtt, vázlatosan: Erdőbénye.

Figyelmeztetés: aki a stíluson rugózna, az elmehet az útszéli árokban fetrengő, részeg kocsihajtó retkes faszára. Remélem elég fehér, keresztényi, heteroszexuális és közérthető voltam. 

A zempléni tűzhányók kezdték.

Az emberek folytatták.

A csapadék befejezte.

Ma mindenki a csodájára jár.

Füzér, Boldogkő, Regéc, Rodowan kertje után, a szubjektív zempléni bakancslistám szűk válogatásának ötödik -és egyben utolsó- kedvcsináló darabja: a Megyer-hegyi Tengerszem. A hatodik fejezet már egészen másról fog szólni, és azzal vissza is kanyarodok majd Nagykovácsihoz.

Mottó: "Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta." (minden idők egyik legjobb nyitómondata, Rejtő Jenő: A három testőr Afrikában című könyvében)

♣

A fenséges füzéri fellegvár kis magyar Sainte-Chapelle kápolnája, Boldogkő mesevára, Regéc magasztos és elgondolkodtató romjai után, itt az ideje, hogy a Zemplén másféle csodáiról is szót ejtsek: a természetről és a kertekről.

Mottó: Én nem a falakban bízom, hanem az emberekben. (Dobó István/Sinkovits Imre várkapitány, Egri csillagok, film)

♣

Mit őriznek ezek a falak?

Erődítmény és uradalom? Hit? Remény? Illúzió? Bátorság? Építészeti és régészeti bravúr? Ez mind: Regéc vára.

Magyarország egyik legnagyobb vára. A Rákóczi sasfészek. A hely, ahol a II. Rákóczi Ferenc fejedelem a gyermekéveinek első öt évét töltötte. A semmiből újjáépített és felépített, Pro Architectura díjat kiérdemelt, fenséges Füzér, illetve a Boldogság sárkánytaréjos mesevára után, a Zemplén csodáit bemutató sorozatban következzék Regéc szomorú sorsra jutott, majd újjáéledő vára.

A boldogság vára. Az, valóban.

„E vár ezután Boldogkőnek neveztessék, mivel a hét szép leány, a hét tündér itt volt a legboldogabb!” -így szól a legenda a Kék-túra egyik állomásának és ugyanakkor a Zemplén egyik kedvelt turisztikai célpontjának számító vár névadásáról. A hányatott sorsú, sokszor gazdát cserélt, trónviszályok és lázadások, forradalmak és bosszúhadjáratok, hanyagság és elhagyatottság viharait is átvészelő várat, amelyik minden őt ért pusztítás ellenére még így is az egyik legjobb állapotban megmaradt középkori erődünk volt, végül az Európai Unió pénze virágoztatta és virágoztatja fel, folyamatosan: ahogy a Zemplénben mindent. Egy olyan durva kontrasztokkal szabdalt megyében, mint BAZ megye, eleve minden kulturális/történelmi/gazdasági kapaszkodó többletjelentéssel bír: a lokálpatriotizmus életben tartása, a gyökerek táplálása itt nem csak afféle hobbytevékenység, és erről szól minden beruházás, ami a megyét táplálja.

A Füzéri vár után, a Zemplén csodáit bemutató országjárásom második, kedvcsináló állomása: Boldogkőváralja vára.

Mottó 1. : Annyi nagy embert hajigált ki Zemplén, ki győzné azokat emléktáblázni. (Mikszáth Kálmán)

Mottó 2.: Az emberek itt is egy kanál vízben megfojtanák egymást. Egy fél kanál vízben. Egyre inkább. (egy echte helyi lakos látlelete a megye valóságáról, egy beszélgetés során)

Mottó 3.: Jó érzésekkel jöjjenek ide és távozzanak a vendégek. (egy echte helyi lakos életszemlélete, egy beszélgetés során) 

♣

Októberben 5 napot a Zempléni-hegységben töltöttünk.

A rengeteg pozitív élmény mellett ennek az is a haszna volt, hogy így lemaradtunk a Nagykovácsit sújtó háromnapos vízhiányról: úgy mentünk el innen, hogy hibátlan volt a vízszolgáltatás, és úgy tértünk vissza, hogy addigra kijavították a szakemberek a hibát. Az azonban mélyen elgondolkodtató, hogy eddig mindkét alkalommal, amint Kiszelné Mohos Katalint megválasztották polgármesternek, az valamiféle bajjal járt együtt: 2014-ben az évszázad jégkatasztrófája rogyasztotta össze a falut, most meg pár nappal a pezsgős győzelmi hejjehujja után elapadt a víz. A miszticizmus hívei joggal örülhetnek annak, hogy a sötét, rejtett és titkokkal teli árnyak világa ilyen ékes bizonyítékát adja a jelenlétének: nyilván a mocskos dementor-kampány bugyborékolt még egy utolsót, megkeserítve szegény Katyi néne életét ...haugyanésegyáltalán ez volt az utolsó bugy. Kétlem.

Ja, igen, hagyjuk a kampánymocskot, kalandozzunk vissza a Zemplénbe.

Utoljára 30 éve jártam errefelé, csak akkor lemaradtam Miskolcnál. Elég szégyen ez nekem: itt van ez a nyomorult, maradék 93 036 négyzetkilométer, van benne 1000 csoda, sokfelé bolyongtam benne, de még ennek az országnak sem jártam be minden szegletét, bár ezt soha nem vallanám be nyilvánosan. Bejárni az egész országot: ez 50 éves korára minden magyarnak kötelező kéne hogy legyen. Emberek százezrei/milliói élik le az életüket úgy Magyarországon, hogy a megyéjük határát sem lépik át soha. Némileg bepótoltam a hiányosságot. Most bebarangoltuk és bejártuk az országnak ezt a sarkát keresztül-kasul, és megnéztünk mindent, amire idő, mód és lehetőség nyílott. Gyalogoltunk és autóztunk rengeteget, hegynek fel, völgynek le, ahogy azt a vidék megkövetelte.  A kötelező  természeti és kultúrtörténeti látnivalók listája igen terjedelmes, így nem véletlen, hogy a Zemplén e hon egyik leggyönyörűbb és legvonzóbb tája...tömve a mai magyar rögvalóság és a történelem sebeivel és kihívásaival, amelyek igen terjedelmes filozófiai, politikai, gazdasági, társadalomszociológiai és etnikai-szociológia fejtegetések alapjául szolgálhatnának, amennyiben ilyen irányban szeretném eltekerni a blogposzt kormányát. De nem fogom.

E nem túl hideg, de klasszikusan esős november végén, még mielőtt végérvényesen rátör a lakosság jelentős részére  a téli depresszió és a vérszomjas karácsonyi elmebaj, inkább hanyagolnám a súlyos témákat, és nem raknék az olvasóra újabb terheket. Ezúttal tehát a rózsaszín és lila köd lélekgyógyító, valóságot kizáró ködében bolyonganék egy kicsit, és csak a legszükségesebb ideig táboroznék le a jelen és a történelmi zord idők pusztaságában...de sajnos ott is kell, mert e nélkül a kontraszt nélkül, nem lenne íze a posztnak.

kép forrása: Nagykovácsi Önkormányzat facebook

Kövér másfél órával ezelőtt bezártak a szavazókörök, lezárult a 2019-es önkormányzati választás Magyarországon.

Hatalmas Kis falunk helyzetéről jelenleg csak annyit tudni, hogy a részvételi arány 47, 67%, és a szavazatok feldolgozottsága 23, 91 %-on áll. Eredmények még nincsenek, így most van itt az idő, hogy tippeljek a végeredményre.

via GIPHY

dementor ismeretterjesztő: itt

♦

Mottó 1.: Csak a holtak látják a háború végét. (Platón)

Mottó 2.: Végzetes belépni bármely háborúba anélkül, hogy győzni akarnánk. (D. MacArthur amerikai tábornok)

Mottó 3.: Aki jelentéktelen emberek ellen harcol, nem nyerhet semmit. (Michelangelo)

 ♦

1.

Ma nem fogok nyerni semmit. Nem feltétlenül azért, mert jelentéktelen emberekre pazarolom az életenergiáimat, hanem azért, mert vannak olyan küzdelmek, amelynek a végén soha nem hirdetnek győztest, akkor sem ha tudod, hogy igazad van és helyesen cselekszel. Ha ilyen helyzetbe kerülsz, már attól rosszul vagy, hogy valamiféle belső/külső kényszer hatására olyasmivel kell foglalkoznod, aminek a puszta felszínre hozatala, megjelenítése vagy megemlítése is visszataszító. Senki sem szereti levakarni a menyétszart a cipője talpáról, de meg kell tenni, ha beleléptél, viszont a feladat elvégzése után semmi felemelőt, semmi pozitív többletet nem érzel. A japán kultúrában -ez a japán kertkultúra esszenciája is, amely maga a megtestesült harmónia kifejezésére tett törekvés- egy ház békéjének, harmóniájának feldúlása a legnagyobb sértésnek számít, amit csak elkövetni lehet.

Ez a ház: Nagykovácsi. Az otthonom, és muszáj benne takarítanom egy kicsit a magam szerény eszköztárával, mert telehordták szeméttel és sárral. 

Ma az összes verbális nyílvesszőmet olyan céltábla közepébe lövöm, amelyet már szitává lyuggattam az elmúlt négy évben, amikor hasonló témát kellett elővennem. De már öreg vagyok, unom a hátrálást. Soha többé nem teszem, elég régen eldöntöttem. Túl sok kompromisszumot kötöttem így is, túl sokszor hallgattam, amikor beszélni kellett volna, de talán az lett volna a legjobb, ha nem szavazok többször is a fideszre, hol egyéniben és listán is, hol megosztva a szavazatomat más párttal. Oké, mondjuk 2010-ben szerintem erkölcsi kötelessége volt mindenkinek bárki másra szavazni, mint a balliberális oldal, de ha tudom, hogy ez lesz a vége, hát inkább elmegyek kirándulni aznap. Kicsit túltoltuk. Ez van. Azóta sokszor próbáltam jóvátenni, de nulla eredménnyel, -vagyunk így ezzel néhány millióan- ráadásul olykor egyet is értettem a lényegével annak, amit mondtak. 

Már unom ezeket az arcokat, unom ezeket a harcokat, és sokkal jobban szeretek a kertekről/építészetről/települési övezetekről/állatokról írni, és szívesen folytatnám ezt a pozitív sorozatomat a játszótér diplomácia kapcsán a Csillagfürt-parkról és társairól, de ölbe tett kézzel sem fogom megvárni, hogy szarfészekké változtassák az otthonomat/ a falumat/ a mentális környezetemet. Nem azért költöztem ide 20 évvel ezelőtt, hogy néhány vicsorgó nerszolga hazugságcunamiját és ocsmány agresszióját némán tűrjem. Azt tűrje az, akinek jópofiznia kell velük, vagy aki arra készül, hogy majd jópofiznia kell velük, vagy aki a seggüket nyalja, vagy aki azt hitte róluk, hogy valaha is a barátai voltak, vagy aki térdelve akarja leélni az életét. 

Nekem egyikhez sincs kedvem, és én egyiket sem fogom megtenni.

Soha.

♦

Ez a poszt 18. éven felülieknek szól. Keresetlen és szókimondó, amilyen ez az ország is. "Ideje van az egyenes beszédnek", ahogy a Mester mondaná, és ez blog egyik állandó mottója is, itt a jobb oldali hasábban, a poszt mellett. Így a stíluson rugózó, nyársat nyelt vaskalaposok, farizeus nyivákolók már most lehúzhatják a rolót, és eltakarodhatnak innen.